1. fejezet: Fordulópont

Kedves Perselus,
Ezen sorokat olvasva már halálom után járunk, ami szerencsésebb esetben általad, és nem az ifjú Malfoy által végeztetett be. Ha így történt, kérlek, ne bánkódj, hisz akármit is mutatsz a külvilág felé, én ismertelek, és tudom, milyen önvád gyötör. De te is tisztában vagy vele, hogy ennek így kellett történnie. Én már átadtam tudásom azon részét Harrynek, amire szüksége lesz a harc során, így te sokkal nagyobb segítséget nyújthatsz neki – mind tudásban, mind lélekben. Tudom, most mit gondolsz, de hamarosan megértheted kijelentésem lényegét.
Fawkes hamarosan meglátogat majd. Az emlékeket, amiket elvisz neked, titokban kell tartanod. Te is tudod, miért. Hogy ő mikor tudhatja meg? Amint jónak látod, hogy megtudja, de valószínűleg neked kell megtenned az első lépéseket. Bízom benned, hogy képes leszel rá. Felejtsétek el a múltban szerzett sérelmeiteket, és támaszkodjatok bátran egymásra, mert csak ez segíthet.
Most még nem értheted, miről szól a levél lényege, de a megértés segít majd az elfogadáshoz, ami pedig magában hordozza majd a szeretet szikráját. Sose felejtsd el egy öregember szavait, és kérlek, bocsáss meg minden tévedésemért, de most már biztos, ez az emlék volt talán a legnagyobb tévedésem, hisz két életet is majdnem tönkretettem a hallgatással.
Bocsáss meg nekem és magadnak is, és megtalálod a boldogságot.
Öreg barátod: Albus

Piton kétszer is végigfutotta a levelet, hogy biztos lehessen benne: jól értelmezte. Dumbledore megint eltitkolt előle egy fontos információt, amivel majdnem tönkretette két ember életét – akiből az egyik a levél alapján ő maga volt.
De hiába eme újabb sérelem, csakis fájdalmat tudott érezni, hisz elvesztette az egyetlen embert, akit barátjának nevezett.
Mikor idáig jutott, a levél vörösen felizzott a levegőben, és átvette a helyét egy földöntúli békét és szomorúságot árasztó, vörös-arany színekben pompázó főnixmadár – Dumbledore madara.
-Fawkes!? - A madár egy lágy, szomorú trillát hallatott, majd leszállt Piton vállára.
Piton már a madár megmozdulásán is elcsodálkozott, hisz korábban csak az irodában vetett rá egy semmitmondó pillantást, valamint ha sürgős üzenetet kellett továbbítania Dumbledore-nak, a madár megjelent eme szándékú hívására.
A legfurcsább mégsem ez volt, hanem az, hogy értette Fawkes beszédét. A főnix nem konkrét szavakat formált, hanem megmutatta fájdalmát, és megpróbált vigaszt nyújtani. Énekére földöntúli lágyság, békesség, és… igen, határozottan szeretet és béke szikrája haladt át Piton gondolatain, mintha csak Dumbledore a saját érzéseit akarná egy utolsó, bátorító és ösztönző erőbe belefoglalni. Valóban, ezt közvetítette Fawkes, de ő maga is tudta, hogy a férfinak szüksége van erre, mert akármilyen erős is lehet valaki, a lelki béke megtartása szinte lehetetlen ekkora megrázkódtatás után. És ezt a külvilág felé nem is mutathatta ki, senkinek – egyelőre.
Játszania kellett, játszani az élet kegyetlen és fájdalmas játékát, amit a sors kimért rá. Hogy miért kellett? Maga se tudta pontosan. Talán vezeklés? Talán csak elfogadása annak a számára tényként kezelendő érzésnek, hogy ő másra nem is jó?
Hiába bizonygatta Albus az ellenkezőjét, mindenki más szemében csak a rettegett tanár, gyilkos halálfaló, vagy a mindig rossz hírt hozó kém volt – eddig. Senki sem akarta őt igazán megismerni, noha ő se vágyott senki társaságára. A tanítás is csak egy kötelesség volt, amit nem önszántából vállalt fel – eleinte. De miután a Sötét Nagyúr eltűnt 13 évre, Dumbledore nem engedte el. Nem, nem kényszerítette, hogy maradjon, de mégis ott volt benne az az erő, ami maradásra bírta – és ami segített a helyes döntés meghozásában is.
Míg Piton a gondolataiba mélyedt, Fawkes csendben ült a vállán, és figyelt. Figyelte a férfi érzelmeit, a fején átsuhanó gondolatokat, és valóban megértette, hogy Perselus Piton úgy tekintett Albus Dumbledore-ra, mint egyetlen lehetséges barátjára és bajtársára, aki nélkül a férfi mára érzelmileg ronccsá vált volna. Így se sok választotta el tőle, de kitartott. Kitartott Dumbledore emlékéért, és hogy segíthessen lezárni a háborút, mert érezte, hogy neki ez a kötelessége. Akár az élete árán is, de fel kell készítenie a „Kiválasztottat”, és védelmeznie, amíg lehetséges.
Piton ekkor gúnyos mosolyra húzta ajkait. Hogy taníthatna ő bármit is annak az arrogáns öntelt kölyöknek, mikor még az okklumenciát se volt képes elsajátítani? Még arra se vette a fáradtságot, hogy gyakoroljon. A nagy „Kiválasztott”, Potter. Hogy lenne neki esélye, hogy legyőzze a Nagyurat?
Ekkor Fawkes lágy hangja szólalt meg a gondolatai között:
- Ebben kell, hogy segíts neki, és hidd el, te vagy rá a legalkalmasabb.
- Albus is mindig ezt mondta, de persze sosem adott magyarázatot a miértre – mormolta Piton.
Fawkes meglebbentette aranyló szárnyát, mire két üvegcse jelent meg közvetlen Piton előtt, és lebegett mellmagasságban, amíg a férfi magához nem vette. Az üvegcsében az ezüstös anyagot földöntúli fénnyel vonta be a Hold éppen ráeső sugara. Éjfél körül járhatott az idő, alig egy órája ért haza, miután a Nagyúr elbocsájtotta. Három nap telt el Dumbledore halála óta, és ő még a temetésre se tudott elmenni, hogy lerója utolsó tiszteletét a legnagyobb mágus előtt, akit valaha ismert, és aki a barátja volt. A Nagyúr ráparancsolt, hogy maradjon a főhadiszálláson, és csak most sikerült elszabadulnia. Igen, Piton a Sötét Nagyúr első embere lett eme akció után. Még azt is sikerült elérnie, hogy Draco kapjon még egy esélyt, noha a Nagyúr csalódott benne, és ”kifejezte” abbéli véleményét, hogy a gyerek olyan lesz, mint Lucius. Persze Draco megígérte, hogy nem fog csalódni benne, de Piton látta a fiú szemében a szikrát. – Még menthető.
Gondolataiból Fawkes egy lágy trillája hozta vissza. Ideje elraktározni az emlékeket. Úgy döntött, hogy fölösleges a merengő, egyszerűen magához veszi az emlékeket, hisz ott lesznek a legbiztonságosabb helyen.
Néhány perc múlva egy félig dühös, félig rémül üvöltés hasította ketté az éjszaka csöndjét, majd egy madár rémült –és rosszalló vijjogása.
Piton úgy döntött, újra kell értékelnie magában Dumbledore jellemét és döntéseit.