Harry óvatosan nyitotta ki szemét. Elsőre azt sem tudta, hogyan került ebbe a szobába, de az emlékek gyorsan kúsztak a fejébe: Caela, tanulás, menekülés. Nem volt ereje kikelni az ágyból, mert tudta, azzal csak sietetné a találkozást professzorával. Nem akart kérdéseket, hisz válaszolni se tudna mindegyikre. Most is ott csengtek fejében Perselus szavai: Csak egy hete tűntél el. Egy hét ebben a világban, és ki tudja, hogy mennyi a másikban.

Megvárta, hogy a nap sugarai megmelengessék az arcát, majd felpattant, és halkan átosont a saját szobájába, vigyázva nehogy bárkit is felébresszen. Amint kinyitotta a szobája ajtaját maga is meghökkent.

- Hu, ennyi dolgot gyűjtöttem össze ez elmúlt időben? – kérdezte meg hangosan magától.

Becsukta az ajtót, majd elkezdett kicsomagolni: a tiszta ruhákat katonás rendben tette a szekrénybe, a szennyest kecses mozdulattal vágta be a szennyestartóba. Mikor végre eljutott a könyvekig meglepetten tapasztalta, hogy akárhogy is próbálkozik, a könyvespolcát már teljes mértékben feltöltötte, azért inkább az asztalára rakta azokat a köteteket, amik nem fértek fel oda. Miközben rakosgatta a könyveket, elolvasta a címüket is, hogy lássa, eddig melyiket nem forgatta az ujjai között: Bájitalok, ha szorul a hurok; Rejtett elemek; Ősi kultúrák végzete és így tovább. Miután végzett büszkén nézett végig a szobán, sose gondolta volna, hogy egyszer képes lesz ekkora rendet tenni maga körül. Persze azt rögtön észrevette, hogy amíg távol volt, valaki folyamatosan takarított, hisz alig volt valami por a bútorokon, azóta az ágynemű is újra lett húzva. Végül megakadt a szeme az éjjeli szekrényen lévő naplón.

- Milyen régen is olvastam – merengett el hangosan, miközben elhelyezkedett franciaágyán, majd a kezébe vette a régen forgatott naplót, és felütötte azt.

Érdekes dolog a halál gondolata. Már régen belenyugodtam, hogy nekem az a dolgom, hogy megszüljem Lisszit, majd meghaljak, de így, hogy csak pár óra választ el tőle… Vindicta nem rég járt bent nálam, és meglepő dolgokat mondott, amiket nem merek neki elhinni. Nem mondhatott igazat… nem, az képtelenség.

Becsaptam saját magamat, és legbelül tudtam is ezt. Nem gondoltam rá, azt hittem talán múló álom lesz valamikor. Tudtam minden nap, minden percben a fájó igazságot, ami valahol legeslegbelül megrémített. Kétségbeesetten vágytam a hazugság valóságára.

Azonban tisztába voltam vele, hogy hiába várok soha nem lesz igaz… főleg most ebben a koszos cellában. Mikor erre rájöttem lelkem sírni kezdett, mert elvesztettem az álmaimat, mert elfelejtettem érzéseimet, mert olyan dolog halt meg bennem, amiről azt hittem, hogy halhatatlan. Egyetlen egy dolog maradt meg nekem immár, se több… se kevesebb: csak a kegyetlen valóság, mely börtönbe zárja hasadozó szívemet.

Mára lelkem nem vágyik a hazugság valóságára, kiveszett belőle szinte minden, mi egykor az életet adta nekem.

Mégis érzem, hogy érzéseim előre tőrnek… igen előre, de milyen érzések? Nem… nem akarom őket, hisz ez nem én vagyok… vagy mégis? Bosszú, düh, vágy, kegyetlenség, vérszomj… áh, édes vér érzem illatod. Nem! Hagyd abba!

Előbukkantak a homályban derengő képek, a kegyetlen álmok pillanatai. Mit kezdjek ebben a sötét káoszban? Valaki mondja meg! A képek előtörtek… igen, de most végleg. Véres, kegyetlen, mocskos emlékpárák. Tűnjetek! Végeláthatatlan mezőn bontakoznak ki a káosz édes pillanatai. Nem! Hagyj! Menj! Nem akarom! Lisszi!

Egy dolog marad meg bennem tisztán, egyetlen egy dolog, de az addig életben tart, míg szükséges. Oh, szeretet, már csak te vagy nekem. Drága angyalom, kérlek, tarts ki, hisz nemsokára újra látni foglak. Muszáj utoljára az arcodat látnom!

Pokol angyalai hozzátok imádkozom.
Halljátok meg keserű fohászom.

Lépjetek e mocskos földre ismét,
és szabadítsátok fel a bűnért,
melybe már olyan rég beleestünk.

Fekete legyen ismét e világ,
vérvörösben tűnjön fel a jóság,
méregzöld legyen minden, ami Lát.

Szárnyaljatok keserű bűn felett,
ássátok alá mocskos férgeket,
söpörjétek el ocsmány Életet,
uralkodjatok megint mindenen.

Sötétség angyalai teljesítsétek
e imát, kérlek szívből titeket!

Várj rám angyalom, várj még!

Harry sötét pillantással ült az ágyon. Gondolatai csak úgy száguldoztak az elméjében, nem tudta, melyikre is figyeljen oda. Nem értette ezt a bejegyzését, az utolsó bejegyzését, hisz ezt a halál napján írta. Igaz maga sem tudta, hogy honnan tudja ezt ilyen biztosra, de valahol érezte. Tudni szerette volna, hogy a királynő mit mondott a nőnek, mert utána kezdett el egy kissé zavarodottan viselkedni, vagyis inkább írni. Ahogy Harry elképzelte maga előtt a jelenetet megsajnálta az asszonyt. Megértette a nőt, aki csak látni szerette volna a lányát utoljára, mielőtt az érzései a halálba taszították volna.

- Lisszi! – szólította meg védangyalát, de egy furcsa dolog történt. Előtte nem a megszokott gyönyörű nő tűnt fel, hanem Contestar, aki Caelaban is tanította őt.

- Scelto! – hajtott fejet a Kiválasztott előtt az angyal.

- Contestar, te mit keresel itt? Nem téged szólítottalak – vonta kérdőre az angyalt. Aggódva pillantott tanára szemébe, hiszen már sejtette, hogy mi történhetett Lisszivel.

- Mától kezdve én fogok rád vigyázni – jelentette ki egyszerűen Contestar. Az angyal maga sem tudta, hogy hogyan is magyarázhatná el Harrynek az igazságot. Dühös volt az öregekre, mert társa nem ezt érdemelte, ő csak azt tette, amit tennie kellett, de ők börtönbe vetettek, a démonok közé dobták.

- Mi történt vele? – kérdezte suttogva Harry, de szava olyan sötéten csengtek a szobába, hogy az angyal is hátrált egy lépést.

- Neked ezzel nem kell törődnöd, hidd el csak neked lesz jobb, ha elfelejted őt.

- Válaszolj! – kiabált parancsolóan az angyalnak, majd mélyen a szemébe nézett.

Harry nem tudta megállítani az érzéseit, a düh és az aggódás, ami átjárta nem engedte, hogy lenyugodjon. Tudta mit kell tenni, ezért az angyal szemébe fúrta tekintetét. Smaragdzöld szemében felcsapott a láng, majd az íriszek a már ismert kékségbe változtak. Az angyal állta a Kiválasztott tekintetét, és egy mosollyal nyugtázta, hogy terve sikerült, hisz anélkül nézi meg az emlékeit, hogy ő önként felajánlotta volna. Magának se merte bevallani, de félt az öregek haragjától, tudta vele se bánnának jobban, mint Amarillisszal, ha mindent elmond a fiúnak.

***
Contestar letérdelt az eszméletlen nő mellé, közben a legöregebb angyal elküldte a társait.

- Menjetek, majd én elintézem azt, amit kell!

Falsus Contestar háta mögé állt, rátette a kezét az angyal vállára, majd beszélni kezdett.

- Te is tudod, hogy megszegte a legfontosabb törvényt, ezért pedig büntetés vár rá. Scelto védelme mostantól a te feladatod lesz, de vigyázz vele! Már átvette Victoria hatalmát, és hatalmas erőt birtokol, ha erről tudomást szerez, akkor bajban vagyunk, mi öregek. Az érzései még mindig nagy gondot jelentenek nekünk, hisz leginkább azok befolyásolják, és Amarilliszt túlságosan is megszerette. Nem engedhetjük meg, hogy a démonok hatalmába kerüljön, mert akkor elveszünk. Bízom benned Contestar, érd el, hogy a fiú is bízzon benned, és hozd vissza őt ide… ide hozzánk! Figyelj a szavára, és mikor hívja Amarilliszt, menj! – azzal eltűnt az ájult angyallal, Contestart pedig kétségek közt hagyta.

Nem tudta, hogy ezek után mit gondolhatna Falsusról, hisz ezzel a tettével csak azt bizonyította be, amit már Amarillisz is mondott neki évekkel ezelőtt: Vigyázz Falsusszal, nem az, akinek mutatja magát, angyal ugyan, de hataloméhes… túlságosan is. Engem sikerült behálóznia, és a saját oldalára állítania, ami anyám életébe került. Vigyázz vele! Akkor ezt butaságnak tartotta, de most mintha a világ felborult volna.

***
Harry elhűlve nézte a jelenetet, hiszen megértette mit mondott valójában az öreg: hozd vissza a hatalmat, hisz akkor mi is hatalmasak leszünk. Legszívesebben azonnal kiszabadította volna Lisszit a fogságból, ahova Falsus vetette, de tudta, ide most józanész kell.

- Segítesz nekem? – kérdezte az angyalt Harry, mert tudta, egyedül képtelen lenne tervét végrehajtani.

- Persze, hisz ez a dolgom – felelte habozás nélkül Contestar. – Van már valami terved, vagy meghallgatod az én ötletemet is?

A fekete hajú fiú bólintással jelezte, hogy beszéljen. Lisszin kívül egyedül az előtte álló angyalban és Victoriában bízott a Caelaban élők közül.

- Várj pár napot, addig meséld el az itt lévőknek azt, amit el akarsz mondani. Én visszatérek azzal a hírrel, hogy megszereztem a bizalmadat és elhitted azt, amit mondtam neked. Próbálj kapcsolatba lépni Vinidctaval, és kérd meg őt, hogy mondja el az ő verzióját a Nagy Csatáról és mindenről, ami azóta történt, de ezt csak akkor mikor már én is itt leszek. Együtt jobban meglátjuk, hogy mégis mi lehet a szavai mögött – adta elő elképzeléseit az angyal. Tudta mennyit kockáztatnak ezzel, de ő is szerette volna megismerni a teljes igazságot, ki akart lépni a homályból, Harryvel karöltve.

- Most pedig ideje távoznom! Viszlát, Scelto!

- Contestar, egy valamiben nem kell hazudnak az öregeknek – hangoztak a csendes szavak Harrytől, amire az angyal érdeklődve kapta fel a fejét. – Bízom benned – mondta, majd egy halvány mosolyt küldött az angyal felé, aki bólintott egyet, majd eltűnt, hogy az öregek előtt bukkanjon fel ismét.

Harry pár percig még álldogált a szobában, majd erőt vett magán, és lement az ebédlőbe. Ideje se volt meglepődni, hiszen Hermione azonnal a nyakába ugrott, hogy megölelje őt. Mikor végre a lány elengedte őt, rámosolygott a többiekre is, akik az asztal körül ültek. Mind ott voltak, akik oly nagyon hiányoztak neki: Hermione, Ron, Perselus, Albus. Alig bírt a szemükbe nézni, hisz tele voltak aggódással és kérdésekkel.

Várakozóan nézett fel fogadott családjára, miután megreggelizett. Nem akarta megtenni az első lépést, várta, hogy kinek lesz mersze az első kérdést feltenni.

- Jól áll ez a haj Harry, csak az a baj, hogy egy hét alatt nem nő meg ilyen hamar – kezdett bele Perselus a játékba.

- Egy év hosszú idő, volt ideje, hogy ilyen legyen – szállt be Harry is. Magában megköszönte Perselusnak, hogy ilyen semleges, mégis sokatmondó dologgal kezdte el a „vallatást”.

- Egy év? – húzta fel a szemöldökét az igazgató.

- Igen, egy év. Tudom, hogy itt csak egy hét telt el, de Caelaban az idő furcsa dolog. Volt is, meg nem is. A lényeg, hogy a valóságban eltelt egy hét alatt én éjjel-nappal tanultam. Tudom, hogy aggódtatok, de muszáj volt elmennem, és remélem, hisztek nekem, ha azt mondom, hogy semmi bajom – mosolygott rá barátaira.

- Mit tanultál pontosan? – kérdezte Albus, aki feltétel nélkül elhitte azt, amit a fiú mondott nekik.

- Oh, hát mindenfélét. Bájitalokat főztem, pálca nélkül varázsoltam, verekedtem, nagyjából azt, amit Perselusszal is tettem, annyi különbséggel, hogy Adfectusszal és még pár harci fegyverrel megtanultam bánni, és a kéktüzet is uralom már.

- Adfectus?

- Igen, Ron, Adfectus. Ez a kardom neve, amit akkor is látattok, amikor eltűntem. Imádok vele küzdeni, igaz, az elején nem ment valami könnyen, de hamar ráéreztem. Ha nem bántjátok, én most felmennék lezuhanyozni, mert úgy érzem magam, mint akit kifacsartak – azzal otthagyta a többieket az ebédlőben.

Hermione a gondolataiba merült, akárcsak a társaság többi tagja. Mérlegelték Harry szavait, amiket olyan természetesen mondott el nekik, mintha az lenne a világon a legmegszokottabb dolog. Nem bírta tovább, felpattant, és ment is barátja után, miután megkérte a többieket, hogy egy darabig ne zavarják őket. Épp akkor nyitott be a szobába, mikor Harry levetette magát az ágyba. Gondolkodás nélkül lefeküdt mellé, majd a plafont kezdte el bámulni, miközben barátja várta, hogy rázúdítsa kérdéseit.

- Aggódtunk miattad, nem is tudod, hogy mennyire. Olyan sok lehetőséget felvázoltunk, annyi ötletünk volt, hogy mégis hova lettél, de erre nem is gondoltunk.

- Nem csodálkozom, hisz erre lehetetlen lett volna gondolni.

- Mi történt veled? Kérlek, legalább nekem áruld el az igazat, és ne csak olyan felületes dolgokat mondj el, mint amiket az ebédlőben adtál elő – kérte halkan Hermione barátját.

- Az angyalok városában voltam, ahova azért vittek, hogy felkészítsenek, de ezt már mondtam nektek. Hidd el, rengetet tanultam, és kaptam valamit – emelte fel balkarját, amin a tetoválás volt. Hermione csillogó szemekkel nézte a rajzot, emlékezett rá, hogy erről már olvasott valahol, de nem emlékezett pontosan mit is jelent a szimbólum.

- Mit jelent? – kérdezte meg inkább, hogy biztos legyen benne.

- Én lettem a vezérük, az angyaloké, mármint ilyen katonai vezető féleség.

- Oh! – Hermione csak ennyi tudod kinyögni, mert túlságosan is meglepte a válasz, hiszen tudta, hogy Harry ezt a rangot csak abban az esetben kaphatta meg, ha legyőzte az előző vezért.

- Sikerült legyőznöm Victoriat, aki, miután újra életet leheletem belé, rám tette a jelet. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy én legyek a vezetőjük, hisz azt se tudom, hogy mit kellene kezdenem velük.

- Valami oka biztos van, hogy te kaptad – hangja nyugtatólag hatott a fiúra.

Harry maga sem tudta, hogy miért, de beszélni kezdett. Elmondott barátnőjének mindent, amit átélt abba a világban.

Hermione kíváncsian hallgatta, amint elmeséli neki, hogy tanult meg a karddal bánni, miket mesélt neki Contestar, mikor csattant el az első csók közte és Victoria között. Jól esett neki, hogy Harry ennyire megbízott benne, de érezte, hogy valamit nem mond el, a legfontosabb részletet. Biztos volt benne, hogy ezt csak azért teszi, mert azt ő sem tudja még felfogni vagy megérteni teljesen.

Mikor Harry a mese végére ért, odahúzta magához Hermionet, és megcirógatta az arcát.

- Tudod olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél - suttogta halkan a lány fülébe.

- Reméltem is, mert én is így érzem. Sokat jelent nekem, hogy van egy bátyám, aki vigyáz rám – mosolygott rá, de mikor belenézett annak szemébe kérdőn húzta fel a szemöldökét. – Mire készülsz?

- Mit szólnál hozzá, ha hivatalosan is a testvérem lennél? – kérdezte Harry mélyen a lány szemébe nézve.

Látta, hogy Hermione meglepődik a kérdésen, de tudta bele fog egyezni a dologba.

- Képes vagy elvégezni a bűbájt?

- Szerinted? – kérdezett vissza játékosan Harry.

- Bocsáss meg, hogy meg mertem kérdezni, oh, nagy Harry – hajtotta meg a fejét nevetve Hermione.

- Ez esetben irány a kert, csak ezekre még szükségünk lesz – mondta, majd intett a kezével, és megjelent előtte két fehér, két vörös gyertya és egy ezüst tőr. Megfogta a lány kezét, és a terasz felé indult.

- Harry, mit akarsz? Azt mondtad, hogy a kertbe akarsz menni.

- Oda is megyünk, csak kapaszkodj erősen belém – válaszoltam Harry, majd leugrott a teraszról. Csak mosolygott azon, hogy Hermione mellette sikít, mivel ő tudta, hogy nem lesz semmi baj, hisz a szél, amit megidézett biztonságosan lejuttatja őket a földre.

- Te idióta barom! Meg akarsz halni? – kiabált rá a nevető fiúra, de ő se bírta sokáig nevetés nélkül. – Legalább szólhattál volna, hogy mit tervezel.

- Akkor oda a meglepetés.


Elhelyezték a gyertyákat az égtájak irányába: észak és dél felé a vöröseket, míg a fehéreket nyugat és kelet felé. Ők a négyzet közepébe léptek, és összekulcsolták balkezüket.

- Hermione, mielőtt elkezdjük, valamit tudnod kell. Nem véletlen, hogy most akarom ezt megtenni – kezdett bele a magyarázatba Harry, de a lány leintette.

- Tisztába vagyok vele, hogy miért teszed, vagy legalábbis sejtem – Harry kérdő tekintetét látva magyarázni kezdett. – Már akkor sejtettem mikor arról beszéltél, hogy a végén angyallá tesznek.

- A mágusok vére nagyon erős, de összekötve még erősebbé válik – folytatta a gondolatmenetet a fiú.

- Pontosan… ha vértestvérré fogadsz valakit, akkor véred erősebb lesz, szinte lehetetlen, hogy angyallá tegyenek, amit látom, hogy nagyon nem akarsz.

- Nem… tényleg nem akarom, hogy ez megtörténjen.

- Ez esetben lássunk neki – szorította meg Hermione Harry kezét.

Harry hálásan nézett barátnőjére. Ez az ötlet már Caelaban szöget ütött a fejében, tudta, hogy a legalkalmasabb személy Hermione lenne, hisz minden követelménynek megfelelt: erős boszorkány, testvérének tekintette, teljes mértékben megbízott benne és feladatának tekintette, hogy ez élete árán is megvédje őt. Persze Ron is megfordult a fejében, de őt azonnal elvetette, hisz neki túl sok testvére van már, a vére nem fogadná el őt csak úgy.

A két fiatal tekintette egymásba fonódott, majd elkezdték végre a szertartást.
***

Ron csendben ült az ablakkal szemben, és gondolkozott. Nem akarta zavarni két barátját, hiszen tisztában volt vele, hogy Hermione jobban ért az érzelmekhez, mint ő. Tudta, hogy Harry neki is mindent el fog mondani, de először a lánnyal kell beszélnie. Mióta fekete hajú barátja visszatért nem tudta, hogyan is érezze magát, az eltűnésének terhe leesett szívéről, de az aggódás nem akart szűnni. Tisztán látta Harry tekintetében, hogy baj van, hogy történt valami, ahogy figyelte mozdulatait egyre inkább biztos volt benne. Legszívesebben azonnal rákérdezett volna, de nem akarta addig felzaklatni őt, amíg ki nem piheni magát rendesen.

Gondolataiból barátai zökkentették ki, amint megpillantotta őket odakint a kertben. Érdeklődve nézte, ahogy gyertyákat pakolgatnak, majd hogy megfogják egymás kezét, és beszélgetni kezdenek. Nem tudta, hogy mégis mi történik odakint, ezért elsietett Piton dolgozószobája felé.

- Igazgató Úr, Professzor! Jöjjenek, gyorsan – rontott be kopogás nélkül.

- Mi történt? – kérdezte egyszerre a két férfi.

- Azt hiszem, hogy Harry és Hermione valami szertartást végez az udvaron. Legalábbis a gyertyák erre utalnak – válaszolt gyorsan, majd rohant is kifele.

***
Ősi Erő, lángod égjen
e két ember szívében!
Mutasd nagyságod
e gyertya színében!

Kántálta lassan Harry, miközben átadta magát a mágiájának. Érzete, hogyan lüktet benne, mintha érezné, hogy mire készül. Nem próbálta meg irányítani, mint már oly sokszor, csak hagyta, hogy védelmezően körbe vegye őt és Hermionét. Szavai után rögtön lángra lobbant egy fehér gyertya, majd Hermione elismételte előző szavait, mire a másik fehér gyertya is lángra kapott.

Ősi Erő, fogadj el minket!
Vérünk a pecsétje eskünknek!
Két ember egy szívben él,
örökké testvér, míg a gyertya ég!

Folytatta szüntelenül a kántálást, észre sem véve, hogy a gyertyák lángja fehér színbe csapott át, és testüket is fehérség vette körül. Mikor Hermione ismételte a szavakat, ez a fehérség beolvadt testükbe, melyet csak apró simogatásnak éreztek. Lelkük magukba fogadta ezt a kellemes melegséget, melyet a fehér fény hozott.

Ősi Erő, halld szavunk!
Többé már nincs titkunk!
Vér, láng, szeretet
köti össze lelkünket!

Miközben beszélt, felemelte, és megvágta a kezét. Hagyta, hogy vére ráfolyjon összekulcsolt kezükre, majd átadta a tőrt Hermionének, aki ismét elmondta a szavakat. Mikor vérük összefolyt testüket feketeség nyelte el, mély feketeség, ami csak arra várt, hogy a szavak igazolást nyerjenek. A két fiatal nem tétlenkedett, ráborították tenyerüket a pengére, majd Harry egy gyors mozdulattal kirántotta a szorításból, nem foglalkozva a vérző sebekkel, melyet ezzel okozott maguknak. Összeérintették tenyerüket, mire a feketeség vörössé változott, és örült tempóban kezdett el körözni a gyertyák körül. Harry és Hermione megbabonázva nézte a jelenséget, nem gondolva semmire, hisz sikerült nekik. Az ősi erő elfogadta őket, hivatalosan is testvérek lettek. Várták, hogy a mágia végezze a dolgát, mosolyogva fogadták be magukba a vörös fényt, ami eddig körbevette őket.

***

Perselus, Albus és Ron megdöbbenten nézte a szertartás minden mozzanatát. Nem értették, hogy a két fiatal mégis miért teszi meg ezt pont most. Amint meglátták, hogy Harryék összesnek azon nyomban odaszaladtok.

- Mr. Weasley, kövessen minket, és mondja el, hogy mit tud! Perselus, hozd Harryt, én majd foglalkozom Miss Grangerrel vagy Potterrel – adta ki az utasítást Dumbledore, amit a két férfi szó nélkül követett.

***

Harry óvatosan nyitotta ki szemét. Feje hasogatott, és tudta, testvére se érezhette jobban magát, de örült, hogy ezt megtették, nem bánta meg, és soha nem is fogja. Halkan felült az ágyban, hisz látta, mellette Hermione békésen alszik, és nem akarta felébreszteni, de amint Perselus szemébe nézett, már átkozta magát, hogy felült.

- Kifelé! Most!

Harry szó nélkül követte, miután megitta az éjjeliszekrényen lévő egyik bájitalt, ami nekik volt kikészítve. Csendben lépkedtek a szalon felé, ahol már az igazgató és Ron várt rájuk.

- Mégis mit csináltatok? Ez nagyon veszélyes volt! Ha valamit elrontotok, az az életetekbe kerülhetett volna! Ostoba kölyök, te nem szoktál gondolkozni? – vonta kérdőre Perselus Harryt. Nem kiabált, végig csendben beszélt, de aki nem ismerte volna a férfit, az biztosan megijed ettől a sötét tónustól, Harry azonban hallotta a benne rejlő aggodalmat is.

- Ne aggódj, Perselus, tudtam, hogy mit teszek, és nem kényszeríttetem rá Hermionét sem. Egyszer úgyis megtettem volna, csak akkor Ron is mellettünk lett volna, de sajnos nem így történt. Ron! – fordult oda lehajtott fejjel barátjához. – Kérlek, ne haragudj, de meg volt rá az okom, hogy miért csak Hermionéval kötöttem szövetséget, nem akartam, hogy bajod essen, ezért nem kevertelek bele. Tudjátok, az öregek valószínű, hogy azt tették volna velem, amit Lisszivel is tettek: angyallá tettek volna akaratom ellenére. Az egyetlen esély, hogy ezt kikerülhessem, ez volt.

- Így a véred elég erős lett, és Hermionét is megvédheted – bólintott Albus mindentudóan. – Ez esetben okos ötlet volt – mosolygott rá unokájára.

- Köszönöm, Nagyapa!

- Ezesetben azt ajánlom, hogy tegyük el magunkat holnapra. Biztosan fáradtak vagytok.

Harry a szobája teraszán állt. Szeretett volna beszélni Perselusszal négyszemközt, de már nem akarta zavarni, hisz későre járt. Kicsit furcsa volt számára, hogy vissza kell szoknia az új szabályokhoz. Eddig akkor feküdt le, ha fáradt volt, de most már kötöttségei vannak. Csodálta a csillagokat, melyeket annyira hiányolt Caelaban, majd végül döntött, és halk léptekkel távozott a szobából.

- Ki az? – kérdezte Perselus álmos hangon a szobából, akit a kopogtatás keltett fel.

- Én vagyok az, Harry. Bemehetek?

- Gyere!

Harry benyitott a professzora szobájába, és az ágy felé vette az irányt.

- Baj van? – kérdezte Piton, míg a fiú kényelmesen elhelyezkedett hatalmas franciaágyon.

- Haragszol rám?

- Ezért jöttél át éjszaka, hogy megkérdezd, hogy haragszom-e rád? - kérdezte kissé gúnyosan Piton, mire Harry zavartan rávigyorgott.

Tényleg, miért is jöttem át? Igazából ő maga sem tudta, egyszerűen beszélgetni szeretett volna tanárával.

- Hát ezért is, meg nem is tudom. Csak beszélgetni szerettem volna veled, egy év hosszú idő – vallotta be végül őszintén Harry.

- Igaz, neked majdnem egy év eltelt, de ez a hét is hosszú volt, hisz semmit nem tudtunk rólad.

- Próbáltam kapcsolatba lépni veletek, de nem engedték. Igaz, Victoriát sikerült megpuhítanom, de ő se tehetett semmit.

- Victoria? – érdeklődött Piton, de amint meglátta, hogy az előtte ülő fiú kissé elpirul, azonnal rákérdezett. – Hm, van valami különösebb oka, hogy elpirultál?

- Victroriával elég különös volt a kapcsolatom. Nem mondanám, hogy jártunk, de azt hiszem, hogy beleszerettem – motyogta halkan Harry. Kicsit zavarban volt, sose gondolta volna, hogy pont bájitaltanárával fogja megbeszélni szerelmi életét.

- Nem is te lettél volna, ha nem egy angyalba szeretsz bele.

- Hát igen, az én életem már csak ilyen – nevette el magát Harry. – Perselus valamit mondani szeretnék, de kérlek, egyenlőre ne áruld el Nagyapának.

- Tudtam, hogy valami történt.

- Tudod ki az a Vindicta? Áh, nem hiszem, honnan is tudhatnád – sóhajtott fel szomorúan a Kiválasztott. Nem tudta, hogyan is kezdhetne bele egy ilyen történetbe. – Akkor most egyszerű és gyors leszek, szerintem így is fel fogod fogni a dolgot. Szóval, van egy Vindictam, aki a pokol királynője, és azt hittem, hogy meg akar ölni, bár most már nem tudom, mit gondoljak. Az öregek, úgymond az angyalok főnöke, börtönbe vetette Lisszit, mert hagyott elmenni, és a hatalmamat akarja, vagy valami olyasmi – hadarta le egyszerre Harry.

- Szóval most megint meg akarnak ölni? Vagyis inkább még valaki.

- Tudtam, hogy megérted.

- Mit akarsz tenni? - tette fel a nyilvánvaló kérdést Perselus.

Harry gondolkodás nélkül elmesélte az angyallal szőtt tervüket. Már a Nap is felkelt mire abbahagyták a beszélgetést, de nem bánták. Hiányzott nekik egymás társasága, és végre Perselus is megtudott mindent, amit akart.

A napok gyorsan teltek, miközben Harry próbált igazodni a régi életéhez. Perselusszal ugyanúgy folytatták az edzéseket, amiket a fiú örömmel csinált, hisz ilyenkor nem kellett Vindictara vagy Voldemortra gondolnia. Élesen emlékezett a barátaitól hallott utolsó mondatokra, amiket azelőtt mondtak, hogy beléptek volna a kandallóba.

- Hermione Potter, vigyázz magadra, mert különben baj lesz! – ölelte meg testvérét Harry.

- Ron, te is vigyázz magadra! – búcsúzott barátjától.

- Mi bajom lehet? Potterekkel vagyok körül véve – viccelődött Ron, de tudták, hogy komolyan gondolja. Elfogadta azt, hogy immár Hermione is egy Potter. Nevetve köszöntek el egymástól, majd egy utolsó ölelés Hermionétól, és elnyelte őt is a zöld láng.

Perselus aggódva figyelte a fiút mindennap. Látta rajta, hogy mennyire össze van zavarodva, de próbál helytállni mindennap.

A két férfi a szalonban sakkozott, mikor Perselus végre rászánta magát, hogy elmondja azt, amit már hetek óta tervez.

- Harry! – szólította meg az előtte ülő fiút. – Hova mész a következő nyári szünetben?

- Hát, gondolom, visszaküldenek Petunia néniékhez, vagy nem tudom. Ezen még nem igazán gondolkoztam. Ahogy az életemet ismerem, addig életben is kellene maradnom.

- Mit szólnál hozzá, ha ide kellene visszajönnöd?

- Örülnék neki – válaszolta habozás nélkül Harry, hisz már otthonaként tekintett a kastélyra.

- Akkor ezt meg is beszéltük, mától fogva itt laksz.

- Köszönöm – suttogta Harry. Perselus nem mondott semmit, sejtette, hogy mennyit jelent ez a fiúnak.

Harry boldogan zuhant a finom ágyneműk közé, annak ellenére, hogy tudta mi fog történni.

- Vindicta – hajtotta meg fejét a pokol gyönyörű királynője előtt.

- Scelto, hallottam, hogy hívsz. Miben állhatok rendelkezésedre?

- Válaszokat akarunk, méghozzá tőled.

- Akarunk?

- Igen, akarunk – válaszolta Contestar nyugodtan. Nem félt belenézni a királynő szemébe… nem, már nem. Büszkén állta a nő tekintetét, ahogy Harry mellé lépett.

- Mire vagytok kíváncsiak?

- Ignis Carte hogyan halt meg? Mit mondtál neki a cellában? Mi az igazság?

- Nagy kérdések, Scelto, de biztos, hogy tudni akarod a válaszokat? – kérdezte suttogva Vindicta. Hangja felébresztett Harryben valamit, ami mélyen el volt rejtve benne. Szíve hevesebben vert, tudta, hogy mit akar a királynő, előre látta minden lépését.

- Mutasd! – parancsolta Harry félelmetesen sötét hangon.

Vindicta mosolyogva fogadta elméjében Harryt és az angyalt.