Megjegyzés:

: párszaszó:

"gondolatok"

A következő napokban Piton és Harry kínosan kerülték a négyszemközti találkozásokat. Harry legtöbb idejét Siriusszal töltötte, Tomot meg folyamatosan nyaggatta, hogy engedje el őket. A folyamatos „nyafogás” kezdett Tom idegeire menni, és sokszor kapta magát azon, hogy előhúzza pálcáját, hogy egy jó kis cruciatus átkot szórjon a kölyökre. Ám valami mindig visszatartotta tőle. Néhányszor bosszankodott ezen a változáson, és sötét gondolatokat szőtt, miképp bosszulja meg a sérelmét, miszerint képes még pozitív érzelmekre, ám az igazat megvallva tetszett neki ez a fordulat. Ám a világ minden kincséért sem vallotta volna be nyilvánosan. Inkább fennhangon átkozódott, amiért ilyen átalakulásra kényszerült. Merengéséből Perselus Piton érkezése zavarta meg, aki fejét lehajtva lépett közelebb hozzá.

- Nagyúr, itt az ideje, hogy visszatérjek a Roxfortba, hacsak másképp nem döntesz. Holnap kezdődnek a tanári értekezletek…, és talán a fiút is magammal kéne vinnem.

- Igen, az iskolakezdet…- bólogatott a Nagyúr. – Gondolkodtam a dolgokon. Már a délután folyamán visszatérhetsz Dumbledore-hoz. A fiú és Black az én dolgom.

- Megkérdezhetem, mi a terved velük, Nagyúr? – kérdezte Piton rosszat sejtve.

- Dumbledore nem sejtheti, hol tartózkodom, és kik vesznek körül.

- Ezek szerint megölöd őket…

- Óh, dehogy – húzta el a száját Voldemort Nagyúr -, az olyan egyszerű lenne. Inkább adjunk egy kis feladatot a mi kedves igazgatónknak. Hozd elém Blacket. A fiúnak ne mondj semmit.

Harry éppen a szobájában volt, szokás szerint az ágy tetején gubbasztott. Sirius korábban megpróbált beszélgetést kezdeményezni a rosszkedvű fiúval, de néhány sikertelen próbálkozás után feladta, így inkább az ablakpárkánynak dőlve a külvilágot szemlélte.

A fiú épp a plafon sarkát bámulta, mikor hirtelen furcsa érzés fogta el. Egész belsője megrázkódott a hirtelen jött érzéstől. A rátörő érzelemhullámoktól hirtelen magához tért. Eddig egykedvű magatartása megváltozott. Felpattant az ágyról, és az ajtót felrántva a folyosóra vágtatott. Volna… Az ajtóban ugyanis szembetalálta magát Pitonnal, aki megrökönyödve nézte a haragtól villámló szemű fiút, és éppen félretolta volna, hogy tovább folytathassa útját.

Piton megragadta a fiú vállát, és magyarázatot követelve nézett le rá.

- Megtudhatnám, hova ez a rohanás? – sziszegte mérgesen.

- A drágalátos főnökéhez, ha annyira tudni akarja. És már most megmondhatom, alaposan téved, ha azt hiszi, szó nélkül hagyom, hogy azt csinálja…

- Fogalmam sincs, miről beszélsz… - morogta Piton.

- Nincs? Akkor miért jött? – kérdezett vissza Harry.

- A Nagyúr Blackért küldött…

- Pontosan erről beszélek… – morgolódott Harry, és a férfit vizsgálta. Vajon tényleg nem tudja, mire készül Voldemort. – Én is megyek – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és mire a férfi ellenkezett volna, már el is indult Voldemort dolgozószobája felé.

Sirius Black szó nélkül követte a fiút, de a gyomrában növekvő rosszérzés, félelemmel töltötte el. Világosan érezte, valami készül…

- Miért nem lep meg, hogy mégis itt vagy? – mosolyodott el sötéten a Nagyúr, majd Pitonra nézett. – Mintha azt mondtam volna: a fiúnak ne mondj semmit.

- Nem is kellett mondania semmit… pontosan tudom, mit akarsz – mondta mérgesen Harry, mielőtt Piton megszólalhatott volna.

- Pontosan tudod, mit akarok? – Voldemort szeme Harryébe fúródott, és hosszú percekig meredt a fiúra. - : Ez érdekes, felettébb érdekes… : – váltott át párszaszóra, mikor abbahagyta a fiú fürkészését. – : Kíváncsi vagyok, miért nem működik fordítva is.:

Most Harryn volt a meglepődés sora.

-: Tehát maga nem érzi, amit én : - állapította meg elégedetten. Voldemort mérgesen horkant fel, de válasz nélkül hagyta.

- : Szerinted mit akarok: – kérdezte inkább.

- Siriusra akarod küldeni az…– exmemoriam-ot, akarta mondani mindenki számára érthető nyelven, de Voldemort villámgyors pálcamozdulata nyomán nem volt képes a mondat befejezésére. Csak tátogott, és a torkát szorongatta.

Voldemort elnézett a fiú feje felett.

- Perselus, kísérd a vendégünket a másik szobába, és várj meg. Van egy kis megbeszélnivalóm a fiatalemberrel – szűrte fogai között mérgesen.

Miután magukra maradtak, a varázsló haragosan fordította maga felé, a már csukott ajtót bámuló fiút.

- Mit is mondtam a tiszteletadásról? Szerencséd, hogy Black nem hallotta a végét, különben… – sziszegte fenyegető hangon.

Harry még mindig nem tudott megszólalni, ám óvatosan elhátrált a férfi keze ügyéből, ügyelve arra, hogy ne nézzen a másik szemébe.

- Nem akarom, hogy Sirius ugyanolyan bárgyú legyen, mint az az idióta Lockhart – motyogta halkan, mikor Voldemort végül feloldotta a bűbájt. – Ráadásul Sirius nem tehet semmiről. -

- Van egy jobb ötletem is – húzta kéjes vigyorra száját a Nagyúr. – Sokkal egyszerűbb lenne tőle végérvényesen megszabadulni.- Harry rémülten rázta a fejét… - Fogd fel, te ostoba kölyök, hogy csak neked akartam ezzel kedvezni. Meg is ölhetem, ha gondolod… És erről nem is nyitok több vitát – zárta le az eszmecserét. Elindult az ajtó felé, majd hirtelen megállt, és a majdnem beleütköző Harry arcába zúdította közölnivalóját. – Majd’ elfelejtettem: Egy szót sem szólhatsz róla Blacknek, ha egy kicsit is félted az életét.

Ezzel otthagyta a képletesen sóbálvány átokkal sújtott fiút.

A szalonban fura látvány fogadta a falfehér arccal belépő Harry Pottert. A terem két legtávolabbi végén egymással szemben ült Perselus Piton és Sirius Black. Tüntetően elnéztek egymás mellett, miközben Piton szinte szórakozottan forgatgatta kezében varázspálcáját, és időnként Blackre mutatott vele.

Egy halk köhintés után Perselus eltette pálcát, és várakozón nézett mesterére.

- Jól sejted, barátom. Mindent megbeszéltünk. A te feladatod itt befejeződött. Visszatérhetsz a Roxfortba továbbijesztgetni a nebulókat.

- És mi lesz vele? – mutatott Harryre.

- A fiú az én gondom. Menj… majd értesítelek, ha szükségem lesz rád…- az ellentmondást nem tűrő hang megtette a magáét. Perselus meghajtotta magát, és egy utolsó ellenséges tekintetet vetett Blackre, mielőtt távozott. Harryre rá sem nézett.

- Most, hogy magunk maradtunk – fordult Siriushoz a vörös szemű mágus -, talán elmondanám, miért is akartam beszélni Önnel, Mr. Black.

Black nem válaszolt, csak karbafont kézzel meredt a férfire. Arca meglepően nyugodt maradt, mint aki felkészült minden szóba jöhetőre.

Voldemort egy ideig némán tanulmányozta ellensége arcát és testbeszédét, majd bólintott.

- Szóval úgy érzi, nem fél tőlem. – Ez nem kérdés volt, csak egyszerű megállapítás. – Ha más körülmények között találkoztunk volna, már meggyőződhetett volna személyesen is ennek ellenkezőjéről. De sebaj, majd legközelebb…

Most azonban itt az ideje a búcsúnak. Úgy döntöttem, engedek a fiú kérésének, és szabadon engedem magukat. Örvendtem a találkozásnak, Mr. Black.

Egy követhetetlen gyors mozdulattal előkapta pálcáját, és egy elsuttogott Exmemoriam” után Sirius arca kisimult, gyűrött ráncai eltűntek a szeme körül, és helyét derűs bárgyúság váltotta fel.

Ám ennek sem örülhetett sokáig, mert a következő varázsige után, Sirius eszméletlenül terült el Harry lába előtt.

Harry mozdulatlanul állt, újra úgy tűnt, mint akit a némasági átokkal sújtottak, pedig csak túlságosan meghökkent a történtektől. Lehajolt Siriushoz, kisimította arcából haját, és végighúzta kezét a férfi arcán jól látható fintoron.

- Ugye, nem marad ilyen? – kérdezte alig hallhatóan, és rámutatott a férfi bamba arcára.

A Nagyúr közben ismét Tom alakját öltötte magára, és bátorítóan megszorította Harry vállát.

- A keresztapádnak nem lesz semmi baja. Eltekintve a fehér foltról, ami ennek a pár hét kiesésnek köszönhető.

- Igaz, hogy kínzással meg lehet törni a memóriabűbájt? – kérdezte Harry még mindig suttogva.

Tom meglepődött.

- Miből gondolod?

- Berta Jorkins…

Tom sokáig nem szólt egy szót sem, végül csak bólintott.

- Sokáig kínoztad?

Újabb bólintás volt a válasz.

- Miért?

- Mit miért? – értetlenkedett a másik?

- Miért kellett megkínozni? Nincs más megoldás? Úgy értem, máshogy nem lehet visszahozni valakinek az emlékeit?

A fiatal varázsló felsóhajtott.

- Ez nem ilyen egyszerű… - egy pillanatra úgy tűnt, mond még valamit, de aztán megrázta magát, szemei vörösbe váltottak, és a következő másodpercben már újra Voldemort állt Harry mellett.

- Nincs más mondanivalóm az Ön számára, Mr. Potter – Voldemort hangja visszautasítóan jeges volt. Kilépett a szobából, és csak egy csettintéssel jelezte Harry felé, hogy kövesse.

A párbajterembe mentek, ahol a Nagyúr némi nézelődés után rámutatott Crakre és Monstrora, aki azonnal abbahagyták a gyakorlást, és lélekszakadva igyekeztek uruk elé. Azonnal térdre ereszkedtek, és megcsókolták a férfi talárjának szegélyét.

Harry undorodva felnyögött, de Voldemort pillantása szavát vette.

- A ti dolgotok lesz, hogy hazakísérjétek Pottert és Blacket. Gondoskodjatok róla, hogy visszafelé ne követhessenek… - egy rozsdás kés és két pálca átnyújtása után, pillantása Harryre vándorolt, és hosszú ideig nézték egymást, mielőtt megszólalt. – A közeli viszontlátásra, Mr. Potter...

A két férfi időközben felállt és fejüket lehajtva, meggörnyedten hallgatták a parancsot, ám az elbocsátó kézjelre egyikük durván megragadta a fiú vállát, és maga előtt meglódítva távozásra késztette.

A zsupszkulcs egy sikátorba vitte őket. Már sötétedett, így Harry hiába nyújtózkodott, hogy körülnézzen, nem látott semmi ismerőset sem. Monstro megszüntette Siriuson a lebegtető bűbájt, így a még mindig eszméletlen férfi egy konténer tövében landolt. A két halálfaló gonosz mosollyal nézett egymásra, ahogy egyszerre emelték fel pálcájukat és lendítették Harry felé.

- Stupor! – mondták a varázsigét. Harry a konténerhez vágódott, és egy hangos nyekkenéssel a földre hullott. Senki sem vette észre azt az éles vasdarabot, amely konténer oldalából állt ki, és amelybe Harry az esést megelőzően alaposan bevágta a fejét…

Az egyik halálfaló gúnyos nevetés keretében előhúzott talárja zsebéből 2 pálcát, egy megvető mozdulattal a konténer alá hajított, majd a zsupszkulcsot megérintve mindketten eltűntek.

Hajnalodott, mikor Sirius magához tért. Nehézkesen feltápászkodott, majd felült. Feje erősen lüktetett, és hányingere volt, de sokkal inkább aggasztotta, hogy fogalma sincs, hogy került ide.

- Hol a francban vagyok? – kérdezte fennhangon.

Körülnézett… egy vékony testet pillantott meg néhány lépés távolságra. i Ki lehet… /i mire idáig eljutott gondolatban már tudta is a választ.

- Harry… – nyögte halkan. Szája száraz volt, és szomjúságot érzett. A fiú mellé mászott, még arra sem érezte magát elég erősnek, hogy felálljon.

Kisimította a fiú arcáról a hajszálakat, és szólongatni kezdte, de választ nem kapott.

Kitapintotta a pulzusát, és fellélegzett, mikor megérezte a lüktetést.

Mellé ült, és erőlködve az ölébe emelte az ájult fiút. Szeme az aszfaltra tévedt, és a hirtelen jött pániktól összeszorult a gyomra. Vér…

Keze a fiú fejére simult, és reszketve kereste a sérülés forrását. Legnagyobb rémületére egy hosszú vágást érzett az ujjai alatt. Oldalra fordította a mozdulatlan testet, és ujjaival ügyetlenül fésülte el a fiú borzas haját a sérülésről.

A vágás mély volt, és még mindig szivárgott belőle a vér. Sirius nekikeseredetten nyomta kezét a vágásra, és szinte magán kívül volt kétségbeesésében.

Észre sem vette, hogy mikor kezdett a gyerekkel a kezében ringatózni, előre-hátra. Szeme rémült vadállat módjára cikázott körbe-körbe, valami használhatót keresett, amivel beköthetné a sebet, de semmit sem talált. Megpillantott viszont valamit az egyik konténer alatt.

Óvatosan lerakta a fiút, és némán fohászkodva hasalt a konténer mellé. Megkönnyebbülése határtalan volt, mikor kezében érezte pálcáját, és mikor még jobban nyújtózkodott, elérte Harry pálcáját is.

- Tűnjünk innen… – motyogta Harryt ölbe véve.

Kilépett a konténerek közül és az utcára lépett. Fellélegzett, mikor rájött, tudja, hol van. Összeszedte minden energiáját, és erősen koncentrált.

- Hitvány korcsok, gaz bitangok. Már megint valami áruló aljanépet hoztál a nyakamba, Sirius Black.

A férfi megtorpant, és szembenézett egy életnagyságú, rikácsoló, nyálat köpködő portréval.

- Neked is jó reggelt anyám – biccentett gúnyosan. – Szívesen csevegnék veled, de mint látod, fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom. A keresztfiammal…

Otthagyta a tovább ordibáló festményt, és hangosan elkiáltotta magát.

- Valaki. Azonnal jöjjön valaki – az elkeseredett hang megtette a magáét. Néhány másodperc múlva dübörgő lábak zaja hallatszott a magasból, és Sirius szembetalálta magát Remusszal és egy csapat Weasleyvel.

- Tapmancs…, hát visszajöttetek… – suttogta Remus Lupin, és némán nézte barátja elgyötört arcvonásait.

Molly azonnal pártfogásába vette az ájult fiút, miközben Remus sietve szórt hopp port a kandallóba, hogy Dumbledore irodáját hívja.

- Albus – kezdte, és az sem érdekelte, hogy az ősz mágus társaságában Perselus Pitont is ott találja -, segítségre van szükségünk. Harry megsérült…

Remus még idejében hátrahúzódott a kandallótól, mikor kilépett a lángok közül a két férfi.

Egyenesen a kanapén fekvő fiúhoz siettek. Piton megjelenésére az ágy körül toporgó Weasley gyerekek rögtön távolabb léptek. A férfi, köszönésre sem méltatta az egybegyűlteket, figyelmét a fiúra fordította. Letérdelt az ágy mellé, pálcáját végigfuttatta a gyerek teste felett, és közben halk szavakat suttogott. Egy pálcamozdulattal kitisztította a fiú fejsebét, majd beforrasztotta azt.

- Stimula – mormogta halkan.

Harry nehezen ébredt. Szemei megrebbentek, majd lassan kinyíltak. Lassan körülnézett. Meglátta a mellette térdelő Pitont, és szinte ívben hátrahőkölt ijedtében. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított a fejébe és a hátába. Keze elindult, hogy megkeresse a fájdalom forrását, de Piton keze megállította.

- Nyugalom, Mr. Potter. Ezt igya meg. – Felé nyújtott egy apró fiolát, és segített felülni. -Néhány zúzódása és koponyarepedése volt, amit megszüntettem. Mindjárt jobban érzi magát. Addig is, míg jobban érzi magát, talán elmesélhetné, mitől került ebbe az állapotba…

A férfi hangja fagyos és dühős volt, de Harry furcsa módon mégis egy halvány aggodalmat vélt felfedezni.

„Piton agódik értem?” – gondolta megrökönyödve. Megpróbált visszaemlékezni, mi az utolsó emléke, de sehogy sem állt össze a kép. Minél mélyebbre ásott vissza az emlékeiben, annál jobban érezte, valami nincs rendben. Tanácstalanul nézett a jelenlevőkre.

Ezt a pillanatot választotta Albus Dumbledore, hogy halk köhintéssel magára vonja a figyelmet.

- Magunkra hagynátok néhány percre? – fordult az igazgató a Weasley családhoz. Molly és Arthur Weasley azonnal bólintottak, és maguk előtt terelgetve a család fiatalabb tagjait -Fred-et- George-ot, Ront és Ginnyt – szó nélkül elhagyták a szobát. Remus is csatlakozni akart hozzájuk, de Harry halk hangja megállította.

- Kérem, tanár úr, maradjon…

Remus kérdőn nézett Dumbledore-ra, aki némán biccentett, és visszafordult Harry felé.

Sirius tompán meredt előre, miközben Harry ágya szélén ült, kezében tartva Harry kezét, és nem vett tudomást a külvilágról.

- Mi az utolsó emléked, Harry? – ismételte meg a kérdést az idős varázsló, mikor magukra maradtak.

Harry nagyot nyelt.

- Valami történt velem, igazgató úr… – suttogta alig hallhatóan. – Az utolsó emlékem az, hogy – félve nézett a már feltápászkodott Pitonra -, Piton professzorral a Mágiaügyi Minisztériumba megyek e-e-egy jóslatért… - az utolsó szót már szinte csak tátogta.

- De hát az egy hete volt… - döbbent meg Piton, és értetlen pillantást váltott Dumbledore-ral.

Néhány másodperc csend ereszkedett a szobára.

Sirius agyába eljutottak Harry szavai, és szemei felpattantak.

- Jóslat? Milyen jóslat? – kérdezte hirtelen éberséggel.

Harry hitetlenkedve nézett fel a keresztapjára.

- Hogyhogy milyen jóslat? – kérdezte, és hosszan nézte a férfi fáradt arcvonásait. – Valami baj van?

Most figyelt fel mindenki Sirius szokatlan viselkedésére.

- Sirius – Remus óvatosan érintette meg barátja vállát, mert a sötét hajú férfi kezébe rejtette arcát. – Mi a baj?

- Nem emlékszem, Remus, érted? Nem emlékszem semmire… - Sirius már kiabált.

- Semmire? Mi az, hogy semmire? – döbbent meg a homokszín hajú férfi.

- Utolsó emlékem az, hogy Harryt próbálom megtalálni. A következő pedig az, hogy ma hajnalban egy sikátorban ébredek az eszméletlen Harry társaságában…- csendesedett el kissé Black, és megsimogatta a fiú arcát, nyugtalan pillantás vetve rá.

Dumbledore elgondolkozva simogatta hosszú szakállát.

- Exmemoriam – dünnyögte. – És csak néhány hét… érdekes…

- Mi ebben az olyan érdekes? – dühöngött újra Sirius.

- Az Black - szólalt meg Piton sötéten -, hogy csak 3 hetet vett el tőled, és nem az összes emléked. Ez nem vall a Sötét Nagyúrra. Akár meg is köszönhetnéd neki…

Sirius szeme megvillant, de Dumbledore egy kézmozdulattal lecsendesítette az ugrásra kész férfit.

– És mi van Harryvel? – Remus kérdésére Sirius újra keresztfiára nézett, és biztatóan megszorította kezeit.

- Minden rendben lesz, Harry – ígérte Harry.

- Remus, légy olyan kedves, és szóljál Madam Pomfrey-nak, hogy készítse elő a gyengélkedőt Harry számára. És talán Siriusra is ráférne egy alapos kivizsgálás.

- Nem túl jó ötlet – jegyezte meg Piton hidegen -, tekintve, hogy Black még mindig körözés alatt áll. És Caramel szerint ő áll Potter elrablása mögött is.

Remus felhorkant.

- Akkor talán elmondhatnánk neki, hogy pont ő az, aki kiszabadította Harryt a fogságból, kockáztatva ezzel a mentális egészségét is. Valószínűleg az utolsó pillanatban…

- Gondolod, hogy ez történt, Holdsáp? – Sirius hangja egyszerre tűnt reménykedőnek és elveszettnek.

Piton egyetlen arcvonása sem árulta el, mit is gondol valójában.

Titokban Harryt figyelte, ahogy szemei le-lecsukódnak, de egy másodpercre sem engedi el annak a korcs, bolhás kutyának a kezét.

„Nem emlékszik rám…” – Nem tudta, vajon örüljön, vagy bánkódjon a történtek miatt.

Azért ment az igazgatói irodába, hogy felelősségre vonja az igazgatót a történtekért. Az elmúlt 15 évért… Ám amikor bele akart vágni a mondandójába, felsüvített a kandalló, és keresztülhúzta minden számítását.

„ Mit csináljak…”- töprengett magában.- „Elmondjam neki? Hogy fogja fogadni? Az is lehet, hogy mire holnap felébred, mindenre pontosan emlékezni fog. Várok…” - döntötte el.