- Miért nem lehet felfogni, hogy nem vagyok éhes! – Harry immáron harmadszor ordította ugyanezt a mondatot Perselus Piton képébe.

Perselus nyugodtan nézte a vörös arcú, enyhén hisztériás gyereket, és gúnyosan elhúzta a száját.

- Tehát elszállt a híres griffendéles bátorság. Értem. – Karját összefonta mellkasa előtt. – Nos, nem erőltetlek. Ha inkább a szobádban akarsz elbújni, ahelyett, hogy szembenéznél az elkerülhetetlennel, hát tedd. - Egy tempus időbűbájjal ellenőrizte az órát. – Első órád bájitaltan. Ne késs el! – mondta és az ajtó felé indult. Már a kilincsen volt a keze, mikor meghallotta Harry halk mormogását.

- Gondolom, nem hagyhatnám ki a mai napot? – kérdezte halkan, lehajtott fejjel.

Perselus egy pillanatig habozni látszott, majd lassan megrázta a fejét. – Jól gondolod.

Piton távozása után Harry leroskadt a székre, és tenyerébe ejtette a fejét.

Egyszerűen képtelen volt szembenézni a többi roxforti diákkal. „Mit fognak róla gondolni a griffendélesek? Nem akarta látni osztálytársai szánakozó arcát, nem akarta hallani a mardekárosok gúnyos megjegyzéseit, sem a hugrabugosok és hollóhátasok kommentárjait.

Legszívesebben belefúrta volna a fejét a párnájába, és ki sem mászott volna az ágyából soha többé. Vagy legalább az elkövetkező két hétben.

De nem volt menekvés. Egy pukkanásra figyelt fel.

- Dobby hallotta a híreket. Dobby hozott Harry Potternek reggelit, és elhozta a tankönyveit is – üdvözölte a manó.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – hárította el Harry elkomorult arccal, de mikor meglátta a manó lekonyuló fülét, nagyot sóhajtott, és elvette a tálcáról az egyik kenyeret. – Köszönöm, Dobby – mormogta. A manó arca egy csapásra felragyogott.

Harry egészen az utolsó pillanatig várt, hogy kimerészkedjen a folyosóra. Szerencséjére Piton lakosztálya és a bájital tanterem viszonylag közel volt egymáshoz, így mikor úgy ítélte meg, hogy már valószínűleg mindenki a teremben van, kezében a könyveivel kilépett a lakosztály ajtaján. A terem ajtaja csukva volt. Idegesen, remegő kézzel nyúlt a kilincs után, attól tartott, hogy Piton - képtelen volt rágondolni az apjaként - már a teremben van. Ám amikor már éppen benyitott volna, ismerős hang hangzott fel a folyosó végéről.

- Mélyen megható. Úgy látom, mégis megtisztelsz a jelenléteddel.

Harry nagyot ugrott ijedtében, és elsápadt. Már várta a szokásos „Tíz pont a Griffendéltől” szöveget, de az elmaradt. Piton csak egy rosszalló morgással beterelte maga előtt a fiút, majd maga is belépett az osztályterembe.

Ahogy Piton végigvonult a termen, úgy suttogott össze az osztály mögötte. A rosszindulatú mormogások mindegyike azt taglalta, hogy ők ketten teljes egyetértésben léptek be a terembe, ám Harry meg sem hallotta. Ő amilyen gyorsan csak tudott, becsúszott a helyére Ron és Hermione mellé, és a padját bámulta maga előtt. Közben Piton a katedrához ért, és szembefordult az osztállyal. Elővette leggyilkosabb pillantását, és végignézett a nebulókon.

A tábla felé fordult, és pálcájának intésére utasítások sora jelent meg rajta.

- Mire várnak? Lássanak hozzá. Az óra végére mindenkitől elvárom, hogy hibátlan sebzáró kenőcsöt tegyen az asztalomra, megértették?

A terem elnémult, és lázas sietséggel igyekeztek eleget tenni a tanár felszólításának.

Harry előkészítette az alapanyagokat, és elkezdte összeaprítani a hozzávalókat, úgy ahogy azt a mellette ülő Hermionétől látta. A lány másik oldalán ülő Ron Weasley is hűen másolta barátnője minden mozdulatát.

Harry közben a következő lépésre váltott. Felszította üstje alatt a lángokat, és elkezdte beleszórni a porított körömvirágot és az ürömgyökeret. Éppen lejjebb vette a lángokat, amikor az előtte ülő Parvati Patil ijedt sikkantást hallatott. Harry felnézett. A levegőben még látta egy pillanatra Albus Dumbledore főnixmadarát, Fawkes-et, majd a madár egy éles villanás keretében eltűnt. Perselus Piton kibontotta a főnixtől átvett borítékot, és olvasni kezdte. Mélyet horkantott, majd szó nélkül Harry felé indult, és a kezébe adta.

Harry gyanakodva vette át a férfitől. Miután elolvasta, kérdőn nézett a bájitalmesterre, de annak arcáról szokás szerint semmit sem tudott leolvasni.

- Olvastad az igazgató úr utasítását. Takarítsd le az asztalodat, és menj! – mordult a férfi, majd visszament a terem elejére. – A többiek folytassák a feladatukat.

Harry eloltotta a lángokat az üstje alatt, eltüntette az asztaláról az összevágott hozzávalókat, és egy evapores-szel kiürítette az üstjét is. Tankönyvét a táskájába tette, és halkan az ajtó felé indult.

- Mr. Potter – állította meg Piton hangja az ajtónál. Harry visszafordult. – Vacsora után, pontban hétkor jelentkezzen az irodámban, hogy elkészítse ugyanezt a feladatot.

- Igen, tanár úr – sóhajtotta Harry, majd elindult az igazgató irodája felé.

- Bűvös bizsere! – mondta az ajtó előtt álló vízköpőknek, majd a mozgó csigalépcső egyenesen az igazgató ajtajához szállította őt.

Odabentről ismerős hang hallatszott ki. Harry a nap folyamán először mosolyodott el. Lenyomta a kilincset, és belépett.

- Remus! – köszöntötte a férfit félszeg mosollyal. – Van valami híred? Jól van Sirius? Nem bántották? Ugye…

- Igen – vágott a szavába a vérfarkas szelíden. – Sirius jól van. Tőle jövök. Az igazgató úr elérte, hogy meglátogathassam.

Harry mogorván nézett Dumbledore igazgatóra.

- Én is szerettem volna látni őt… - mormogta halk szomorúan.

- Tudom, Harry – dünnyögte az igazgató -, de úgy ítéltem meg, hogy jelen helyzetedben sokkal inkább javadra válik egy pihentető alvás

Harry figyelmen kívül hagyta a férfi szavait.

- Elmondtad neki? – kérdezte szinte suttogva. – Most utál? Nem is akar többé látni? – Szeméből szinte sütött az attól való félelem, hogy nem kell többé Siriusnak, most, hogy már hivatalosan is Piton fia.

Remus egyből mellette termett, és szorosan magához ölelte a reszkető fiút.

- Ne butáskodj, Harry. Sirius imád téged. És nem érdekli, hogy Piton az apád. – Harry kételkedő pillantására, megvonta a vállát. – Na jó, ez nem teljesen igaz, de azt mondta, túlteszi rajta magát.

- Örülök neki. Ugye holnap túl leszünk ezen a rémálmon? Tisztázódik a neve, és végre szabad lesz?

- Mindent megteszünk, ami csak módunkban áll, hogy tisztázzuk Sirius nevét, Harry, de te is tudod, hogy nehéz dolgunk lesz. Az apádat nem hívhatjuk; senki nem hinné el, hogy Perselus Piton önként tesz tanúvallomást Sirius Black oldalán. Mindenki azt hinné, hogy csak azért teszi, mert már ő Harry Potter apja, aki el akarja érni, hogy a fia felnézzen rá. Egy vérfarkas szava sem sokat ér. – Albus Dumbledore hangja elég lemondónak tűnt. Harry, aki eddig bizakodónak tűnt, most felkapta a fejét.

- Maga már le is mondott róla – állapította meg. - Miért? Mindig azt mondta, hogy csak azért mert valami nem könnyű, még nem lehetetlen. Sosem tudjuk meg, mi sikerülhet, ha meg sem próbáljuk – kántálta Harry Dumbledore egy régi mondását.

Remus halványan elmosolyodott. – Nem adtuk fel Harry – csitította a fiút. – Sosem adnám fel – tette hozzá halkabban.

- Én is ott akarok lenni a tárgyalásán – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrően. – Nem fogom hagyni, hogy Siriust elítéljék.

Dumbledore felsóhajtott.

- Ezt már az apáddal kell megbeszélned, Harry. Tekintve, hogy a tárgyalás a tanítási idő alatt zajlik, az ő beleegyezése is szükséges ahhoz, hogy elhagyd az iskolát. És természetesen gondoskodni kell a megfelelő kísérőről is.

- Majd én beszélek Perselusszal, Harry – szorította meg a fiú vállát Remus. És örömmel elkísérlek. Gondolom, ez önnek is megfelel, Albus.

--

- Valamiért olyan érzésem van, hogy Dumbledore nem is akarja annyira már, hogy Sirius szabad legyen – jegyezte meg Harry sötéten, mikor kicsivel később Remus mellett baktatott a folyosón. Mintha nem akarná, hogy most, hogy Piton az… apám – nagyot sóhajtott - azt, hogy Sirius is a közelemben legyen.

- Rémeket látsz, Harry. Miért akarná ezt az igazgató úr? – Remus kételkedve csóválta meg a fejét.

Harry megvonta a vállát. – Higgy, amit akarsz, Remus, de én kinézem Dumbledore-ból.

Remus megállt a folyosó közepén, és szembefordult a fiúval.

- Harry, Dumbledore igazgató úr mindig a javadat akarta. Ne hagyd, hogy bárki kételyt támasszon benned.

Harry egy ideig állta Remus tekintetét, majd elfordította a fejét, és zavartan bólintott.

Való igaz, hogy az utóbbi időben összezavarodott benne a Dumbledore-ról felállított kép. Már nem az a tisztalelkű erős varázsló volt, aki mindig Harry pártját fogta, aki a világos oldal elkötelezett híve volt. Voldemort elültette benne a gyanú szikráját. Már látta a varázsló sötét, manipulatív oldalát is. Azt, amely a maga finom módján irányítja az embereket, és eléri, hogy azt tegyék, ami számára a legkényelmesebb. Ám ezt nem most fogja megvitatni a folyosón állva.

- Mennem kell, mert elkések - mondta zavartan, és esetlenül megölelte Remust. - Örülök, hogy láttalak. Gondolom, akkor délután még találkozunk…

- Hogyne. Feltétlenül megkereslek, miután beszéltem Perselusszal.

Az átváltoztatástan óra éppen olyan volt, amire számított. Akárhányszor összetalálkozott a szeme a házvezető tanáráéval, a nő tekintete ellágyult, és szánalom csillant meg benne. Ez Harryt nagyon bosszantotta, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Ám az óra végére már forrt benne a harag. Nem szerette, ha bárki is sajnálkozik rajta, úgyhogy amikor végre tényleg véget ért az óra, Harry elsőként viharzott ki a teremből, és esélyt sem adott a nőnek, hogy váltson vele pár szót.

Hermione és Ron is csak a következő folyosó végén érték utol. Némán ballagtak egymás mellett a Legendás Lények Gondozása órára. Ron és Hermione több pillantást is váltottak egymással, mire Harry kitört.

- Legyünk túl rajta – csattant. – Hallgatlak titeket. De ha azt akarjátok mondani, mennyire sajnáljátok, inkább bele se kezdjetek. Gondolom, tele volt vele a Reggeli Próféta, és most az egész Roxfort az új nevemen csámcsog. Gondolom a fél Mardekár le volt döbbenve, hogy egyetlen pontlevonás sem érte a Griffendél házat a bájital óra alatt.

- Hát, ami azt illeti, ez nem így van. Neville-nek sikerült felrobbantani egy újabb üstöt, és Piton levont tőle tizenöt pontot – dünnyögte Ron. Harry elkerekedett szemmel nézett rá, majd kirobbant belőle a nevetés.

Két barátja hamar csatlakozott hozzá.

- Szegény Neville, látnod kellett volna – tette hozzá fuldokolva Ron. – Az egész képét beterítette valami kék színű trutymó. Bár, hogy mitől lett kék, azt csak ő tudná megmondani… És még büntetőmunkát is kapott. Onnantól kezdve Piton valahogy nyugodtabbnak tűnt.

Valamiért ettől Harry is megkönnyebbült.

- Akkor jó – sóhajtotta. – Bocs, hogy olyan undok voltam, csak…

- Semmi baj Harry. Megértjük. Biztos nem könnyű – mosolygott gyengén Hermione. – Nem volt jó reggele Piton professzornak sem. Dumbledore professzor reggel bejelentette, mi történt, és azt is elmondta, hogy mennyire örül, hogy Piton professzor úr végre megtudta, hogy van családja, és a legjobbakat kívánta neki. És persze biztosította, hogy mindenki a segítségére lesz, ha tanácsra lesz szüksége. Piton persze nem vette túl jó néven. Látnod kellett volna, milyen csend lett a Nagyteremben, mikor a diákok meglátták a Próféta címoldalát. Addig azt hitték, valami vicc az egész.

Ja, Piton szeme szinte villámokat szórt, mikor Flitwick professzor gratulált neki. Hagrid meg úgy lökte oldalba, hogy majdnem leesett a székről. Persze elnézést kért tőle rögtön.

- Azt biztos csak véletlen volt. Tudjátok, Hagrid, milyen elővigyázatlan tud lenni néha – védte a vadőr a lány.

- Ja, biztos véletlen volt – jegyezte meg Ron gúnyosan.

- És mit írt a Próféta? – csúszott ki Harry száján akarata ellenére.

- Harry Potter az Ex-halálfaló fia. Nem Caramel miniszter úr lett a Kis Túlélő gyámja – idézte Ron Weasley a címoldal szövegét enyhe kárörömmel. Még ő is úgy vélte, hogy Piton jobb választás Caramelnél. Bár nem sokkal.

- Kéred? – húzta elő Hermione a táskájából az újságot. Harry megállt, és a kezébe vette a lapot.

A főcím alatti fényképről ő integetett vissza. A fekete-fehér fénykép-Harry kissé sápadt volt, és mereven bámult maga elé Mögötte Perselus Piton állt, aki kezét a láthatóan ideges Harry vállán nyugtatta.

Harry hosszan nézte a fényképet. Valahogy megnyugtató látvány volt. Szinte most is érezte a meleg kezet a vállán.

Elfintorodott, és elhessegette magától a hirtelen támadt gondolatot, mely szerint talán mégis kéne adni esélyt az apa-fia kapcsolatnak.

Visszaadta a lánynak az újságot. – Menjük, mert elkésünk. Hagrid? - Villant bele a lány előző mondata. – Hagridet mondtál? Mikor jött vissza? – Csak most esett le neki, hogy Hagrid nevét hallotta.

Hermione szélesen elmosolyodott. – Tegnap késő délután. Hallottam, mikor vacsora után közölte Dumbledore professzorral, ma már készen áll a tanításra.

- Aha, értem. És jól van? Nem voltatok nála?

- Nem. Meg akartunk várni vele, de miután nem jöttél… - motyogta Ron.

- Értem – jegyezte meg Harry, miközben a földet bámulva bandukolt előre.

- Szerintem akkor is rendes dolog volt Piton tanár úrtól, hogy kiállt melletted a nyilvánosság előtt – jegyezte meg Hermione halkan, ismét visszatérve az előző témához.

- Nem mintha lett volna más választása – vágta rá Ron. – Dumbledore úgy sem hagyta volna – vonta meg a vállát Harry kérdő pillantására. – Igaz?

- Valószínű – hagyta jóvá Harry. Azt már csak magában tette hozzá, hogy Voldemort sem hagyta volna, hogy Piton csak úgy kisétáljon ebből a helyzetből. Így Harry kettős csapdába került. Voldemort és Dumbledore is csak kihasználja az ebből fakadó előnyt. Harrynek ma már nem először jutott eszébe a két ellentétes oldal vezetőjének kettős játszmája, amelyben ő, Harry volt a tét.

- Beszéltem Remusszal – próbálta ismét másra terelni a szót. – Holnap lesz Sirius tárgyalása. Azt ígérte, beszél Pitonnal, és megkéri, hadd legyek én is ott.

- Pitonnal? Mi köze hozzá? – kérdezte Ron nem is gondolkodva. – Ja, tudom… Hát, ha eddig néha irigyeltelek is, ez mostanra teljesen elmúlott. Piton, mint apám. – Látványosan megborzongott.

Közben utolérték őket a többiek is.

- Szia, Harry – köszöntötték őt háztársai kissé félénken.

– Ma már visszajössz a Toronyba, vagy végleg Pitonhoz költözöl? – kérdezte Dean Thomas. – Gondolom, most játszanod kell a jó fiút. Esetleg házat is váltasz? Vagy már túl is vagy rajta? Esetleg másban is a rendelkezésére állsz?

Harry nagyon lassan fordult szembe osztálytársával.

- Tessék? – kérdezte döbbenten.

- Neked teljesen elment az eszed, Dean – kiáltotta Ron vörös fejjel. – Hogy mondhatsz ilyet? Neked hogy esne, ha egyik napról a másikra azt kéne megtudnod, hogy az apád nem az apád, de van helyette másik. Egy élő. Egy igazi seggfej. Egy olyan, aki bármikor úgy dönthet, hogy azt akarja, Harry mostantól a Mardekár-ház tagja legyen. Biztos vagyok benne, hogy tegnap nem önszántából aludt Piton ágyában. Ööö.. izé a szobájában.

- Azt hiszem, én kihagyom a mai napot – súgta Hermione fülébe, majd miután mindenkin végignézett, szó nélkül sarkon fordult, és elindult vissza a kastély felé.

- Most mi van? Valami rosszat mondtam? – kérdezte Ron értetlenül.

- Hogy ti milyen hülyék vagytok – csattan fel Hermione. – Nyilvánvaló, hogy Harry nem tudott róla, hogy mától akár mardekáros is lehet, ha Piton úgy dönt. Mivel nem tette meg, egyértelmű, hogy nem is áll szándékában. És ahelyett, hogy mellette állnátok, most még hátba is támadjátok. Milyen griffendélesek vagytok ti? Szégyelljétek magatok. – Hermione dühösen toppantott, és Harry után szaladt.

- Harry! Harry, várj!

- Ne törődj velük – lihegte kifulladva, mikor utolérte a fiút. – Dean nem gondolta komolyan. Csak tudod, mindenkit megdöbbentett, mikor egyszerre jöttetek be az ajtón. Érted ment, igaz?

- Nem – ismerte be Harry. – Én nem is akartam ma órára menni. Kértem, hogy engedjen el mára, de persze ismerjük. Nem tette. Így hát vártam az utolsó pillanatig, és még előtte be akartam lógni a terembe. De mikor van nekem szerencsém? Sose. Én vagyok az, aki nem kell senkinek. Ha mégis, biztos fűződik hozzá valami érdeke. Én vagyok az, akiből mindenki szakítani akar egy darabot. Akinek azért vannak barátai, mert ő Harry Potter. És akit persze azért utál mindenki, mert ő Harry Potter. A Fiú, Akit Lassan Rohadtul Nem Érdekel Már Semmi! Tudod mit? Tényleg jobb volt lenn a pincében, Piton szobájában. Soha nem volt szobám, amit csak nekem csináltak volna. Pedig ő épphogy csak elvisel. Ha nekik derogál egy levegőt szívni velem, akkor magasról teszek rájuk.

Harry szép lassan felhergelte magát. Hermione ijedten harapta be a szája szélét. Amikor Harry így viselkedett, az sosem vezetett jóra. Ám szerencsére ekkor lépett ki a házából Hagrid, aki örvendezve indult meg feléjük.

- Harry! És Hermione! De jó látni titeket! Gyertek, igyekezzetek, mert elkéstek – köszöntötte őket túlontúl vidáman. – Mára valami nagyon érdekeset készítettem nektek elő. Siessünk.

A két barát egymásra nézett. Hermione megvonta a vállát, és óvatosan megfogta Harry talárjának ujját.

- Gyere – mondta szégyenlősen. – A többiekkel meg ne is törődj.

A többiektől távol álltak meg. Egy széles törzsű fának támaszkodva unottan figyelték az órát.

Óra végén, miután a többieket eleresztette, Hagrid odalépett a két fiatalhoz.

- Jól látom, én, hogy valami nincs rendben, igaz, Harry? - kérdezte óvatosan a vadőr.

Harry megvonta a vállát, de nem válaszolt. Megtette helyette Hermione. - Délután mindent elmesélünk. Jó, Hagrid. Úgyis nagyon kíváncsi vagyok, hogy ment a küldetésed? Találkoztál velük? Mit mondtak? Ugye-

- Ki mondta, hogy küldetésen voltam? - szakította félbe a lány folyamatos csacsogását a vadőr? - Egyáltalán honnan tudtok róla?

A lány titokzatosan elmosolyodott. - Te mesélsz a kalandodról az óriásokkal, Harry meg elmeséli, hogyan lett belőle Piton.

Harry bosszús felhorkanását, Hagrid hangos felhördülése elnyomta. - Azt magam is tudni szeretném - bődült fel hangosan.

A nap nagyon lassan telt el. Alig várta, hogy véget érjen a délelőtti utolsó óra, és egy kis nyugalma legyen. Ám amikor belépett a Nagyterembe, majdnem visszahőkölt. Már tele volt a terem, és mindenki azonnal abbahagyta az evést, hogy ránézzen és összesúgjon.

Ez volt az, amitől a hideg még inkább kirázta. Ami mindig emlékeztette rá, hogy ő más, mint a többiek. Különc. Csodabogár.

Hermione a könyökénél fogva húzta magával. – Enned kell – mondta ellentmondást nem tűrően. A griffendéles asztal szélén ültek le, ahol egy nagyobb üres teret találtak.

Fred és George Weasley, akik három székkel távolabb ültek, azonnal felálltak, és melléjük ültek.

- Hallottuk a híreket – kezdte Fred.

- Igen, Roncimonci megint megmutatta, hogy mennyire tapintatos is tud lenni – folytatta George.

- És beszéltünk Deannel is – tette hozzá Fred.

- Biztos lehetsz benne, hogy… - vágott szavába George

- többet nem zaklat – mondták egyszerre, és az asztal középtáján ülő griffendéles fiú felé néztek.

Harrynek hatalmasra tágult a szeme, Hermione pedig a szája elé kapta a kezét, hogy ne vihogjon fel hangosan. Egyik pillanatról a másikra Dean átváltozott. Előbb kissé összement, majd púposított, mint a macska. Feje még kisebb lett, szája eltűnt, orra pedig alaposan megnyúlt, és szarusodni kezdett. Ruhája levált róla, és a következő másodpercben Deant tetőtől talpig kanárisárga tollruha borította. Fején, mint valami kakadu taréj összeállva magasodott napsárga haja.

George Harry kérdő tekintetére csak megvonta a vállát. –Valahogy véletlenül belekerült az ételébe az egyik új kísérleti maximuláns termékünk, amelytől már nem csak hangutánzásra vagy képes, hanem átmenetileg át is változol.

- Egyetlen apró probléma van vele – szólt közbe Fred ugyanolyan halkan -, hogy nem tudjuk az átváltozás idejét beszabályozni. Eltarthat öt perctől akár huszonnégy óráig. – Közelebb hajolt Harry füléhez. – Azt hiszem, Dean szenvedése a huszonnégy órához fog közelíteni.

A teremben kitört a röhögés, minden asztal felállt, hogy jobban lássa a madárrá változott ötödévest.

Harry nem is tudta, mit mondjon. Szívét melegség járta át. Az, hogy az ikrek ennyire nyilvánvalóan kiálltak mellette, nagyon jól esett neki.

Félénken nézett a tanári asztal felé, ahol Minerva McGalagony összehúzott szemöldökkel, és vékonyra préselt szájjal állt fel, és indult el háza asztala felé.

Kicsit oldalra nézve jól látta, hogy Albus Dumbledore jóindulatú mosollyal nézi, a hangosan csipogó fiút. Harry ismét osztálytársa felé fordította a fejét, és elmosolyodott, mikor észrevette, hogy Ron kezében még most is ott áll a kanál, amely éppen félúton volt a szája felé, mikor Dean Thomas valahogy átváltozott. Gyanakvó pillantást vetett bátyjaira, de azok ártatlan tekintettel néztek vissza rá.

Miután túlélték az ebédet, és a délutáni órákat, és gyorsan megírták a házi feladatokat a könyvtárban, Harry és Hermione felkeresték Hagrid kunyhóját. Tátott szájjal hallgatták a vadőr beszámolóját az óriásoknál tett látogatásáról, és ugyanilyen megdöbbenéssel kezelte óriás barátjuk a tényt, hogy Harry Perselus Piton vérszerinti fia. Miután elmúlt a megrökönyödése, Hagrid kimondottan jókedvűen lapogatta meg Harry vállát. A hatalmas csapásoktól Harry magára öntötte a kezében tartott csészéje tartalmát. A kissé sziruposra sikerült teát nem is bánta, de azt már annál jobban, hogy kinézete meglehetősen csöpögős és ragacsos külsőt öltött. Hermione hamar megkönyörült rajta, és néhány háztartási bűbáj igénybevételével megtisztította Harry ruháját, és ha már benne volt, ki is vasalta a fiún, hiába tiltakozott hevesen annak tulajdonosa. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették az idő múlását, míg Hermione ijedt sikkantással nem nézett az órájára. Rémülten kerekre tágult szemmel nézett Harryre.

- Mindjárt hét óra. Igyekezz, Harry, mert elkésel - nógatta a fiút.

Harry a vadőrlak falán lévő ósdi órára pillantott. Öt perce maradt, hogy visszaérjen a kastélyba, összeszedje a bájitalkönyvét, és elérje apja irodáját. A pince legtávolabbi pontját.

- Ez szinte reménytelen - mormogta maga elé, de feltápászkodott, búcsút intett, és miután kilépett a ház ajtaján sebes léptekkel megindult a kastély felé.

Nem vesztegette idejét azzal, hogy felmenjen a toronyban hagyott könyvéért. Egy gyors begyűjtőbűbájjal magához hívta, mihelyt belépett a kastély kapuján, és azonnal az alagsor felé vezető folyosóra indult. Kifulladva érte el az iroda ajtaját, és már kopogásra emelte fel a kezét, mikor meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat. A hangokat, melyek cseppet sem voltak barátságosnak mondhatóak. Sem Remus Lupin sem Perselus Piton nem fogta magát vissza.

Harry zaklatott szívvel hallgatta a kiszűrődő veszekedést.

- Amíg én vagyok az apja, én mondom meg, hogy hova, kivel, és mikor mehet el - üvöltötte a vérfarkas képébe a bájitalmester. - Már éppen itt az ideje, hogy valaki megtegye.

- Perselus, ő nem a tulajdonod, és nem rángathatod bábúként. Harry nem olyan, aki hagyja magát dróton rángatni. És te is tudod, joga van ott lenni. Sirius a keresztapja.

Piton megvetően felhorkant.

- Ami, mint azt te is tudod, jelen esetben semmit nem jelent. Bármikor dönthetek úgy, hogy ennyi volt.

- És, ahogy azt meg te tudod - vágott közbe Remus -, ez nem teszi semmissé a köztük kialakult szeretetet és megértést. Tetszik vagy nem, Harry szereti Siriust. Ha egy kicsit lehiggadnál, te is rájönnél, hogy csak azért, mert nem látod szívesen Siriust Harry közelében, még nem jelenti azt, hogy eltilthatod őket egymástól. Nem tudom, mit hoz a holnapi nap, de Harry sosem fogja megbocsátani, ha nem lehet ott Sirius mellett.

Harrynek az ajtó előtt ökölbe szorult a keze, ám valahogy sikerült megnyugtatnia magát, és gonoszan elmosolyodott. „Majd meglátjuk, Perselus Piton, hogy ki mondja ki a végső szót...” - gondolta. Dühösen fújt egyet, és derűs arccal bekopogtatott. Odabenn a két ember azonnal elhallgatott.

- Tessék! - hallatszott a bebocsátást jelző hang. Harry lenyitotta a kilincset, és belépett.

- Jó estét, tanár úr! Remus! - üdvözölte a két férfit ártatlan szemmel. Piton összevont szemöldökkel vizslatta a fiút. A falon lévő órára pillantott. Harry észrevette tekintetét, de a férfi nem konstatálta a késést.

- Menj át a szobánkba, és készíts elő mindent a laborban - sóhajtott. - Én is azonnal ott leszek.

Harry szó nélkül biccentett, és ismét az ajtókilincshez nyúlt.

- Szia, Remus - köszönt ismét a vérfarkasnak, majd átment a lakosztályukba.

- Szia, Harry, reggel még beszélünk. - Harry halványan rámosolygott.

- Hát persze - válaszolta.

A két férfi odabenn egymásra nézett.

- Vajon hallotta? - morfondírozott Lupin.

- Biztos lehetsz benne - mordult a bájitaltan tanár. - Inkább azon kéne meglepődnöd, hogy egy szóval sem mondta.

Remus rántott egyet a vállán. - Én mondtam neki, hogy elintézem. Gondolom, hagyja...

A másik válaszként csak morgott valamit, és az ajtó felé terelte Remus Lupint.

- Mint látod, egyesekkel ellentétben, nekem dolgom van - vicsorogta kedvesen. - Tehát, ha megbocsátasz, vár a fiam - hangsúlyozta ki az utolsó szót jelentőségteljesen.

Lupin arca elsötétedett. - Vigyázz Perselus. Nem használhatod fegyverként Harryt. Visszafelé fog elsülni - sziszegte megvillanó szemmel, majd tőle szokatlan hevességgel feltépte az ajtót, és kirontott rajta.

Perselus felhúzott szemöldökkel figyelte, majd egy maroknyi dolgozatot kapott fel az íróasztaláról, és ő is utána indult.

--

Harry néma csendben dolgozott, miközben apja a sarokban álló apró íróasztal mögött, és a magával hozott dolgozatokat javította. Lopva a csendben dolgozó fiúra pillantott, majd folytatta az osztályozást.

Egy fél óra múlva Harry megtörölte homlokát, és felnézett. - Kész vagyok - jelentette be, miután elzárta a lángokat az üstje alatt.
Az eredménnyel többé-kevésbe meg volt elégedve. A sebzáró krém ugyan kissé folyósra sikerült, de a színe ugyanolyan piszkosfehér volt, mint amilyennek a tankönyve írta, és a szaga is olyan volt, amivel már többször találkozott, amivel időnként Madam Pomfrey ellátta egy-egy sérülése során. Ráadásul bíztató jelnek számított az is, hogy a mellé lépő tanár csak enyhe ajakrángásról tett tanúbizonyságot.

- Túlságosan visszavetted a lángot, amikor beletetted az ürömgyökeret - közölte tárgyilagos hangon. - Így a kieresztett levet, nem tudta mind elforralni, és emiatt az állaga nem megfelelő.

Harry lesütötte a szemét, és várta a fejmosás folytatását.

Piton azonban ismét meggyújtotta a lángokat. - Kavargasd - szólt, majd a fal mellett álló tárolószekrényhez lépett. Egy tálat vett elő, amelyben az övéhez hasonló színű sűrű massza állt. Odavitte az üst mellé, és pálcája segítségével az üstbe helyezte a tálka tartalmát. Átvette a kevergetést Harrytől, és gyors precíz mozdulatokkal összevegyítette a két masszát. Az elegy néhány percnyi főzés után kezdett krém állagú lenni, és Piton elégedett mosollyal eloltotta a lángokat.

Harry kérdőn nézett rá.

- Azokat a főzeteket, melyeket fel lehet használni, általában nem tüntetem el. Mr. Nott mai munkája túl sűrűre sikerült - mondta egyszerűen. Végignézett az üst melletti romokon. - Takaríts össze, és végeztél. - Ő maga visszaült az asztal mögé.

Harry takarítás közben nem bírta tovább.

- Hallottam, miről beszélt...él Remusszal - mondta halkan, és megpróbálta nyugodtan tartani a hangját.

- Ezek szerint hallgatóztál. Miért is nem lep meg? - nézett fel az asztaltól a férfi. Magában elmosolyodott. Kíváncsi volt, mikor hozza fel a fiú a témakört. Tulajdonképpen meg is lehetne lepődve. Azt hitte, mihelyt belép a lakásba, Harry letámadja, és számon kéri rajta. Ehelyett megvárta, míg a „pót tanórának” és ezzel az ő tanári szerepének is vége, ami azért bíztató jel. És azzal is pontosan tisztában volt, mi Harry szerepe a másnapi tárgyaláson. Csodálta, hogy Lupin nem tud róla. Ellenkező esetben nem ment volna hozzá a vérfarkas, hogy elkérje Harryt. Ami - be kellett vallania magának - jól esően hizlalta a máját. Remus Lupin tőle - na jó, ha nem is könyörgi, de tőle - kéri el Harry Pottert. Visszafogta magát, ne húzza széles elégedett mosolyra a száját. Szinte alig hallotta meg Harry válaszát, ami visszahúzta a valóságba.

- Elég nehéz hallgatózni, amikor kihallatszott az egész a folyosóra - mutatott rá Harry. - Szóval? Elenged...sz? - Még mindig nehezére esett a tegezés, de most úgy érezte, hogy a bizalmasabb hang eredményesebb lehet. - Beszéltem Dumbledore-ral, öö Dumbledore professzorral - javította ki magát apja elsötétülő szeme láttán -, és ő azt mondta, hogy felőle mehetek, ha beleegyezel. - Hangját kérlelőre és reménykedőre vette.

- Nem hinném, hogy a javadra válna, ha ott vagy - kezdte Piton -, de tekintve, hogy mi múlik a jelenléteden, elmehetsz.

Harry megdöbbent. Nem számított ilyen gyors győzelemre. Gyanakodva emelte fel a fejét.

- De...? - kérdezte.

Piton szája széle most már tényleg felfelé kunkorodott. - Nincs de. Ám Lupinnak nem kell feltétlenül nyeregben éreznie magát. Értesítem őt a döntésemről. Reggelinél találkoztok, és együtt megbeszéljük a továbbiakat. Most elmehetsz - mondta, és ismét a tintába mártotta pennáját, hogy folytassa a dolgozatok értékelését.

- Hova? - kérdezte meghökkenten, összeráncolt homlokkal.

Piton kezében ismét megállt a penna.

- Tekintve, hogy már közel járunk a takaródóhoz - kezdte a csekélyebb értelmű diákoknak fenntartott hangját - gondolom a toronyba kéne menned, és a lefekvéshez készülődnöd. Vagy más terveid voltak?

Harry elbizonytalanodott. Zavartan, kissé szégyenkezve szedegette össze holmijait. - Neeem - mormogta halkan, és az ajtó felé indult. - Jó éjt.

Piton félig felhúzott szemhéjjal figyelte a távozni készülő fiút, mint aki nem akar hinni a benyomásának.

- Természetesen alhatsz a szobádban is, ha ott, jobb szeretnél. - Most az ő hangja volt bizonytalan.

Harry arca felderült. - Köszönöm. Akkor még egyszer jó éjt. Reggel találkozunk - mondta, és kilépett az ajtón.

Piton fejcsóválva nézte a becsukódó ajtót. Néha nem értette Harry Pottert.