Másnap Harrynek még mindig a cikken járt az esze. Benne is folyton ugyanaz a kérdés ismétlődött: „Miért bízott meg Dumbledore Pitonban?” Dumbledore azt mondta neki, mikor rákérdezett, hogy nyomós indoka van erre, de vajon mi lehetett az-az ok?

Este ismét az okklumenciás könyvét vette elő és olvasta tovább. Aztán meghallotta azt a semmivel sem összetéveszthető hangot, amiről még most is Dumbledore temetése jutott az eszébe. „Fawkes!?” És valóban, egy tűzcsóva kíséretében megjelent Dumbledore főnixmadara. Földöntúli éneke kíséretében leszállt Harry mellé az ágyra, majd tekintetét Harryébe fúrta. Mikor Harry félrenézett, az ágyán egy borítékot és egy pálcát pillantott meg, amit biztosan nem ő tett oda.

Mikor Fawkeshoz fordult, ő újra énekelni kezdett, de most nem azt a szomorú dallamot, amit a temetéskor is hallani lehetett, hanem egy sokkal vidámabb, bátorító éneket. Harry tudta, hogy a levél csak Dumbledore-tól jöhetett, tehát ez a pálca… nem, az nem lehet, hisz Dumbledore pálcáját nem találták meg. Kissé félszegen bontotta fel a levelet, félve Dumbledore üzenetétől.

Drága fiam,

Tudom, hogy mit érzel most. Dühöt és bosszúvágyat, meg akarsz fizetni annak, aki ezt tette velem. Ha minden a számításaimnak megfelelően történet, te most Piton professzort talán még Voldemortnál is jobban gyűlölöd, de kérlek, ne tedd! Jó okom van ezt kérni tőled, de az indokokat nem tőlem kell megtudnod. Annyit szeretnék, hogyha majd eljön a pillanat, hallgasd meg Perselust, ha ő elérkezettnek látja az időt – ami reményeim szerint minél hamarabb be fog következni – mindent meg fogsz tudni.

Most azt érezheted, magadra hagytalak, és nélkülem nem fog sikerülni a küldetés, de én bízok benned, és lesznek segítőid is. Utolsó évedre még térj vissza a Roxfort biztonságot adó falai közé, és ne hanyagold el a barátaidat és a szeretteidet, mert az erőd bennük rejlik, szükséged lesz rájuk! Ha úgy érzed, másnak is kell a segítsége, avasd be Remust és McGalagony professzort a horcruxok titkába, de egyelőre megkérlek, más ne tudjon róla, mert azzal csak az illető élete lenne veszélyben.

A Roxfortban lévő magánkönyvtáram immár a te tulajdonod, sok hasznos könyvet fogsz találni, ami segíthet a kutatásban és a tanulásban egyaránt. Ha teheted, még a nyár folyamán vedd magadhoz, és tanulmányozd őket. Fawkes is a segítségedre lesz. Ha szükséged van rá, a gondolataiddal magadhoz tudod hívni. A pálca pedig - mint már valószínűleg kitaláltad - a sajátom. Kérlek, őrizd meg, és szükség szerint használd – bármikor jól jöhet egy tartalék pálca!

Utoljára pedig egy tanácsot szeretnék adni, ami reményeim szerint hasznotokra lesz: „Nem nagy és különleges erő kell a győzelemhez, sokkal fontosabb a bátorság és a szeretet, a bizalom lesz a megmentő, ezt ne feledd.”

Most búcsúzom. Öröm volt téged ismerni és látni, hogyan fejlődsz. Tudod, hogy számomra mindig többet jelentettél egy átlagos diáknál, olyan voltál, mintha az unokám lennél. Ezért kellett nehéz döntéseket hoznom veled kapcsolatban, de remélem, egyszer te is megbocsájtasz nekem.

Soha nem múló szeretettel és tisztelettel:

Albus P. W. B. Dumbledore

A levelet könnyfoltok áztatták. Dumbledore sírt, mikor megírta a levelet. De nincs keltezés. „Vajon mikor írhatta? És hogy mondhat ilyet? Piton, az az áruló. Hogy is kérheti azt, hogy beszéljek vele?” Harry arcát is könnyek áztatták az újra rátörő emlékektől. Dumbledore azt írta, hogy mindig is az unokájának tartotta őt. És Harrynek be kellett vallania, hogy ő se úgy tekintett Dumbledore-ra, mint egy tanárára. Mindig egy nagyapaszerűséget látott benne, akinél biztonságban van, és akinek következmények nélkül kimutathatja az érzéseit.

„A francba az egésszel, mit tegyek?”Most kitört belőle az összes keserűség és bánat, ami Dumbledore temetése óta felgyülemlett benne. Vállait rázta a néma zokogás, még jobban eláztatva vele a levelet. Fawkes egy darabig figyelte, majd Harry térdére szállt, és csendes, nyugodt dallamba kezdett. Érezhető volt, hogy ő is siratja régi gazdáját, de meg akarta nyugtatni Harryt.

- Albus nem akarná, hogy miatta sírj és szomorkodj. Azt szeretné, hogy úgy emlékezzünk rá, mint kedves, habókos öregemberre, mint egy jóságos nagyapára.

Harry meglepődve nézett Fawkesra. Megértette, amit mondott, és ráadásul mintha tudta volna, hogy Dumbledore mit írt a levelében. „Lehetséges ez?”

- Ne feledd, csak szólítanod kell, és itt leszek, hogy segítsek. - Azzal egy lángcsóva kíséretében eltűnt.

Harrynek most tényleg jól esett volna egy kis vigasztalás, vagy, hogy legalább a barátai mellette legyenek, de aztán rájött, hogy Fawkesnak igaza van. „Dumbledore azt akarná, hogy úgy emlékezzek rá, mint egy kedves idős emberre, mint egy nagyapára, hogy ne csak a halálát és a temetését lássam magam előtt, amikor eszembe jut. Vajon mit jelenthet az a tanács? Nem nagy és különleges erő kell a győzelemhez, sokkal fontosabb a bátorság és a szeretet, a bizalom lesz a megmentő, ezt ne feledd. A bizalom lesz a megmentő… De mégis kinek a bizalma ki iránt? Mért kell mindig mindent ilyen homályos módon előadni? De nem kesereghetek. Dumbledore is azt írta, hogy tanulnom kell, és biztos, hogy legfőképp az okklumenciára gondolt. Piton meg… Dumbledore téved, láttam a gyűlöletet a szemében, mikor megölte, és ezt nem fogja megúszni.”
___________________________________________________________________________

A napok Harry számára csigalassúsággal teltek. Sokszor újraolvasta Dumbledore levelét, de nem jutott előbbre, csak még inkább megerősítést nyert, hogy tanulnia kell. Barátainak nem írt a levélről, túl veszélyesnek találta, és bár nehéz szívvel, de eldöntötte, hogy indulása napján neki is el kell majd égetnie.

Barátai tartották benne a lelket, bíztató sorokat írtak neki, de ők sem mondtak semmi lényegeset.

Tudta, hogy hamarosan Vernon bácsiékkal is beszélnie kell, és akármennyire is utálja őket, figyelmeztetni kell őket a veszélyre, hisz 17. születésnapja után megszűnik a ház védelme. De ezt nem várja meg, 30-án el fogja hagyni a házat. Lehet, hogy ezzel kis bosszúságot fog okozni a Rendnek, de neki még az esküvő előtt dolga van.
___________________________________________________________________________

Július 30-án reggel Harry már félig bepakolt bőröndje mellett állt a szobájában. Még ha akaratlanul is, de emlékek rohanták meg, melyektől nem tudott szabadulni. Visszaemlékezett gyerekkorára, melyet a lenti gardróbban volt kénytelen eltölteni, a bántalmazásokra, a nélkülözésre és a lenézésre. Aztán megjött a roxforti levél, mely mindent megváltoztatott. Boldogságot és barátokat hozott, de egyben egy nagy terhet is tett Harry vállára. Megismerte szülei valódi kilétét, és velük együtt Voldemortot, aki ellen még ma is harcol, és nem a jóslat miatt, mert már tudja, hogy neki ez a végzete, hanem a szülei és a barátai, a szerelme miatt, akiket félt, és egy jobb éltet akar nekik, még ha esetleg ő nem is láthatná ezt. „Ginny, drága Ginny, Dumbledore is azt írta, hogy nem szabad a szeretteimet eltaszítanom magamtól, de nagyon féltem. Valami gyönyörű ajándékot kell neki találnom a születésnapjára, amiből láthatja, hogy még mindig nagyon szeretem.”

Itt elszakította magát a merengéstől, és folytatta a pakolást. Délután el akart indulni, és úgy tervezte, hogy egy éjszakát a Foltozott Üstben fog tölteni. Ha kell, remélhetőleg már meg tudja védeni magát. Ez alatt a két hónap alatt majdnem az összes könyvet átolvasta és megtanulta, még a fekete mágiával foglalkozók nagy részét is. De az okklumenciával még mindig bajban volt, és nem tudta, hogy mit tehetne. Voldemort Sirius halála óta nem kereste fel az elméjét, de ez nem jelent semmit, főleg ha valami fontos információra fájna a foga.

Délben Petunia ebédhez hívta őket, és Harry elérkezettnek látta az időt, hogy beszámoljon távozásáról. Mikor már befejezték az étkezést, és Vernon bácsi a nappaliba készült, Harry így szólt:

- Vernon bácsi, kérlek, gyere vissza, és ülj le!

- Te csak ne parancsolgass nekem, kölyök! Mégis mi a francot akarsz?

- Csak azt szeretném mondani, hogy mivel holnap van a születésnapom, ma elmegyek, és valószínűleg nem láttok többet. De bármennyire megkeserítettétek az életem, mégis csak a rokonaim vagytok, így kötelességemnek érzem, hogy szóljak, nem vagytok itt biztonságban, mert holnap megszűnik a védővarázslat, amit még Dumbledore mondott a házra. Az lenne a legjobb, ha elköltöznétek.

- Te, nem elég, hogy etettünk és ruháztunk, te hálátlan korcs, még olyasmit mersz a szemünkre hányni, hogy megkeserítettük az életed? Te keserítetted meg a miénket, amióta az a vén bolond lerakott a küszöbünkre, csak kolonc voltál a nyakunkon, most pedig kiderül, hogy veszélyben is vagyunk miattad…

- Vernon…

-… és még azt várnád, hogy költözzünk is el? Biztos a házunkra fáj a fogad, mi? Nincs hova menj, és úgy döntöttél, hogy minket semmizel ki…

- VERNON, elég legyen – kiáltotta most már Petunia is. – Harrynek igaza van, veszélyben lehetünk, ezt Dumbledore is megírta az első levelében. És… valóban nem bántunk túl jól vele.

Petúnia ezt már elég halkan mondta, de mind Harry, mind Vernon bácsi megütközve néztek rá. Harry sejtette, hogy valami nincs rendben a nénikéjével, de ilyen vallomásra sose számított tőle. Vernon bácsinak meg már így is épp eléggé lilulni látszott a feje, de ez a kijelentés után…

- HOGY MICSODA? – fröcsögte. – Mikor megláttuk őt a küszöbön, rögtön ki kellett volna tennünk az utcára, de neem! Mi befogadtuk, és ezzel a nyakunkba vettük a bajt!

Most már Harrynek is elborult az agya. – Az már egyszer biztos, hogy az árvaházban sokkal jobban bántak volna velem, mint itt! – üvöltötte, majd felviharzott a szobájába. „Ezek után már nem érdekel, én figyelmeztettem őket, és ő kezd el velem kiabálni, de majd megbánják, ha esetleg Voldemort meg találná látogatni őket.” Harry kezdett lehiggadni, és tudta, hogy úgyis megpróbál mindent megtenni, hogy megvédje őket, mert senki nem érdemli meg, hogy Voldemort karmai közé kerüljön. Petunia néni még meg is védte őt. De vajon miért? Erre nem jutott semmilyen épkézláb magyarázat az eszébe, így nem is foglalkozott tovább vele. A pakolással kész volt, így úgy döntött, hogy nemsokára indul, amikor kopogtatást hallott az ajtaján.

- Gyere be – mondta. Gondolta, hogy csak Petunia néni lehet, mivel Vernon bácsi nem fecsérelné az idejét kopogtatással.

- Csak gondoltam, elköszönök, mivel azt mondtad, hogy valószínűleg többé nem fogunk találkozni. Harry én… sajnálom, tudom, hogy nem szabadott volna így bánnunk veled, de remélem, nem haraggal fogunk elválni. Ez itt a tied – egy arany ládikát rakott le Harry ágyára. – Ebben Lily és James azon dolgai vannak, amik nem pusztultak el a támadást követően. Most már a tied. Még egyszer kérlek, hogy bocsáss meg, és vigyázz magadra – azzal mielőtt Harry megszólalhatott volna, elhagyta a szobát.

Harry csak ült az ágyán, de nem mert a ládikához nyúlni. Tudta, hogy nem lehet benne semmi, amitől félnie kéne, hisz szülei nem tudhatták, hogy meg fognak halni, de mégis. Neki az is csodának számított, hogy a kezébe foghat olyan dolgokat, amik a szüleié voltak a láthatatlanná tévő köpenyen és a Tekergők Térképén kívül. Aztán megfogta a ládikát, és eldugta a csomagjában. „Majd egy nyugodt helyen kinyitom.”

Még egyszer körülnézett a szobában, majd megfogta a ládáját, és kivonszolta a ház elé. Elővett egy lapot, amire előre kigyűjtötte a varázslatokat, és elvégezte őket a házon. Tudta, hogy Voldemortot nem állítaná meg, de remélte, hogy ezzel kevésbé észrevehetővé teszi rokonait.

Majd egy utolsó pillantást vetett a házra, és elvonszolta a ládáját a legközelebbi sikátorig, ahonnan dehoppanált.
___________________________________________________________________________

Eközben az Odúban nagy készülődés folyt az esküvőre. A házat kibővítették, a kert nagy része fehér virágok díszpompájában állt, a házban lévők pedig épp a nagytakarítás kellős közepén voltak, míg egy kis csapat a konyhában ült, és beszélgetett.

- Igen, még ma éjjel elmegyek Harryért, hogy biztos ne történhessen semmi baj. Nem üzentem neki, így biztonságosabb, de majd megérti. Ha nem jön közbe semmi, rögtön idehozom őt.
___________________________________________________________________________

Harry közvetlen a Foltozott üst előtti kis sikátorba hoppanált. Megnyugodva kifújta a levegőt, hogy sikerült a művelet. Mint mindig, a fogadó most is tele volt. Harry odament a csaposhoz.

- Jó napot! Szeretnék ma éjszakára kivenni egy szobát!

- Természetesen, Mr. Potter, a 21-es szoba megfelel?

- Köszönöm, Tom – mosolygott Harry. – Felvinné a ládámat a szobába? Még lenne egy kis dolgom az Abszol úton.

- Persze.

- Köszönöm!

Harry első útja a Gringotts varázslóbankba vezetett, ahol egy tetemes összeget magához vett, mivel nem akart a kutatásuk alatt ezzel foglalkozni. Gyorsan meglátogatta a patikát, ahol kifizette a szállítmányt, és beszerzett még néhány bájitalt, majd átment a Czikornyai és Patzába, ahol szintén rendezte a számláját. Következő útja Madam Malkinhoz vezetett, hogy vegyen egy új dísztalárt Billék esküvőjére.

- Jó napot!

- Jó napot fiatalúr! Miben segíthetek?

- Egy barátomnak lesz az esküvője, és egy új dísztalárt szeretnék.

- Értem, és esetleg van valami különleges kívánsága, hogy milyen legyen?

Harry kicsit elbizonytalanodott. Igazából fogalma sem volt a varázslódivatról, nemhogy egy esküvőre mit szokás felvenni. Valószínűleg ez az arcára is kiülhetett, mert a boszorkány így szólt:

- Rendben, akkor kitalálunk valami különlegeset.

Felállította Harryt egy kis zsámolyra, majd a szalaggal megmérette, közben különböző anyagokat hozott elő, amik pálcája egyetlen pöccintésére talárt kezdtek formálni. Körülbelül egy órába telt, még össze tudtak állítani egy olyan kompozíciót, ami Harrynek is tökéletesen megfelelt. Fekete színű selyem dísztalár volt, ezüst átszövéssel és csattal. Kifizette, majd megállt kicsit gondolkodni. Fogalma sem volt, hogy milyen nászajándékot vegyen Billéknek. Ginny születésnapi ajándékát saját maga fogja elkészíteni, így azért nem kellett aggódnia, de egy nászajándék más lapra tartozik. Elkezdett járkálni az üzletek között, hátha megakad a szeme valamin, de nem látott olyan ajándékot, amit el tudna képzelni Fleurnek és Billnek. Már majdnem feladta, amikor az egyik bolton megállapodott a tekintete. „Ez az! Megvan a tökéletes ajándék.”

Harry az új szerzeményeivel megpakolva visszaballagott a Foltozott Üstbe, majd fel a szobájába. Mikor mindent elpakolt, elővette az egyik könyvet, és elkezdte készíteni a Ginnynek szánt ajándékát.
___________________________________________________________________________

- Arthur, Molly, ébredjetek! Harry eltűnt.

- Hogy érted ezt, Remus? – kérdezte megrémülve Mrs. Weasley.

- Nem volt a házban, mikor odahoppanáltam…