Jelmagyarázat

: párszaszó :

"gondolatok"

Már két nap telt el az ominózus nap óta, de Harry óvakodott kitenni a lábát a szobájából. Szerencséjére fürdőszoba is kapcsolódott a kijelölt lakrészéhez, így még a legfontosabb szükségletei elvégzéséhez sem kellett okvetlenül kimennie. Étkezési idők alkalmával egy-egy házimanó tűnt fel a szobában, tálcáján mindenféle földi jóval megpakolva. Nem mintha Harry Potternek étvágya lett volna. Legtöbbször csak turkálta az ételt, és néhány falat után visszaküldte azt. Leginkább az ágyon feküdt és a mennyezetet bámulta.

Perselus Piton az utóbbi két napban szintén kerülte mások társaságát. Természetéből adódóan neki ez könnyűszerrel sikerült is. Hirtelen bájitalfőzésre hivatkozva bezárkózott a laborba, és csak vészhelyzetben hagyta el azt. Megpróbált nem gondolni semmire, s mivel remekül értett mások megtévesztéséhez, látszólag sikerült elhitetnie még saját magával is, hogy semmi teendője a probléma megoldásában. Sőt probléma sincs!

Voldemort Nagyúr fennhéjazóan biztos fölényes magatartással szemlélte a kialakult helyzetet. Tetszett neki a dolgok ilyetén alakulása. Tudta jól: ha sikerül mind Pottert, mind Pitont Albus Dumbledore ellen hangolnia, az az ő malmára hajtja a vizet. Nincs más dolga, mint még egy kicsit felkavarni az állóvizet, valamint a jelenleg két duzzogó ellenfelet némiképp összebékíteni. A Nagyúr gondolatban megvakarta a fejét. „Hát igen, ez lesz a neheze - főleg Harry Potter esetében…”

Tom Denem egy ideig némán álldogált Harry ajtaja előtt, majd sóhajtva előhúzta pálcáját, és egy alohomora elmormolása után átlépett egy, az ajtó előtt összegömbölyödve fekvő fekete kutya felett, és halkan benyitott.

A fiú hanyatt feküdt az ágyon, kezei a feje alatt összekulcsolva, szeme a mennyezetre függesztve.

- Úgy látom a híres griffendéles bátorság, griffendéles nyavalygásba csapott át. Nem gondolod Harry, hogy két nap elég volt a tömény önsajnálatból?

A fiú nem is reagált, csak feküdt az ágyon, mint egy bábu, de Tom nem zavartatta magát, tovább szekálta a fiút.

- Ha ezt hamarabb tudom, hogy a varázsvilág üdvöskéje nem lesz egyéb, mint egy rakás szerencsétlenség, aki elmenekül az első komolyabb probléma elől, amivel szembekerül, nem kellett volna 15 évvel ezelőtt vesződnöm veled.

Tom Denem szavaiból csak úgy csöpögött a gúny, és ez végre hatott.

Harry elfordította a fejét és Denemre nézett.

- Bár úgy lett volna… - akarta mondani, de két nap szótlanság után csak üres tátogásra futotta. Újra nekifutott. Most már sikerült megszólalni, de hangja még elég rekedt volt.

- Bár úgy lett volna… És most ha kérhetném, hagyj magamra.

- Nem. Még van egy kis elintézendőnk…

- Aha, a jóslat. Rendben…, legyen, ahogy akarod. Meghallgathatod.

Harry lassan felült, majd egy rövid nyújtózkodás után előhúzta az éjjeliszekrény fiókjából a jóslatgömböt.

- Itt megfelel? – kérdezte gúnyosan. – Utána, akár tanuk nélkül végezhetsz is velem…

A Nagyúr csak megrázta a fejét, intett a kezével, hogy a fiú kövesse, majd elindult az ajtó felé. Harry kelletlenül követte. Az ajtó kinyílt. Harry meglátta a földön fekvő kutyát, és összeszorult a gyomra, de szó nélkül átlépte, és továbbindult Denem nyomában. Pár lépés után Denem visszafordult, és Harry válla felett átszólt az animágusnak:

- Mr. Black, csatlakozzon hozzánk Ön is. – Egy pillantással elhallgattatta a tiltakozni készülő Harryt, majd belépett a szalonba. Egy széles csavart pálcamozdulat után a pálca hegyéből egy szürke kígyó pattant ki, és kígyótól szokatlan gyorsasággal eliramodott. Tom ezek után magára fogta a pálcát, és egy pillanattal később, már Voldemort Nagyúrként telepedett le kedvenc foteljébe.

Sirius közelebb lépett az idegesen toporgó Harryhez, de a fiú önkéntelenül is hátrálni kezdett. Sirius halkan felsóhajtott.

- Harry, nem akartalak megbántani. – suttogta boldogtalanul. - Nem gondolkoztam. Nem lett volna szabad úgy reagálnom, ahogy… De hidd el, az érzéseim irántad nem változtak meg attól, hogy kiderült ez a… - keresgélte tétován a szavakat – dolog. Én még mindig a keresztapád vagyok…, ha… te is akarod…

Sirius szavai a mondat végére teljesen elhalkultak, és a férfi lehajtotta a fejét.

Harry égő szemmel nézte a férfit, torka kiszáradt, és úgy érezte, képtelen lenne kinyögni bármit is. Szótlanul lépett oda a férfihez, és szinte belezuhant a férfi által felkínált ölelésbe.

Sirius úgy szorította magához a törékeny gyereket, mintha az élete függne tőle. A fiú kezei, amiket eddig ökölbe szorított, végre elernyedtek, és félszegen viszonozta az ölelést.

A Nagyúr szenvtelenül figyelte őket, magában azonban helyeslően bólintott.

„Igen…, ez pont megfelel terveimnek”

Perselus Piton „éppen” a bájital laborban dolgozott egy nyugtató elixír elkészítésén, amikor az ajtó alól váratlanul feltűnt egy szürke kígyó, felkúszott az ajtó lábán, és Piton szeme előtt pergamenté változott, a következő tekergő írással:

„Azonnal gyere a szalonba!”

A férfi megforgatta a szemeit, eloltotta az üst alatt a lángot, és sietős léptekkel indult a megjelölt helyre.

A másodperc röpke töredékéig megtorpant az ajtóban, mikor meglátta az ölelkező párost, majd elővette szokásos gúnyos, felsőbbrendű mosolyát, és belépett a terembe.

- Örömmel hallom, hogy végre nem hallom fülsértő siránkozásod, Black… - csikorogta összeszorított foggal, a fiúra rá sem pillantva, majd a feljebbvalója felé fordult, és enyhén meghajtotta magát.

- Nagyúr…

Voldemort egy biccentéssel fogadta a köszönést. Egy rövid kézjelére karosszékek keltek életre, és kínálták magukat ülés gyanánt a három embernek. Egy másik intésre, az ajtók becsukódtak, és páncélozó bűbájjal kezeltté váltak. A függönyök összehúzódtak, megakadályozva az esetleges külső szemlélődőt a leskelődésben.

Néhány szót még mormogott latinul, miközben szép lassan megfordult saját tengelye körül, majd Harryre nézett és parancsolón intett egyet.

- Lássuk…

Harry nyelt egyet, előhúzta nadrágzsebéből a gömböt, az asztal közepére helyezte, és várakozóan körülnézett.

- Törd össze – súgta Sirius Harry mellé lépve.

A varázslat hatására a gömb darabjaira szakadt, és a gömbből egy szürkés köd keretében egy kendőkbe burkolózó, hatalmasra nagyított szemű női alak bontakozott ki. Sybill Trelawney…

A lassan körbeforgó gyöngyszürke nőalak éles, rekedt hangon kántálta az egykor jósolt próféciát.

„Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenlőként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…”

A jóslat befejezése után az alak köddé vált, és eltűnt. Csak az összetört cserépdarabok árulkodtak a jóslatgömb létezéséről.

A szobában döbbent csend uralkodott. Harry idegesen markolta pálcáját a zsebében. Tudta, úgysem lenne képes a védekezésre. Siriusra nem számíthatott, hiszen nem volt nála pálca, bár a férfi eltökélt arca arról tanúskodott, hogy a végsőkig elszánt.

Pitontól meg nem számított semmi jóra. Igaz, hogy a férfi a korábbi években többször is megmentette életét, de most szembe kéne néznie a saját mesterével.

Voldemort Nagyúr az asztalra szegezte tekintetét, agyában egymást kergették a gondolatok, arcára azonban nem ültek ki érzelmek.

Piton mereven nézte a pár lépésre álló fiút. A fiát… lelke legmélyén valami aprót mozdult. A feltámadó aggodalom egy halvány szikrája…

Anélkül, hogy ténylegesen tudatában lett volna, mit akar, felállt a helyéről, és a Nagyúr mellé sétált.

- Mi a terved most, Nagyúr? – kérdezte szinte alázatosan.

Fogalma sem volt róla, mit fog tenni, ha a Sötét Nagyúr úgy dönt, hogy Ő lesz az a bizonyos egyik, aki élni fog, de abban biztos volt, hogy ha csak egy mákszemnyi esély is van, hogy mentse Pottert – nem, nem Potter ismételte magában újra és újra – akkor meg kell tennie.

- : Most meg kéne ölnöm téged : – szólalt meg Voldemort párszaszóul. A sziszegő szavak betöltötték a termet. Sirius összerezzent, halkan átkozódva, amiért nem képes rezzenéstelenül reagálni erre az átkozott sziszegésre.

Harry nem válaszolt, csak nézte a mellette ülő vörös szemű, kopasz alakot. De nem, nem is kopasz, döbbent rá Harry meglepetten. A férfi fején, ugyanis apró pihékben valami szőkés hajkezdemény látszott.

- : Mióta nő a hajad, Tom : – kérdezett inkább vissza, amivel teljesen kizökkentette a vörös szemű varázslót. Akaratlanul is végigsimított fejbőrén, majd ratakapottan tartotta kezét az arca elé.

- : Nem tudom. : - mormogta maga elé. - : Tegnap még nem volt ott… És ne térj el a tárgytól. :

Összeszűkült szemmel méregette Harryt, de a fiú csak megvonta a vállát.

- :Te döntesz. Ha meg akarsz ölni, úgysem akadályozhatlak meg benne. De vigyázz, mit csinálsz. Egyszer, már döntöttél rosszul… : - Harry előbb végigmérte Pitont, majd folytatta. - : És mellesleg, mint kiderült, nem csak az én vérem folyik benned, hanem az övé is : - bökött a fejével Pitonra. - :Sok mindent megmagyaráz…:

Voldemort szintén végigmérte a mellette álló alakot. Az utóbbi hónapokban furcsán érezte magát a férfi közelében. Sokszor már akkor is tudta, mit érez a másik, mikor még meg sem szólalt. És nem kellett hozzá még okklumencia sem. „Lehet, hogy a vér az oka?” Mérlegelte a lehetőségeket, és döntött.

- Remek mardekáros vált volna belőled. Úgy döntöttem, hogy egy ideig még életben hagylak – váltott emberi füllel is érthető nyelvre a Nagyúr, aki bármilyen meglepő is volt, de kifejezetten elégedettnek tűnt a dolgok ilyetén fordultával. – Nem is értem, hogy tévedhetett ekkorát a Teszlek Süveg.

Piton fellélegzett, ugyanakkor a Nagyúr ezzel az apró megjegyzéssel pontosan megfogalmazta Perselus Piton két napja tartó legnagyobb dilemmáját.

„HOGY KERÜLHETETT AZ Ő FIA A GRIFFENDÉLBE?!”

Családja nemzedékek óta mardekáros volt, és Perselus Piton számára soha nem volt kétséges, hogy a saját leszármazottja, - ha lesz egyáltalán – szintén a Mardekár ház tagja lesz. Évek óta nem tévedett ekkorát. Az még rendben lett volna, hogy a Hollóhát, ha… nagyon muszáj… legyen a Hugrabug. Na de, hogy pont a Griffendél… Legrosszabb rémálmában sem gondolta volna… Bár az is igaz, hogy az sem fordult meg a fejében, hogy pont egy griffendélessel szűrje össze a levet.

Harry észrevette az ’apja’ – na nem –, egy pillanatra fellobbanó dühét, és mosolyra húzódott a szája, ami gyorsan le is olvadt róla.

- A Süveg eredetileg oda akart tenni – jelentette ki fennhangon, és egyenesen Piton szemeibe nézett.

- És megtudhatnám – vette át Piton a szót jeges hangon – hogy kerültél akkor a Griffendél Házba,… fiam?

- Oh hát hogyne… - vette át Harry is Piton stílusát – apám. Nagyon egyszerű. Nem akartam mardekáros lenni. És a süveg megértette ezt.

- Nem akartál mardekáros lenni – ismételte Piton a szavakat, felfogni képtelenül. – Miért, ha szabad tudnom? – hangján érezhető volt a visszatartott ingerültség.

Harry egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, és lehajtotta a fejét, úgy motyogta maga elé.

- Vajon miért? A varázslóvilágba belépve szinte elsőként arról értesültem, hogy szüleim gyilkosa is oda járt. Nem akartam abba házba kerülni… akkor se akartam volna, ha tudom, amit most…

A férfi végigmérte a nyúzott arcú, kialvatlan gyereket, aki ott állt előtte némileg ijedten, de dacos arccal, várva, mi lesz vele.

- Ezek szerint elmehetek? – fordult Harry Voldemort felé. – Sirius is? Mikor?

- Ne siessünk annyira a dolgok elébe – intette a férfi. – Azt hiszem, nektek kettőtöknek van még némi megbeszélni valója, és én is szeretnék elbeszélgetni egy kicsit Mr. Black-kel.

Harry nyelt egyet, s keresztapjára nézett, de az most összeszorított foggal Pitonra.

- Ha gorombáskodni akarsz vele, velem gyűlik meg a bajod – vicsorogta a férfi arcába, majd egy pillanatra megszorította Harry vállát, és Voldemort nyomában elhagyta a szobát.

Piton szemében fellobbanó pillanatnyi düh elpárolgott, mikor Harry zavart arcára nézett.

Csönd telepedett rájuk.

Harry minden próbálkozása, hogy nyugodt maradjon, elszállt, helyét reménytelen düh, és csalódottság váltotta fel. Makacsul szembe nézett a férfivel, aki miatt egy pillanat alatt rommá vált az élete. Igen, az egész eddigi élete hazugság volt. Látta Sirius arcán a meghökkenést felváltó iszonyatot, mikor megtudta a vérvizsgálat, minden kétséget kizáró eredményét. Az, ahogy a férfi a falig hátrált, mikor meglátta a 100 -os egyezőséget, sok mindent elárult. Ahogy képtelen volt a kába, alig magánál levő Harrynek némi vigaszt nyújtani, szinte megbocsáthatatlan volt. Képtelen volt megölelni egy Pitont, inkább egy „Mindent, csak ezt ne” felkiáltással feltépte az ajtót, és kiviharzott. Hiába kért utólag bocsánatot Sirius, és hiába bocsátott meg Harry, a tüske mélyre fúródott. De a legfájóbb még is az volt, hogy az is hazudott neki, akiben a mindenkinél jobban megbízott: Dumbledore. Talán szerencse, hogy az ősz mágus nem állt most vele szemben, mert Harry tombolni késznek érezte magát.

És most itt áll vele szemben az az alak, akitől az elmúlt évek során csak megaláztatást, megvetést és lenézést, sorozatos pontlevonást és büntetőmunkáinak zömét kapta, és akiről egy alig fél órás vizsgálat megállapította: ő a vérszerinti apja. „Ez nem igazság” – mondogatta magában, de hiába…

- Ha nincs számomra semmi mondanivalója, professzor, akkor én inkább elmegyek – szólalt meg végül ingerülten.

Piton, aki eddig a pillanatig némán figyelte a Harryben lejátszódó érzelmeket, most megszakította a szemkontaktust.

- Ülj le – tanácsolta kimerülten. A fiú sebzettsége megérintette, de gyorsan el is hessegette. "Csak a fáradtság…" Hiába, ő sem aludt túl sokat mostanában. - Meg kell beszélnünk pár dolgot.

Harryben forrtak az indulatok, de azért maga alá húzott egy széket.

- Egy héten belül vissza kell térnem a Roxfortba. Megkezdődnek a tanév előkészületei. – kezdte halkan Piton. – Az, hogy a Sötét Nagyúr életben hagyott, valószínűleg azt jelenti, hogy Te is velem jössz. – Piton hangja egyértelművé tette, hogy nem lelkesedik az ötlettől. - Addig el kell döntened, mit akarsz. Nyilvánosságra hozni valódi személyazonosságodat, vagy élni tovább Potterként… - Harry már nyitotta a száját, de Piton nem engedte közbeszólni. – Természetesen, a tanári kar értesülni fog a történtekről, és lesz néhány szavam Dumbledore-hoz is. De, ha titokban akarod tartani a barátaid előtt (Piton gúnyosan megnyomta a barátaink szócskát), akkor megteheted, feltéve, ha a Sötét Nagyúr is így látja jónak.

- Semmi kedvem magával menni. – rázta meg a fejét Harry sziszegve. -Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen magához. Az, hogy vér szerint az apám, még nem jogosítja fel, hogy döntéseket hozzon a fejem felett, tehát nem akarom, hogy bárki is tudjon róla, aki eddig még nem. Semmi kedvem eldicsekedni magával. Ha elhagyhatom végre ezt a helyet, Siriusszal megyek, vagy sehogy. És nem kérek magából…

- Elég legyen, Potter… – villantak meg Piton szemei vészjóslóan, de Harryt már nem lehetett megállítani. Az összes felhalmozott dühét a férfire zúdította.

- Maga egy mocskos halálfaló, semmi több. Azt hiszi, mert megerőszakolta az anyámat, attól az apám lett? Hát fel kell világosítanom, téved. Nem tudom, mit tett anyámmal, mivel fenyegette meg, hogy ez a gyalázatos tette büntetlenül maradt, de jól vigyázzon: ezért még megfizet. Ráadásul már Potter sem vagyok. Nevem sincs, még ezt is elvette. Én már csak Evans vagyok. Harry Evans, Lily Evans fia…

A férfi felpattant a székről, és fenyegetően a fiú fölé tornyosult.

- Ne fenyegess engem kölyök – sziszegte a fogai között - , mert megbánod. Ha úgy döntök, már holnaptól az én nevemet viseled, akár tetszik, akár nem, és azt teszed, amit mondok neked. És ha tudni akarod, nem erőszakoltam meg az anyádat. Pont fordítva történt…

Harry keserűen felkacagott.

- Majd el is hiszem…

- Nem vagyok köteles beszámolni neked a magánügyeimről, fiú – Piton már kerülte a Potter megszólítást, de a Harry sehogy sem jött a szájára. Ahhoz túl sok minden történt négy év alatt. – Elég annyit tudnod, hogy anyád nem volt teljesen önmaga, mikor az eset történt, és összekevert az apáddal. Én, pedig nem voltam fából. Ráadásul mérges voltam Potterre és Blackre.

Harry az egészből csak annyit fogott fel, hogy az anyja nem volt önmaga, s ettől még jobban felháborodott.

- Maga… maga… imperius átok alatt kényszerítette anyát? Ez…ez undorító… még magától is… - hebegte elszörnyedve.

- Dehogy te ostoba! – fortyant fel Piton. Felsóhajtott, és fel-alá lépkedett a szalon falai között. – Dumbledore elküldött a Rend gyűléséről, mielőtt egymásnak estünk volna Potterrel. Evansszal már napok óta kísérleteztünk egy bájitallal, ami sehogy sem akart sikerülni. Evans magával hozta a poharát is, ami még félig volt borral, és letette az üst mellé, míg elővette a hozzávalókat. Aztán nagy valószínűséggel megfeledkezett róla. Egy roppant érdekes, hallucinogén bájitalról volt, szó, és Evans ki akart próbálni valamit. Hogy hol szerezte, nem tudom, de elővett a nadrágzsebéből egy zöld növényt. Vadkendert. Hiába tiltakoztam, Evans meg volt győződve róla, hogy a hatást csak fokozza ez a közönséges növény. Hogy meg ne átkozzam, kimentem a laborból néhány percre, lehiggadni. Lelkére kötöttem, ne csináljon semmi ostobaságot, de persze hiába beszéltem. Úgy látszik, a felelőtlenséget akár tőle is örökölhetted. Mire visszajöttem, azt láttam, hogy az elkészült a főzet rottyant egyet. Evans háttal állt az üstnek, így nem látta, hogy néhány csepp beleesett a pohárba. Büszke arccal fordult vissza, és vette kézbe a poharát. Már éppen megakadályoztam volna, hogy megigya a pohár tartalmát az ostoba, de elkéstem.

Pár percig nem történt semmi, és már reménykedtem, hogy így is marad, de akkor…

Piton hátat fordított a fiúnak, az emlékektől elhomályosult a szeme. Ezeket az emlékképeket mélyen eltemette, nem engedte, hogy a felszínre törjenek. Eddig.

- Lily Evans szeme felcsillant. Úgy nézett rám, ahogy még soha. Úgy repült a karomba, hogy már biztos voltam benne, valami történt vele. Megpróbáltam lefejteni magamról. Sikertelenül… Úgy csüngött rajtam, mint érett cseresznye a fán. Azt hitte, Potter lépett be az ajtón, és megörült nekem. Én meg…

- Ne folytassa professzor – nyögte rekedten Harry. Nem vagyok kíváncsi minden részletre. Maga kihasználta egy fiatal nő balesetét. Már csak az érdekel, mi történt, mi után anyám újra önmaga lett?

A férfi szeme a távolba meredt. Gondolatban újra átélte azt az éjszakát. Igen, valóban kihasználta a helyzetet. Forrt a dühe, hogy Potter impotensnek nevezte, Black meg adta alá a lovat. Mégsem bánta meg. A nő odaadó volt, forró és vágyteli. Azt szerette volna, ha annak éjszakának sose lesz vége. Úgy érezte, hogy valaki szereti őt, akarja őt. Persze csak a bájital volt. Egymás karjában aludtak el a kimerültségtől, talán az ötödik, vagy a hatodik menet után a keskeny kanapén, ami a labor egyik sarkában állt. Aztán, talán félóra pihegés után újra kezdődött minden elölről. Hajnaltájt hiába szólalt meg az agya mélyén a józan ész hangja, hogy távozzon, képtelen volt rá. Mikor Lily felébredt, és eszébe jutottak a történtek, szabályosan rosszul lett. A legrosszabb mégis az volt, hogy nem őt, Perselus Pitont hibáztatta a történtekért, hanem saját magát. És ő könyörgött neki, hogy ne árulja el a férjének. Piton elszégyellte magát. Nézte a lába előtt esdeklő, sírva zokogó nőt, aki a pamlagról lerántott gyűrött lepedőbe burkolta magát, és meg sem bírt szólalni, csak bólintott. A lány, pedig összeszedte a földön szétszórt cuccait, sietősen magára kapta, és szó nélkül távozott. Csak egyetlen éjszaka volt. De milyen…

És most itt áll előtte az éjszaka "következménye", magyarázatot várva. De hogy lehet ezt megmagyarázni? Hogy magányos volt? Hogy ő is csak ember? Hogy jó volt érezni egy másik emberi lény őszinte odaadását? Ezt nem lehet megmagyarázni egy 15 éves sértett kamasznak, akinek az anyjáról van szó, aki úgy érzi, élete romokban hever.

- Mindketten felnőttek voltunk – mondta még mindig a falnak fordulva. – Anyád nem hozta többé szóba az esetet, én meg nem említettem a félrelépését Potter előtt. Pár hónappal később megtudtam, hogy gyermeket vár, de meg sem fordult a fejemben, hogy tőlem van. Elképzelésem sincs, miért tartott meg…

Harry érezte, hogy a férfi nem a teljes igazságot mondja, de most nem akart veszekedni. Ezt a helyzetet meg kell oldani, és ehhez az kell, hogy mindketten nyugodtak legyenek.

- Értem… - mondta halkan. Anyja eddig mindig a biztonságot, az odaadást és az önfeláldozást szimbolizálta számára. Most nem tudta, mit is érez pontosan. Enyhe csalódottságot érzett.

A férfi megérezte, mi játszódhat le benne, mert halkan hozzátette:

- Anyád szeretett téged. Jobban, mint ahogy te vagy én felfoghatnánk. Mindenkivel szembeszállt volna érted. Szembe is szállt…, még ha az életébe is került. Ezt sose felejtsd el.

Harry bólintott egyet, s egy kicsit jobban érezte magát.

- Miért nézek úgy ki, mint az ap… Potter? – kérdezte félszegen. Igaza van Voldemortnak? Dumbledore tett valamit, igaz?

- Ez igen valószínűsíthető – morogta a férfi mérgesen, de mérge nem a fiúra, hanem az igazgatóra irányult. Hogy tehette ezt vele? Mégis mit képzelt magáról?

Biztos volt benne, hogy tudott róla. Mégsem említette egy szóval sem. Sohasem. Évekkel később sem. Persze mindig célozgatott valamire. Dumbledore kétértelmű megjegyzései most nyertek értelmet.

„Lesz néhány keresetlen szavam hozzá, ha újra találkozunk…” – esküdözött magában.

– Ha beleegyezel, holnap megfőzök egy személyazonosító főzetet. Ha megiszod, és pár óra elteltével meglátod, hogy nézel ki valójában. De nem kötelező, ha még nem érzed magad késznek rá.

Még ő sem érezte saját magát erre felkészültnek.

Harry nem tudta, mit kéne tennie. Kíváncsi volt rá, milyen lenne Pitonként, de félt is tőle. Végigmérte Piton sápadt, sárgás színű bőrét, görbe orrát, hosszúkás arcát, ösztövér testalkatát. Minden erejére szüksége volt, hogy ne nyögjön fel hangosan.

- Kapok gondolkodási időt? – kérdezte végül. Csak bólintás volt a válasz. Most inkább egyél valamit, és menj aludni. Ahogy elnézem, mindjárt összeesel a fáradtságtól.

Harrynek nem tetszett a hirtelen apáskodó hangnem, de fáradt volt a tiltakozáshoz, így egy tiltakozásnak szánt horkantás után visszament a szobájába.