Sikerült eljutnom arra a pontra, ahol mindenkitől el kell titkolnom valamit.
Már magam sem tudom, ki melyik oldalon áll, mit tud, és mit kell elhallgatnom még előle. És teljes képet festek a lelkiállapotomról, ha azt mondom, a legapróbb rezdüléstől is lépten-nyomon szívrohamot készülök kapni.
Az agyam azt kiáltja, segítséget kell kérnünk. De a lelkiismeretem hevesen ágál ellene.
Épp elég embert kevertünk már bele.
Csak egy vergődésnek tűnik, amit csinálunk. Szétszórtan, agyatlanul.
Korholom érte magam, a helyzetet, magát a sátánt, amiért a legkisebb egérutat sem hajlandó megadni.
Mit kell még megtennem, hogy vége legyen?
Próbálom letisztítani magamban a probléma forrását.
És a lehetséges megoldást.
Eltussolni december 22-ét. Hogy ne keverjük bele Perselust, hogy Seamus neve maradjon ki, hogy az igazgatót ne nyilvánítsák alkalmatlannak a vezetői posztra, és ne helyezzék hirtelen nyugdíjba, hogy Zambini ne kerüljön kínos helyzetbe, hogy az időnyerő használata maradjon titokban. És mindezt egyelőre egy ember miatt, aki szagot fogott, és nyilvánvaló számára, hogy itt valahol, valami lappang. Honnan az ördögből sejtheti, hogy történt ott Roxmortsban valami más is, és nemcsak néhány diák hülyéskedett, és itta le magát a sárga földig?
Igen, ez pont az, amire a nagyon okos felnőttek azt mondják: a hazugság hazugságot szül. Tessék, gyakorlati példa.
Négyen szökünk le Roxmortsba.
Egy láda rum az ára. Frics tudja, hogyan kell élni, de nélküle ki sem jutnánk a kapukon. Malfoy meg azt tudja, honnan szerezze be neki a kért üvegeket. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk lebukni. De az egy más kérdés. A büntetőmunkákat és pontlevonásokat majd utólag elviseljük.
Egész úton hallgatunk. Valahogy egyikünknek sincs kedve a viccelődéshez.
Nem csak arról van szó, hogy átérezzük a helyzet veszélyes mivoltát. Az egész egy ostoba, nevetséges dologból indult ki, és Merlin a megmondhatója, hogy egyikünk sem kívánta, hogy idáig fajuljon. Olyan könnyen el lehetett volna kerülni. De nem.
Létezik, hogy ilyen kemény árat kell fizetnünk, amiért felelőtlenek és meggondolatlanok voltunk? És ha bukunk – és ahhoz egyikünknek sincs nagy kedve -, húzunk magunk után egy rakás embert.
Mindenki dühös magára.
Zambini csikorgatja a fogait. Malfoy meg nem szól neki, csak a saját cipőjét bámulja, ahogy lépés közben csattog a hóban.
Seamus hangosan szuszog, és időnként rám néz. Nem akarom századjára is hangosan kimondani, hogy nem ő a hibás. Valahol ő is hibás. Meg mindannyian.

Mire leérünk a szállodáig, már sötétedik. Gyújtják a lámpásokat az útszélén, és egy rövid kabátba öltözött boszorka még meg is kéri Zambinit, hogy segítsen neki valami csomagot átlebegtetni az út másik szélére, mert ő már kettőt tart. Meghúzzuk magunkat a ház tövében, és ott várjuk be.

- Tényleg úgy viselkedünk, mint a bűnözők.

Malfoy megjegyzése még egy csapás Seamus kétségbeesett fejére. Egyre jobban összetörik.

- Van valakinél pénz? – kérdem gyorsan. Talán, ha belecsapunk a közepébe, kicsit összeszedi magát, és másra is tud gondolni. Mondjuk a megoldásra.

- Nálam van.

- Nálam is.

- Akkor menjünk. – Nagyon is tétovának tűnik, hogy miután kimondom, még mindig egy helyben állok. – Majd én kérdezek, de ha valami eszetekbe jut, segítsetek.

Rosszul vagyok. Csak egyvalamivel nem számoltam, mikor kitaláltam, hogy ide kell jönnünk. A helyszínek és időpontok igenis hatással vannak az ember pszichikájára.
Amint belépek a szálloda folyosójára, újra támad minden érzés, ami azon a napon bennem dúlt. A félelem, a méreg, a csalódottság.
Megaláztatás.
Zátony.
Ahogy lépkedünk a recepciós pult felé, eszembe jut, hogy pontosan emlékszem a folyosón végigfektetett szőnyeg színére, mintázatára, a szőnyeg két szélén túl kilátszó járólap ferde erezetére, de nem emlékszem például az ajtók színére. Mintha először látnám őket, a rézszínű kilincsekkel, a kémlelőnyílások fölötti számokkal. Végig le lehetett hajtva akkor a fejem, biztosan nem bírtam felnézni, és ezért csak az maradt meg bennem, ami a lábam előtt volt. Mint a kórházi folyosó, ötévesen. Amikor ugráltam a járólap színes kockáin. A feketékre próbáltam lépni. Akkor voltam ügyes…
Hagyjuk.
Rácsapok a pult csengőjére, hátha jön valaki. A többiek mögöttem állnak mozdulatlanul, és hulla sápadtan. Még az ajkainkból is kiszaladt a vér.

- Mivel szolgálhatok az uraknak?

Egy középkorú, enyhén kopaszodó férfi bújik elő a hátsó szobából. Kék- fehér zubbonyt visel. Gondolom, a szálloda egyenruhája lehet. Kicsit felméri a helyzetet, ahogy végigfut a tekintete rajtunk, és szinte az arcára van írva, mit gondol. Rágózik, vagy evett. Ki tudja? Mindenesetre kérődző módban könyököl a pultra.

- Jó estét. Mi… tulajdonképpen keresünk valakit – szólok. Még mindig tartom magam, még ha tudom is, a többiek látják rajtam és értik, miért remeg a hülye hangom. Már csak büszkeségből sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nyilvánosan kifakadjak. Ráérek ezzel törődni éjjel, párnába gyűrt arccal.

- Sajnálom, nem adhatunk ki bizalmas információkat a vendégeinkről. Tiltja a szabályzat. – Hadarja a szöveget. – Ha szoba kell, az van. Mással szolgálhatok esetleg?

- Nem, félreértett – folytatom. Nem fogom feladni. – Nem olyasvalakit keresünk, aki most lakik itt. Az illető karácsony előtt szállt meg Önöknél, és megtalálta az elvesztett… órámat, ami egy elég értékes családi örökség. Szerettem volna neki meghálálni, de akkor olyan váratlanul eltűnt, hogy nem nyílt rá alkalmam. Bepótolnám, de nem tudom a nevét, sem a címét. Arra gondoltam, Ön talán segíthet.

- Nem tudom, hogyan segíthetnék. – A férfi megvonja a vállát, aztán felcsap a pultra egy nagy könyvet, és lapozgatni kezdi. Megáll az egyik oldalnál, várakozóan rám néz.

Fizettetek le már valakit életetekben? Akkor biztosan tudjátok, milyen kínos. Az ember sosem tudja, mi a kedvező pillanat, hogy hogyan csinálja, vagy csinálhatja-e egyáltalán. Hogy elvárják-e, vagy sértésnek tekintik. Na én is így vagyok vele valahogy.
Állok, mint Bálám szamara, és stop.
Most mi van? Ezzel azt akarja közölni, hogy húzzunk a francba, vagy hogy nyissuk a tárcánkat?
Végül Zambini oldja meg a dolgot. Megkerül, és kemény tekintettel a könyv lapjaira helyez egy öt galeonost.

- Szerintem tud. Bár sokan megfordulnak errefelé, Ön segítőkész embernek látszik, aki sosem rest a bajba került varázslók segítségére sietni. Sosem bírtam a közönyös embereket. Maga nem annak látszik.

A recepciós a pénzt bámulja, fintorog egyet, és újra rám néz.

- Hát az attól függ, kinek mennyit ér a segítségem. Mert én meg a hálátlan embereket nem bírom. – Pofátlanul Zambinire pillant, majd be akarja zárni a könyvet.

Rácsapok a nyitott lapokra.

- Először bizonyítsa be, hogy tud is segíteni.

Megszívja a fogát. Kéreti magát, de a pénzéhség immár látványos jelei szépen kirajzolódnak a mohó mozdulataiban.

- Tíz galeon alatt nem tudom, miről beszélhetnénk.

- Tessék. – Zambini újabb ötöst perkál le, kellemetlen érzetem van. Sosem akartam látni Blaiset sarokba szorítva. Főleg nem, mikor én is benne vagyok az ominózus ok-okozati sémában.

- Egész pontosan, hogyan nézett ki az az illető? – érdeklődik ráérősen a férfi.

- Úgy negyven körüli, átlagos testalkatú, talán 180 centiméter magas. Barna hajú, sötétbarna szemű. Hosszú, fekete kabátot viselhetett… és azt hiszem balkezes.

- Mi? – Seamus kérdőn néz rám.

- Szinte biztos – bólintok bizonygatva. Bal kézzel nyúlt a pálcám után, és utánam is, amikor… a… mindegy. Szóval balkezes. December 22-én itt volt. Szeretnénk tudni, foglalt-e szobát, esetleg találkozott-e valakivel. Ilyesmi. Minden, amit tud róla.

- Nekem ez kevés. Tudjátok, hány ilyen kinézetű fickó fordul meg itt naponta?

Zsákutca? Na ne. Seamust nézem.

- Várjon! Eszembe jutott valami! Vett ki szobát. Biztos vagyok benne. Talán kérdezősködött…

- Esetleg… sejtem ki lehetett az. – Sejtelmesen körbetekint.

- Nézze jóember! Ne játsszon a türelmünkkel! Tud segíteni, vagy nem? – Malfoy felemeli a hangját.

- Szerintem, akit maguk keresnek, az egy auror volt. – A férfi elkomorodik. – Kérdezősködött. Valóban. De az csak, amolyan időhúzás volt. Szerintem várt valakire.

- Kire? – kérdezzük mindhárman egyszerre.

- Nem szó szerint várt. Vagyis, inkább azt remélte, hogy felbukkan. Szerintem követett valakit, és csak azért jött be, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a másik megjelenik. A folyosón ácsorgott, és sűrűn az ajtó felé tekingetett. Többször megkérdezte hány óra.

- És hány óra volt?

- Fél hat.

- Aztán mi történt?

- Kimentem hátra, hogy behozzam a tiszta törülközőket. – Elgondolkodik. – Mikor visszatértem nem volt itt. Gondolom a szobájába ment. Leültem, hogy olvassak egy kicsit. Talán húsz perc telhetett el, amikor újra megjelent, biccentett és elment.

- Semmi más?

Hamiskásan csillan a szeme.

- Malfoy, adj kölcsön egy tízest. – Hátrafordulok, és kiveszem a kezéből a felém nyújtott pénzt. A férfi elé rakom. – Így már megfelel?

Nem válaszol. Elfordul, és egy borítékot vesz elő a pult alól.

- Úgy gondolom, ezt Önöknek hagyták itt ma.

Elém tolja. Összenézünk. Először nem is merek hozzáérni. Aztán fogom és feltépem. A többiek odasereglenek körém.

„ Ejnye!

Sosem mondták neked, hogy a kíváncsiság árt az egészségnek?
Ha olvasod a sorokat, a gyanúm beigazolódott. Sáros vagy!

13. Szoba.

A türelmem véges.”


- Tűnjünk innen! – Seamus megragadja a vállam, és maga felé fordít. – Ostobaság volt idejönni! Megmondtam az elején! Tudta előre! Tessék!

- Seamus, hagyd abba!

- Hát nem látod, hogy mi folyik itt? – Tovább kiabál. Egyszerűen képtelen magának parancsolni. – Vége, Harry! Ennyi volt! Szóljunk Pitonnak!

- Seamus, fejezd be – sziszegem a fogaim közül. – Hallgass!

- Harry! Rájött! Hát nem érted? Mindannyian a börtönben fogunk rohadni életünk végéig!

- Hogy jön ide Piton? – Malfoy idegesen felcsattan, majd Seamusra néz.

Zambini arca megkeményedik. Először összehúzza a szemeit, aztán lassan, nagyon lassan megszólal.

- Mi az, amit elhallgattok előlünk?

- Semmit! – vágom rá.

- Semmit? Harry! Miért nem mondod el neki, hogy mit csinált? Most már úgyis mindegy!

- FOGD BE A SZÁD! – Az üvöltésemre elhallgatnak.

Még lihegek egy sort, és csak meredek rájuk. Malfoy nem ért semmit, de Zambini feleannyira sem hülye, mint amilyennek mutatja magát időnként.

- Igen, Seamus! – folytatja Malfoy. – Csak fogd be a szád! Ha te nem vagy, ma semmi gondunk nincs! Gondtalanul ücsörögnék a prefektusi fürdőben, és lóbálgatnám a lábamat, pezsgőt kortyolgatva. Úgyhogy inkább ne emeld fel a hangod.

- Mit tudsz te, Malfoy? Mi a szart tudsz te? He? - Seamust már nem lehet leállítani. Pánikba esik, és heves hadonászással a folyosó szobái felé mutat. – Itt sem voltál, de én igen! És Zambini barátod is!

- Én?

- Elég! Ne itt beszéljük meg! – A mögöttünk álló recepciós hatalmas szemeket mereszt, és igencsak figyelmesen hallgatja a mi kis eszmecserénket.

- Mit hadoválsz, Finnigan? Megbolondultál? Vagy így akarsz belekeverni még jobban? – Blaise holtsápadtan kiabál, majd ő is a recepciósra néz.

- Még jobban? Na, ennél jobban aligha lehetne!

- Fiúk! Erre nincs időnk.

Hevesen tolni kezdem őket magam előtt a kijárat felé. Alighogy becsapódik mögöttünk az ajtó, Seamus kész Zambini torkának esni. Én őt próbálom lefogni, a megzavarodott Malfoy pedig Blaise elé áll.
Pont egy marakodás hiányzott. Nem tudom, meddig fajulna el a dolog, de ekkor Seamus összetörik. Először csak kapálózik a kezeim között, és mindenáron el akarja érni a szerinte mindenért hibás Zambinit, majd lassan elernyed, és potyogni kezdenek a könnyei. Kicsúszik a karjaim közül, lassan leül a hóba. Én meg hagyom. Eltakarja az arcát. Csak a szipogását lehet hallani.
A másik kettő döbbenten figyel. Blaise beledörzsöli az orrát a kabátujjába, és elém áll.

- Mondd már el, hogy mi az ördög folyik itt! Szerinted, nem kellene tudnom, ha már úgyis nyakig benne vagyok? Miféle börtönről beszél ez az idióta? És mi az, hogy én is itt voltam?

- Valójában nem voltál itt – szólalok meg a körülményekhez képest higgadtan. Amennyire kreatív tud lenni a gondolkodásom, ha a másokon való bosszúálló hajlamomat dédelgetem, olyan nehézkesen kapaszkodom, amikor tényleg fontosat kell védelmezni. Hogy lehetek ilyen fordítottan beállítva?


- Mi van? – Eltorzul az arca az értetlenségtől.

- Hallgass már el!... – Még erőt gyűjtök, aztán egy fáradt sóhajtással belekezdek az egészbe. Tényleg nem tudok semmi értelmeset kitalálni. Marad az igazság. – Nem mondhatom el…

- Ez marhaság – csattan fel újra. - Mire jó ez az egész titkolózás?

- Nem, nem az. És nem azért, mert nem vagyok tisztában azzal, hogy jogotok van tudni. Sokkal inkább, mert ugyanolyan jól tudjátok, mint én, hogy a veritaserum mire képes. És még nem sejthetjük, nem állsz-e előtte. A saját védelmedben teszem.

- Ha én előtte állok, akkor te is, Potter. Akkor pedig nem értem, miért ne tudhatnánk az igazat. Akkor már tök mindegy. Nem?

- Ha nem látok jobb megoldást, elmondom. Csak próbáljatok bízni bennem.

- Bízni? Ezek után? – Idegesen felnevet. – Nézz körül! Finnigan a földön ül, és bőg mint egy ötéves. Draco halálra van rémülve. Te össze-vissza hazudozol. A 13-as szobában vár rád egy korrupt auror, aki csak Merlin tudja, kinek dolgozik, és mit akar. Milyen bizalomról beszélünk?

- Nincs – jobb - ötletem! – Tagolom az arcába hajolva.

- Nekem van… - hallom meg Seamus hangját, ami az előbbi kirohanás után most szokatlanul nyugodtan cseng. Végre felemeli a fejét, és most egyikünkről a másikunkra nézve bólogatni kezd. – Tudom, mit kell tennünk.

Vadul gondolkodik. A remegése még nem múlt el. Viszont a lehető legösszeszedettebben vázolja az ötletét.

- Harry! Odamész a fickóhoz. Lelombozva, rettegve, mert ezt várja. Ahogy meglát, el fogja hinni, hogy feladtad. Hogy kész vagy bármire. Ki fogja nyögni, hogy mit akar. Mi hiába esszük itt a kefét, nem leszünk okosabbak. Kérdezősködni fog, és te szépen válaszolsz. De valami olyan mesét kell előadnod, amire azonnal ráharap. Ami eltereli a figyelmét rólunk. És te tudod, hogy mi az.

- Nem, fogalmam sincs.

- De igen. – A hirtelen hallgatagsága megijeszt. Már előre tudom, hogy nem fog tetszeni, amit mondani akar. - Valamit, valamiért. Azt mondtad, bármire képes vagy, hogy titokban maradjon. Szerinted, mi vonná el jobban a témától, mint egy jó kis szaftos sztori rólad, és egy illetőről.

- …?

- Harry! Legfeljebb kicsapják. Na és?

Végre leesik. Lángba borul az arcom. Oldalra nézek. Zambini és Malfoy szájtátva figyel.

- Ne merd őt belekeverni – fenyegetőzöm csendesen, holott tisztában vagyok vele, hogy ők is hallják minden szavam.

- Ha borul a bili, ő is zuhan vele – folytatja. - Így is, úgy is. Ebbe is gondolj bele. És a tudjuk mi jogtalan használatáért, nemcsak az állását veszítheti el. Ő sem hülye. Megértené.

- Ne merd kimondani a nevét! – hangsúlyozom.

- Talál máshol is munkát, az ég szerelmére! – Feláll a hóról, és felém lép. - De nem is fogják kicsapni, sor sem kerülhet rá, mert az auror barátunk csak meg akar zsarolni, tehát hajlandó hallgatni valamiért cserébe, és ez a történet jó alap lenne. Egyébként miért szöszmötölne itt veled titokban, és miért csalt volna kelepcébe. Nem gondolod, hogy igazam van? Nézd! Egyszerűen őrá fogod az egészet. Hogy ő kihasználta a hiszékenységedet, hogy kényszerített, átvert, zsarolt. Mindegy. Ez a szemét pedig el fogja hinni, mert el akarja majd hinni. Kiskorú vagy. Ezért téged nem fognak pellengérre állítani. És mégsem vagy már annyira gyerek, hogy őt is túlságosan komolyan büntessék. Nemsokára betöltöd a tizenhetet. Legfeljebb az iskolán belül fenntartott kapcsolat miatt távolítják el.

- Nem!

- Nézd! Az auror megmondja, mit kér a hallgatásáért cserébe és kész. Minden marad a régiben. Gondold végig! Ő csak a munkahelyét veszíti el! Nekünk az egész életünk megy tönkre. És most tényleg ez a legjobb ötlet, ami eszembe jut.

- Az ő élete is tönkre megy.

- Ez nem igaz! Ő profi a szakmájában. Van neve, presztízse. Biztosan találna máshol munkát. Ez a kisebbik rossz! Hidd már el!

Zambini eddig bírta. Széttárja a karjait, és felordít.

- Állj! – A homlokát ráncolva odahajol hozzám, és mintha készülne valamit mondani, de aztán mégsem. Lemerevedik. Felnyerít, aztán egy pantomim művész módjára, jeleket rajzolva a levegőbe leír körülöttünk egy kört. Morcosan sarkon fordul, lép kettőt, majd újra előttem terem. – Ezt nem hiszem el! Mondja valaki, hogy ezt csak álmodom!

- Most mi van?

Malfoy toporgása engem is kikészít. Még mindig nem ért semmit.

- Ez… - Zambini kínjában levegőt sem vesz. Elgondolkodik. – Végig az orrom előtt történt minden, és nekem nem esett le. Nem hiszem el! De gondolhattam volna! – Fejbe csapja magát a tenyerével. – Még ősszel, amikor olyan furán viselkedett veled. Meg azok a kétértelmű megjegyzések. Meg az egész… - Lyukat üt a szemembe a tekintetével. – Mióta tart?

- Elmondaná végre valaki nekem is, hogy mi a francról van szó? – kiált fel Malfoy, immár sokadszorra.

- A kedves keresztapucikádról, Draco. Arról.

Most rajta a sor, hogy rosszul legyen. És én várom is. De semmi ilyesmi nem történik.
Csodálkozva rám néz, aztán lebiggyeszti a szája szélét.

- Hogy jön ide Piton?

- Tudod mit? – Rivall rá Zambini. – Sehogy. Aludj tovább. Úgyis ráérünk. Potter és a drágalátos házvezető tanárunk együtt vannak! Így már érted?

És erre mit tesz Malfoy?
Röhögőgörcsöt kap.
Először csak enyhét, aztán a dolog egyre durvul. Végül már a könnyeit sem tudja visszatartani. Csak nevet, nevet, potyognak a szeméből, én meg közben arra gondolok, hogy ha ezt egy filmben látnám, biztosan ízlelgetném a helyzet mélyebb értelmét, a groteszk hátterét.
Mert ez már túlérett. Még a sorstól is.
Bizarr összetevői vagyunk mi így négyen az emberi lelkek típusainak. Öniróniát gyakorolva végignézek magunkon, és a következő kép fogad: az öngyilkos, a flegma, a kétségbeesett és a felszínes, aki csak sodortatja magát az árral. És a következő pillanatban az álcázott hazugságok, és kicsit elhallgatott igazságok mellett a szilárd hitem, és áldozati készségem sokat segít a döntésben. Csak egy kellemes kis látomás az egész, és tudom, hogy helyesen döntök.
Ha vége lesz ennek a sok hazugságnak, álszenteskedésnek, csak meg akarom fogni Perselus kezét, és elsétálni. A lehető legmesszebbre. Itt hagyok mindent. És most csak ez jár a fejemben.

- Eszem ágában sincs őt bemártani – közlöm hirtelen Seamusszel. – És, ha tovább szajkózod ezt a szarságot, azt kell gondolnom, van itt más is, nem csak a logikus szükségszerűség.

- Rendben. – Vékony csíkká szorítja az ajkait, és a legdühösebb arckifejezésével förmed rám. – Te tényleg képes vagy rá, ugye? Feláldozni mindent? Minket is beleértve?

- Nem fogok erről vitát nyitni. Ez az én dolgom. Én döntöm el, mit áldozok fel, és mit nem. És most, ha megbocsátotok, jelenésem van.

Kitépem magam a körből. Még a vállunk is ütközik, ahogy elhaladok Seamus mellett, akinek az arca tiszta keserűség.
Nem várhatja el tőlem. Bármit, de ezt nem. Igazságtalanság lenne. Tudom jól, hogy ha kiderülne az igazság, az csak fele annyi jót tenne, mint amennyi kárt okoz fordított esetben a látszólagos változata. De az vesse rám az első követ, aki egy ilyen választási kényszert el tud fogadni. Mert nekem nem megy.

- Veled megyünk! – hallom a hátam mögül.

- Nem kell. Csak várjatok meg, valahol a közelben. Sietek.

- Tizenöt percet várunk. Ha addig nem jössz ki, utánad megyünk. Ezt tartsd észben – szól még utánam Zambini.

Látatlanban bólintok, és bízom benne, hogy erre nem fog sor kerülni.
Feltépem az ajtót, és csak egy mély lélegzetvétellel sikerül aránylag magabiztos léptekkel végighaladnom a számozott ajtók előtt.
A fejemben egyre inkább vesztőhellyé avanzsál ez a hely.
Amíg élek gyűlölni fogom.