A két ellenség reggel éles napfényre ébredt. Az ágyban feküdtek egymással szemben. Lucius a kezét a lány derekán pihentette, míg Hermione a férfi hosszú haját simogatta. Már nem is emlékeztek, hogy kerültek a fürdőből a takaró alá. Igaz, az egész estéjük kicsit homályos volt mindkettejük számára, ám a leglényegesebb dolgokra emlékeztek. Az első csókra a kanapén, a másik utáni vágyra, a heves szeretkezésükre a fürdőben. Mindketten fel tudták idézni magukban a fülledt kis helyiséget, a párát, a forró gőzt, s azt, ahogy egymást kényeztették… Lényegében csak arra nem akartak visszagondolni, hogy mindennek nem lett volna szabad megtörténnie. Az észérvekre, amik, ha csak pár pillanatra is, de mindkettejük agyába bevillantak. Hosszasan néztek egymás szemébe, nem akartak még felkelni. Felkelni, s visszatérni a valóságba. Oda, ahol ők soha nem lehetnének együtt… Nem vágytak arra, hogy szembenézzenek az emberekkel. Főleg az este történtek után. Azután, hogy Voldemort és a Sötét Oldal elvesztette a háborút. Mindez azt jelentette, hogy Lucius, Hermione és mindenki más élete is fordulóponthoz érkezett. Legyen az jó, vagy rossz fordulat. Tudták jól, ellentétes oldalon álltak, és ez már így is marad örök időkig. Még mindig csak egymást figyelték, a másik apró kis rezdüléseit. Ahogy egy-egy tincs belehullt a másik arcába, ahogy egy mély sóhajt eresztett ki egyikük…   Végül kiáltozások zökkentették ki őket a kábulatukból, s ezek hatására mégiscsak hamar kellett kikászálódniuk az ágyból. A ruhák még mindig a fürdőben hevertek, pont úgy, ahogy hagyták őket. Nagyon gyorsan öltöztek fel, nem lett volna jó, ha bárki is így látja őket. Kinéztek az ablakon, s látták, hogy a vendégeiket még visszatartja a varázslat, ami a Malfoy Birtokot védte. A vendégeket, akik nem mások voltak, mint Harry, Ron és Lupin…   -         Miss Granger, csak egy lehetőségünk van – kezdte Lucius. -         Először is, nevezz Hermionénak. A tegnapi este után ez a Miss Grangerezés kicsit furcsa… -         Nem lehet, ugyanis a tegnapi estének nem lett volna szabad megtörténnie, ezt maga is jól tudja – válaszolta halkan Malfoy. -         Igaz, Mr. Malfoy – mondta Hermione jól megnyomva a férfi nevét. -         Örülök, hogy megérti. -         Persze – fújtatott a lány. -         Ne gyerekeskedjen már! – kapta el Hermione karját Lucius, enyhén megszorítva azt. – Hadd ne kelljen emlékeztetnem magát arra, ki is vagyok én! – sziszegte villámló szemekkel. -         Nem kell – préselte ki magából Hermione, s elkapta tekintetét a férfiról. -         Ennek örülök – mosolygott gúnyosan Malfoy, s engedett a szorításból a lány karja körül, ám még nem eresztette. Hermione nem szólt vissza, inkább magába tartotta kikívánkozó szavait, érzéseit. -         Nos, mint látja maga is, mikor kinéz az ablakon, hogy vendégeink érkeztek – intett az ablak felé. – Elég valószínűnek tartom, hogy maga miatt jöttek, hogy visszavigyék, s engem megöljenek. -         NEM! – sikkantotta Hermione. -         Nem? Ezt mégis hogy érti? – vonta fel a szemöldökét kérdőn Lucius. -         Úgy hogy – kezdte Hermione, de nem tudta, mit is mondhatna. Mesélje el az érzéseit? Azt, hogy az este még csak vágyat érzett a férfi iránt, most viszont annál már sokkal többet? Hogy nem érdekli az, hogy Malfoy halálfaló, csak őt akarja? Hogy még sosem volt ilyen csodás estéje? Nem… Ezt nem mondhatja el. Hermione lehajtotta fejét, képtelen volt tovább nézni a szürke szemeket. A szürke, jéghideg szemeket, amik este még úgy izzottak… Nem akarja elfogadni, hogy ő Lucius számára csak egy volt a sok közül. Az nem lehet! -         Nem érdekes… – válaszolta végül. – Mi lenne az egyetlen lehetőségünk? – terelte el a beszélgetést. -         Nos, ismertetem gyorsan, ugyanis még a Malfoy Birtok védelme sem tart ki örökké. Hermione bólintott, jelezve, hogy igaza van a férfinak, s hallgatja. -         Nem tudom, említettem-e már – egy pillanatra elmosolyodott mintegy nosztalgiázva –, de én azzal a szándékkal raboltam el magát, hogy bosszút állhassak a Sötét Oldal vereségéért, s a barátain is egyben. -         Mi?! – kapta fel a fejét Hermione. -         Így van. Miért, mégis, mit gondolt? – nézett rá értetlenkedve, s egyben dühösen. – Hogy azért hoztam ide, mert megtetszett nekem, s hogy szeretkezhessek magával? -         Nem, persze, hogy nem – sütötte le a szemét Hermione elpirulva. -         Akkor ezt megbeszéltük – mondta kicsit még mindig mérgesen Malfoy. – Tehát a lehetőség az az lenne, hogy magát szépen megtalálják a barátai, s megmentik, engem pedig megölnek. Illetve – húzódott gúnyos mosolyra a szája –, csak próbálnak megölni, ugyanis nem áll szándékomban ilyen egyszerűen megadni magam. Természetesen védekezni fogok, s úgy tervezem, meg is menekülök – mondta egy picit beképzelten. -         Úgy gondolja, Harryék hagynák elmenekülni az egyik legveszélyesebb halálfalót? – csattant fel Hermione. -         Nem kell hízelegned, drágám… – nézett rá gúnyosan Lucius. -         Még mit nem! – Hermione kezdett nagyon dühös lenni. Hogy is hihette azt, hogy Lucius Malfoy megváltozott, s hogy képes szeretni?! Ez hülyeség… Miért volt ilyen naiv? -         Tudja mit, egyetértek azzal a lehetőséggel, hogy Harryék megtalálnak engem, s megölik magát… -         Na, de Miss Granger! Képes lenne végignézni a halálomat? – nézett tettetett szomorúsággal a lányra, bár, nem is olyan biztos, hogy tettette… -         Igen – vágta rá dacosan Hermione. -         Végül is, megértem – válaszolta Malfoy elgondolkodva, majd mélyen a lány szemébe nézett. Erre Hermione felkapta a fejét. Abban a tekintetben most nem volt gúny, vagy lenézés, hanem pont úgy nézett rá Lucius, mint az este… Legszívesebben egyből nekiesett volna a férfinak, s csókolta volna mindenhol, ahol csak éri. Ám a sors iróniája, hogy épp ekkor sikerült megmentőinek áttörni a Birtok védelmét. Mindketten felkapták fejüket, a vendégek már az előcsarnokban jártak, s épp az emelet felé tartottak. Gyorsan kellett cselekedniük, hirtelen még gondolkozni sem tudtak. Viszont egyet sikerült még viszonylag ép ésszel összehozniuk… Egy utolsó, forró, tüzes, szenvedélyes csókot… Pihegve váltak el, még utoljára egymás szemébe néztek, majd ki-ki kézbe vette saját pálcáját, így készülve fel a támadásra. Nem is kellett sokáig várniuk, hatalmas robajjal tört be az ajtó, jelezve az érkezők felindultságát. Három Capitulatus egyszerre száguldott Malfoy felé, ám őt sem kellett félteni. Egy gyors Protegóval hárította mindhármat. Mindeközben Hermione azon tanakodott, kinek segítsen. A férfinak, aki iránt annyi mindent érzett, ám tudva, hogy az halálfaló, vagy a barátainak? Nehéz döntés, ám cselekednie kell… -         Megfizetsz, te mocskos halálfaló! – kiáltotta Harry, s lendítette is pálcáját. Hermione barátja felé tekintett, s látta, amint annak pálcáját egy zöld átok hagyja el, ami egyenesen Lucius felé tartott. A férfi háttal állt Harrynek, s így nem láthatta, mi történik. Épp Ronnal és Lupinnal harcolt. Ez volt az a pillanat, mikor Hermione döntött… -         Lucius, vigyázz! – ordította a férfi felé, s egy gyors varázslattal ledöntötte a lábáról Malfoyt, így megmentve őt a halálos átoktól. A lány ezen reakciója mindenkiből más érzéseket váltott ki. Malfoy hálás szemekkel nézett rá, viszont Hermione haragot is felfedezett a szürke szemekben… Nem mondta ki hangosan, hogy köszöni, de az a tekintet is elég volt arra, hogy Hermione tudja, mit érez Lucius. Viszont barátai nem tartották vissza a dühös szavaikat. -         Hermione, mégis mit művelsz? Megmentettél egy halálfalót! – kiáltott fel Harry. -         Nem is akármelyiket, hanem Lucius Malfoyt! – ordított immár Ron is. -         Úgy van! Megmentettem! – kiáltott vissza mérgesen. -         Miért tetted? – halkította le kicsit a hangját Harry. -         Mert – kezdte volna, de nem tudta, hogyan folytassa. Sorban végignézett mindannyiukon. Lupinon, aki csak értetlenkedve bámult rá, de nem szólt semmit. Ronon, aki utálkozva, s talán féltékenyen nézett rá. Majd Harryn, aki nem volt már dühös, egyszerűen csak magyarázatot várt cselekedetére… Végül pillantása megállapodott Luciuson. A szürke, s most érzelmekkel teli szemeken… Megpróbált gondolatban üzenni neki, hogy meneküljön, míg lehet, addig, míg barátait ő foglalja le. Úgy tűnt, ez sikerült is neki, ugyanis Lucius egy pillanat alatt kilépett a szobából, s halkan eltűnt a romos folyosón… -         Hermione, választ várnánk! – sürgette Ron. Mikor már úgy ítélte, elég előnyt kapott Malfoy, Hermione halkan megszólalt. -         Azért tettem, mert tartoztam ennyivel neki – kezdett a kicsit elferdített történetbe. -         Ezt hogy érted? – kíváncsiskodott Harry. -         Úgy, hogy az igaz, hogy elrabolt, de nem bántott – válaszolta halkan. -         Mi?! Ezt most higgyük is el? – háborodott fel Ron. -         Igen! -         Hermione, talán valamivel kényszerített, hogy ezt mondd? – szólalt meg Lupin először, mióta ott vannak. -         Nem – nézett rá dühösen. -         Akkor? – kérdezte egyszerre Lupin és Ron. -         Tényleg tudni akarjátok? – Hermione kész volt, hogy elmesélje azt, ami közte és Lucius közt történt. -         Természetesen – válaszoltak mit sem sejtve. -         Még a harcban beszaladtam az erdőbe Voldemort elől. Ott találkoztam vele. Elkábított, s idehozott, majd – egy pillanatra még habozott, elmondja-e, végül úgy döntött, ha már elkezdte, be is fejezi… S nem is fogta vissza magát. Mindenről kitálalt, nem parancsolt megállj magának… Barátai leesett állal hallgatták, Lupin és Harry csak sajnálkozva, s megértően néztek rá, míg Ronból előtört a féltékenység. -         Hogy tehetted ezt, Hermione?! És pont vele! Ha már mindenképp halálfalóval akartad csinálni, miért nem választottál egy kevésbé rosszat?! – kiáltotta mérgesen. -         Hogy merészeled?! – nézett Ronra villámló szemekkel, majd hirtelen előtte termett, s pofonvágta. – Próbálj csak egy kicsit is megérteni! – sziszegte az arcába. -         Nem akarlak, és nem is foglak megérteni soha! – válaszolta dühösen. -         Rendben, a te döntésed… Ti is így vélekedtek erről? – fordult Harry és Lupin felé. -         Nem, én megértelek – mondta halkan Harry. -         Én is. Tudom jól, hidd el, hogy nem olyan könnyű parancsolni a vágyainknak, s érzéseinknek – mosolyodott el kicsit megkeseredetten, miközben visszagondolt vérfarkas mivoltára. -         Köszönöm – sóhajtott Hermione megkönnyebbülten. -         Most mi legyen? – kérdezte Harry. -         Visszavisszük Hermionét a kastélyba – ajánlotta Lupin. – Ellenvetés? – nézett rá felváltva Ronra, s Hermionéra. -         Nincs – válaszolták egyszerre. -         Ez remek, akkor menjünk is – intett az ajtó felé Harry. Hermione megtorpant. -         És mi lesz Luciusszal? – tette fel az őt annyira foglalkoztató kérdést Hermione. -         Egyelőre megmenekült, de nem ígérhetem meg, hogy ha egy rendtag, vagy auror megtalálja nem fogják megölni – válaszolta halkan Lupin. -         Értem – sóhajtott egyet Hermione. Ron végül kicsit lenyugodott, bár még mindig haragudott Hermionéra, amiért az ilyesmit tett. Ő lépett ki elsőnek a szobából, utána Lupin, majd Harry, s legvégül Hermione. A kapunál a lány visszanézett. Nehéz szívvel hagyta el a Malfoy Birtokot…   ***   Egy hónappal később Hermione még mindig ugyanolyan tisztán fel tudta idézni a győzelmük napján történteket. Mikor Lucius magával vitte, s mikor hevesen szeretkeztek a fürdőben. Nem tudta elfelejteni, bárhogy is próbálta. Szerencsére barátai annyira megértőnek bizonyultak, hogy megtartották maguknak a történteket. Persze annyit azért elmeséltek a rendtagoknak, s az embereknek, hogy Malfoy elrabolta Hermionét, s mikor ők odaértek, mindhárman párbajoztak a férfival, mikor is annak mégis sikerült kereket oldania. Ám Hermionét sikerült megmenteniük… Nos, ez volt az a történet, amit végül mindenki hitt. Csak ők négyen tudták, mi is történt valójában.   Mivel maga a harc még májusban volt, ezért a Roxfortban tanulók visszatértek, hogy befejezhessék a tanévet. Így esett meg az, hogy az egyik este, mikor Hermione bájital hozzávalókért ment a Rengetegbe neszezést hallott maga mögül. Összerezzent. Egyszer csak valaki hátulról átkarolta, s kezével befogta száját… Az eset kísértetiesen hasonlított az egy hónapja történtekre, mikor is összefutott Lucius Malfoyjal. Most is, akárcsak akkor sikeresen megfordult, s a férfi szemeibe nézett. Ugyanaz a szürke szempár nézett vissza rá… Lábai nem bírták az izgalmakat, összerogyott volna, ha Malfoy nem tartja olyan erősen. -         Mit keresel itt? – suttogta Hermione. -         Hozzád jöttem – válaszolta ő is suttogva. -         Miért? -         Holnap feladom magam. Nem tudok úgy élni, hogy tudom, bármikor rám találhatnak, s megölhetnek. Így legalább biztos, hogy nem halok meg, hanem az Azkabanba kerülök. Ami, igaz, nem sokkal jobb, de legalább élni fogok. -         De miért jöttél? – kérdezte újból. -         Azért, hogy legyen egy olyan emlékem, illetve, hogy felfrissítsek egy olyan emléket, ami örömmel, boldogsággal tölt el a börtönben, s csak egy kicsit is segít a dementorokkal szemben… Hermione szeme felcsillant. Ha Malfoy arra gondol, amire szavai engednek következtetni, akkor… Most azonnal keresniük kell egy helyet, ahol elbújhatnak a világ rosszalló szeme elől! Egy helyet, ahol kettesben tölthetik a hátralévő órákat… -         Nem mondasz semmit? – kérdezte Lucius halkan. -         De igen. Azt, hogy gyere velem – azzal kézen fogta a férfit, s úgy vezette ki az erdőből. Ám mielőtt kiértek volna onnan, gyorsan elmormolt egy kiábrándító bűbájt, s immár látszólag egyedül lépkedett a park füvén, majd a folyosón. Egyenesen a Szükség Szobája felé vette az irányt. Odaérve elsétált háromszor előtte, miközben arra gondolt, hogy kell egy hely, ahol elbújhatnak az ítélkező szemek elől… Egy gyönyörű kőből faragott ajtó jelent meg előttük, hamar beléptek rajta. Nem akarták az időt vesztegetni. Ahogy beértek, első dolguk az volt, hogy körbenéztek a szobában. Megállapították, hogy igazán hangulatosan volt berendezve. Egy hatalmas ágy, apróbb polcok, s pár piros szőnyeg voltak a szobában berendezésként. A falon lévő képek fákat, s erdőt ábrázoltak… Mintegy emlékeztetve őket arra, hol is kezdődött ez az egész… Viszont nem sokáig tétováztak, miután körbekémlelték a szobát. Egyből egymásnak estek. Már annyira hiányolták ezeket az érzéseket! Ennek ellenére sem voltak követelőzőek a mozdulataik, sokkal inkább szenvedélyesek, s gyengédek. A ruháik viszont hamar lekerültek. Úgy gondolták mindketten, hogy fölösleges azokkal vesződni, hisz nincs sok idejük míg eljő a hajnal… Lucius ölbe kapta Hermionét, s a piros selyemhuzattal letakart ágyra fektette, majd ott folytatta a kényeztetését… Végigcsókolta a lány egész testét, minden apró kis részét. Hermione eközben próbálta túlélni a férfi forró érintéseit, amik hatalmas vágyat ébresztettek benne. Csak remélte, hogy túl tudja majd élni, s nem fog felrobbanni a testét mindenhol átjáró tűztől… Mikor a férfi már a nyelvével kezdte kényeztetni, megálljt parancsolt. Vissza akarta adni Malfoynak mindazt, amit eddig kapott tőle… Most ő kezdte el simogatni, s izgatni a férfi izmos testét… Teljesen belefeledkeztek a másik érintéseibe, most csak két ember voltak, akik vágynak egymásra. Mikor Lucius a hosszas kényeztetés után Hermionéba hatolt, a lánynak bevillant, hogy ennek az érzésnek nem lenne szabad véget érnie. A mennyben érezte akkor, s ott magát! Akárcsak a férfi… Mindketten úgy vélték, hogy lelkük súlytalan, s velük együtt lebeg a semmiségben. A gyönyör, amit átéltek, tudták, semmihez sem hasonlítható. Ezt már nem lehet, sőt, nem szabad elfelejteniük soha!   ***   Az egész estéjüket szeretkezéssel, s egymás kényeztetésével töltötték. Ám reggel már nagyon rossz érzésekkel ébredtek. Lelkükbe visszatért a kétségbeesés, ami kiűzte a boldog érzéseket onnan… Nem akarták, hogy bekövetkezzen az, aminek sajnos mindenképp be kell… Lassan öltöztek fel, kihasználva minden másodpercet, míg együtt lehetnek. Ám mint minden, ez sem tartott örökké. Megbeszélték, hogy Lucius úgy megy el az iskolából, hogy senki ne vegye észre. Ezáltal Hermionét nem fogja gyanúba keverni… Egy csókkal búcsúztak el, nem használtak szavakat. Tudták, a szavaknak itt nincs jelentősége, se helye. Hermione, akár csak este, most is kiábrándító bűbájt szórt Malfoyra, s ezután már csak annyit érzékelt, hogy a Szükség Szobájának ajtaja kinyílik, majd halkan becsukódik… Tehát elment, vége – gondolta Hermione szomorúan. Pár percig még ott ült az ágyon magába szívva a férfi illatát. Nem akarja elfelejteni. Soha! Bár, ha akarná se tudná… Végül erőt vett magán, s lassú, de határozott léptekkel kilépett a napfényes folyosóra, s elindult a Griffendél klubhelyisége felé. Ekkor jutott eszébe, mit fog mondani barátainak? Hol volt egész éjjel? Mondja el az igazat? Vajon másodjára is megértenék? Egy próbát megér… Mikor beért a klubhelyiségbe, Harryt és Ront ott találta a kandalló előtt ülve. Hirtelen felé fordult a két fiú. -         Hermione! Hol voltál? Aggódtunk érted! – kérdezte Harry. -         Én csak elmentem bájital hozzávalókat gyűjteni a Rengetegbe, s ott találkoztam Malfoyjal – mondta könnyednek szánt hangon, ám a férfi nevénél hangja megcsuklott. -         Mi?! – kapták fel mindketten a fejüket. Hermione bólintott, hogy igaz, jól hallották, majd elmesélte a Szükség Szobájában történteket. Igaz, a kicsit szaftosabb részektől megkímélte őket, így is belepirult a mesélésbe. Viszont a beszélgetésüket említette, s azt is, hogy Lucius fel fogja adni magát. Sőt, valószínű, hogy most épp a Mágiaügyi Minisztériumban van…   Harryék először le akarták szidni a lányt. Hogy lehetett megint képes megtenni ezt? Végül belátták, hogy az elég büntetés Hermione számára, hogy Malfoyt valószínűleg életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik… Így sértő megjegyzéseiket megtartották maguknak.   Hermione nem vágyott másra, csak lefeküdni aludni, s közben egy olyan világról álmodni, ahol ő és Lucius együtt vannak, ahol a férfi nem vonul az Azkabanba. Ahol minden tökéletes… Bár tudta, ilyen világ bizony nem létezik, csak az emberek képzeletében. Senki nem alakíthatja tetszése szerint az életét, mindig van valami, ami közbeszól… Jelen esetben az ellentétes oldal, s a börtön…   ***   Másnap Hermione a reggelinél megkapta a Reggeli Prófétát. Félve nyitotta ki, ám tudni akarta, milyen súlyos büntetést kapott Lucius. Nem várta azt, hogy a férfit felmentik, ennek ellenére is könnyek szöktek szemébe, mikor meglátta a képet Malfoyról, amint azt két dementor kíséri a Minisztériumban, s kezén, lábán láncok… A kis cikket olvasva pedig hangos zokogásba tört ki… Nem bírta tovább, kirohant a Nagyteremből, mindenki megbámulta, ám ez őt nem érdekelte. Barátai utána kiáltottak, de meg sem hallotta. Ő csak futott. El akart tűnni a világ nehézségei elől…   Harry felemelte az otthagyott újságot, s Ronnal együtt elolvasták a Malfoyról szóló cikket.   „Mint Mágiaügyi Miniszter örömmel értesítem Önöket, hogy a mai reggel folyamán az egyik legkeresettebb halálfaló, Lucius Malfoy önként feladta magát. Ilyen esetben az a szokás, hogy a vádlottnak lehet még egy utolsó tárgyalása, amin a Wizengamot dönt a további sorsáról. Ám ez esetben úgy véltük, nem adjuk meg a lehetőséget Lucius Malfoynak, hogy védőügyvéddel képviseltethesse magát. A bűnlajstroma túl hosszú, és halálfaló társain kívül nem valószínű, hogy találna bármilyen embert, aki mellette tanúskodna. S ezennel ki is hirdetném, hogy a letöltendő büntetése években számítva nem kevesebb, mint hatvan év. Abban az esetben, ha még élne, mikor ez letelik, természetesen kiengedjük az Azkabanból…”