Három fiatal griffendéles üldögélt a Három Seprűnek nevezett vendégfogadóban.

Élvezték egymás társaságát, nagyokat nevettek a másik viccein. Csak az egyikük volt szétszórtabb. Időről időre az ajtó felé pillantott, mint aki vár valakit. De senki nem jött…

Ron az utolsó kortyokat tüntette el vajsöréből. Megtörölte sörhabos száját, és megszólalt.

- Azt hiszem, lassan indulnunk kéne. Még meg kell írnom a másfél méteres tekercset Pitonnak arról a fránya elmét zavarossá tévő főzetről vagy mifenéről, és McGalagonynak is be kell mutatnom holnap, hogy sikerült megtanulnom az eltüntető bűbájt. Úgyhogy most visszamegyünk a Roxfortba, és addig gyakorlom, hogy holnap ő magát fogom eltüntetni. Egy jó időre…

Hermione rosszallóan vonta össze szemöldökét.

- Ha egy kicsit is odafigyeltél volna az órán, akkor tudhatnád, hogy azt a bűbájt csakis élettelen dolgokon lehet használni. Ráadásul ez nagyon faragatlan is volt.

Miközben zsörtölődött, összeszedte holmiját, amit a varázslófaluban vásárolt, és szedelőzködni kezdett.

Csak a harmadik fiú, Harry Potter feszengett. Még barátja viccén sem mosolyodott el. Ujjait végigfuttatta korsójának peremén, és megint az ajtó felé fordult.

- Harry, mi van veled? Vársz valakit? – kérdezte Hermione.

- Nem – morogta Harry türelmetlenül és rosszkedvűen.

- Egészen biztos? – kérdezte a lány élesen.

- Induljunk – határozta el magát a fiú, és felállt. A többiek követték az ajtó felé.

Alig léptek ki az ajtón, mikor szembetalálták magukat egy világos hajú, szemüveges agyonsminkelt, jól öltözött nővel. Rita Vitrollal…

- Harry Potter! Nahát, micsoda örömteli viszontlátás… - mosolygott negédesen a nő. – Feltarthatlak egy pár mondat erejéig?

- Közel sem kölcsönös – mordult fel szokatlanul erélyesen Hermione. – Gyere, Harry, ne is vesztegessük rá az időnket.

Ron lopva lesimította összegyűrt, kissé kopott ruháját, de nem szólalt meg. Harry azonban megállt, és újra körülnézett.

- Hát pár percem éppen van... – mondta töprengve.

- Ez remek, nagyszerű – örvendezett a riporter. – Menjük vissza, és egy meghitt helyen mindent elmesélhetsz nekem a megpróbáltatásaidról. Az olvasóim roppant kíváncsiak lennének…

- Nem! – szakította félbe Harry a nőt. – Nem megyünk vissza. És nem beszélek a megpróbáltatásaimról. Mesélek azonban másról, amit megírhat. Siriusról…

- Black? Sirius Black? Hát ő már nem téma a varázsvilágban. Lezárt ügy...

- Az lehet, hogy a varázsvilágban nem téma, de számomra igen. És maga pedig végig fog hallgatni. – Harry hangja hideg és követelődző volt. Rita Vitrol szemei tágra nyíltak a döbbenettől, majd felcsattant.

- Fiatalember! Ezt a hangnemet nem tűröm.

- Nem kell tűrnie – jegyezte meg Hermione csendesen. Nem tudta ugyan, mit tervez Harry, de támogatni akarta. – Nekünk sem kell tovább csendben maradnunk. Az év végéig nem írhat egy szót sem. Emlékszik, hogy ez volt a megállapodásunk? Bármikor bejelenthetjük a Minisztérium megfelelő osztályán, hogy maga bejegyzetlen animágus. Aztán megnézheti, ki fog magának legközelebb állást adni. Úgyhogy jobban teszi, ha hallgat Harryre.

Harry bólintott.

- Ráadásul ez egy igazi riporteri feladat. Nyomozás – gúnyosan elmosolyodott. – Pont magának való…

Rita arrébb sétált a Három seprű ajtajából és leült egy közeli padra az utca főterén. Kezét összefonta mellkasa elől, és megbántottan húzta ki magát.

- Akkor hát, hallgatlak…

Miután Harry befejezte mondandóját, a nő leesett állal hallgatott.

- Te… te azt akarod, hogy ezt megírjam? Hogy elhiggyem? Hogy a 13 éve halottnak hitt Pettigrew él, és Tudjukki szolgálatában áll? És ő volt Potterék titokgazdája? És Black ártatlan? Próféta ezt nem fogja lehozni – jelentette ki határozottan. – Ez abszurdum.

- Akkor magán a sor, hogy kiderítse az igazat – mondta Harry fásultan. Az idő elteltével Sirius hiánya egyre nagyobb lett, és a tehetetlenség érzése sem hagyta nyugodni.

Az újságíró csengő, számító hangon felnevetett.

- Mégis hogy képzeled? Belopakodom a halálfalók közé? Naiv gyermek vagy, Harry Potter!

Ebben a pillanatban sikoltozás hallatszott az utca sarkáról, majd fejvesztett rohanás hangzott vette kezdetét.

- Halálfalók! Segítsen valaki! – hallatszott innen-onnan.

Harryék azonnal felpattantak és előrántották pálcáikat. Csak Hermionének tűnt fel, hogy Harry egy pillanatra elmosolyodott, mielőtt ő is elővette volna a pálcáját.

- Lehet, hogy nem is kell annyira keresgélnie – jegyezte meg halkan – és a sarok felé mutatott, ahol négy halálfalómaszkot viselő alak tűnt fel, és egyenesen feléjük tartott.

Rita Vitrol arca krétafehérré változott. Egyre hátrált a támadók elől, majd sarkon fordul, hogy futásnak eredjen. Megkövülten állt meg, mikor a másik oldalról is feltűntek a halálfalók. Harry azonnal kiszúrta ezüstkezéről Féregfarkot.

- El kellene érnünk valahogy, hogy elveszítse az álarcát – súgta Harry barátainak és rámutatott a férfire. – Ő Féregfark.

Időközben a támadók teljesen körbevették a négy embert. Harry és Ron azonnal közrefogta Hermionét, míg Rita Vitrol ijedten bújt a három gyerek mögé.

- Harry Potter! Ismét találkoztunk. – Harry felismerte Lucius Malfoy hangját a maszk alól.

- Malfoy! Nem fél, hogy felismerik az emberek? Mi lesz a hírnevével a minisztériumban? Mindent nem tud kimagyarázni.

- Nem tudom, miről beszélsz, Potter, de a Nagyúr biztosan örülni fog, ha újra élvezheti a társaságod. Hozhatod a barátaidat is. Remek mulatság lesz elszórakozni sárvérű barátnőddel, és a véráruló Weasleyvel.

Harry lopva körülnézett. A közelükben levő épületek ajtai, ablakai bezáródtak, az emberek egy szempillantás alatt eltűntek az utcáról. Harry időhöz akart jutni. Tudta, hogy csak idő kérdése, mikor tűnnek fel az aurorok. Azt tudta, hogy őt nem bántják a halálfalók, de barátai biztonságát nem tudta szavatolni. Erről nem állapodott meg Tommal.

- Micsoda társaság! Nyolc halálfaló kell ahhoz, hogy értem gyertek? Ez roppant megható – gúnyolódott. – Kit tisztelhetünk a többiekben? – Körbenézett, ismerős jeleket keresve.

- Látja, Miss Vitrol? Nem kell keresgélnie. Rögtön bemutatom Önnek a halálfaló elitet. – Rámutatott a Lucius mellett álló alakra. – Ő Thomas Avery. Halálfalókörökben a kegyetlenségeiről ismert. Felismerhető, hogy a bal lábára enyhén biceg. Mellette áll Gregory Monstro és elválaszthatatlan társa, Alfons Crak. Hogy rajtuk mit eszik Voldemort, nem tudom – mormogta Harry barátainak -, pont olyanok, mint a fiaik. Azt a kettőt nem ismerem fel, de ha jól sejtem, egyikük az idősebb Theodore Nott, a másikuk meg Mulciber, mutatott a következő két fekete taláros alakra. Jobbra tőlük ott áll a mindenki által halottnak hitt Peter Pettigrew. Rég láttuk egymást, Féregfark. Ne légy szégyenlős, mutasd meg magad, barátod fiának – mondta kihívóan.

A köpcös halálfaló összehúzta magát, de nem válaszolt.

- A kört Walden MacNair zárja. Őt is ismeri, nem igaz, Miss Vitrol?

Harry maga volt a megtestesült nyugalom. Olyan természetességgel folytatta a bemutatkozást, mintha éppen valami fogadáson lettek volna. Borzasztó jó érzés volt nevén nevezni ezeket az embereket, főleg azzal a tudattal, hogy nem bánthatják őt. Most már csak azt kell elérnie, hogy a maszk lekerüljön Féregfark fejéről, és keresztapja máris szabad ember.

Egyszer csak meghallotta fejében Voldemort hangját.

„Ne feszítse túl a húrt, Mr. Potter, mert meggondolom magam.”

Harry összerándult, és kissé idegesen körülnézett. Halk pukkanásokat hallott, s megkönnyebbülten fellélegzett.

- Le a földre! – kiáltotta, és azonnal lerántotta magával a lányt. Ron jobbára ösztönből, de ugyanígy cselekedett, Vitrolt is magával rántva. Harry közben már Pettigrew-ra szegezte pálcáját.

- Invito halálfaló maszk! – suttogta. A következő pillanatban a köpcös, patkánykinézetű halálfaló már csak hűlt helyét tapogatta arcát elfedő álarcának. Éles visító hangon felsikított, és megpróbálta eltakarni arcát, ám ezzel csak még jobban felhívta magára a figyelmet.

Rita Vitrol kimeredt szemmel bámulta a halottnak hitt varázslót, miközben fél kezével fejét takarta, attól félve, hogy egy átok eltalálja.

A megérkezett aurorok azonnal átkokat kezdtek szórni a halálfalókra, de azok visszapattantak egy láthatatlan pajzsról.

Malfoy hidegen felnevetett, és biccentett Harry felé. A küldetés elérte célját.

- Még látjuk egymást, Potter – üzente. Intett egyet a kezével, és megszüntette az őket védő pajzsot, mire mindegyik halálfaló azonnal dehoppanált.

A következő átok egyenesen feléjük haladt. Harry észrevette a sárga villanást, de már nem tudott kitérni előle teljesen, hiába lapult le teljesen a földre. Az átok súrolta a karját. Harry felszisszent, és odakapott. Barátai nem vették észre, mert arra figyeltek, hogy Mordon elordítja magát, és az átkok szórása azonnal abbamaradt.

Lassan felálltak. Harry továbbra is karját markolta, mintha átölelné magát. Elég égető érzés volt, de Harry maga sem tudta miért, nem akarta elárulni, hogy megsérült.

Harryék magukra maradtak a földön. Lassan felálltak, és az aurorok felé vették az útjukat. Hermione és Vitrol sápadtak voltak az átéltektől, de Ron arcán valami elégedett izgatottság ült ki. Harry inkább ideges volt.

„Ne nézz Mordon szemébe!” – hallotta fejében Voldemort hangját. – „Meg fog próbálni legilimentálni. Apád rögtön ott lesz.”

Harry azt a pár lépést is hosszúnak érezte, míg az aurorok mellé értek. Mordon közelében most is kényelmetlenül érezte magát, de kiegyenesedett, és megkönnyebbült arcot vágva mosolygott a többi emberre.

- Minden rendben? – kérdezte az idős ex-auror, de tekintetével a többi éppen vitázó auror felé fordult.? Mindannyian bólintottak. - Helyes - lépett vissza előző helyére, és egy szavával elvágta a vitát. Az aurorok összedugták fejüket, hogy értekezzenek a további teendőkről, míg Harry Vitrolhoz fordult.

- Remélem, most már elhiszi, amit mondtam. Ha Pettigrew él, akkor a Sirius elleni vádak érvénytelenek. Itt a lehetősége, hogy életében talán először kiálljon valami jó mellett. Sirius életéből elvettek már tizenkét évet, amit nem tudnak visszaadni. Kedden kezdődik Sirius tárgyalása. Mondja el, hogy látta Féregfarkot. Nekem egyedül nem hisznek.

A nő időközben összeszedte magát, és joviálisan elmosolyodott.

- Ne aggódj, kisdrágám - mondta mézesmázos hangon. – Mindent el fogok követni, hogy győzzön az igazság. Bevetem minden tekintélyem, ha kell…

Hermione felhorkant, és dühösen toppantott.

- Hát persze, hogy beveti – morogta. – Hiszen ez magának a legnagyobb elismervény. Már látom magam előtt a holnapi szalagcímet.

„A csinos és jól ápolt Rita Vitrol nem csak hogy megvédte a Roxfort három tanulóját, többek között Harry Pottert, de leleplezett egy tizenkét évvel ezelőtt elkövetett súlyos aurori tévedést.”

- És mindezt egyes egyedül – tódította tovább Ron.

Harry halványan mosolygott.

- Nem érdekel, hogyan fényezi magát, ha Sirius kiszabadul, és végre hozzá költözhetek.

- Hozzá? De hát Pit… - Harry egy pillantással elérte, hogy Ron barátjába belefagyjon a mondat további fele, de a firkász már felfigyelt rá.

­– De hát Pit? – A nő összevonta szemöldökét, és látszott rajta, hogy lázasan gondolkozik. – Piton? Perselus Piton?

– Nem – vágta rá Harry, de legmélyebb fájdalmára, Piton ebben a percben érkezett a helyszínre. Végigmérte a három gyereket és Vitrolt. Gúnyosan biccentett a nő felé, majd átsétált az aurorokhoz. Pár mondatot váltott velük, majd otthagyta őket.

- Áh, a híres aranytrió. Látom, Potter, megint sikerült elérnie, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. – Harry egy sötét pillantást vetett a férfire, de nem felelt. – És Miss Vitrol… Pont erre járt? – Szemével végigpásztázott rajtuk. „Úgy tűnik, az ijedtségen kívül nincs bajuk, bár a fiú szokatlanul sápadt” – gondolta.

- Piton. Ahogy látom, maga is pont erre járt. Vagy esetleg pontosan tudta, mi várható, és mikor? – Vitrol figyelmen kívül hagyta a férfi kérdését, rögtön támadásba lendült.

Perselus Piton arca elsötétült, és közelebb lépett a nőhöz.

- Jobban teszi, Miss Vitrol, ha fékezi a nyelvét, és nem beszél ostobaságokat – sziszegte a nő arcába. – Természetesen az aurorok értesítették Albus Dumbledore –t, aki engem kért meg, hogy összeszedjem az iskola diákjait. Így hát, ha megbocsát… - biccentett az újságíró felé. – Mire várnak még? – mordult Harryékre. – Mozduljanak, nem érek rá egész nap.

Már épp elindultak, mikor Kingsley és Savage a két auror lépett melléjük.

- Egy pillanat, Piton… – szólította meg a Savage nevű fekete hajú, dús szemöldökű zord ábrázatú auror.

- Igen, Savage? – Piton hangja fagyos, gyűlölködő volt.

- Még lenne pár kérdésünk Potterékhez.

- Azt hittem Dumbledore professzor utasításai egyértelműek voltak. Ez a három nebuló az imént szenvedett el egy halálfaló támadást. Elég rájuk nézni – húzta el a száját -, látszik, hogy még most is sokkban vannak. Nézz csak rá Potterre. Remeg, mint a nyárfalevél. Mielőbb Madam Pomfrey-hoz kell vinnem őket. Az iskolában lesznek, nem fognak elszökni. Ha kérdésed van, ott felteheted nekik őket.

Savage még mondani akart valamit, de Kingsley közbevágott.

- Rendben. Előbb beszélünk Vitrollal, és ha itt mindent elintéztünk, utánatok megyünk.

Piton köszönésképpen biccentett, és végre elindultak az iskola irányába.

A férfi felzárkózott Harry mellé, és halkan, sötét hangon megkérdezte.

- Minden a terveidnek megfelelően alakult? Elérted, amit akartál?

Hermione felkapta a fejét, és gyanakvóan nézte meg magának Harryt. „Terv?” Magában összerakta Harry fogadóbeli viselkedését, és az előző napokban elejtett elszólásait. Mérgesen rázta hátra bozontos haját. „Ezért még számolunk, Harry Potter!”

Harry fájdalma ellenére is elvigyorodott. Legszívesebben nyelvet öltött volna Pitonra, ha nem érezte volna túl gyerekesnek.

- Hát persze – válaszolta Harry flegmán. - Vitrol érdeke is, hogy sikerüljön. Én visszakapom Siriust, ő meg hírnevet szerez magának.

A férfi bosszúsan felhorkant, és a menet élére állt. Az út további részét némán tették meg. Mire elérték Roxfort Nagykapuját, Harry már ereje utolsó tartalékait élte fel. Bal felkarja égett, Harry érezte, hogy duzzadt, és érzékeny. Bal lába bizsergett, és egyre merevebbnek érezte. A hideg rázta. Piton, aki leszegett fejjel ment előttük végig, kinyitotta a kaput, és megvárta, míg mindenki belép a roxforti birtok területére. Mikor beléptek a kapun, akkor tűnt fel neki Harry botladozó járása, és hogy egyik kezével a bal karját fogja. Két lépéssel utolérte a triót, majd megállt fia előtt.

- Mutasd!

Harry felnézett a férfire, akinek szemében meglátta, hogy értelmetlen lenne tovább titkolózni. Elvette kezét karjáról. A férfi közelebb hajolt, de nem nyúlt hozzá. Elővette pálcáját, és eltüntette Harry sérült karjáról a ruhát, szabaddá téve a sérülést.

Harrynek most nyílt alkalma, hogy tüzetesebben szemügyre vegye karját. Jól sejtette. Be volt dagadva. Emellett lilás színben pompázott.

- Miért nem szóltál, hogy megsérültél? – A férfi hangja egészen halk volt, de mostanra Harry már egészen jól kiismerte magát annak hangszíneiből. Ez most a ’visszafogott mérges’ hangszín volt.

- Csak karcolás – rántotta meg a vállát, majd egyből meg is bánta, mert a fájdalom erőteljesen nyílalt bele.

- Hát persze – hagyta rá a férfi. – Nyomás a gyengélkedőre. Később meg elbeszélgetünk a felelőtlenségedről.

Mire a gyengélkedőre értek, Harry már támolygott és erősen sántított. Piton a lépcsőkön végig Harry mögött ment, hogy elkaphassa, ha a fiú összecsuklik. Megpróbált ugyan segíteni a fiának, de az egy morgással lerázta a segítő kezet. Piton önkéntelenül is arra gondolt, hogy milyen ismerős is ez a megmozdulás. „Még is csak van bennünk néhány közös vonás…” – villantott fel egy gyors mosolyt.

A javasasszony felmérte a fiú állapotát, majd sarkon fordult, hogy összeszedje kellékeit. Harry elvánszorgott „megszokott” ágyához, és lerogyott. Madam Pomfrey egy bájitalokkal megrakott tálcával tért vissza.

Két bájitalos fiolát nyújtott a várakozó Hermione és Ron kezébe.

- Nyugtató elixír – mondta magyarázatképpen, majd Harry felé fordult, aki időközben óvatosan levette magáról az ingének maradékát.

- Ugye tudja, fiatalember, hogy mekkora szerencséje van? Az átok éppen hogy csak súrolta, így a bénulás folyamata lassú ütemű. Még pont időben érte el a kórtermet.

Magát sem értem, Perselus, miért nem lassította az átok hatását. Biztos vagyok benne, tudja, hogy kell… Remélem, nem azért, mert Harryről van szó…

A férfi felhorkant. Nem volt hozzászokva, hogy fejére olvassák, ha valamit nem tesz meg.

- Aki, ahogy maga is tudja a fiam – vágott közbe morogva. - Éppen ezért nem valószínű, hogy azt akarjam, lebénuljon. Ám valahogy ez a fiatalember el felejtette közölni azt az apró tényt, hogy valamelyik idióta auror egy bénító átokkal találta el.

Míg a szópárbaj zajlott, a mediboszorkány keze addig is serényen járt. Egyik bájitalt a másik után nyomta Harry szájához, a fiú pedig engedelmesen és szó nélkül kiitta azokat. Mikor az utolsó üveg is kiürült, a fiú szeme lassan lecsukódott.

- Most van egy kis dolgom. Gondolom, nem túl nagy kérés, hogy az izomlazítót belemasszírozza a fia bőrébe. - Ezzel egy sárga színű palackot nyomott a döbbent Piton kezébe és az irodájába ment.

Hermione és Ron, aki még mindig barátjuk ágyánál állt, némán, tátott szájjal nézték a jelenetet.

A férfi rájuk nézett, egy pillanat alatt rendezte arcvonásait, és rájuk dörrent.

- KIFELÉ! – Majd enyhültebben hozzátette. – Számoljanak be az igazgató úrnak a történtekről. A jelszó: csokibéka.

Miután kettesben maradtak, végignézett az ágyon fekvő fiún. Nadrágja felé nyúlt, hogy lehúzza róla, majd inkább pálcáját előhúzva, szó nélkül eltüntette a fiú fekete farmerját.

Sóhajtva letekerte a palack kupakját, öntött egy kevés izomlazító olajat a kezébe, és elkezdte beledörzsölni a fiú bőrébe.

A fiú teste meleg volt. Jóval melegebb a kelleténél. Érezte, hogy hideg kezének érintésétől a gyerek összerázkódik. Mikor végzett a lábával, az oldalával és a karjával folytatta. Végül visszacsavarta a kupakot az üvegre, és a letette a tálcára. Felállt, az ajtóhoz lépett, s lenyomta a kilincset, hogy távozzon. Válla fölött visszanézett a csapzott hajú fiúra, aki ebben a pillanatban békésen aludt. Résnyíre nyitotta az ajtót, majd visszalépett. Nem tudta magát rávenni, hogy elmenjen. Becsukta az ajtót, elővarázsolt magának egy széket, Poppy asztaláról elvett egy gyógyítással foglalkozó magazint, majd leült Harry ágya mellé. Két sorral később, félretette az újságot, hogy újra megnézze a fiú hőmérsékletét.

Megigazította a takarót a fiún, félresöpörte a hajszálakat az arcából. Fel kellett volna mennie az igazgatóhoz, hogy beszámoljon neki a történtekről, de mégsem tudta megtenni. Valami mélyen azt súgta neki, hogy Harry mellett kell maradnia. A fiú arca még mindig piros volt a láztól. Miután meggyőződött róla, hogy Poppy még mindig az irodában van, óvatosan kézbe vette a fiú kezét. A fia kezét. „Nem kellett volna mostanra elmúlnia a láznak?” Furcsa, eddig ismeretlen, sosem tapasztalt érzések keringtek benne. „Ilyen az, amikor gyereke van az embernek? Ez a kellemetlen, fullasztó, gyomorszorító érzés? Ez egyáltalán nem kellemes…” – gondolta ironikusan. A fiú közben halkan felnyögött és motyogott valamit, magára vonva ezzel a férfi figyelmét. Felállt és fölé hajolt.

– Itt vagyok – súgta halkan, és megszorította a gyerek kezét.

Harry halványan elmosolyodott, és szinte azonnal megnyugodott.

- Ne hagyj magamra… - motyogta alig érthetően. A férfi elmosolyodott. – Sirius…

Piton szeme elsötétedett. Kiejtette kezéből fia kezét, amely így az ágyra hullott. Az ajtóhoz sietett, szinte feltépte, és kisietett.