Lassan nyitotta ki a szemeit. Szörnyen hasogatott a feje, és fájt minden porcikája. Emlékezett a kínzásra, amit egykori mesterétől kapott. Óvatosan felült, hogy rájöjjön, hol is van pontosan és, hogy hogyan került oda. Aggódott a fiú miatt is, de ahogy oldalra pillantott rögtön megnyugodott, mikor meglátta, hogy mellette alszik, majd a fotelra esett a tekintete, és észrevette az alvó Albust.

Ő meg mit keres itt? Ahogy erre gondolt, felpattantak az igazgató szemei. Az öröm egy apró szikrája csillant meg a kékszemekben, mikor összekapcsolódott az éjfekete íriszekkel.

Egy mélyet sóhajtott az ősz varázsló, melyben sok minden benne volt: megnyugvás, mert Perselus végre felébredt, kérdés, aggodalom a még mindig alvó Harry iránt. Szerette volna megkérdezni, mégis mi történt, de nem tudta, hogy eljötte–e ennek az ideje. Észrevette a másik szemében is az aggódást, és tudta, hogy kinek szól. Úgy néz ki, kapcsolatuk a végén rendbe jön Erre a gondolatra elmosolyodott.

Perselus elgondolkodva nézett a fotelben ülő idős mágusra. Látta, ahogy gondolkozik, majd elmosolyodik, és kíváncsi volt mire gondol barátja.

- Mire gondoltál? – kérdezte halk hangon. Úgy érezte magát, mintha hetek óta nem beszélt volna.
- Semmi különösre. Örülök, hogy felébredtél – mondta kedves hangon. Jobb, ha nem tud róla mire gondoltam, még a végén letagadja. - Innod kellene kicsit!

Perselus ivott a kikészített pohárból, így végre hangja is ugyanolyan lett, mint eddig volt.

- Hogy kerülsz ide? Harryvel mi történt? – kérdezte kíváncsi, aggodalmas hangon. Ez a két kérdés foglalkoztatta leginkább mióta felkelt.
- Nem jelentkeztél, azért ide jöttem. Láttam, milyen állapotban vagytok, ezért gyorsan megtettem, amit csak tudtam. Te két napig aludtál. De azt kell mondanom Harry még mindig nincs jól, igaz az egészsége úgy, ahogy rendbe jött, de a lelke… - Nem fejezte be mondatot. Tudta jól Perselus is megértette. Akarata ellenére hangja nem maradt nyugodt, hiszen mérges volt Voldemortra, mert annyira ő is rájött, hogy csak ő tehette ezt a két férfival.
- Perselus figyelj ide! Itt van még ez a bájital, ha ettél, idd meg, és semmi bajod nem lesz, de nekem mennem kell, ezért Harryt rád bízom! Bízom benned, szeretném, ha Harry mellett lennéd, most nehéz lesz számára az ébredés. Amint tudok, visszajövök, és megbeszélünk! – mosolygott lágyan a professzorra. – Vigyázzatok magatokra! – mondta búcsúzóul, majd kilépett a szobából.

Evett egy kicsit az odakészített tálcáról, de még az az egy pirítós is nehezére esett legyűrni a torkán. Kezdte kényelmetlenül érezni magát a diákja mellett, azért lassan odasétált a fotelhoz, és belevágta magát. Gondolatai el-el kalandoztak.

Hogy jutott be Harry elméjébe ez a féreg? Hisz remekül ment neki az okklumencia. Csak a mágiájára tudok gondolni. Túl erős, és nem tudd szabadulni, ezáltal összezavarja Harryben a dolgokat. Ki kell ereszteni, mert különben őt fogja el pusztítani.

Elmélkedéséből nyöszörgő hangok zökkentették ki. Az ágyra kapta tekintetét, és látta, ahogy a fiú szemei könnyeznek, és valamit suttogva ejt ki ajkain. Közelebb lépett hozzá, hogy hallja.

- Ne! Menj, míg nem késő… Sirius kérlek… anya, apa, szeretlek… egyedül vagyok… mindig is egyedül voltam… – ejtette elhaló hangon sűrűn könnyezve. Perselus csak nézte a szenvedő Harryt, de nem tudott mit tenni. Egyetlen egy ötlete támadt, de nem tudta, hogy mennyire jó ötlet ez, de meg akarta tenni. Segíteni akart… aggódott érte… érte, Harryért.

Lassan emelte pálcáját, hogy behatoljon a fiú elméjébe. Még mindig vacillált, hogy megtegye–e, de végül a segíteni akarás győzött. Ott állt a fiú elméjébe, melyben vihar tombolt, a fiú pedig ott ült a közepén, halott szeretteihez beszélve.

***
Lassan tápászkodott fel a hideg földről. Elsőnek nem tudta hol van, de rá kellett jönnie, hogy nincs sehol, mármint, ha az elméje seholt jelent. Feketeség látszódott mindenütt, de valahogy ő mégis látott.

- Mit tegyek? – kérdezte hangosan, de választ persze nem kapott.

Alig állt a lábán, ezért törökülésbe visszaült a földre, vagy nem tudja hova, csak leült. Próbált nem gondolkozni. Próbálta elterelni gondolatit a nem rég átélt emlékektől, de nem bírta fegyelmezni magát. Újra és újra eszébe jutottak halott szerettei, és a halálra ítéltek.

- Miért kellett meghalnotok, miért kell meghalnotok? Nem akarom…- hangja csendes volt, és keserűséggel teli. Észre sem vette, de akikhez beszélt megjelentek körülötte. Testét vihar ölelte magához, egy vihar, mely csak arra vár, hogy pusztítson. Leromboljon mindent, de ehhez át kell engedni magát a varázslónak. Belőle táplálkozott évek óta, de most túl nagy a seb a szívén, hogy ne törjön elő. – Velem vagytok, velem voltatok, meg sem érdemlem. Mit tettem, hogy meghaltattok értem? Miért ér az én életem többet, mint a tiétek? Az én életem semmi, ha ti nem vagytok! Addig kellett volna elhagynotok, míg nem volt késő. Hermione, menj még nem késő, akárcsak a többieknek! Túl sokan adták életüket, valamiért, amiért nem kellett volna. Ugye Sirius? Kérlek titeket, hagyjatok magamra. Anya, apa szeretlek titeket, de egyedül voltam mindig is, és most is egyedül akarok lenne. Egyedül, hogy senkit ne bántson az a szörnyeteg, akinek szívemnek kedves.

Ahogy szíve zokogni kezdett, úgy ő maga is. Sötét éjbe veszett a nappali fény, mely a remény volt számára. Vihar tombolt lelkében, mikor minden csendes volt. Olyan vihar, mely csak tombolna, pusztítana. A feketeség éles homályába tűntek el az emlékek, az érzelmek. Elillantak a homályban derengő képek. Az álmok tengere hullámokban csapott fel. Az élet… valósággá vált, melyet cipelnie kell egy életen át.

Ismét csend borult Harry elméjére. Csend költözött a lelkébe már rég, mi csak különleges alkalmakból szólal meg. A lélek csendje az ő angyala, kinek hangja csak lágy fuvallatként hat a szívére. Ez a csend egy hatalmas mélység, melyben ezernyi gondolat és szó lappang. Titkok, melyekről még ő maga sem tud. Végtelen feketeségbe pompázik a csend benne. Neki kell eldönteni, hogyan bánik a hirtelen felismert Csenddel.

- Harry, ne tedd ezt! – Hirtelen kapta fel a fejét a már oly ismerős hangra.
- Nem teszek semmit – jelentette ki határozottan.
- Ne pusztítsd önmagad, Scelto!
- Hallgass rá, Harry! – mondta egy harmadik hang határozottan pár másodperc elteltével.

***
Perselus megdermedve figyelte a jelenséget. A fiú elhallgatott, de érzékelte Harry gondolatait.

Mintha az ő szíve is ugyanolyan szenvedéssel dobogna, mint az előtte ülő kamasznak. El akarta vinni egy gondtalan helyre, hogy legalább megtudhassa, egy percre is, hogy milyen mikor az ember nem szenved. De a lehetetlent akarja, mert ilyen hely nem létezik, és az ábrándja is csak fájdalmasabbá teszi.

Itt állva jött csak rá, hogy milyen jó volt naiv kisfiúnak lenni, aki nem tudott az életről semmit. Nem látta a háttérben mozgó szálakat, nem érdekelte a múlt, a jövő, csak a jelen, csak a pillanat. De mára a múlt lett a tegnap, a holnap a jövő, és a jelen a ma. Tudta a tegnapjaik homályban derengő emlékképek lesznek csupán, de ezek a legfontosabbak: a tegnapok emlékei egy mában, hogy elfogadják a holnapot.

Maga sem tudta már, hogy miért, de elhatározta, hogy segíteni fog a fiúnak, nem hagyja, hogy elhagyja magát. Nem akart még egy Voldemortot, vagy még egy olyan embert, mint ő maga.

Közelebb lépett Harryhez, mikor meglátta az ismerős-ismeretlen nőt. Hallotta mit mondott a fiúnak, aki nyugodtan, mégis fájdalmas szemekkel nézett az angyalra. Mikor megszólalt két döbbent arc fordult felé.

- Maga… hogy… - Próbálta kérdezni, de nem nagyon sikerült a feketehajú fiúnak.
- Hogy kerültem ide? Behatoltam az elmédbe, hogy segítsek. Két napja alszol, én is csak most ébredtem fel, de te sokkal rosszabbul vagy, mert Voldemort túl nagy hatással volt rád, a lelkedre. Észre sem veszed, de tombolsz, mintha egy hatalmas pusztulásra készülnél! Menekülsz, és teret adsz a vadmágiádnak, hogy kiszabaduljon! Amilyen nagy a varázserőd, olyan erős benned a tűz, ezt ne feledd! Hát ezt akarod a világra szabadítani? Érzelmek nélkül akarsz élni? Olyan akarsz lenn, mint Voldemort? Vagy olyan, mint én? – hangja fájdalmasan őszintén csengett.

Az eddig csak fájdalommal teli szemek megteltek határozottsággal, bosszúvággyal és erővel.

- Segítsetek! – suttogta fojtott hangon.

Ismét harcolnia kellett, de most önmaga ellen. Szörnyeteg legyen, és akkor talán győzhet, vagy maradjon az, aki addig volt, és reménykedjen a reményben, mely talán győzelmet hozhat? Mit válasszon? Életet, vagy életnek nevezett ébrenléteket?

Perselus, segíts neki, én már megtettem mindent. Elfogadott engem tudja, mellette vagyok, de neked kell kiképezni, és nem csak fizikailag. Tanítsd meg győzni, tanítsd meg neki, hogy érdemes élni… és végre te is fogadd ezt el.

Piton meghökkenve hallgatta az óvó szavakat a fejében. Ő is gondolatban üzent az angyalnak. Meglesz .

Az angyal halványan elmosolyodott, és Harry szemeiben fúrta kék szemeit.

- Itt vagyunk, Scelto! Soha, érted soha nem leszel egyedül, mert soha nem is voltál! Te nyertél, mert magadat választottad. Büszke vagyok rád! – mosolygott lágyan védencére. - Ha baj van, tudod, hogyan találj meg, addig is készülj, és olvasgasd anyám naplóját, ha van időd, talán találsz benne pár érdekes dolgot! – Majd eltűnt, csak egy lágy szellőt hagyott maga után, mely jelezte, hogy talán itt volt.

- Mit tegyek? – kérdezte eltökélten tanárától.
- Úgy hiszem, célszerű lenne felébredned, azután mindent megbeszélünk. Várlak!

Azzal ő is eltűnt. Harry gondolkozott, hogyan is ébredjen fel, de nem tudta mit csináljon. Egyszerűen csak arra koncentrált, hogy ébren legyen, hogy lássa a szobát, hol tartózkodik.

***
Mindketten az ágyon nyitották ki a szemüket, egymás mellett fekve. Lassan ültek fel, és keresték a megfelelő szavakat.

- Köszönöm! – szólalt meg elsőnek Harry. Őszintén gondolta, amit mondott.
- Nem hiszem, hogy van mit megköszönni nekem – reagált gyorsan Perselus, mert nem akarta, hogy a kölyök hálálkodjon neki.

Pár pillanatig Harry elgondolkodva ült az ágyon, majd feltett egy kérdést, amit nem értett.

- Miért ne legyek olyan, mint maga? Mármint úgy mondta, mintha maga egy érzéketlen ember lenne, aki nem képes szeretni. – Perselus nem mondott semmit, annyira meglepte a kérdés. Mit válaszolhatna? Inkább hagyta, hogy a fiú folytassa.

- Tudja, szerintem hasonlítunk – mondta nemes egyszerűséggel. - Naivak voltunk, végtelenül naivak. Azt hittük már nem fog annyira fájni, ha visszaemlékszünk arra, ami a legjobban fájt. Igaz mindkettőnk más miatt szenvedett, szenved, de a fájdalom megegyezik. Egyszerűen olyan sebet kaptunk az élettől, Voldemorttól, amit lehetetlen begyógyítani, mert ahhoz túlságosan is mélyek. Nem tudom, magába mi tartotta a lelket, de engem az érzések tartottak életben. Nem volt semmi csak érzések, de ezek olyan erőt adtak nekem, mint soha senki és semmi. Főleg Sirius halála után. A düh segített nekem lépnem napközben, a bosszúvágy segített reggelente kinyitni a szemem, de ezek lassan elenyésztek az ürességben, mert minden erőmmel azon voltam, hogy begyógyítsam a sebemet. Furcsa igaz? Itt ülünk, annyi mindent megéltünk, és mégis érzésekről beszélünk, mert különben veszteni fogunk. Maga utál engem, mégis segít. Talán önző érdekből? Hmm… nem tudom, remélem igen, mert akkor kiderül, hogy megkedvelt, és akkor az lerontja a képet magáról.

Kuncogott. Perselus nem tudta mi van vele, hisz össze-vissza beszélt, de komolyan gondolja a szavait. Odalépett a fiúhoz, és érezte, hogy lángol a homloka, nem is akárhogy.

- Csodás! Lázas vagy, Harry. Lemegyek bájitalért, addig ne aludj el, ha lehet! – Azzal leszaladt lázcsillapítóért. Gondolhatta volna, hogy belázasodik, hisz a szervezetét nagyon megterhelte ez a folyamatos küzdelem.

- Harry, el ne aludj, az istenedet! Beszélj hozzám jó? – kérdezte kicsit kétségbeesetten. Nem engedheti, hogy elaludjon, mert akkor nem hat a bájital. Ez egy nem rég kifejlesztet bájital, olyan, mint egy multifunkcionális bájital, ami gyógyít is és nyugtat is.

- Mit mondjak? Miért kell beszélnem? Hmm… fáj a fejem. Már megszoktam. Nem akarom, hogy SVK tanár legyen.

- Miért? – kérdezett gyorsan vissza. Csak pár percet kell várni, míg hat a bájital, addig muszáj, hogy ébren legyen gondolta kétségbe esve. A bájital tanár csak nézet rá meghökkent tekintettel. Nem értette a fiút, felfogta, mit mond, tudta igazat mondja, de furcsa volt ezeket így kimondva hallani, mert így csak igazzá váltak.

- Mert akkor évvégen távozik a Roxfortból. Mindig így van. És a Roxfort nem lenne valami jó hely nélküled, hiszen akkor kitől félhetnének a diákok!? Sokáig utáltalak, tudod, de most egészen megkedveltelek. Igaz Miss Főinspektort jobban utáltam, főleg mikor átment szadistába. De Lupin profot szerettem a legjobban… tudod apám legjobb barátja volt. Nem is értem, hogyan, hiszen apám nem volt valami jó ember… - hirtelen fejezte be az értelmetlen szóáradatot.

A tanár döbbenten ült vele szemben, hisz a szavak igazak voltak, mit a fiú mondott, de túlságosan meglepte őt. Megkedvelte? Az apja rossz ember volt? Szadista? Megnézte a homlokát, hogy lázas–e még, de sóhaja elárulta, hogy már nincs baj.

- Jól vagy?
- Öhm, persze, csak kicsit kimerültem – felelte komolyan, mert megtanulta, hogy a professzornak felesleges hazudnia.
- Nem hiszem, hogy most jó ötlet lenne az alvás, van egy olyan érzésem, hogy nem is tudnál elaludni. – Harry csak bólintott. – Magadra hagylak kicsit pihenj, olvass, vagy bármit, én írok egy levelet Albusnak, és elintézek egy-két dolgot, azután visszajövök. Úgy hiszem, van egy-két dolog, amiről jobb, ha szót ejtünk.

Nézte, ahogy a tanára az ajtóhoz lép, majd még egyszer hátrafordulva a szemébe nézett.
- Apád jó ember volt.
- Köszönöm!
A kilépő férfi után nézett. Nem tudta, hogy érezze magát ezek után a szavak után. Talán a megkönnyebbülés a legjobb szó.

Végül is nem hazudtam, de ezek után nehéz lesz a szemébe néznem. Inkább nem gondolkozom többet… lassan úgy érzem, megárt nekem.

Úgy döntött megfogadja Amarillisz tanácsát és olvassa a naplót, melyet megtalált. Vagy rávezettek, hogy megtaláljam

Már nem is nézte a dátumokat, úgy gondolta, nincs jelentőségük. Csak olvasta egy halott asszony gondolatait, egy halott asszony életét.

Lisszi lassan felnőtt nő lesz. Olyan büszke vagyok rá. Furcsa úgy nézni, hogy felnő, hogy tudom, hogy meghalok. Olyan sok mindent átéltem. Mások számára talán jelentéktelen, de nekem ez az életem… a halálom. Hiszen minden nap felkelve újra eszünkbe jutnak az emlékek. Újra érezzük az élet keserű gyötrelmeit. Este fájdalmasan kérünk valakit, hogy a holnap jobb legyen. Siránkozunk egy szebb holnapért mindennap, amit sosem kapunk meg. Észre se vesszünk, és a holnapunk a halál lesz. Akkor már nem kell felkelni, nem kell újra szenvedéssel teli levegőt venni, nem kell a reményben reménykedni, nem kell erősnek látszani, nem kell álarcokat hordani… áhítattal várom a halált. Furcsa… hisz itt van egy gyönyörű gyermek, aki az enyém, én mégis várom a halált. Tudom, ott van az utca másik oldalán. Vár engem, várja a megfelelő pillanatot, hogy elragadjon engem, ebből az életnek nevezett túlélési játékból. Óvatos és megfontolt. Nem visz el addig, míg nincs itt az idő. Csendes útitársként követ, nem törődve az akadályokkal, melyek felett csak szépen átsiklik. Magányos farkasként érzékeli minden szívdobbanásom, minden apró érzést, melyről még magam sem tudom, hogy léteznek. Velem szárnyal álmaimban, ott lapul minden vágyamban. Az árnyékomban él, a szemem lángjában, a lelkem szavában. A halál csendesen várja velem a holnapot. A holnapot, mely minden életben egy van csupán, a többi csak silány utánzata. Mindenki fél ettől az ismeretlen fogalomtól: halál. Suttogva ejtik, mert megbénít… megbénít az ismeretlen, melyről mindenki csak feltételezni tud. De nem… ő nem akarja, hogy félj tőle… nem akarja, hogy menekülj előle… nem akar neked gondot okozni… nem… ő csak teszi a dolgát. Elragad téged. Közben kitudja lehet, szenvedni fogsz, lehet, a poklok legmélyét járod át, de elhozza számodra az annyira áhított holnapot. A tegnapok ködbe vesznek, melyre csak ma emlékszünk… hogy elfogadjuk végre a holnapot. Én megtettem, de nem tudom, hogy a lányom elég erős lesz-e elfogadni ezt.

Többször olvasta végig, és próbálta felfogni a lényegét, a betűk mögött lévő érzéseket, gondolatokat. Nagyon nehezen sikerült. Talán félt beismerni, hogy nem fél a haláltól. Nem fél attól, hogy Voldemort megöli, de attól igen, hogy szeretteit öli meg.

Eddig jutott el, mikor Perselus belépett az ajtón, kezében egy tálcával, melyen egy kis étel volt.

- Ezt edd meg, vagy legalábbis egyél valamit, mert a szervezeted kicsit legyengült! – Harry csak bólintott, és neki is látott az evésnek. Maga is meglepődött milyen jól esik neki az étel. Pár perc alatt bepusztította a tálca tartalmát.

- Uram, mi történt? Azt hittem már megy annyira az okklumencia, hogy Voldemort ne hatoljon be az elmémbe álmomban.

- Igen el is sajátítottad, majd tovább is fejlesszük, de nem emiatt tudod behatolni. Ahogy gyakorolunk, ahogy fejlődsz, úgy a mágiád is veti le korlátait. Ez mondjuk úgy, hogy a nyersmágiád, ami ki akar szabadulni belőled, ezért is szoktuk a Roxfortba korlátozni, már beszéltünk erről.

- Igen. A pálcákra gondol?

- Arra. De ugyanakkor valamit tennünk kell!

- Mégis mit tehetnék? Nem engedhetem, hogy elkezdjen tombolni… - mondta ingerült, tanácstalan hangon.

- Nem is ez mondtam, de erre gondoltam. – Egy intéssel jelezte, hogy Harry maradjon csöndben, hadd fejezze be. – Bizonyos óvintézkedések mellett egy kicsit szabadjára engedheted, mert ez így hosszútávon nem lesz valami jó.

- És mikor kellene ezt megtennem?

- Ha Albus ráér, és felhúztunk pár pajzsot.

- Értem! Uram… mi lesz, ha nem leszek képes kordában tartani? – kérdezte félve. Nem tudta, hogy képes lesz-e rá, hogy megfékezze önmagát, van benne egyáltalán ennyi erő?

- Ajánlom, hogy képes legyél rá! Ott leszünk veled mind a hárman: Albus, az a nő és én is.

- Akkor most gyakorlunk egy kicsit? – kérdezte pár perc csend után. Most ez tudja elterelni a gondolatait a legjobban: egy nagyon kimerítő edzés.

***
Két kört futott le a birtokon, ezért zilálva állt tanára előtt. Készült a párharcra.

- Jegyezd meg, az ellenséget soha nem fogja érdekelni, hogy te éppen nem bírsz lábra állni, vagy épp alig bírsz talpon maradni, ezért még erősebben támad, a biztos győzelem reményében. De te okosabb vagy náluk! – Harry alá rúgott, mely felugrott, így kikerülte az esést. – Ha még akár egy szikrányi erőd is van, akkor is küzdesz az életben maradásért! – Rúgott egy magasat, melyet Harry könnyűszerrel kivédett. – Az utolsó sóhajtás lesz a harc vége…

Többet már nem beszélt, elmondta azt, ami fontos volt. Harry szinte egyetlenegy csapása sem érte el az őt püfölő férfit, de mégis kemény ellenfél volt. Akarata, határozott mozdulatai, villámgyors reflexei igazi ellenfélé tették őt, melyet a védekezéshez is remekül felhasznált. Perselus kigáncsolta a feketehajú fiút, ezzel is befejezve az edzésnek ezen részét.

- Nem hiszem el! Miért kell mindig gáncsolni? – kérdezte szinte már beletörődött, kicsit kimerült hangon, de szeme csillogott a felüdüléstől. Szeretet így küzdeni, mert tudta, így pálca nélkül is lehet esélye.
- Jól esik látni, ahogy a földre esel – válaszolt egy cinkos mosollyal az arcán. – Most pedig, mondjuk, legyen 3 kör párbaj helyett? – folytatta rendületlenül tovább. Megfogadta, hogy kimeríti, ahogy csak lehet, hogy ne jusson ideje gondolkodnia.

A fiú szusszant pár másodpercet, majd neki indult a hatalmas birtoknak. Mint mindig, most is hallotta Perselus hangját a fejébe.

- Többféle halálfaló létezik. A legveszélyesebbek azok, akiket maga a Nagyúr tanított, képezett ki. Ravaszság legnagyobb mesterei, rengeteg átok tudói, és nem legutolsósorban remek párbajozók… és ezt tudják is magukról. Ha rájössz mire vagy képes, és el is hiszed, akkor félelmetes ellenfél vagy. Tudják, ha hibáznak nagy árat kell érte fizetniük. És neked Harry most erre kell koncentrálni. Hidd el, hogy mire vagy képes, bízz a szívedben és az eszedben! Tudd, hogy meddig mehetsz el, és próbáld meg átlépni ezt a határt! Viszont te ne kövesd el az ő hibájukat, hogy azt hiszed legyőzhetetlen vagy, hogy jobb vagy náluk!

Harry kitartóan futott a már megszokott területen. Nem is figyelt az útra, hiszen a lábai automatikusan futották le az oly megszokott távot, inkább a tanára szavaira figyelt. A végén fáradtan esett össze a fűre. Hanyatt feküdt, és nézte a ragyogóan kék eget. Halvány mosolyra húzódtak az ajkai, ahogy figyelte a gyönyörű nyári természetet.

Később lezuhanyozva, frissebben ültek a szalonban Albusra várva. Mindketten mással voltak elfoglalva. Harry úgy érezte, valami fojtogatja, és alig kap levegőt tőle. Várta, hogy végre bele pillanthasson a kékszemekbe, melyek mindig is menedékként szolgáltak neki.

Hirtelen csaptak fel a lángok a kandallóba, és egy öreg varázsló lépett ki a lángok közül. Rápillantott Perselusra, majd Harry leült mellé.

Összefonódott a tekintetük. A fiú, ahogy belenézett a mélyen együtt érzett, fájdalommal teli és harag egy apró szikrájával megtoldott szemekbe nem bírta tovább. Felzokogott, és az igazgató azonnal megölelte. Hát ez volt az, ami fojtogatta, ez volt, mely már csikargatta lelkét.

- Nagyapa… - és sírt tovább, míg minden fájdalma el nem úszott a könnyekkel, és az álmok világába nem vetette ki.