A hatalmas teremben két ember ült egymással szemben, várták, hogy a sors belépjen a gyönyörűen megmunkált ajtón. Nem pazarolták az időt szavakra, tettekre, csak mélyen a gondolataikba merültek. Tudták, hogy ma fog kiderülni minden, már csak percek kérdése.

- Itt van – szólt halkan a gyönyörű nő, amint megérezte az új személy jelenlétét a kastélyban.

- Rumor, már vártunk. Mit derítettél ki? – kérdezte a férfi.

- Felség, Királyném! – hajtotta meg fejét a fiatal hírnök. – A szövetséget felrúgták az angyalok: Falsus magához vitette az Azul fuego birtokosát. Láttam, hogy készül valamire, mert Caela minden erejét maga köre gyűjtötte.

- Távozz! – parancsolta dühösen a király.

- Azonnal idehívom Falsust, ezt nem teheti meg velünk, a megállapodás nem így szólt! - kiabált dühösen Vindicta a férjével, habár tudta, hogy nem ő tehet erről az egészről.

***

Falsus dacosan nézett az előtte álló királyi párra. Tudta, hogy miért hívatták ide, de nem érdekelték a következmények, tudta, innen csak győztesen kerülhet ki.

- Megállapodtunk Falsus, te pedig felrúgtad az egyességet.

- Én? Tévedtek… méghozzá hatalmasat. Én csupán megmentettem a tüzet tőletek – mosolygott a szemben ülő párra az idős angyal.

- Tőlünk? Ostoba voltál, hogy beavatkoztál a világ rendjébe! Te is tudod, hogy milyen következményei lesznek ennek! – kiabált a király.

- Háborút akarsz? Megkapod! – folytatta a király gondolatát Vindicta.

- Ahogy kívánjátok – hajtotta meg fejét az angyal, azzal eltűnt a semmiben.

***

Ignis Carte magányosan ült a sötét cellába, amiben tartották. Tudta, hogy a démonok kezébe került, hogy nem sokára meg fog halni. Egész éltében erre a percre készült, így nem félt… már nem.

A naplóját forgatta, gondolkozott, hogy mit is írhatna, hogy van-e értelme egyáltalán valamit is bejegyeznie. Azonban amikor egy fáklya fellobbant a cellában, írni kezdett. Írt, hogy elfelejtse aggodalmát, vágyait.

Álmodozom még mindig. Oh, én ostoba!

Hősiesen küzdő áruló remény.
Dacosan visszakozó büszke boldogság.
Szívedből feltörő kiáltás: kell még!
Halk suttogás válasza a mély komornak:
Tiéd, hát vedd el végre!

Öröklétbe taszítottad magad…
Meggondolatlan, ostoba Te!
Ezt akartad? Örök életet?
Álmodozás, boldogság katlanját?

Mohó, kapzsi Te!
Fájdalom, szenvedés kísérjen?
Ne legyen éjszakád, mely elhozná
Legszebb képzelgésed ábrándját?
Álmodozó, hitetlen, kétszínű Te!

Ezek a sorok visszahangoznak fejemben szüntelenül… nem bírom felejteni őket.

Az álmaim lettek az életem… bolond voltam. Miért vágyik el képzeletem egy másik világba? Miért szárnyal ilyen merészen? Miért ilyen erősek? Miért nem akarok az álmodozásnak véget vetni? Ez az én átkom, gyengeségem.

Fájdalmat okozó álmok! Menjetek! Hagyjatok békén örökre!

Bárcsak soha többé ne álmodnék! Bárcsak ne kergetnének ezek az örült illúziók! Bárcsak ne mardosna a képek ígérte szebb élet! Bárcsak… bárcsak teljesülnének!

Az álmaimban szeretnék élni… vagy pontosan ott élek igazán? Kibontakozik lelkem, szívem az álmok birodalmának, én pedig ostoba módon nem tiltakozom. Se erőm, se akaratom az édes sötétségbe veszni.

A feketeség elnyel reggel, de mikor leszáll az éj, akkor kezdődik számomra az új élet hajnala. Igen… új élet, melyet csak pár órára vehetek birtokba.

Ott állok a valóság kapui előtt, és én minduntalan visszatekingetek. Vissza egy olyan helyre, mely már annyira tökéletlen, hogy tökéletesnek látszik.

Rossz álmok! Miért kell ekkora fájdalmat okoznotok? Miért nem hagytok belenyugodni sorsomba?

Fájdalmat okoznátok? Ezt a szívemben érzett apró tűszúrást nevezem annak? Igen… tűszúrás minden kósza gondolat, minden révedt tekintet.

Félek, hogy egyszer elveszek majd az álmaimban, és nem fogom tudni megkülönböztetni a valóságot és a képzeletet. Bár a Halál már nem ad rá sok időt. Túlságosan keskeny a határ, melyet bármikor átléphetek, de a kezdőlökés váratt magára…

De mi lesz akkor? Mi lesz, ha minden csodálatos ábránd teljesül? Ott állok majd a valóság kapuinál, de mindig hátra tekintek… hátra egy olyan világra, mely teljessé tett. Egy világra, mely a mindent adta nekem, és a semmiségbe taszított. Villámló szem, üres lélek, zokogó szív lett a jussom… Ennyi járt nekem, mert hinni mertem… igen… hinni. Mi lesz álmaimból? Mi lesz, ha eltűnnek? És el fognak tűnni… ezt jól tudom.

A Halál lett új uram, mely az álmaimba vitte a sötétséget. Két ellentétes erő születik meg bennem, melyek csak egyet akarnak: viharokat, tomboló orkánokat és pusztító napokat egymás után. Pusztuljon a valóság, az álom… Gyilkolj Halál! Te pedig tedd a dolgod, bármi legyen is az! Szabad leszek… maga a Halál ígérte.

- Csak nem a naplódat írogatod, Ignis? – kérdezte Vindicta, amint belépett a cellába.

- Nincs más dolgom, unatkozni pedig utálok – nézett Ignis dacosan a királynő szemében.

Megfogadta, hogy nem adja meg ennek a nőnek azt az örömet, hogy félni lássa őt. Büszkesége, makacssága nem engedte ezt.

- Áh, bocsánat a gyatra vendéglátásért, de itt vagy a legnagyobb biztonságban, és a te védelmet most a démonok legfontosabb feladata – mondta komolyan a királynő.

Igazat mondott, látom a szemében. Mit akarnak velem? - gondolta magában a fogoly.

- Nem szokásom hazudni, ezt jegyezd meg! Téged Falsustól akarunk megvédeni, hiszen te vagy az egyetlen, aki a lányból elő tudja hozni az erőt. Ezt pedig nem engedhetjük, hisz akkor az egyensúly felborulna.

- Szóval a démonok hallják a gondolataimat? Megnyugtató – sóhajtott fel Ignis. – Miről beszélsz? Falsus azt mondta, hogy meg akartok ölni, a lányomat pedig a ti oldalatokra állítani. Mi oka lehetett arra, hogy hazudjon nekem?

- Oh, kedvesem, hát a hatalom volt az ok, mi más. A lányod nincs tudatában annak, hogy mekkora erő birtokosa, hogy az az erő mekkora szerepet tölt be a természet rendjében. Még mielőtt Falsus magához vett volna titeket, mi kötöttünk vele egy egyességet, miszerint nem avatkozunk bele a fuego működésébe. Ő megszegte ezt… emiatt robbant ki a háború is.

- A démonok kezdtek el üldözni minket! – kiáltott fel Ignis. Nem akart ennek a nőnek hinni, nem akarta, hogy manipulálja. Tudta ez csak hazugság lehet.

- Egy ügyesen megrendezett színjáték volt az egész. Te nem vehetted észre, hisz olyan erőket hívott Falsus segítségül, amikkel mi nem játszadozunk: gondolatok, érzések lélekbe vitele.

- Hazudsz! – kiáltott fel kétségbeesetten Ignis. Nem akart hinni, pedig tudta, hogy Vindicta nem hazudik, pedig lenne rá oka. Az eddig felépített világa szépen lassan romba dőlt, az erős védőfalak leomlottak a lelkében, menthetetlenül elveszett a kétségek között.

***

- Nincs sok időnk, Ignis, mennünk kell! – szólította meg a cellában Falsus.

- Hogy kerülsz ide?

- Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat, hogy ezt a kérdést megvitassuk. Lényeg, hogy a végső csata kezdetét vette, neked pedig a lányod mellett a helyed, az angyalok oldalán, nem pedig a démonok cellájában.

- Jól mondod, Falsus, a lánya mellett a helye, de nem a ti oldalatokon – mondta fenyegetően Vindicta, miközben Ignis mellé lépett.

- Hát beavattad őt a hazugságaidba?

- Nevezheted így is az igazságot, de te is tudod, mit tettél, és, hogy annak milyen következményei lesznek.

Falsus nem ijedt meg a pokol királynőjétől, gyorsan megérintette Ignis vállát, és a csatatérre vitte őt, messze Amarillisztől.

- Ostoba vagy, Falsus! Mérhetetlenül ostoba! – kiáltott a pokol királynője az angyal után a sötét cellában.

***

- Neki volt igaza. Vindicta nem hazudott!

- Így van, igazat mondott – nézett komolyan a nő kék szemébe(n). Tudta, hogy felesleges lenne letagadni a múlt eseményeit, a nő átlát rajta.

- Mit fogsz most tenni? – kérdezte Ignis, félve az angyalt. A démonok nem ijesztették meg, ellenük felkészült, de a védelmezői ellen nem.

- Elérem, hogy a lányod végleg az angyalok mellé álljon – válaszolta hidegen Falsus.

Az öreg angyal felkészült erre az eshetőségre is, nem érte váratlanul a kérdés. Gyorsan cselekedett: a mérgezett tőrt az asszony szívébe szúrta, hisz erre Ignis sem készült fel, de nem számított Vindicta újabb megjelenésére.

- Már nem tehetsz semmit – nevetett a királynő szemébe gúnyosan az angyal.

A királynő tudta, hogy elvesztették a csatát, abban a pillanatban mikor Ignis összecsuklott a háború kimenetele is eldőlt. Vesztettek, a démonok reménye meghalt. Hagyta, hogy Falsus eltűnjön, hogy Amarillisznek ismét hazugságokat mondjon.

Érezte a szánalmat és a fájdalmat, amit eddig soha nem tapasztalt. Olyan érzések kerítették hatalmába, amikről azt se tudta, hogy létezhetnek a lelkében.

Lassan odasétált a haldokló anyához, és leguggolt mellé. Félt belenézni egy anya szemébe, hisz előtte már nem egy dacos nő, hanem egy féltő édesanya feküdt. Hallotta a gondolatait, amik aggodalommal, kérdésekkel és beletörődéssel voltak tele.

- Vigyél a lányomhoz, kérlek! – hangját gyenge és nagyon halk volt, kósza szellőnek tűnhetett ebben a háborús időben.

- Ahogy óhajtód – hajtott fejet – életében először – egy embernek a királynő.

- Várj egy pillanatra! Ne mond el Lisszinek az igazat, Falsus úgyis tenni fog róla, hogy egy szavadat se higgye el… de az utódjára vigyázz, ne hagyd abba a csapdába esni, mint amelyik minket is elragadott. Ígérd meg!

- Ígérem! – suttogta az asszony fülébe, ki, mintha csak erre várt volna, behunyta szemeit, hogy végre az örök éjszakának szentelje magát.


Vindicta erősen koncentrált, hogy Ignis teste a lánya mellett bukkanjon fel. Amint érezte, hogy az asszony kezei eltűnnek a kezei közül, felállt, és a kastélyba ment.

***
A trónterembe ült, és a szolgák beszámolóit hallgatta, de egyik sem volt túlságosan meglepő: Lisszi angyal lett, a férje meghalt, az angyalok győztek. Megfogadta, hogy betartja az ígéretét, de a háborút nem akarta befejezni.

- Falsus, jól figyelj! Üldözni foglak titeket, míg nem jött el a következő Kiválasztott ideje! Amarillisz Carté nem bolond, rá fog jönni, hogy kihasználtad, ellened fog fordulni, és én mellette leszek. Nekem annyi dolgom van, hogy a jövő nemzedékének a múlt példáival biztosítsak stabil jelent! Ígéretet tettem, melyet nem fogok megszegni, már csak azért sem, mert az a te halálodat jelenti. Bosszúm édesebb lesz, mint a véred átkozott angyal! – suttogta fenyegetően a hideg sötétségbe a pokol királynője.

***

Harry és Contestar meglepődve nézett egymásra, sohasem gondolták volna, hogy ez történt valójában. A következő lépésen törték a fejüket, de egyik lehetőség sem vezetett megoldásra.

- Most már mindent tudsz, Scelto, döntened kell! – szólította meg a királynő a kiválasztottat.

- Mellettem állsz Contestar? Bízhatok benned? - kérdezte Harry a mellette álló angyaltól.

- Védelmezni foglak, míg csak lehet. Hidd el, hogy egy lépést sem mozdulok mellőled – válaszolt Contestar mosolyogva.

- Ezek szerint van egy kis dolgunk, Vindicta, mielőtt megtesszük a következő lépést – mondta Harry, miközben mélyen királynő szemébe nézve feltárta terveit.