Perzselő volt a fájdalom, amit Hermione érzett a szívében, mikor kilépett a teremből anélkül, hogy Perselus egyszer is rá nézett volna, és meglátta volna a lelkében mardosó kínt. A parkba sietett, egyenesen a tóhoz, hátha ott megnyugvásra lel, mert hitt benne, léteznek még csodák. Hiszen ő már néhány hónapja – vagy lehet, hogy egy élettel ezelőtt – részese volt egy felülmúlhatatlan élménynek az árnyas fák rejtekében sírdogálva, s hitte, hinni akarta, hogy megismétlődhet újra, még egyszer utoljára az a fantasztikum. Tiszta szívéből kívánta, vágyta, akarta, hogy megbizonyosodjon róla, van, akinek fontos, van, aki számít rá, van neki Perselus, aki jobb emberré akar válni.

Hosszú léptekkel ment végig a parkon, a szél hűvösen süvített el mellette, talpa alatt ropogott a friss avar, több milliárdnyi különböző színben pompázó csodás falevél. Égette arcát a könnycsepp, ami végigszántott arcán, s dühöngeni tudott volna, kiszaladni a világból, amiért éreznie kell a szívét szorító kínt.

Megtorpant.

Mikor a lába alá szorult levelekre pillantott, már zokogástól rázkódott. Féltékenyen nézte az elhomályosodott szín kavalkádot, amiért azokra akárhány ember léphet is, képtelenek érezni a fájdalmat. Hiszen ők csak elhalt részei a természetnek.

Néhány perces egyhelyben álldogálás után ismét elindult, s futott, míg lábai össze nem csuklottak a fájdalomtól. A tó partján állt, a kastélyt onnan már látni sem lehetett. Egyedül volt, s nem csak azért, mert ebben a gyötrelmes órában ő maga kereste a magányt, hanem azért is, mert nem volt senki, aki utána ment volna, hogy vigaszt nyújtson neki. Perselus nem volt sehol, nem volt ott neki, hogy a karjaiba vesse magát, s zokogjon.

Egyedül kellett feldolgoznia a bizonytalanságot, ami súlyos teherként nehezedett a mellére, s úgy érezte, nem tud tőle lélegezni. Összekuporodott a földön, s hangtalanul emésztette magát tovább, gondolatai ezerfelé csapongtak, míg végül egy pontban futott össze. Mindig ugyanott. Perselusnál.

A szülei halála.
Barátok nélküli élet.
Egyedüllét.
Perselus.

Bizonytalanság.
Könnyek.
Fájdalom.
Perselus.

Bárhonnan indította gondolatainak láncolatát, azok mindig a férfinál buktak felszínre. Keservesen sírt, mert úgy érezte, elárulta őt az az ember, akit ő szeretett. Szerette, mintha valóban az apja lett volna. Akiért mindaddig hitte, bármit képes lenne elviselni, megtenni, még meg is halna akár, ha tudja, azzal megmentheti őt. Nem, Perselust nem másoktól akarta megmenteni, hanem tulajdon magától.

Gondolatait ekkor vízcsobogás zavarta meg, s mikor felemelte könnyáztatta arcát az avarból, rémületére egy alakot látott előemelkedni a tó vízéből. Nem tudta eldönteni, férfi-e vagy nő az illető, hosszú haj keretezte az emberére egyáltalán nem emlékeztető arcot, s mikor megszólalt, hangja kísértetiesen túlvilágian csengett a lány fülében. Hermione jobban meg volt annál döbbenve, mintsem, hogy féljen az idegentől.

- A könnyek nem gyógyítják a lélek fájdalmát – búgta a misztikus alak, majd hosszú, vékony kezével kinyúlt a megmerevedetten felé pislogó lány irányába, s gyengéden – a szellő lágy simítására emlékeztetve – letörölte a könnyeket a gyermek maszatos arcáról.

- Ki vagy te? – kérdezte halkan Hermione, mire egy kellemesen csilingelő nevetést kapott válaszul.

- Teara a nevem, s amolyan oltalmazó tündér volnék. Egy életben egyszer megjelenek mindazok számára, akiknek szüksége van rám, és nagyon úgy tűnt, te most ebben a helyzetben vagy – magyarázta kedvesen a tündér.

- Oh – Hermione mindössze ennyit tudott kinyögni, annyira meglepődött Teara szavain.

- A szeretet olyan hatalmas erő, mely legyőz mindenféle akadályt, s a szív diadalához vezet, kedves Hermione!

- Honnan tudod a nevem? – kíváncsiskodott a lány, mintha fel sem fogta volna a hatalmas bölcsesség értelmét.

- Ahonnan azt is tudtam, hogy szükséged van egy kis bátorításra, hogy szembeszállj a problémákkal. – A tündér mosolygott, s újra végigsimított Hermione arcán.

- Mégis mit tehetnék, ha csupán levegő vagy, amin mindenki keresztülnéz? – sóhajtott keserűen, s újabb könnycsepp csordult ki a szeméből.

- Vedd észre az álarc alatt megbúvó féltést! – tanácsolta oltalmazó hangon Teara, majd gyengéd csókot lehelt a feszült gyermek homlokára, s visszamerült a mélységbe.

Hermione hosszú percekig csak nézte a víz felszínét, ahogy a vízgyűrűk szépen lassan elsimultak, s közben visszhangoztak benne a tündér szavai:
„A könnyek nem gyógyítják a lélek fájdalmát”.
„A szeretet olyan hatalmas erő, mely legyőz mindenféle akadályt, s a szív diadalához vezet”.
„Vedd észre az álarc alatt megbúvó féltést!”

Mikor végre tudatosult benne mindezen mondatoknak a jelentése, rohanni kezdett a kastély irányába, a bejárati csarnokon átvágva a pince irányába futott, s mikor kopogására végre feltárult az ajtó, belevette magát Perselus karjaiba, s zokogott és zokogott, ölelte, hátha ezzel bizonyíthatja, mekkora szüksége van a szeretetére.

Perselus mikorra végre felfogta, mi is történt, s megértette, hogy nem lökheti el magától újra a leányt, ajkain egy boldog-megkönnyebbült mosollyal viszonozta az ölelést.

Bűnbocsánattal teli hangon suttogta a lány fülébe:

- Bocsáss meg, Hermione!