Szenteste reggelén csörömpölésre és hűvös, idegességtől pattogó parancsszavakra ébredtem: anyám rontott be a szobámba, és a padlásról lehozott étkészlettel egyensúlyozva lehámozta rólam a takarót. Eközben éles hangon rám kiáltott:

- Gyerünk, Liza! Még ki kell takarítanod a vendégszobát.

Morcosan feltápászkodtam és felöltöztem.

Bőséges reggelivel a hasamban azonnal munkához láttam, pedig a korai ébresztő miatt alig bírtam nyitva tartani a szememet. Még csak kilenc óra volt, amikor felkeltettek.

A vendégszoba franciaágyára friss ágyneműt és újonnan vásárolt törölközőt készítettem, aztán porronggyal a kezemben sorra vettem a polcokat, és megszabadítottam szennyeződésüktől a világ legkülönbözőbb pontjairól összehordott ajándéktárgyakat. Volt ott mozgó sárkányfigura, maréknyi kentaur csapat és egy repülő Cupido (hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem), aki szívecskés nyilakkal lövöldözött rám. Még szerencse, hogy parányi nyilai elvesztek a pulcsimban anélkül, hogy megböktek volna; bár úgysem bántottam volna, amilyen nehézkesnek, darabosnak éreztem a mozdulataimat. Laposakat pislogva letöröltem a megszürkült képkereteket, megöntöztem a sarokban álló cserepes virágot és kisikáltam a WC-t, zuhanyzót, mosdót, hogy az itt alvók minden szempontból megfelelőnek találják lakrészüket. Csak tudnám, kit hívtak meg anyámék!

Az ajtó felé menet vetettem még egy futó pillantást a szekrényre és a rajta makulátlanul, hálásan bókoló állatszobrokra, de valami mintha hiányzott volna…

Az utolsó ezüst-unikornis éppen akkor vágtatott be az ágy alá. A teljes csorda eltűnt!

Nosza, hasra vágódtam és begurultam a szökevény után. Jól sejtettem, az ostobája elvezetett a társaihoz: mind a heten ott toporogtak a fekhely éjjeliszekrényhez közelebb eső lábánál. Négyüket a zsebembe tömtem, de a maradék három kicsusszant az ujjaim közül: ezek átmenekültek a szoba másik végébe. Egyikük a hátamon szaladt keresztül.

Előmásztam a koszfészekből, de még félig bent voltam az ágy alatt, amikor meztelen lábfejeket láttam elsuhanni magam előtt.

- Denem?

Puffanást hallottam, mintha valaki földhöz vágott volna valamit; valami nagy és puhát.

Denem, aki teljes valójában a szobában termett, ádáz mosollyal üldözőbe vett egy mikro-unikornist. Egy párna volt mögötte a szőnyegen, két dudorral két foglyul ejtett állatot jelezve. Denem rövidesen elkapta az utolsót is, és elégedetten a polcra helyezte.

- Látod itt ezt a vonalat?

Odaléptem mellé. Egy sötétebb sávon végighúzta az ujját.

- Ha ezen belülre teszed őket, nem tudnak elszökni.

Bólintottam és a többieket is felraktam.

- Amúgy…

Denem rám nézett és egy pillanatra elmosolyodott:

- Sokkal szórakoztatóbb veled, mint a bátyáddal lenne.

Fölényesen felhúzta az orrát és az ajtó felé menet stílusosan eltűnt. Csak nevetni tudtam rajta, milyen fiatalos lendületet vett az élete, mióta nemcsak szövetségesek voltunk.

- Amúgy nem szórakoztatóbb veled, mint Jamesszel, de ha így folytatd, egy szép napon túl teszel rajta – motyogtam derűsen, és elvonultam ebédelni.

Délután azt a feladatot kaptam anyámtól, hogy a felső szintet öltöztessem karácsonyi ruhába. Ehhez adott néhány zacskó műfenyőt, Roxmortsból hozott díszeket és egy létrát, hogy a magasabban fekvő részeket is felérjem. Amilyen alacsony voltam, szükségem is volt rá, mert a folyosói szekrény felső harmadát is csak székről értem fel.

Tom a létra tetejéről magyarázta, hogy őt mennyire nem érdekelte a karácsony élete során, holott szorgalmasan rakta a műfenyőt a kerek lámpaburára. Mielőtt felléptem volna az első fokra, saját maga ajánlotta fel, hogy segít a díszítésben. Még hogy nem hatott rá a karácsonyi láz!

- Teljesen felesleges. Mulandó. A karácsony mugli kitaláció – tárta elém legfőbb érvét.

Feladtam neki az angyalhajat, ami mindig el akart repülni a kezemből, mert a rajta levő bűbáj még nem volt tökélyre fejlesztve, ő pedig belefűzte a műfenyőből készített koszorúba. A színes szálak ezután úgy lebegtek, mintha állandóan lágy szellő fújta volna őket.

- Senki sem elégedett. Napokig sütnek, de nem bírják megenni, ráunnak és rájuk romlik – sorolta gúnyosan.

Nem cáfoltam meg. Ha már egyszer ilyen hangulata volt, jobbnak láttam békén hagyni, hadd fújja csak a magáét kifáradásig. Majd a végén megmondom neki, hogy mekkora hülye. Imádtam látni olyankor az arcát.

Miközben Tom eldünnyögött magában, én szabadjára engedtem a zenélő angyalokat.

- Tényleg – szakítottam félbe mégis, ha már témánál voltunk –, te mit szeretnél?

Döbbenten rám nézett.

- Ezt… mire érted? – kérdezte zavartan.

- Milyen ajándékot szeretnél? – kíváncsiskodtam, aztán hogy nem felelt, találgatni kezdtem: - Ha átlagos fiú lennél, azt mondanám, hogy kviddics poszterekre fáj a fogad.

Kuncogva felé tereltem egy aranyhajú kisangyalt. Amikor a kicsike belekapaszkodott a tincseibe, és jól meghúzkodta a fekete szálakat, Denem pislogott egyet. Kezdett magához térni.

- De mivel közel sem vagy az, vehetnék könyvet.

Igen. Az átlagos fiúk – vegyük a roxforti állomány 90 százalékát – sosem kértek volna könyvet karácsonyra, sem húsvétra, sem más ünnepekre. Az ismerőseim közül egyedül Remust és Pitont lehetett boldoggá tenni valamilyen olvasnivalóval – persze ezt az ízlésükhöz kellett igazítani, így például nem volt célszerű Pitonnak szerelmi bájitalokról, Remusnak pedig vérfarkasokról szóló (rém)történeteket adni -, mert ők még szórakozásból is tanultak. De Tom?

Habár Tom is kétségkívül ugyanilyen volt, én szívesebben okoztam volna neki meglepetést, minthogy kielégítsem egy testes lexikonnal, ami a naplóbeli könyvtárában úgyis a rendelkezésére állt.

Denem elmosolyodott és kibogozta a hajából az angyalkát.

- Ennek ellenére nem hiszem, hogy jó ötlet volna. Ha én lennék könyvbe zárva, megundorodnék tőlük – nevettem el magam. – Habár, én már most undorodom…

Denem elnézően megcsóválta a fejét és folytatta a munkát, ezúttal a szekrény tetején. Ő onnan, én a lépcsőkorlátról lógattam le színes boákat.

- Hát jó. Ha nem árulod el, akkor kapsz, amit kapsz – vontam vállat, és a szobámba vonultam egy maréknyi aranycsillaggal, ami a levegőbe szórva keringeni kezdett a lámpám körül. Ezzel felhasználtam az utolsó zacskó tartalmát is, és aznapra szabad lettem.

Tom kicsivel később utánam jött. Én már az ágyamon fekve pihentem azon vívódva, hogy mégis melyiket válasszam számára a számtalan ajándékötlet közül (színes tinta, cipő, könyvjelző, VIP könyvespolc az ágyam fölé, ahol egyeduralkodó lehet a naplójával), amikor megállt mellettem és zsebre tett kézzel, komoly arckifejezéssel rám nézett.

Hirtelen elkerekedett a szeme és az ablakhoz futott. Én ijedt arccal utána szaladtam és a karjába markoltam.

- Itt vannak! – suttogta dermedten.

Rémült hangsúlyától összerezzentem és még jobban megszorítottam.

- Jaj ne! – Mindketten jól láttuk, ahogy a riasztóvonal után következő védelmi vonal reccsenve, szikrázva feloszlott. – Wood, el kell tűnnöd!

Denem eltaszított magától és a pálcámmal együtt eltűnt. Én tehetetlenül bámultam a kinti eseményeket.

A hóban öt alak közeledett. Az élen járót kissé leszakadva követte négy társa. Remegve vártam, mint érik el a következő akadályt: még mindig bíztam benne, hogy valamelyik bűbáj megállíthatja őket, és nem érik el a ház ajtaját. Csalódnom kellett: másodjára is vörös fény szökött a magasba, és ez az átok is megsemmisült.

Az elől haladó megtorpant.

Talán mégis működött? Merlin, add, hogy ez Denem műve legyen!

A csuklyás felemelte a fejét és egyenesen az én ablakomra nézett. Az arca sötétben maradt, árnyékot vetett rá fekete kámzsája, de vörös szemei halálos veszedelmet üzenve pontosan énrám ragyogtak. Hátrahőköltem.

Felkaptam a naplót és lerohantam a földszintre. Anyámék mit sem sejtve rendezkedtek a konyhában, és mivel a helyiség pont az ellenkező irányba nézett és az ajtót is csukva tartották, ha nem visítottam volna el nekik, hogy Halálfalók tartanak a házunk felé, talán meg sem tudták volna éltükben…

Hirtelen berobbant az ablak és csörömpölve éles szilánkokkal hintette be a helyiséget. Anyámmal sikoltottunk és egymásba kapaszkodva a földre estünk, apám pedig pálcát rántva felkészült a támadásra.

- Gyere! Liza! – Anya kézen fogva magával cibált a nappaliba. Több sebből vérzett, de az élni akarás és az ösztön, hogy engem biztonságba helyezzen, hihetetlen erőt adott neki.

- Apa!! – ordítoztam, és megkíséreltem kitépni magam anya karjaiból, de nem ment. Még láttam apámat, amint elsütötte az első kábító átkát, de anya felráncigált az emeletre és belökött a szobámba:

- Itt maradsz! – parancsolt rám ridegen, és visszarohant a folyosóra. Távolodó lépteitől elsírtam magam és Denem nevét kezdtem kiáltozni.

- Tom!! Tom!!

Egyre csak az járt a fejemben, hogy ma este meg fogják ölni a szüleimet, aztán idejönnek és velem is megteszik ugyanezt. Rettegtem a percet, amikor itt teremnek, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozzanak nekem… Féltem, hogy anyukámat és apukámat megkínozzák, aztán a túlvilágra küldik, és nekem hallanom kell a sikolyaikat, mert nem lesz elég erőm szembe szállni velük…

Nem várhattam be, hogy ez valóra váljon, nem! Tennem kellett valamit, hogy megakadályozzam!

Négykézlábra álltam és minden bátorságomat összeszedve kimásztam a folyosóra. Odalentről dulakodás zajai szűrődtek fel, de nem törődtem vele; faltól falig csusszanva kiosontam a lépcsőig. Ekkor zöld fényvillanást láttam… még hosszú másodpercekig káprázott tőle a szemem.

A következő pillanatban teli torokból visítottam. Valakit megöltek! Anyát vagy apát… megöltek valakimet!

Zokogva lerohantam a lépcsőn. Azt sem láttam, merre megyek, de végül is sikerült eljutnom a konyha ajtajáig. És ekkor…

- Ne!!

Tom ott térdelt a földön, és valaki, a vörös szemű a nyakának; annak a fehér, vékony nyakának szegezte a pálcáját. Anya és apa távolabb álltak, valószínűleg sóbálványátoktól sújtva, mert élőnek tűntek, de nem mozdultak.

Hátulról megragadott valaki és Tom mellé lökött. Remegve hozzábújtam és a derekába csimpaszkodva a mellkasára hajtottam a fejem. Ő volt az utolsó mentsváram, ha ő nem, akkor ki menthetett meg? Átölelt, mintha védeni akart volna.

- Á, hát igazam volt – szólalt meg fölöttünk a vörös szemű. Nem mertem ránézni, csak még jobban Tom karjaiba fúrtam magam, mintha a bőrébe akartam volna bújni a betörők elől.

- Nagyúr, akarod, hogy elintézzem a lányt? – kérdezte egy fekete taláros alak beteges vágyakozással. Összerezzentem tőle. Tom elfordult velem, hogy egyetlen pálca se irányulhasson rám, csak az ő testén keresztül.

- Nem. Ez még a jövő zenéje – suttogta a főmágus, és némiképp elhúzódott. Denem kiéhezetten levegő után kapott, ahogy felszabadult a légzése.

- Nos, drága Tom, jól szórakozol?

Tom most is nyugodt hangon válaszolt, mint eddig bármikor:

- Megtettem volna a feladatom, ha a véletlen nem hozta volna úgy, hogy hozzá kerüljek – magyarázta hideg fejjel.

Az előttünk álló éktelen haragra gerjedt:

- Ne próbálj meg átverni, Tom Denem! – süvöltötte kemény hangon. – Azt hiszed, megbocsátó leszek veled? Miért nem ölted meg a lányt?

- Megtévesztett. Mire megtudtam, hogy csak a húga, már túl sok embert beavatott. Talán te másképp cselekedtél volna, Voldemort?

Csak képzelődtem, vagy Tom szeme valóban vörösen ragyogott a szónál?

Voldemort válaszul felrobbantott mögöttünk egy szekrényt. A szétfröccsenő forgács beterített minket, s én sikoltva Denem elé rogytam, hogy védve legyek a repülő fadaraboktól.

A légáramlattól Voldemort csuklyája hátracsúszott, feltárva tar fejét, lapos orrát és ajaktalan száját. Undorodva lehunytam a szemem.

- Mondd meg, mit tegyek! – Denem térden csúszva megközelítette a férfit.

Először fel sem fogtam, mit tett. Ott maradtam egyedül, védtelenül, 16 évesen öt kiválóan képzett feketemágussal szemben, és a félelem újra lecsapott rám. Vasöklével összeroppantott, de nemsokára akkora pofont mért rám, hogy a fejemet felszegve magamhoz tértem: azzal, hogy Voldemort elé kúszott és az ő kezébe helyezte a döntést, Denem elárult engem! Pedig szövetséget ajánlott, és azt, hogy megvéd, ha cserébe nem adom át a naplóját senkinek!

Én megtettem az alku rám eső részét, teljesen mindegy, hogy hogyan, ő viszont mindent felrúgott köztünk! Leköpte a barátságunkat! Hogy tehette ezt? Tessék, Lily, tessék Dumbledore! Igazatok volt, amikor óvva intettetek ettől az alaktól! Most majd jól megszívom!

- Csak add vissza a szabadságomat – esengett Denem lecsüggesztett fejjel.

Voldemort az álla alá nyúlva felemelte.

- Látom, mit sem változtál, Tom Denem… - szólt szelídebben, de ezzel teljesen ellentétben állt erőteljes mozdulata, amellyel a fiút a konyhapultra lökte. Denem felkiáltott, és ahogy lecsúszott a szekrényen, láthatóvá vált a hátában leffegő kés.

Voldemort közelebb lépett hozzám. Förtelmes ábrázatától és pikkelyes kezétől irtózva behúzódtam egy sarokba, de olyan készségesen utánam jött, mint kutya a gazdija után.

- Van nálad valamim, kicsi lány… - suttogta mosolygósan.

A magam részéről már annyira kikészültem, hogy engedelmesen megnyugodtam, amikor türelmesen megsimogatott. Már a mosolyát is megszoktam, és akkor is csak egy hangyányit féltem, amikor hideg keze az arcomhoz ért.

- Jól van. Okos kislány vagy te. Nemhiába, hiszen tiszta vagy.

Olyan volt az érintése, mint egy halottnak. Merev, jeges és érzéketlen.

- Add szépen ide a naplót – guggolt le elém -, és miután édesapád hűséget fogad nekem, elmegyek és egy darabig nem találkozunk.

Remegő kézzel beletúrtam a felsőmbe és előhúztam alóla a fekete borítású könyvet.

- Ne… Elisabeth… ne…

Tom nyöszörögve rám nézett. A szája szélén vékony tintaér csordult végig.

- Elisabeth – rágta meg a szót Voldemort, aztán elégedetten csettintett a nyelvével: - Milyen királyi név!

Behalás, villás nyelve volt, mint egy kígyónak! Igyekeztem nem kimutatni, mennyire lenyűgözött állatias testfelépítésével, de nem maradhatott titok előtte, hogy a sok pikkely negatívan érintett.

- Ha emberi külsőt vennék, vonzónak találnál, hidd el!

Felrántott és egy székre taszított. Leült velem szemben és hellyel kínálta a Halálfalóit is. A csapat nevetgélve körbevett.

- Milyen családias! – nézett végig az asztalnál ülőkön. Rút arcán gúny és nosztalgia keveredett mélyről jövő önelégültséggel.

A család említésére anyára és apára pislantottam.

- Igazad van, jöjjenek ők is!

Egyetlen intésére feloldódott az átok, a szüleim pedig ijedt arccal forgolódni kezdtek, hogy visszataláljanak az események sűrűjébe.

- Jöjjön, Mr. Wood, jöjjön! – szólongatta Voldemort barátságosan.

Anya apu keze után kapott, ahogy felfedezett engem Voldemorttal szemben. Amikor észrevette az idegen fiút (Denemet) a konyhabútor tövében haldokolva, még jobban elsápadt. Én nem aggódtam érte, mert az ő hibája volt, hogy idáig jutott, és egyébként sem volt olyan sérülékeny, mint mondjuk én. Ha én lettem volna a helyében, emberként már rég kileheltem volna a lelkemet.

- Mrs. Wood?

Anyám ájuldozva elindult a kígyóarcú varázsló felé. Voldemort kihúzott neki egy széket maga mellett; oda lerogyott és hallgatásba burkolózott. Apám már szilárdabb lábakkal érkezett meg az asztalfőre, ahova fogvatartónk utasította.

- Úgy gondoltam, együtt tölthetnénk ezt a csodálatos ünnepet!

A gonosz mágusok felnevettek. Voldemort értette a dolgát, ha fekete humorról volt szó.

- Mrs. Wood, kérem, felszolgálná a vacsorát? A barátaimmal éhesek vagyunk!

Kételkedtem benne, hogy anyám képes lesz-e egyáltalán felállni, de az irántam érzett szeretete felkeltette benne a higgadtság szellemét, ami eltámogatta az ünnepi étkekig, és aztán vissza is hozta közénk. Remegő kezekkel tálalt, bort töltött Voldemortnak és visszaült mellé.

- Nos, hát akkor…

Voldemort öntött apámnak és koccintottak:

- Kettőnk barátságára, Mr. Wood! Szólíthatom Jacknek?

Apám bólintott és egy hörpintéssel felhajtotta az italát. Voldemort ezután hozzám fordult és egy kicsit átcsorgatott a poharamba a borából, amibe megjegyzem, már beleivott.

- Ez az édes kicsi lány is hadd igyon! Kicsi? Ugyan, hisz kész nő!

Velem is koccintott. Amikor le akartam tenni a poharat anélkül, hogy belekóstoltam volna, Voldemort rám parancsolt:

- 16 évesen mértékletességet kell tanulnod. Igyál, amennyit engednek!

Vagyis megöllek, ha nem vagy hajlandó lehúzni a maradékomat.

Megittam. Nem volt Voldemort íze, nem hánytam vissza.

- Okos, tündéri lány! – dicsért levest merve magának.

Hogy fulladnál bele, te kígyófaszú szeméttelep!

- Bár érteném, hogyan jutott a Griffendélbe! – sóhajtotta, pont amikor az átkozódás végére értem.

Beleevett aztán áttolta nekem. Elkerekedett szemekkel fogadtam, amikor a kanalát is odaadta:

- Talán vele nem így eszel? – bökött a fejével Tom felé.

Denemen keresztül látni lehetett a konyhaszekrényt. Alig pihegett, de szegény még eszméleténél volt és visszavágott helyettem:

- Elfelejted, hogy nem eszem… - suttogta erőtlenül.

Voldemort csendre intette és felém fordult:

- Lásd el őt! Szeretném látni, milyenek vagytok egymás mellett!

Megint néztem egy sort. Ez a faszi nem volt teljesen komplett, de hogy a talárjában tartsa a pálcáját, bármire kész lettem volna érte. A tányérommal együtt Tomhoz sétáltam és letérdeltem mellé.

Fájdalmasan felnézett rám.

Hogy lehettem ilyen kegyetlen? Denem pokolian szenvedett, mialatt én csak saját magammal törődtem.

- Tarts ki! – tátogtam neki.

- Etesd meg, mire vársz?

Voldemort kissé ingerülten felemelte a hangját. Gyorsan Denem szájához emeltem a kanalat – ajkai csak halványan derengtek a fehér fiókok előtt – és könyörgően a szemébe néztem, hogy nyissa ki, mielőtt Voldemort idejön és szétfeszíti. Megadóan hagyta, hogy a levest a nyelvére csorgassam…

Felét visszaköpte, a másik fele meg rajta keresztül a padlóra jutott. Mivel már nem volt anyagszerű, a leves egy része egyszerűen átfolyt rajta.

- Ízlik, drága Tom? – érdeklődött az asztaltól a bandavezér.

- Jobb, mint amit te főznél… - nevetgélte Denem holtsápadtan.

- Elisabeth, hát nem látod, hogy kéri az egészet? Add neki, ha úgy szeretné!

Könnybe lábadt szemmel először a teli tálra, aztán az előttem fuldokló fiúra néztem.

Ez annyira megalázó volt… de nem nekem, hanem Denemnek. Megmerítettem az evőeszközt, és remélve, hogy Voldemort inkább azt figyeli, mint engem, a tányér tartalmát magamra öntöttem. A következő fordulóban már nem került Denem szájába más, mint üres kanál, amit ő futó döbbenettel fogadott.

- Nocsak, Elisabeth! Úgy látom, leetted magad.

Rémület lett úrrá rajtam. A Halálfalók kegyetlen kacajától a légzésem is elakadt.

Hallottam Voldemort puha lépteit, amint felém közeledtek. Hallottam anyám nyöszörgését és apám szisszenését, amikor a kígyótestű férfi megállt mellettem.

- Pedig ilyen nagylányoknál ez már nem ildomos.

Reszketve Tomra borultan.

- Kérem! – suttogtam elfúló hangon. – Ne bántson minket…

- Ne? – visszhangozta kedvesen. – A szüleid egyetlen gyermekeként jobban is vigyázhatnál magadra.

Magára irányította könnyes tekintetemet és egyszerűen homlokon csókolt.

El kellett tűrnöm. Bár erősebben szorítottam Denemet, ezt is elviseltem.

- Jason!

Voldemort Tom elé hajította a naplót és felállt.

Anyám, apám és én egy emberként kiáltottunk fel: Jason lehajtotta a csuklyáját és szolgálatkészen nagyura elé sietett.

- Öltöztesd át a húgodat! – hangzott a kurta parancs.

Jas elvigyorodott és mohón felhúzott a földről. Sikoltva Voldemort után kaptam, megmarkoltam a talárját, hogy ez a perverz állat ne tudjon elvinni anyáék közeléből, de Voldemort lefejtette magáról az ujjaimat és búcsút intett.

- Tom! – kiáltottam az egyetlenhez, aki utánam nyúlt.

- Ezt nem hagyhatod! – kiáltotta Denem, és Jas bokájára vetette magát.

Jason megtorpant és kérdőn a vezérére nézett.

- Miért nem? – kérdezte a feketemágus karba tett kézzel.

- Mert gusztustalan és nem méltó hozzánk! – hörögte Denem. A kés most még beljebbcsusszant a hátában, s arca megfeszült a kíntól.

- Igaza van, nem méltó hozzánk, hogy hátat fordítsunk az ilyen eseteknek! – bólintott a tar fejű varázsló álságosan. - Jason, itt kell átöltöztetned a lányt. Szembesülnünk kell a vonzalmaddal.

Számomra ezzel feje tetejére állt a világ. Jason félrerúgta Denem karját és a konyhapultra gyömöszölt engem, majd egy onnan szerzett késsel elkezdte szétfűrészelni a pólómat.

- Ne!! NE!! – zokogtam a kezeit löködve, de csak nem eresztett el. Amikor a saját hibámból megvágta az arcomat, lehajolt hozzám és kiszívta a vért a sebemből. Újra sikítottam.

- Hagyd abba!! – követelte Denem.

- Ne, Jason!! – sírta anyám.

Apám fogcsikorgatva Voldemorthoz lépett. Elszántan a jobbját nyújtotta neki:

- Tudom, hogy ezt akarja.

Voldemort elégedetten elmosolyodott. Jason automatikusan leállt a vetkőztetésemmel és egy szájra puszival ellépett tőlem. Kihívóan végigmért, aztán visszaült a társaihoz és többé rám sem hederített.

- Remek. Látom, Jack, igazán bölcs ember vagy! – Voldemort elismerően biccentett, és előhúzta a pálcáját. - Élvezettel fogom forgatni a képregényeidet, ha ezentúl tiszteletpéldányt küldesz.

Apám fel sem szisszent, amikor az alkarjából és egy fekete tetoválás nőtte ki magát abból a vágásból, amit Voldemort átkozott rá.

Szóval ezért vérzett Jason augusztusban!

- Ez a sötét jegy. Ezen keresztül foglak hívni, ha szükségem lesz rád – tájékoztatta Voldemort megszelídülten. – Ne késs, ne vitatkozz, ne állj ellen! Ha megteszed, amit parancsolok, nem esik bajod, és a családod is biztonságban lesz. De ha nem…

A feketemágus jelzésére a Halálfalók felálltak és kivonultak a helyiségből. Mellém érve Jason elsuttogott egy „Majd legközelebb”-et, és egy pukkanással dehopponált az előszobából.

- A lányod minden szempontból ki lesz szolgáltatva a bátyjának, a feleséged pedig hasonlóan jár valaki mással – fenyegetőzött a nagyúr villogó szemekkel. – Ami pedig téged illet…

Belerúgott Denembe, aki eddig is tehetetlenül feküdt a földön:

- Most már itt maradhatsz a kis barátnőddel.