A következő nap reggele egyáltalán nem indul eseménymentesen. Én még azon küszködöm, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, és eldöntsem, hogyan kezdjem el a hetemet a tegnap esti események fényében. Ezek is komoly gondok. Hová üljek órán, kit kell elkerülnöm, és ki az akire figyelnem kell. Aramis meg úgy alszik, mint akit agyonütöttek. Próbálom ébresztgetni,de teljesen eredménytelenül. Meg sem moccan.
- Hétalvó! – Úgy tűnik kénytelen leszek egyedül kezdeni a napot. – Így tanítson meg téged az ember csöndben ülni az órákon és figyelni? Hát miféle lusta dög vagy te?

Semmi.

- Hagyd csak, Harry! Az állatoknál is van olyan, hogy kimerültség. Inkább készülődj, el fogsz késni! - Szól rám Remus, és váratlanul mindketten az ajtó felé fordulunk, mert kopognak.

Nem én nyitok ajtót, viszont majdnem kiejtem a kezemből a fogkefémet. Az igazgató köszön ránk, és nem hiszem, hogy csak kedves érdeklődés, vagy figyelmesség a részéről ez a korareggeli látogatás.

- Jó reggelt Remus, szervusz, Harry! Rossz a záratok. Nem vettétek észre? – Mutat a kilincs alá.

Remus követi a pillantását, aztán elhűlten rám néz.

- Mikor tegnapeste hazajöttél nem tűnt fel, hogy valami magának viccesnek tartó diák kifüstölte a zárat?

- Nem figyeltem.

Dumbledore mosolya most valahogy ideges, nem tudja leplezni, vagy nem is akarja. Az én kezdeti jókedvem pedig akkor száll el végérvényesen, amikor hellyel kínáljuk, és végre belekezd jövetele céljának magyarázatába. – Sajnos rossz híreket hoztam.

Ez elég mindkettőnknek, hogy elfelejtsünk levegőt venni, s hogy a torokgombóc a szokásos helyére költözzön.

- Mi történt? – Először Remus találja meg a hangját, de elég erőtlen ahhoz, hogy tudjam, ő is fél.

- Láttátok már a ma reggeli újságokat?

- Nem. – Zavartan megcsóválja a fejét. – Még nem érkeztem beleolvasni.

- Akkor ne is tedd, kedves fiam. Attól tartok nem fogjátok kitűnő örömmel fogadni, de valamilyen szinten várható volt.

- De micsoda? – kapcsolódom be most már én is, és lassan leereszkedek az igazgató melletti székre.

- Emlékeztek az ügyvédre, aki Mr. Sanders védője volt a tárgyaláson?

- Hát nehéz lenne nem emlékezni.

- Indítványt nyújtott be a Minisztérium család és gyermekvédelmi ügyeit vezető osztályához. Úgy tűnik nehezen viselte az őt és ügyfelét érintő sérelmeket, és a legalattomosabb térfelen támad. Az indítvány szerint, Remust alkalmatlannak nyilvánítják a gyámsági feladatai elvégzésére, és Harry, ideiglenesen gyám nélkül marad. A hivatal ki fog jelölni egy szerintük alkalmasabb személyt erre a feladatra, és ez mindhárman tudjuk, mit jelent. Várható volt a tárgyalás után, hogy előjönnek valami ilyesmivel. A szín, amiben feltüntetted magad, nem hatott túl pozitívan Remus nevelési készségeinek a megítélésére.

- Nyáron betöltöm a tizenhetet! Ki a fenét érdekel ez az egész?

- Harry, vigyázz a szavaidra! A törvényeink ellen hiába tiltakozol ezzel.

- De…

- És mivel Remust a kivizsgálás és alkalmatlanság bizonyítása után megfosszák ettől a felelősségkörtől, neked vissza kell térned a Griffendél bástyába a társaid közé. Aztán várnunk kell a hivatalból kinevezett gyámra.

- Jaj, ne! Én nem mehetek vissza! Ez egyszerűen képtelenség!

- Harry nyugodj meg! – Remus próbál hatni rám, de szinte semmit sem ér. Olyan görcs áll belém, hogy kis híján elhányom magam. – Albus! Más megoldást kell találnunk. Harrynek most az hiányzik a legkevésbé, hogy felbolygassák az életét.

- Én ezt tudom, drága fiam. A legegyszerűbb tehát az, ha megelőzzük őket, és egy egyedi megoldást kínálunk.

- De hogyan? Mifélét?

- Átvállalom a gyámságot. – Hosszasan néz a félhold szemüveg mögül, és kedves, de nekem mégis valahogy hátborzongató mosolygásba kezd.

Össze-vissza száguldoznak a gondolataim. Még nem tudom, mi a gondom ezzel a hirtelen jött felajánlással, de olyan furcsa, zizegő veszélyérzet fog el, amitől nehéz lesz szabadulni. Csak próbálom megrágni a tényeket. Hogy miért, miért most, miért így. Dumbledore nem az a fajta ember, akit bármi is túl váratlanul tudna érni.
Bűzlik, bűzlik, bűzlik! Itt valami nagyon nem tetszik nekem.

- És mi lesz Remusszal? – Robban ki belőlem a legbosszantóbb kérdés.

- Ó, Remus természetesen addig marad Roxfortba, ameddig szükségét érzi. Most mennem kell, gondok adódtak az egyik diákunkkal. Szerbusz Remus, Harry, ma még veled találkozunk!


Fél óra múlva szinte kész vagyok könyörögni az égieknek, adjanak valami jelet, hogy megértsem, mi történik itt, mert lassan beleőrülök. Az utolsó mentsváramhoz menekülök Roxfort falain belül, és ez Hermione. Szegénykém már messziről látja, hogy bajom van, de most kivételesen mellétrafál, és más számlájára írja a dolgot.

- Mi történt tegnap este egészen pontosan közted és Seamus között?

- Neked is jó reggelt! – Hat darab könyvet cipel plusz a táskáját. Baromi jó. – Add ide, viszem.

- Hímsoviniszta! – Mosolyog kedvesen.

- Feminista. Jobb így?

- Isteni.

- Hol van ilyenkor Ron?

- Megbeszéltük, hogy reggelenként egyedül végzi a prefektusi tevékenységeit, hogy én nyugodtabban tudjak készülődni. Van néhány gondom mostanság. Több időre van szükségem, hogy emberi kinézettel vonulhassak be az első órára.

- Ó. Meddig maradtatok tegnap?

- Éjfélig biztosan. Mikor Seamus visszajött, akkor kezdődött csak az igazi buli. Nem jó értelemben mondom.

- Mit csinált? – kérdem félve.

- Te mit csináltál?

- Haza mentem, és…

- Harry, ne játszd a hülyét, nem áll jól. Akkor, mikor még együtt voltatok.

- Muszáj mindig beletrafálnod a közepébe?

- Mit csináljak? Zseniális vagyok – vigyorog boldogan.

- Gratulálok.

- Ideges vagy?

- Egy hajszálnyit.

- Akkor jó. Szóval, mit csináltál?

Megállok, és lepakolom a könyveit az ablak előtti fülkére. Még pont kinézek az üvegen túlra, amikor meglátok valami szokatlant. Dumbledore áll az udvaron, és Friccsel beszélget, aki rendkívül idegesen mutogat az épület irányába. Aztán látom Minervát közeledni feléjük, ő is megáll, és Dumbledore hosszasan ecsetel neki valamit, aztán teljesen váratlanul felemeli a fejét, és egyenesen rám néz. Létezik, hogy megérezte ilyen távolságból, hogy őt bámulom? Még odaszól valamit, Friccsnek, aztán Minervával elindulnak az iskola épülete felé.

- Hahó! Csipkerózsika!

- Bocs. Ne haragudj. Semmit sem csináltam. Csak tisztáztunk egy félreértést.

- Van ennek a félreértésnek valami köze Pitonhoz és egy bizonyos időnyerőhöz?

- Mi? – Ha eddig nem kezdtem el fiatalkorom ellenére őszülni, lassan már ez is menni fog. Hermione halál komolyan figyel, és én már tudom is mi történhetett. – Mi mondott?

- Összevissza beszélt. De ha nem akarod, hogy mindenki elméletek gyártásával foglalkozzon, nem ártana szólnod neki, hogy ne jártassa a száját feleslegesen. Nekem nagyon olyan érzésem van, hogy vérig sértve érzi magát. És ilyenkor, mint tudjuk az emberek sok mindenre képesek.

- Hát ez nem igaz.

- Legalább azt mondd el, mitől akadt ki ennyire.

- Nem akarod tudni – bizonygatom, de az a kifejezés amivel illet, egészen mást mond. – Illetve akarod, de nem fogsz neki örülni. Szemét voltam vele. Elhitettem, hogy tetszik, aztán mikor a tettek mezejére kellett volna lépni, elküldtem.

- Jééézusom. – Vörösödik fülig. – Hát te nem vagy normális. Hogy tehettél ilyet?

- Báh! Hermione, hagyjuk, mert a fejem mindjárt e nélkül is robban! – Durván felkapom a könyveket, és megindulok. – Le fogjuk késni az első órát.

- De ennek mi értelme volt? – Nem akadékoskodik. Nem ismer rám. Meg én sem magamra, ha így belegondolok. Utolér, és belém csimpaszkodik a karjával. – El nem hiszem, hogy szükséged volt rá!

- Nem volt szándékos. Így jobb?

- Egy fokkal. – Bólint. – Átkozottul felelőtlen vagy!

- Tudom, most iszom a levét.

- Akkor is azt mondom, ha van takargatni valód, most beszélj vele, míg nem késő!

- Neki is van takargatnivalója! – Mordulok fel dühösen. – Nem is kevés.

- Nem értelek benneteket. Mindig azt gondoltam, hogy jobb lett volna fiúnak születnem, de most kivételesen tagadom ezt a vágyamat.

- Mondj egy embert Roxfortban, akinek nincs takargatnivalója! Az egész iskola diákostól, tanárostól teli van takargatnivalóval. De ha úgy is jött ide, hogy nem volt neki, mostanra garantáltan van, amivel könnyen sarokba szorítható.

- Nem is mondasz hülyeséget – gondolkodik el. – Néha, amikor nagyon rossz kedvem van, eszembe jutnak olyan dolgok, amiket nem tudok hová tenni. És ez az egyik. Szerinted, miért van ez így?

- Legyek nagyon paranoiás vagy elég csak félig?

- Maradjunk a félnél.

- Egész életedben befolyásolható maradsz, ha diákéveid alatt elkövettél valami olyan dolgot, amit a társadalom nem üdvözöl boldog integetéssel. Hány félbetört karrierről hallottál, aminek a kiváltója egy múltban elkövetett hiba volt, amiről kevesen tudtak, de egyszer csak kirobbant? A titkolt, mocskos kis ügyek kiválóan alkalmasak arra, hogy egy zárt közösséget összetartsanak, vagy ha annak valamelyik tagja ellenük elkövet valamit, akkor könnyed mozdulattal a pokolra űzzék. Olyan, mint a sakk… - Hirtelen elnémulok. De nem azért, mert beértünk az osztályterembe.

- Mint a sakk? Hogy jön ide a sakk?

Még mindig várja a válaszom. Bár közben a padsorok között elkalauzoljuk egymást egy üresen állóhoz, és csak félszemmel sandítok hátra, ahol most lép be Ron, Neville, Dean, és igen, Seamus társaságában.

- Sehogy. Jobb, ha most mész. Ron már itt van.

- Kérem a könyveim.

Leülök, Hermione is a szomszéd padba. Kár, hogy nem bájitaltan van, akkor egy kellemetlenséggel kevesebbel indulna a reggel, de nem. Aztán eszembe jut még valami, és átszólok hozzá:

- Egyébként Remus mondta, hogy kerestél hétvégén. Volt valami gond?

- Nem tudom, hogy fontos-e, de az egyik emlékkönyvben, ahol a diákok írnak egymásról, találtam egy érdekes bejegyzést… - Kihajol a padból, majd kiesik, úgy folytatja. – Egy bejegyzést, Sandersről.

- És mit?

- Egy Mad nevű akkor hatodikos srác írta, és valami olyasmit írt, mintha a mi Ralphunknak lenne valami különleges képessége.

- Miféle?

- Ki fogsz röhögni, de nekem ez jött le az olvasott mondatokból.

- De mi?

- Állítólag látta a jövőt. Úgy értem bizonyos dolgokat meglátott előre. De azok nem mindig váltak valóra… vagy nem úgy, ahogy meglátta, ezért sosem vették komolyan. Ja és, Harry! A fia tudod, hogy milyen módját választotta az öngyilkosságnak?

- Felvágta az ereit.

- Nem, dehogy, honnét vetted ezt? - Igyekszik nagyon halkan beszélni, hogy más ne hallja. - Felakasztotta magát. A nappalijuk kellős közepén találta meg, a csilláron csüngve.

Nem. Ez több mint hátborzongató. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, mikor kerüli meg a padot Seamus hátulról, és ül le mellém, mintha mi sem történt volna. Ezt egyáltalán nem vártam. Kicsit rápillantok, de úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Előszedi a cuccait a táskájából, kinyitja a könyvét, türelmesen előkészíti a tollát. Még azt sem mondhatnám, hogy ideges. Sőt, egyáltalán nem az.
Pedig Seamus rossz színész. Mindig látszik rajta, ha baja van, vagy haragszik. Már majdnem megszólalok, aztán eszembe jut a tegnap este tett fogadalmam, és ettől kezdve teljes a tanácstalanság.

- Mi van? Karót nyeltél? Miért nézel rám ilyen furcsán? – villantja rám a szemeit.

Most vagy én őrültem meg, vagy… nem. Hermione biztosan nem. Épp a beszélgetés elején kérdezett rá, hogy mit csináltam vele, miért volt úgy kiakadva. Most meg úgy tesz, mintha semmi sem történt volna?

- Rosszul vagy? – kérdi vizsgálgatva az arcom.

Csak megrázom a fejem, és azon gondolkodom, helyes lenne-e hirtelen felpattanni a székről és elfutni innen jó messzire. És lehet, hogy meg is tenném, ha az ajtón be nem lép MsGalagony, és fel nem szólít.

- Harry! Egy pillanatra, ha velem jönne!

Így könnyebb, de ez is vészjósló hangulatot áraszt. Gyorsan felállok, és követem az ajtón túlra, ahol egyből komor arckifejezést ölt magára, és röviden közli velem:

- Az igazgatóhoz megyünk.

- Miért? Ma már beszéltem vele!

- Csak jöjjön.

Ez semmi jót nem ígér. Bár említette, hogy még keresni fog, azt nem, hogy rögtön az első óra megkezdése előtt. És mi az, amit nem mondott el reggel? Vagy talán nem akarta, hogy Remus hallja? Nem értem. A kőszörny előtt Minerva kiejti a jelszót, aztán mikor belépünk, Dumbledore-t szokás szerint az asztalánál ülve találjuk. Egyből mosolyogni kezd, és elém tolja a cukorkás tálat, én meg amilyen megzavarodottan nézhetek ki, nem is tudom mit gondolhat.

- Drága fiam, mi bánt? Olyan ijedtnek nézel ki. Talán gondjaid vannak? Minerva, üljön le, kérem. – Pillant rá, aztán újra velem foglalkozik.

- Én nem tudom, hogy mi a baj, azt hitten az igazgató úr fogja nekem elmondani. – Csak elhadarom, hogy levegőhöz jussak, és legyen pár másodpercem, amíg lefuttatom az agyamban ezt az egész furcsaságot.

- Ó! Nincs semmi baj. Azért hivattalak, hogy szóljak, pár napig ne hagyd el az iskola területét. De még jobb lenne, ha az épületen belül sem kószálnál egyedül. Nem árt egy kis elővigyázatosság.

- Elővigyázatosság? Ki vagy mi ellen?

- Nem kell túl komplikálni a dolgot, Harry. Először meg sem akartam említeni neked, mert természetesen minden a legnagyobb rendben van, de aztán eszembe jutott, hogy a te esetedben talán mégsem árt egy figyelmeztetés, mivel hajlamos vagy a váratlan eltünedezésekre. Mr. Sanders, mint tudomásunkra jutott, nem jelent meg a számára kijelölt gyógykezelő intézetben. És bár lehet, hogy a két esetnek semmi köze egymáshoz, de ma hajnalban Frics úr látott egy idegen alakot kilépni kapunyitáskor az épületből. Te nem észleltél semmi szokatlant?

- Nem. – Bárcsak tudnám, most használok, vagy súlyosbítom a helyzetet a hallgatásommal. Furcsaság? Az egész reggelem egy merő furcsaság. Ha sorolnom kellene, őt magát is közé tehetném bónusz trófeának.

- A gondnokunk próbálta beérni az illetőt, és kikérdezni, mit keresett itt, vagy egyáltalán mikor jutott be az épületbe, de sajnos eredménytelenül. Egyszerűen eltűnt a szemei elől. Vadidegen ember nem hiszem, hogy bejutott volna. Ha pedig olyasvalaki volt, aki máskor már járt itt, valamilyen céllal kellett, hogy érkezzen. Ezért gondoltam, hogy esetleg tudhatsz valamit, fiam.

- Fogalmam sincs ki lehetett az. Legalábbis én nem találkoztam idegennel, ez biztos.

- Nos rendben. – Fejezi be tárgyilagosan, és eltolja magát az asztaltól. – Ez esetben nem is tartalak fel. A kérésem remélem érthető volt. Maradj az épületben Harry, és órák után pedig leginkább a szobádban. Igyekszünk megtudni minél hamarabb valamit erről a szokatlan esetről. De tudod, hogy van ez. Jobb félni, mint megijedni.

- Köszönöm, uram.

McGalagony visszakísér az osztályterembe. Leülök, és zombi módjára meredek a padomra. Nem tudom, nem értem, és egyedül nem is fog menni. Akárhogy töröm a fejem, semmi értelmes gondolat nem áll össze, és már lüktet az agyam, de tényleg semmi… és Seamus idiótán vigyorog rám, és ez több mint kísérteties.

- Miért csinálod ezt? – szólok rá, és amilyen arcot ezután vág, az a padlóra küld. Meg van döbbenve, és megrántja a vállát.

- Mit?

- Miért ültél mellém?

- Harry, neked agyadra ment a tanulás, vagy ittál valamit? – Elvörösödik, és gyanúsan kotorászni kezd a zsebében, mintha keresne valamit, aztán meggondolja magát, és megint engem bámul. – Év eleje óta együtt ülünk, mi a bajod?

- Így akarsz bosszút állni rajtam? Hogy hülyének nézel?

- Csss! – Zavartan közelebb hajol, és úgy mordul rám. – Mi van veled?

- Velem mi van? – És azon tűnődök, mennyire lehet fájdalmas az agyvérzés, mert már közel járok hozzá. Játszik az idegeimmel, arra hajt, hogy fejjel menjek a falnak? Aztán egy nagyon durva gondolatom támad. – Gyere ki velem, most.

- Órán vagyunk, ha nem vetted volna észre!

- Nem érdekel. – Felemelem a kezem, és mikor a tanár végre felém fordul, kibököm. – Uram, elkísérem Seamus Finnigant az ispotályba. Nagyon rosszul van. Hányinger kínozza.

Hermione meg úgy néz rám, mint aki menten keresztbe dug le a torkomon egy karót.

- Rendben, de ha megkérhetném magukat, akkor a lehető legkisebb rendbontással!

Kezd egy olyan jó, sűrű, „az ármány vasmarkában” felvonás érzetem kialakulóban lenni. Nem túl nemes dolog következik. De nekem meg nincs más ötletem, már pedig a semminél a kevésbé eredményes ötlet is jobb ötlet.
A folyosón végigráncigálva Seamust bekopogok egy osztályba, és miután a csend válaszol, szépen bemegyünk.
Nagyon furcsa képet vág. Kicsit pirul, és akkor veszem csak észre, hogy a száraz ajkait harapdálja. Basszus.

- Egy kérdésem van, és légy szíves ne bohóckodj, válaszolj egyenesen!

Néz rám, pislog, zavarban van, gondolkodik.

- Oké.

- Mire emlékszel a tegnapi estéből?

- Harry! Te is azzal jössz, hogy túl sokat ittam? Basszus ez nem igaz. Az volt a baj, hogy keveset ettem, korán keltem, és kerülget valami nyavalya, mert ma reggel baromira fájt a fejem, és tiszta zavaros az egész. De nem voltam segg részeg. – Elgondolkodik. – Talán megbántottalak valamivel? Vagy… - Elvörösödik, és nem is kell semmit mondania, tudom, mit gondol. Sajnos.

- Nem, nem bántottál meg – folytatom óvatosan. – A következő kérdésem, hogy mit gondolsz arról a Roxmortsi estéről.

Most még vörösebb, de ez nem minden. Idegesen dörzsölgetni kezdi a homlokát, és szinte látom, ahogy lelkiekben már lesüllyed, valahová nagyon mélyre.

- Mégis csak sokat ittam – motyog ingerülten. – Nem emlékszem róla, hogy elmeséltem azt az idióta álmot, és pont neked? Mi ütött belém? – Rám néz, és nagyon rémült képet vág. – Most biztos valami aberrált baromnak gondolsz.


- Várj egy picit, Seamus!

Körbejárom a termet, aztán még egyszer, és ahogy kezd összeállni a kép, úgy megy el a maradék életkedvem. Hogyan mondjam el neki? Vagy el kell mondani egyáltalán? Nem, nem valószínű.

- Csak egyszer álmodtad ezt a dolgot, igaz?

- Nem vagyok normális! Ne haragudj. Nem kellett volna elmondanom. Én nem is tudom, olyan hülyén érzem magam! Most már értem, miért voltál velem olyan idegen. Te jó ég!

Seamus azt hiszi, Roxmorts egy álom volt. A tegnapi estéből pedig valószínűleg csak foszlányokra emlékszik. Ez nem lehet igaz. Mi történik itt?

- Seamus, mond, találkoztál tegnap az igazgatóval, vagy bárki mással?

Gondolkodik. Komolyan ráncolja a homlokát, aztán mintha kiülne az arcára valami felismerésféle.

- Basszus, ha nem mondod az életben nem jut eszembe. Egyedül voltam a csillagvizsgáló toronyban. Ott álltam, az ablak előtt, és amikor megfordultam, hogy visszamenjek a többiekhez, láttam az igazgatót… de nem esküdnék meg rá, mert szerinted mit csinált volna ott az öreg? Azt sem tudom én mit kerestem ott.

- Utána mit csináltál? – kérdem, és sajnos belegondolok, hogy mit csinálhatott ott egyedül. Nem szeretem gondolat ez. Létezik, hogy annyira el volt csüggedve, hogy képes lett volna kárt tenni magában, vagy ez csak az én beteges fantáziám és intuícióm, ami most folyton olyan helyre vezet, ahová nem kellene?

- Semmit. Kiderült, hogy baromi késő van, és elmentem aludni. De mi ez a rengeteg kérdés?

Ez a közvetlen és fájdalmas tekintet most jobban tud bántani, mint bármilyen szidalmazása.

- Emlékszel egyáltalán, hogy találkoztunk?

- Persze! Eljöttél a bulira, de hamar elmentél, mert Davis nekiállt ecsetelni Piton közösségi hovatartozását az emberi faj tekintetében, te meg felkaptad a vizet, és megindultál kifelé. Utánad mentem…

- És?…

- És… várj…és mikor utolértelek, leráztál, azt hiszem. Nem meglepő, mostanában folyton ezt csinálod. És erről már rég beszélni akarok veled, Harry! – Most elkomorodik.

- Fogsz is! De nem most! – Ki akarok hátrálni a teremből, majd rájövök, hogy mit művelek már megint. – Illetve, tudod mit? Holnap este leülünk egy csendes helyen, és minden kérdésedre válaszolok. Rendben lesz így? Kérdezhetsz bármit.

Még mindig kicsit zavart, és ezen a legkevésbé sem csodálkozom. Az emlékezetmódosítás nem lehet a legkellemesebb dolog. Kettős érzés. Nekem is. Egy részem hálás lehetne érte, a másik nem ért semmit. Mondjuk azt, kinek állt érdekében ez rajtam kívül. A tippjeim egyike sem tökéletes, és a válaszok is zavarosak. Amit pedig sejtek, az egyenesen hajmeresztő.

- Menj vissza nélkülem. Mondd, hogy visszatartottak a gyengélkedőben.

- Harry! Az is ki fog derülni, hogy nem is jártunk ott!

- Lehet, hogy addigra mindez már nem fog számítani – mosolygok rá szomorkásan.

Rábólint. Én pedig rohanok a szobámba, majd mikor benyitok, és Aramist még mindig kiütve találom az ágyon, valahogy kezdek kételkedni abban, hogy természetes ez a hosszas aluszékonyság. Ez egy életerős kutya. Egészséges. Miért aludna ennyit?

- Remus, itthon vagy?

Nincs válasz. Benézek a hálóba, de ott sincs senki. Az asztalon egy pergamen árválkodik. Fogok egy tollat, és egy papír fecnire ráfirkantom:

„Elmentem Perselushoz.
Remélem, ő tud segíteni. Legalább ötlet szintjén, mert nekem halvány fogalmam sincs, mi folyik itt. Ha az igazgató, vagy bárki más keresne, találj ki valamit, kérlek!
*szépen néz*
De addigra visszaérek! Ígérem!
És ne aggódj, majd mindent elmesélek!

Harry”


Kibányászom a matracom alól a zsubszkulcsot, de mielőtt nekiindulnék, még kinyitom a szekrényt, hogy talár helyett valami kényelmesebbet öltsek magamra, és akkor meglátom.
Fel van túrva.
Nem vagyok egy rendmániás, de a cuccaimat azért nem szoktam olyan módon kezelni, ahogyan azok most a polcon hevernek. Remus sosem kotorászott a ruháim között, és sejtelmem sincs, ez miért változott volna éppen most. De könnyelműen eleresztem a terhelő gondolatot, és miután átöltöztem, és eldöntöttem, hogy visszatérés után rendet rakok, kiszedem a gyűrűt a dobozból, és megmarkolom. Majd rákérdezek Remusra. Talán csak keresett valamit. De pont a szekrényemben?

Aztán zuhanás. Sokadik átkozódásom most rövidre sikerül, mert a nappali kellős közepén már fordulok is, hogy szóljak Perselusnak, mielőtt megint pálcát húz, de csalódnom kell.
A nappali üres.

- Haló? Itt vagy?

Az újságok az asztalon hevernek, egy mosatlan teáscsésze magányos társaságában. Lehet, hogy még alszik? Nem, dehogy. Kilenc is elmúlt, Perselus nem alszik kilenckor.
A konyhába megyek, s fura érzésem támad. Olyan, mint amikor tudod, hogy valami fontos részletre nem figyelsz fel, de ott van, érzed, de nem tudod mi az.
Körbefordulok. Keresem a hatodik érzék adta jelet, de nem olyan könnyű megtalálni. Most már nem kiáltozok. Viszont kihúzom a pálcámat, és először életemben biztos vagyok benne, hogy a lépéshátrányom nagyon jól kiszámolt és komlex összefüggések eredménye.
Tikk, takk, tikk, takk…
Mi a franc ez?
Mégis csak felmegyek a hálóba. Lehet, hogy csak kiment valahová, vagy unta magát és a városban csatangol. Bár, ez az utóbbi elég elképzelhetetlen. Perselus, ahogy céltalanul sétál. Morózus, jót röhögne rajta.
Nyikorog a falépcső a cipőm talpa alatt, és még mindig érzem azt a fura dolgot, mintha a levegőben lenne, körülvenne, csak nem tudom, mi az.
Elég halkan nyomom le a kilincset, és még belépni is úgy lépek, mint aki attól tart, valaki ráugrik az ajtó mögül. Az ajtórésből már látom félig az ágyat, és az idegesítő kattogás, ami valahonnan ismerős, betelíti az egész agyam, és egyszerűen nem tudok tőle nyugodtan gondolkodni.
Egészen kinyitom, először az ágyat nézem hosszában, de üres. Érintetlen takaró.
Nem említette, hogy elutazik.
Megállok a háló közepén, a fürdőszobaajtó zárva van, mint mindig. Valami ismeretlen erő vonz oda, hogy kinyissam.
Mitől félek? A szívem egyre hangosabb dobbanásai meg csak zavarnak a fülelésben.
Biztos nincs itthon. Ha nem így lenne, már jelét adta volna.
Odalépek, és miután lehúztam a kilincset, és az kattant, csak a lábammal bököm meg.
Egy üres fürdőszoba kacsint rám. Páramentes. Ez azt jelenti, hogy több mint egy órája nem használták fürdésre. Tudom, ez megint csak nem jelent semmit.
Kitt, katt, kitt, katt…
Hirtelen fordulok meg, és egyenesen a kandallóval nézek farkasszemet.

Már tudom, mi ez a hang.

- Jézusom! – A kandallón, mint egy fajta üzenet ott áll a metronóm, ami tegnap este még elvileg az enyémen állt Roxfortban.

Ahogy a kattanások minden egyes darabja súlyos hanggal verődik a szerkezet pereméhez, úgy hiszem, lelassul minden. Vagy csak én képzelem az időt lustának.
Elfordítom a fejem. Nem tudom, hová nézek.
Az ajtóra, ami be van zárva, pedig én nyitva hagytam…
Nyitva hagytam?

Egy fekete árny rohan rám.