Csak néztem rá. Kábán.
Ez a legegyszerűbb. Eldönteni a másik helyett, hogy neki mi a jó.
Hátat fordítottam Dumbledore-nak az ágyban, és ezzel kifejeztem, hogy nem akarok többet beszélgetni. Sem vele, sem mással.

- Harry! Ne kérdőjelezd meg a döntéseimet. Én is azt akarom, ami neked a legjobb.

Persze. Hogy is gondolhatnám másként. Láttam magamat, ahogy darabokban szednek össze a Mardekár pincében. Majdnem hiánytalanul. Összeszorítottam a szemem, és elfojtottam egy sóhajt.

- Kevesen maradnak itt a téli szünetre. Így legalább nem kell magyarázkodnod, miért töltesz annyi időt a professzorral. Meglátod nem lesz olyan szörnyű.

- És ő mit szólt hozzá? – Kíváncsi voltam. Biztos voltam benne, hogy leátkozta a csillagokat az égről, mikor meghallotta mi vár rá.

- Az ő ötlete volt. És én teljes mértékben egyet értek Perselusszal.

Szuper. Kutyaharapást szőrével. Mindenki tudja, hogy nem bírjuk elviselni egymást. Ha csak a folyosón találkozunk, az is felér egy kisebb apokalipszissel. Erre mi van? Ó, ugyan, töltsétek együtt a téli szünetet, hiszen ez lesz a legjobb mindkettőtök számára. Tanulni? Tőle? Az elmúlt évek a legékesebb bizonyítékai annak, hogy képtelen vagyok tőle bármit is megtanulni. Ő pedig? Hát, azt hagyjuk. Pont Dumbledore ne ismerné fel az abszurditását az egész ötletnek? És Piton? Megbolondult az az ember? Miért vállal magára ilyesmit? Már semmit sem értettem. Valaki hazudik. Vagy Dumbledore játszik valami fura játékot, vagy Piton akar valamit. De azt csak Merlin tudja, hogy mit. Rajta képtelenség kiigazodni. Csak én miért vagyok benne?

- Este visszamehetsz a többiekhez. Addig pedig pihenj. Rád fér.

Ezek után lehetett is pihenni. Össze-vissza csapongtak a gondolataim. Azok után, amiket az a szemét megtudott rólam, hogyan állhatnék elé? A fülével is röhög rajtam. És én engedjem, hogy tovább turkáljon a fejemben? Olyan dolgokat tudott meg rólam, amikről nemhogy vele, még saját magammal sem akartam diskurálni. És amiket mondott?!
A fejemre húztam a takarót. Végigcikázott rajtam a borzongás.
A magánéletem romokban hevert, az ellenség gond nélkül beférkőzött a tudatomba, a Mardekár teljes legénysége a fejemet akarja, Ron nem áll velem szóba, a gyámjaim halottak, és mindennek a tetejébe ott van Piton, aki közölte velem, hogy… Mit is?
Beszélnem kellett Seamusszal. Elmondani neki, hogy mi történt. Kíváncsi voltam, hogy ő mit szűr le ebből. És ő volt az egyetlen, akivel képes voltam aránylag nyíltan megvitatni dolgokat.
Kivártam azt a néhány órát, aztán futva nekiindultam a Griffendél toronynak. Nem fájt semmim, csak egy kicsit szédültem. Benyitottam a szobánkba, de senkit nem találtam ott. Biztos a klubhelyiségben vannak. Vissza is akartam fordulni, amikor megpillantottam egy, az ágyamon heverő borítékot.
Megtorpantam. Mi ez? Fehér boríték volt, simán lezárva. Semmi pecsét, vagy feladó. Első gondolatom az volt, hogy valami fenyegető levél lesz. Nem lett volna meglepő. Azok után, amit én műveltem az utóbbi hetekben? Kicsit bátortalanul, de kinyitottam. A legrosszabb, ami történhet, hogy elmondanak mindenfélének, vagy esetleg halálosan megfenyegetnek. Az meg nem új.

„ Harry!

Egy ideje sok mindent szeretnék neked elmondani, de attól tartok, képtelen lennél végighallgatni. Ezért úgy gondolom, a levél a legmegfelelőbb formája a mondanivalóm közlésének. Kérlek, olvasd végig, és ne tépd el azonnal. Ha a végén, még mindig úgy érzed, akkor égesd el. Nem számít.
Nem várom, hogy válaszolj, sem hogy megérts. Úgy sem tudod, ki vagyok, és ez jobb is így. Nincs jelentősége, és semmit sem változtatna a tényen, legfeljebb rosszul éreznéd magad, és megvetnél. Sokáig bíztam benne, hogy elérkezik az idő, amikor majd nyíltan eléd tudok állni, és elmondani, ami a lelkemet nyomja, de jelen körülmények között úgy érzem a helyzet egyre rosszabb. Vannak dolgok, amin az ember nem tud változtatni. Sajnálom. Valószínűleg bennem van a hiba. De nem megy.
Azt akarom, hogy tudd! Nem vagy egyedül. Bármit is gondolsz a körülötted lévő világról, tudnod kell, hogy van valaki, akinek számít, hogy mi van veled. Feltétel nélkül. Nem fontos, mit csinálsz, és hogyan csinálod. Mindig számítani fog.
Jól figyelj arra, amit most írok le, és jegyezd meg egy életre! Nem vagy buta, ostoba, és beképzelt. Nem vagy beteg, vagy undorító! Nem vagy kibírhatatlan, nem vagy arrogáns. Bárki mondja is az ellentétjét, hazudik!
Nyisd tágra a szemeidet, és vésd bele az agyadba egyszer és mindenkorra: okos vagy, bátor, és gyönyörű. (Már ha ilyet szabad írni, és nem veszed tolakodásnak). Soha életemben nem tápláltam senki iránt erősebb vonzódást. Napról napra változol, és egyre tökéletesebb leszel. Rajtad kívül ezt mindenki látja. Vigyázz, ne hagyd magad kihasználni!
Sajnálom, hogy nem lehetek veled. Bár, a magam módján mindig ott leszek melletted, és figyelem minden lépésedet. Vigyázok rád. Nincs mitől félned. Akár az életem árán is megóvnálak. Csak egyvalamit kérek tőled, és ezt ígérd meg nekem látatlanban! Ígérd meg, hogy nem hagyod magad bemocskolni!
Amit veled tesznek, az felháborító. És nem te tehetsz róla. Mindig is vonzottad a bajt, a veszélyes helyzeteket. Mindenre kérlek, ami számodra szent! Emeld fel a fejed! Te ennél százszor többet érsz! Igenis erős vagy! Ami most benned zajlik, felkavar, és összezavar, ezért nem látod tisztán a dolgokat. Talán ez a szerencsém, mert nálam jobban senkit sem zavarsz össze, ha a közelemben vagy. Már rég rájöhettél volna. De én kibírom így is, még akkor is, ha néha hatalmas a kísértés.
Nehezemre esett megírni ezt a levelet, és közben százszor össze akartam tépni, de most már úgy érzem, jól tettem, hogy mégis elküldtem neked.
Ne haragudj rám a gyávaságom miatt, de nem írhatom le, ki vagyok. Meggyűlölnél érte.
Talán egyszer, ha felnősz, magadtól is rájössz a kilétemre. Bár jobb lenne, ha nem.

Őszinte szeretettel:

Valaki, akit az őrületbe kergetsz.

Ui: Zambinit küld el a pokolba! Különben én teszem meg.”


Tátogtam, mint egy partra vetett hal. Csak bámultam a sorokat. Még hogy elégetni? Soha életemben nem írt nekem senki ilyen szépet. Összehajtogattam a levelet, és éreztem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Erőtlenül leültem az ágyamra. Olyan furcsa volt minden. Tudom, hogy azt írta, hogy ne akarjam megtudni a kilétét, de én mindennél jobban szerettem volna. Ez a levél olyan más volt. Érzékeny, és óvatos. Ki az, aki ilyet írhat nekem? Ki az, aki ilyennek lát?
Hallottam a folyosón közeledő lépteket, ezért gyorsan felkaptam az éjjeliszekrényről egy könyvet, és beledugtam a levelet, aztán fellapoztam valahol a közepén, hogy úgy tegyek, mintha tanulnék. Ekkor nyílt az ajtó.

- Szia, Harry! Jobban vagy?

Neville volt az.

- Kösz. Sokkal jobban.

Furcsán bámult rám. Vagy csak bebeszélem magamnak? A tekintete a kezemben tartott nyitott könyvre siklott.

- Olvasol?

- Igen - válaszoltam gyorsan, és éreztem, hogy pirulni kezdek.

- Akkor, talán fordítsd meg a könyvet. Úgy könnyebb.

Basszus. Fejjel lefelé tartottam a kezemben. Gyorsan becsaptam, és visszatettem az éjjeliszekrényre.

- Csak fáradt vagyok, és figyelmetlen. Ennyi az egész.

Neville toporgott egy ideig, aztán bólintott. Valamit motyogott a jegyzeteiről, meg hogy nem láttam-e, és hogy mindenki lenn van, miért nem megyek én is vele. Nem is nagyon figyeltem rá. Végig a titokzatos idegen járt a fejembe. Furcsa, de meg mertem volna esküdni rá, hogy az illető nem nőnemű. A nők nem használnak ilyen szavakat. Az írása nem volt teljesen idegen. De hogy honnan ismerős? Passz. Kisebb nyomozást igényelt a dolog. Vajon miből gondolta az illető, hogy nem kezdek el utána kutatni? Vagy csak erre várt? És ez egy jelzés volt? Finom módon, hogy ne érje elutasítás. Hiszen akkor, ha nem kezdem el keresni, egyértelművé válik, hogy negatív a hozzáállásom. Ha viszont látja, hogy keresem, akkor… ez olyan… mardekáros. De nem Blaise. Ezt egyértelműen tudatni akarta velem, és meg is tette. Akárki is az illető, tud Zambiniről, és nem tetszik neki a dolog. De akkor ki? Nem nő. Nem Pansy. Mardekár, Mardekár, Mardekár. Nem is Malfoy, mert ő nem ezt az útját választotta volna a vallomásnak. Mert ez egy szerelmi vallomás volt, nem? Az is lehet, hogy csak egy újabb hülye vicc, én meg…
Csak törtem a fejem, és egyre jobban belebonyolódtam. Még hogy okos vagyok? Ha-ha.
Követtem Neville-t. A klubhelyiség zsibongott. Ahogy megláttak, jöttek, és mindenki tudni akarta, hogy vagyok, mi történt, miért csináltam, és én csak kapkodtam a fejemet. Válaszolgatni is igyekeztem, mert bíztam benne, hogy így gyorsabban a végére érek. Megláttam Seamust. Eszembe jutott, hogy mit akartam tőle kérdezni, ezért átverekedtem magam a többieken, és lehorgonyoztam mellette.

- Beszélhetünk?

Mosolygott. Mint mindig. Bólintott, és szemével az ajtó felé nézett.
- Itt? Vagy menjünk fel?

- Menjünk ki valahová. Jólesne egy kis friss levegő. Neked nem?

- De. Csak tudod, ha te valakit invitálni kezdesz, nekem borsódzik a hátam. Előre kikötöm, hogy a pálya irányába nem megyek.

Két perc múlva már az udvaron álltunk, és hógolyókat gyúrtunk. Seamus lopva rám pillantott. Láttam rajta, hogy nekem kell elkezdenem. Ő nem fogja.

- Na, szóval. A tanácsodra van szükségem.

Amikor kimondtam, éppen háttal állt nekem. Hirtelen felegyenesedett, de nem fordult felém.

- Azt mondtad, bármi gondom van, nyugodtan fordulhatok hozzád. Hallgatni fogsz, mint a sír.

- Ez most is él – válaszolta. – Mi lenne az?

- Hát, nem is tudom, hogy kezdjem. Pitonról van szó.

- Szenya, mi?

- Belemászott a fejembe, és… elég alaposan átnézett dolgokat. Olyanokat, amikről nem szerettem volna, ha bárki is tud. – Itt elakadtam. Még Seamusnak sem akartam mindenről beszámolni.

- Sértegetett? – kérdezte halkan.

- Igen is, meg nem is. Inkább fura dolgokat mondott. Nem volt igazán sértő, inkább zavarba ejtő.

Seamus megfordult. Gyanakodva végigmért.

- Mégis mit mondott?

- Fuhh! Hát olyasmit, hogy semmi más nem jár a fejemben, csak a szex.

- Ez igaz is. Nem? – Megvonta a vállát, és újra mosolyogni kezdett.

- Igen. Részben. Azt mondta, hogy bűzlök a szextől, és hogy rám van írva, és hogy árad a szememből, meg a testemből, mindenhonnan. Ez azért durva nem?

- Tényleg ezt mondta? – Nyelt egyet.

- Igen.

- Más szóval Piton azt mondta, hogy szexis vagy.

- Igen. – Aztán leestek a szavai. – Mi? Nem, dehogy! Nem egészen! Vagyis… sőt, egyáltalán nem! Jézusom! Dehogyis!

Seamus tátott szájjal pislogott rám, és vett egy mély levegőt.

- Piton közölte veled, hogy szexisnek talál!

- Nem!

- De bizony! Én ezt így értelmezem! – Már fojtogatta a röhögés.

- Nem! – Felkaptam egy hógolyót, és hozzávágtam. Tiszta vörös volt a fejem. Seamus ügyesen kitért előle, és végre kiszakadt belőle a hahota.

- Na és mondd csak?! Mit csináltatok, miközben ezeket közölte veled?

Durcás pofát vágtam. Seamus abbahagyta a röhögést, és érdeklődéssel várt.

- Ö… ha megmondanám, megint mindent félremagyaráznál.

- Nem magyarázom félre, ha nincs benne olyan, amit félre lehet.

- Te ezt nem érted! – legyintettem. – Éppen rosszul voltam. Próbált magamhoz téríteni!

- És gyorsan közölte veled, hogy meglehetősen erős az erotikus kisugárzásod? Haver, ezt te sem gondolhatod komolyan!

- Pedig ez volt.

- És aztán?

- Aztán jól összevesztünk.

- Igen. Gondoltam. Nem mondtál neki rá semmit?

- Nem tudtam. Nem voltam olyan állapotban. Azzal voltam elfoglalva, hogy lerázzam magamról.

- Mi?

- Rajtam feküdt, mire magamhoz tértem!

Seamus leült a hóra. Nem akarattal. Szerintem sokkot kapott.

- De nem úgy, ahogy te gondolod!

- Harry! Az Isten szerelmére! Te tényleg ennyire hülye vagy? – sipította. – Ez a napnál is világosabb!

- De mi?

- Hogy mi? Még azt kérded, hogy mi? Rád mászik, közli veled, hogy kíván…

- Héj! Nem ezt mondta! És biztos vagyok benne, hogy ez hülyeség, csak én nem tudom úgy előadni, ahogy ő. Semmi ilyesmiről nincs szó! Hiszen ez Piton! Gondolkozz!

- Harry, ezt nem lehet többféleképpen előadni! Akár Piton, akár nem! Ha valaki más lett volna a helyében, akkor mit gondoltál volna? Mondjuk, Zambini? Mit gondoltál volna, amikor rajtad feküdt?

- Az más – böktem ki színtelen hangon.

- Mitől?

- Mert azután leordította a fejemet, és azt mondta, hogy takarodjak! Lehordott mindenféle idiótának! Azért más!

Seamus csak nézett rám, és hol nevetni, hol sírni készült. Megrázta a fejét, és felállt a hóból.

- Nem hiszem el, hogy ilyen naiv vagy.

- Nem vagyok naiv! – vágtam rá ingerülten. – Neked mindenről csak a szex jut az eszedbe? Az meg sem fordul a fejedben, hogy azért mondta, mert, mert meg akar óvni a…

- És nem csak nekem. Senki sem kényszerítette, hogy azokat a dolgokat kimondja, amiket kimondott. Tehát az ő szavaival élve, árad belőled az a dolog, amit ha nem akarsz, akkor nem mondok ki. Egyenlő: felé is árad. Egyenlő: na kitalálod magadtól? Vagy mondjam ki helyetted? Várj! Most gondold végig az elmúlt időszak eseményeit. Én már végiggondoltam. És megtalálod a jeleket máshol is. Szerintem. Végig ott volt az orrod előtt. Csak te vak vagy. Ez a fickó gyanús.

Akkor már én is csak bámultam, üres tekintettel, révetegen. Nem akartam felfogni, amiket mond. Seamus téved. Persze, nem ok nélkül. De én biztosan tudtam, hogy téved.

- Szerintem pedig, ez csak ostoba feltételezés. És kész. Egyáltalán miből gondolod, hogy Piton meleg? De ha még így is lenne, amit kétlek, akkor is én volnék az utolsó ember, akivel bármit is kezdeni akarna. Idegesítem. Lenéz engem, számára én olyan vagyok, mint maga az… az antipélda.

- Hú! Hát biztos így van, ha te mondod. – Bólogatott gúnyosan. - Én nem akarlak rábeszélni, mert távol áll tőlem. Bárkit szívesebben elképzelek melletted. Piton az én szememben egyáltalán nem kellemes jelenség. De azért jobban tennéd, ha figyelnél egy kicsit, és ha akkor is azt mondod, hogy félreértés, amiket mondtam, akkor elhiszem.

- Én figyelek! – Méltatlankodtam.

- Figyelj jobban! Basszus Harry, az emberek nem csak a szájukkal tudnak beszélni!

- Nem értem, mit akarsz ezzel.

- Naná, hogy nem érted. – Seamus ingerülten megforgatta a szemeit, és belém kapaszkodott. – Tartok neked egy gyorstalpaló felvilágosító órát. Nem helyes, hogy ilyen korán élsz nemi életet, miközben nem vagy tisztában alapvető dolgokkal.

- Seamus! Úgy beszélsz, mintha a nagyanyám lennél! És mi az hogy korán?! Bagoly mondja verébnek! Te sokkal hamarabb kezdted, mint én!

- Ez is igaz. De én, veled ellentétben fel voltam rá készülve. Szóval vissza a témához. Testbeszéd! Neked van. Tudattalanul használod. Ez nem jó. Piton. Neki is van, és használja is. De! Nagyon jól álcázza. Viszont néha az álca is lehullik. Példa?

- …? – Tanácstalan arckifejezés. Még mindig nem értettem, mit akar kihozni az egészből.

- Oké. Volt az elmúlt egy évben egyetlen egy olyan bájitaltan óra, amikor nem szólított meg?

Ezen el kellett gondolkodnom.

- Nem. De ez azért van, mert…

- Csöndet! Folytatom. Volt az elmúlt egy hétben olyan eset, amikor odament hozzád, és közelhajolt az arcodhoz?

- Persze hogy volt! Állandóan ezt csinálja!

- Igen, de csak veled.

- Seamus, ez hülyeség! Persze, hogy csak velem! Meg tudna fojtani egy kanál vízben! Máskor meg legszívesebben felpofozna!

- És azt észrevetted, hogy mindig túl közel áll hozzád, amikor beszélgettek?

- Azt igen. Ez meg megint azért van, mert így fenyegetőbbnek tűnik. És mi nem szoktunk beszélgetni. Legtöbbször üvöltözünk, vitatkozunk és sértegetjük egymást.

- Más szóval feszült a légkör közöttetek. Vajon miért?

- Seamus! Hagyd már abba ezt a Pitonos dolgot! Utál engem! Gyűlöl, ki nem állhat! Ennél egyszerűbb dolog nincs a világon! Ez egyértelmű, nem kell semmilyen hátsó szándékot keresni a viselkedésében! Mindent, amit tesz, azért teszi, hogy éreztesse velem a hatalmát, mint tanárét. Semmiféle testbeszéd nincsen. És egyébként is! Találtam nála valamit, ami az anyámé volt. Azt még nem tudom, hogy hogyan került oda, és azt sem, hogy mit miért csinál, de abban száz százalékig biztos vagyok, hogy anyám és ő közötte volt valami. Lehet, hogy csak barátság. Nem tudom. Igazából erről szerettem volna veled beszélni. És nem rólam, meg Pitonról. Ez nevetséges.

- Jó. – Seamus bólintott. – Ha ilyen riadtan tiltakozol, akkor hagyjuk. Nem mondom, hogy nem értelek meg. Én is megijednék, ha egy ilyen alak megkörnyékezne. Jól van, ne vágj már ilyen arcot. Tudom, téged nem környékezett meg, csak én bebeszélem magamnak. De akkor azt áruld már el, édesem a kedvemért, hogy miért akartál róla beszélni, ha a kis receptoraid nem jeleznek veszélyt, és nem érzed úgy, hogy valami nem stimmel a mi drága professzorunk háza tájékán? Most nem az anyádra és rá gondolok. Az bármi lehetett.

- Nem tudom – sóhajtottam.

- Én tudom – jelentette ki győzedelmes mosollyal. – Kezdesz elcsábulni. Akármit is csinál az ipse, jól csinálja.

- Baromság!

Iszonyú dühös lettem. Még a feltételezés is sértette a hiúságomat. Még hogy én? Én? Na nem.

- Jó. Legyen, ahogy akarod. – Már megint mosolygott, de azzal az arccal, ami azt sugallja: úgyis tudom, hogy igazam van, de a kedvedért leszállok rólad. Most mit tudjak én kezdeni ezzel? Már azt sem tudtam, hogyan lyukadtunk ki ide. Jól felhúztam magam.

- Menjünk vacsorázni. – Gondoltam, itt az ideje lezárni a témát.

Felmentünk a szobánkba. Seamus átöltözött, mert szétázott a nadrágja, én meg nekiláttam kicsit összepakolni a cuccaimat, amíg ő elkészül. Akkor esett a pillantásom az éjjeliszekrényemre.
Eszembe jutott a levél, és a könyv… ami nem volt a helyén. Sőt! Nem volt sehol.
Egy pillanat alatt hófehér lett a képem. Szinte a hányinger kerülgetett. Hová tűnt? Csak nem Neville vitte el? Ő nem tenne ilyet. De akkor ki? Ron? Igen, Ron.
A torkomban dobogott a szívem. Feltéptem az ajtót, és kirohantam. Seamus hangját hallottam ugyan ahogy ijedten kiabál utánam, de nem volt kedvem magyarázkodni, nem is válaszoltam. Futottam, mint az őrült. Az életem árán is vissza akartam szerezni a levelet. Nem is tudom, valahogy úgy éreztem, ha valaki más is elolvasná, az olyan lenne, mintha a legbensőbb titkaimat tárná fel. Nagyon felzaklatott a dolog. Főleg, ha arra gondoltam, hogy esetleg Ron az a valaki.
A nagyterembe érve megpillantottam a vörös fejét. Éppen akkor kezdett hozzá az evéshez. Minden teketória nélkül lezúgtam mellé a székre.

- Ron, hová tetted azt a könyvet az éjjeliszekrényemről?

- Milyen könyvet? – Csodálkozva nézett rám.

- Azt, amelyik nemrég még ott volt, most pedig nincs ott. – Amilyen hülye vagyok, még azt sem tudtam volna megmondani, miféle könyv volt az. Sem a címét, sem a szerzőjét nem néztem meg. Én egy állat vagyok.

- Volt ott egy könyv, de az nem a tiéd volt. Visszaadtam Hermionénak. Már két hete nálad volt, és neki is szüksége volt rá. Bejött elkérni, én meg odaadtam.

- Mi????????? Mikor?

- Hát, vagy negyedórája. Miért?

- Hol van most Hermione?

- Gondolom a szobájában. Még nem jött le.

- Jaj, ne!

Újabb versenyfutás. Fel, a lányok hálószobája felé. Persze, valahol már sejtettem, hogy késő. Kopogás nélkül, feldúltan, kipirulva érkeztem, és miután kinyitottam az ajtót, egyszerűen ráordítottam Hermionéra.

- Ne!

- Harry?! Mégis mit…

- Add ide!

Igen. A kezében volt. Egy mozdulattal kitéptem a kezéből a lapot.

- Miért olvastad el?

- Jajj, Harry! Hiszen benne volt a könyvemben, persze, hogy elolvastam.

Elpirult. Láttam a szemében, hogy most komolyan zavarban van.

- Láttad, hogy nekem címezték! Akkor miért?

- Bocs.

Csöppet sem láttam rajta a bűntudat jeleit. Viszont ide-oda ugrált a szeme, ami nála egyet jelentett: valamit el akar titkolni.

- Te tudod, hogy ki írta? – Egyetlen kézzelfogható okot tudtam magamban felhozni, ami miatt Hermione képes lenne így viselkedni.

- Ö… igen. Miért, te nem?

- Nem. Persze, hogy nem! Ki az? Mondd el.

- Nem.

- Mi?

- Bocs, de nem tehetem! – Védekezően maga elé tartotta a kezét. – Ne légy dühös, de az illetőnek igaza van. Jobb, ha nem tudod.

- Te honnan tudod, ki az?

- … Nem mondok semmit.

- Legalább ismerem?

- … Igen.

- Ki az? Kérlek, mondd el!

- Nem. Talán majd egyszer, de nem most! És szerintem előbb-utóbb magadtól is rá fogsz jönni. Jobb így mindkettőtök számára, higgy nekem, Harry!

- Marhaság! Tudnom kell! Értsd meg, ez nekem nagyon fontos!

De ő csak rázta a fejét. Nem, esze ágában sem volt megmondani. Én meg majd megpukkadtam dühömben.