Szenvedett. Olyan mélyen érezte a kínt a lelkében, hogy már fuldoklott tőle. Fájt, fájt, és fájt. Fájt, hogy Voldemort nem engedte el, és a lelkében élő rosszat a felszínre hozta. Megmérgezte lelkét, tudatát. Zuhant megállás nélkül, de nem ijedt meg a szakadék mélyétől, mert ott talán megszűnik a fájdalom… de nem látta a szakadék végét. Próbálta segítségül hívni a reményt, egy apró mosolyt, egy örömteli emléket, kedves arcokat, de senki és semmi nem segített, nem enyhítette a kínt. Fájdalommal volt tele, akár egy végtelen tenger.

A csatát melyben tudatáért harcolt… elvesztette. A szeretet nem győzte le a gonoszságot, mert túl sok szenvedést látott, túl sok volt a fájdalmas emléke. Megtört. Zuhant, vagy éppen egy sarokban kuporogva zokogott, saját kínjain, és az önsajnálat mocskos földjén fetrenget, s nem érdekelte semmi a világon. Minden a homályba veszett, a remény eltűnt a szívéből, mintha kiirtották volna.

Harcolt szerettei képeivel, boldognak hitt emlékekkel, de vesztett, mert a kétség, melybe a Sötét Nagyúr küldte őt, teljesen felemésztette lelkét. Elárult mindenkit, becsapta saját magát. Vesztett… nincs kiút. Soha nem volt annyira erős, hogy győzhessen. Vesztett… Elvesztette önmagát, elvesztette a családját, elvesztette azt, amit nem lehetett. Nincs kiút…


***


Nem tudott megszólalni, hiszen mit is mondhatna egy olyan embernek, aki meg akarja ölni.

- Nocsak, a nagy Perselus Piton nem jut szóhoz?
- Csak azon töröm a fejem, hogy hogyan lehetséges ez… - Ez részben igaz is volt, de valahogy meg kell mentenie Harryt, hisz nem hagyhatja őt egy testben ezzel a… valamivel. Védte az elméjét, és támadta a másikét, de ott csak feketeséget látott. Érezte a kéjes örömet, és a reménytelen fájdalmat az elmében.
- Tudod, a mi drága Harrynk nem olyan erős, mint amilyennek ti képzelitek. Csak egy gyenge kis féreg, aki azt hiszi, legyőzhet engem. – Torz vigyora, ami kiült arcára, nem illet Harry vonásaihoz. A vörös szemek kavarodtak a smaragddal, de mindig a vörös nyert, és immár régen uralta a vörös szem a nem rég gyönyörű íriszeket.

Perselus inkább nem mondott semmit. Próbálta Harryt elérni, hisz még ott van. Tudta, de alig érezte őt. Kereste… keresett egy biztos pontot, amelyen biztos, hogy tud segíteni, de sehol nem talált. Azt sem értette, hogy a Nagyúr, hogyan jutott át a védőpajzsokon. Talán Harrynek megingott a mágiája? Biztos, hisz az Azul fuego… más magyarázatot nem tudok.

- Pedig te erős varázsló vagy… kivételesen erős. De botor módon elárultál engem. Ez volt életed legrosszabb döntése – folytatta rendületlenül a Nagyúr. Talán egy kis befolyással visszaáll hozzám. Kétségtelenül az egyik legtehetségesebb halálfalóm volt. Vezető lehetett volna… - Viszont úgy döntöttem kapsz még egy lehetőséget.

Piton érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Természetesen egy pillanatig sem gondolt rá, hogy vissza akar állni, de érdekelte, mit mondhat Voldemort. Közben próbált megoldást keresni, de egyre reménytelenebbnek látta a küzdelmet.

- Emlékezz… emlékezz arra milyen volt ölni, hogy hogyan uralkodtál a náladnál értéktelenebb embereken! Emlékezz, milyen mámoros volt a mézédes bosszúban fürödni, mely az ellenséged vére volt egyszer! Emlékezz, milyen mikor az ellenséged megalázva, összetörve fekszik lábaid előtt! Emlékezz, milyen a hatalom, a tudás! Emlékezz a vágyra és a szenvedélyre, amely ifjúként vezérelt téged! Emlékezz az eszmékre, melyek erőt adtak neked! Emlékezz a dacra, mely a világ ellen irányult! Emlékezz az erődre, melyet korlátlanul használhattál bármilyen célra! Nem csak hatalmat ajánlok neked Perselus, nem csak régi érzelmek kiteljesedését, hanem örült tombolást, szabadságot, és nem legutolsósorban kegyetlen megtorlást, amihez te választod ki az embert! Állj be ismét a halálfalók sorába, állj az élükre, és elfelejtem ezt az apró kis botlásodat – mondta szinte már megszállott hangon. Mintha nem is az előtte álló férfihoz beszélne, hanem saját magának. Hirtelen kapta fel a fejét, és nézett egykori szolgája fekete szemeibe. – Nos, hogyan döntesz?

Egy gonosz kis szellem azt mondta, hogy álljon vissza. Ismét legyen az a rideg, tudásszomjas, korlátok nélküli varázsló, aki még annak idején beállt Voldemort csatlósai közé. De a józanész most sem hagyta cserbe. Dacosan nézett Harry egykori szemeibe.

- Azt hiszem, kihagynám ezt az ajánlatod. És most köszönöm a látogatást, de távozhatsz a házamból! – Próbálta még mindig elterelni a figyelmét Harryről. Inkább rá koncentráljon, mint a fiúra.
- Ostoba! De egyvalamit jól jegyezz meg: aki egyszer hűséget esküdött nekem, az nem szállhat ki csak úgy. A hűség, mint bizonyára te is tudod, fontos dolog. Halálfaló lettél egykor, és ma is az vagy. A vér, ami a kezeidhez tapadt az elmúlt években örökre megpecsételt, mint az a sok szenvedés, amit oly sok embernek okoztál.

A bájitalok mestere egy kicsit elsápadt az igaz szavak hallatán. Tudta csak befolyásolni akarja, de ott bujkált valahol az igazság egy apró szilánkja a fájdalmas szavak mögött. Látta, ahogy az ellensége felemeli Harry pálcáját, és felé tartja. Hallotta a szót, mely miatt már oly sokszor szenvedett.

- Crucio! – Voldemort élvezettel nézte a néma szenvedést. Tudta, hogy a tanár mikor tör meg, és ő ki akarja élvezni a csodálatos ordibálást. A kölyköt legyőzte, ráér még vele foglalkoznia.


***


Harry a legsötétebb sötétben kucorgott. Már nem sírt… a könnyek elfogytak. Tompán érzékelte a külvilágot. Nem tudta hogyan láthatta a beszélő Pitont. Hallotta Voldemort gondolatait… koszosnak érezte magát… mocskosnak a sok gyűlölettől… és a fájdalomtól, ami Voldemortból áradt, de lassan érzékelni kezdett egy új hangot… egy új személyt…

- A Hang – suttogva hitetlenkedve könnytől maszatos arccal.
- Inkább Amarillisz – mondta halkan, miközben leguggolt a fiúval szemben. Végig simított a könnyáztatta arcon, és halkan, szinte suttogva beszélni kezdett, miközben folyamatosan a zöld szemekbe nézett.

- Össze vagy zavarodva, mégis értesz mindent. Egyszer vagy boldog és szomorú. Egyszerre lángolsz, és a parázson lépkedsz. Az ellentétek tombolnak benned. Ráncigálnak, szorítanak, belülről feszítenek. Fáj, mérhetetlenül, fáj, de nem törődsz vele. Már nem érdekel. Miért is foglalkoznál a fájdalommal, ami egész életeden végig kísér? Miért érdekelne, mikor éreztetik veled, hogy élsz? Fájdalom szüli a kétségbeesést, a fájdalomból születik meg az elfogadás. De el kell fogadnunk a fájdalmat? Meg kellene érteni? Talán nem kellene, de ha nem tesszük meg, csak rosszabb lenne. Az ember akarva–akaratlanul menekül, fut a rossz dolgok elől. Nem tehetünk mást, ha élni szeretnénk. Szeretnénk élni? Akarjuk ezt a fájdalommal teli keserű szenvedést? Akarjuk, mert vannak pillanatok, melyek életben tartanak. Egy élethez elég egyetlen egy őszinte, boldog pillanat. Ennyi elég lenne az életben maradáshoz? Talán nem… akarat is kell. Mérhetetlenül erős akarat, hogy ne feledjük el az emlékeket. Igaz a rosszakat sem szabad kiirtani. Az emlékek alakítanak minket, nekik köszönhetjük, hogy változunk. Ahogyan te is teszed. – Olyan megnyugtató hangon beszélt, hogy Harry nagyon halványan elmosolyodott. – Most pedig küzdj, küzdj, hogy újra te urald a tested, a lelked, a szíved. Tied a kéktűz, amit észrevétlenül fel tudsz használni, csak akarnod kell.

Azzal eltűnt, mintha ott sem lett volna. Voldemort meg sem érezte a jelenlétét, mert túlságosan el volt foglalva a kínzással. Harry tisztán látta maga előtt a kíntól vonagló testet. Azt akarta, hogy ne szenvedjen ez az ember. Nem akart, hogy bárki is szenvedjen. Segítségül hívta a tűzet, amit birtokol, vigyázva, hogy a betolakodó ne vegye észre.



***


A Sötét Nagyúr abbahagyta a kínzást, mert megérezte a kölyköt. Érezte, hogy a fiú valahogy erőre kapott, és harcol… ismét harcol, de most túl erős. Valamit felhasznált… valami ismeretlen, furcsa… érzést? Úgy érezte, lángol. Az egész testét és lelkét a tűz lángjai borítják, ezzel is menekülésre kényszerítve őt, átjárta valami a megszállt testet, valami, ami miatt neki nem volt maradása. Megrettent… megrettent ettől az ismeretlen erőtől, ami ennyire hatalmas és… korlátlan. Mi ez?. De választ már nem talált. Zihálva tért vissza saját testébe, ezzel ismét megadva magát Harry Potternek. Olyan mérhetetlen düh járta át, hogy felordított, tombolt. Az ifjú halálfalók szobájához ment, hogy levezethesse dühét pár kínzó átokkal.


***


Harry elszántan küzdött Voldemorttal. Sorra mutatott neki boldog pillanatokat, miközben beengedte az érzései közé. Kitárta szívét, hogy érezze az aggodalmat, az együttérzést, a szeretetet. Fellobbantotta lelkében a kék tüzet, mely teljesen átjárta őt. A hideg, reménytelen testet élettel töltötte meg. Élettel, kellemes érzésekkel. Szépen, lassan kiüldözte testéből az idegen lelkét, és ismét ő lett az úr.

Homályosan látott. Egy fekete foltot pillantott meg a földön, a lábai előtt.

- Perselus – nyílalt a fiúba a felismerés.

Egyre inkább szédült, forgott körülötte a világ. Próbált kapaszkodni valamibe, de hiába, térdre esett.

- Nem… nem ájulhatok el… Perselus… fájdalom… segítenem kell… - mondta szaggatottan a szédülés és a fájdalom miatt. Segíteni szeretett volna professzorán, de már nem volt hozzá elég ereje. Minden erejét felhasználta, hogy visszaszerezze a testét, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is rosszul volt. Újra falakat kell építenie. Óvatosan, vigyázva nehogy egy kósza szellő majd ledöntse, erős, masszív falakat, melybe beleépíti a rosszat, s a jót is.

Nem tudott mit tenni, ájultan zuhant a földre Piton mellé. Ott feküdt a szoba homályába a két ájult férfi kínoktól meggyötörve.


***


Az igazgató idegesen dobolt a gyönyörű asztal lapján. Oly szokatlan volt tőle ez a mozdulat, hogy egy idegen biztos furcsa szemekkel méregetné őt. Biztos nagy lehet a baj - gondolta a belépő Minerva.

- Mi történt, Albus? – kérdezte minden kertelés nélkül. Hirtelen egy mélyen aggódó égszínkék szempárral találkozott össze. Várta a választ, de érezte, hogy erre nem fog kapni. Túlságosan is jelentős. – Nem válaszolsz, ugye? – Adott hangot gondolatainak.
- Nem tehetem, de kiderítem mégis mekkora a baj. Ha megbocsát, akkor most én távoznék.

Azzal fogott egy marék hopp-port, a kandallóba állt, és hangosan kimondta az új Főhadiszállás címét. Csak onnan ment tovább a Piton–kastélyba.

Ott némaság fogadta. Ijesztő, de mégis békés csend lengte körül a házat jelezve, elmúlt a veszély, ami nem rég tört rá az itt élőkre. Sietve járta be az egész kastélyt a két ember után kutatva, kikért annyira aggódott. Végül Harry szobájában találta meg őket, ájultan. Látta az arcukon a szenvedés nyomait, a kínokat, amiket nem rég éltek át. Kicsit megnyugodott, hogy életben vannak, de belépve megrettent az arcuk látványától.

- Mi okozott nektek ennyi szenvedést, fiaim? – kérdezte szelíd hangon a csendtől.

Mindkettőjüket fellebegtette a franciaágyra, majd leszaladt bájitalokért a laborba. Korát meghazudtolóan segített a két férfin. Gyógyító varázslatokat használt, elmenyugtatót, és álomitalt.