Egy újabb reggel, mely titkokkal volt tele. Félt a szülei szemébe nézni, és elmondani nekik az igazságot. Nem azért, mert nem merte, de tudta, ezt ők úgysem értenék meg. Nagy felelősséget vállalt magára ezzel, életet mentett, és egy életet áldozott. Összeszedte minden bátorságát, majd lassú léptekkel elindult a nappaliban lévő szüleihez.

Félt a következő évtől, az elkövetkezendő életétől. Talán most fogta fel igazán, hogy mi is vár majd rá, háború van, amit el kell fogadnia. Harc dúl egy olyan helyen, amelyet nem ismer, nem ért, de mégis részese lett a csatának. Belefolyt, mert egy olyan ember barátja, aki hatalmas erőt birtokol.

- Anya, apa! Van egy kis időtök? – kérdezte határozottan a szüleit, akik a kanapén ülve nézték a televíziót.

- Persze, drágám. Történt valami? – mondta gyorsan Lucy.

- Történt, de ne aggódjatok, semmi baj – tette hozzá azonnal, mikor látta a szülei riadt tekintetét.

- Akkor halljuk, mesélj nekünk, kislányom – mosolygott lányára David.

- Nehéz belekezdenem ebbe – sóhajtott egyet Hermione. – Kérlek, hallgassatok végig, és csak utána mondjatok bármit is. Nemrég, mikor a barátomnál voltunk, ő eltűnt egy kis időre. Nagyon megijedtem, hisz még a varázslóvilágot tekintve is furcsa volt az eltűnése. Mikor visszatért, megkért engem valamire, amivel segíteni tudok neki, mondhatni, megmentem vele az életét, vagyis nagyon remélem. A lényeg, hogy vértestvérek lettünk, és ez két varázsló között erős kapocs, hisz a mágiánk a vérünkben van, így egymásnak adtunk át ebből, egymást védjük ezzel.

Lucy és David nem tudtak megszólalni, nem is igazán fogták fel, hogy ez mit jelent pontosan.

- Most legalább van egy testvéred, mindig is akartál egyet – ölelte át Lucy a lányát, azonban valami nem hagyta nyugodni. - Van itt még valami, ugye?

- Attól a naptól kezdve a Potter családhoz is tartozom, igaz csak elméletileg, hiszen nincs hitelesítve a dolog. Viszont Harry is a Granger család tagja lett ezáltal.

- Ez esettben szeretném minél hamarabb megismerni családunk legújabb tagját – mondta egy kis szünet után David.

- Köszönöm! – ölelte meg szüleit Hermione. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén veszik majd azt, amit tett.

- Azt elárulod, hogy miért tették ezt?

- Harry nem akar angyal lenni, sem démon, ezért úgymond erősebbé kellett tennünk a mágikus vérét – magyarázta Hermione úgy, hogy szülei is megértsék.

- Léteznek angyalok és démonok – döbbent meg David. – Bár nem kellene csodálkoznom rajta, ugye?

Mosolyok, ölelések, régi emlékek határozták meg ezután az estét. Hermione elfelejtette egy kis időre a háborút, nem foglalkozott a rengeteg halottal, az elkövetkezendő napok veszedelmeivel.

Lefekvéshez készülődött, de valami nem hagyta nyugodni. Egy furcsa érzés járta át, mikor megölelte szüleit. Tudta, hogy nemsokára történni fog valami, amire még nincs felkészülve. Nem akart elaludni, nem merte lehunyni a szemeit, eltompítani az érzékeit, de a fáradtság mégis erőt vett rajta, ami ellen nem tudott védekezni.

Csörömpölés, eltörő üvegek, kiáltás, nevetés… Hermione riadtan ült fel az ágyában. Az első gondolata az volt, hogy csak álmodta a zajokat, de amint egy újabb kiáltást halott, már tudta, hogy ez a valóság. Magához ragadta pálcáját, és halk léptekkel elindult lefelé.

Sejtette, hogy milyen látvány fogja majd fogadni a nappaliban, mégis megdöbbent, amint megpillantotta a szobát. Vér, törött üvegek és egy meggyötört, térdepelő férfi.

Amilyen halkan csak tudott az ajtó rejtekébe bújt, hogy a halálfalók ne vegyék észre. Nem kellett közelebb mennie, hogy tudja: Voldemort talpnyalói tombolnak a házukban.

- Hol van a lányod, Granger? – kérdezte a maszkos.

Azt hiszik, hogy még nem értem vissza, akkor ezért küldtek csak két halálfalót.

- Miért érdekli ez magukat? – kérdezett vissza David, hogy húzza az időt. Csak remélni tudta, hogy lányuk elmenekült.

- Ha elmondod, életben hagyunk, ha nem, akkor úgy jársz, mint a sárvérű feleséged – fenyegette a másik halálfaló.

Anya meghalt, nem, nem, nem, nem. Szedd össze magad! Apának szüksége van rád!

Nem tudta, hogy mit tegyen, a Rend már úton van, a riasztó bűbájok biztosan jeleztek. Nem bírta tovább nézni apja szenvedését, ezért határozottan lépett elő rejtekéből.

- Engem kerestek? – kérdezte gúnyosan a két halálfalót, akik meglepődve fordultak a hang irányában.

Hermione kijátszotta a meglepetés hatalmát, és azonnal támadni kezdett. Minden átkot felhasznált, amit csak ismert, hogy húzza az időt, míg a Rend meg ne érkezik. Vetett egy óvatos pillantás apja felé, de ez szörnyű hiba volt tőle. Rögtön egy csonttörő átok találta el a lábát, mely szilánkosra tört.

- Most pedig játszunk egy kicsit, míg el nem megy a hangod – mosolyodott el a vele szemben álló halálfaló.

- Taylor, ne legyél hülye! A Nagyúr azt mondta, hogy vigyük elé, ha megtaláljuk.

- Elé visszük, de már régen volt alkalmam kínozni egy sárvérűt – mondta, majd kínzó átkok tucatjait szórta a lányra, aki csak üvöltött és gondolatba folyamatosan segítségért kiáltott. Tudta, hogyha Voldemort elé kerül, akkor már nincs esélye, és valahogyan ki fogja szedni belőle azokat az információkat, amikre szüksége van.

Harry, Ron, valaki jöjjön már, és segítsen, valaki vigyen innen! Segíts Harry! - kiáltott fel kétségbeesetten gondolatba.

***
Harry a kedvenc foteljében ülve olvasott már órák óta. A gyertya lassan elfogyott, ő pedig már az álmosság jeleit mutatta, de addig nem akar lefeküdni, míg be nem fejezi a megkezdett fejezetet. Muszáj volt elkezdenie olvasni, mert Contestar már rászólt, hogyha így folytatja, akkor semmi hasznát nem fogják venni. Folyamatosan terveket készített, keményebben edzett, mint bármikor, sohasem kapcsolódott ki. Mikor Perselusszal beszélgetett elfelejtkezett egy kis időre ezekről a dolgokról, de őt nem akarta felkelteni az éjszaka közepén, habár tudta, hogy nem bánta volna.

Segíts Harry! - hallotta meg Hermione kiáltását a fejében. Először azt hitte, csak képzelődik, de a barátnője hangja egyre kétségbeesett volt.

A kiválasztott nem akart kockáztatni, ezért átsietett Perselus szobájába, és gyorsan felébresztette a szoba lakóját.

- Perselus, ébredj! Baj van, sietnünk kell!

- Mi történt? – kérdezte már teljesen éberen a professzor, miközben magára kapkodta a ruháit.

- Hermionét, ha minden igaz kínozzák. Hallottam, ahogy segítséget kér. Üzenek a rendnek, míg elkészülsz. Siess!

Harry egy rövid üzenetet írt a papírra, amit kék lángok nyeltek el, majd az igazgató kezébe jelent meg. Az üzenet tömör volt és lényegre törő: Halálfalók a Granger házban. Siessetek!

- Harry, minden nálad van?

- Igen, igen, csak gyere már – szólt rá türelmetlenül Perselusra. Úgy érezte, hogy minden késlekedéssel csak a halálfalók kezére játszanak, még ha csak két perc telt is el, akkor is

Harry megragadta tanára kezét, majd eltűntek a kék lángok között, akárcsak legutóbb a fiú. A következő pillanatban már a Granger ház leszakadt bejárati ajtajánál álltak.

***

Nem bírta tovább, nem bírt több kínzó átkot elviselni. Legszívesebben ő is meghalt volna, akárcsak a szülei. Nem akart arra gondolni, hogy nem sokára Voldemort elé viszik. Folyamatosan ismételte a segélykiáltást a fejében, ez tartotta benne a reményt.

A könnyei csak mélyebbre mosták a szívét szaggató sebet. Ölni akart, bosszút állni a gyilkosokon, de nem volt ereje felállni vagy kinyitni a szemét. Érezte, hogy a lelkébe beette magát a bosszú. Ez tartja még életben, semmi más. Nem érdekelte a szeretet, a remény, csak a vérszomj és a gyűlölet.

Lepergett előtte minden perc, ami a családjával történt. Átkozta magát, hogy elaludt, hogy nem hallgatott a megérzéseire. Elhűlve tapasztalta, hogy az átkokkal nem csak kínozzák, de a lelkét is folyamatosan elpusztítják. Igen… haldoklik, nincs már visszaút.

Nem tudta, hogy mióta fekszik a padlón, de hallotta, hogy valaki beront a házba, és akkor ő is fellélegzett.

Itt vannak - gondolta megkönnyebbülten.

Tompa zajként érzékelte az átkok süvítését, a kiáltásokat. Érezte, hogy lassan elnyeli őt a homály. Sötétségbe veszett, melyet még soha nem tapasztalt.

Mikor Hermione újra kinyitotta a szemét egy cellában volt, de ahogy körülnézett, rájött, hogy nincs egyedül. Azonnal felismerte a cellatársát, aki odalépett hozzá.

- Úgy látom, Scelto elintézte, hogy ne tegyék angyallá – mosolygott Lisszi az új jövevényre.

- Hogy kerültem ide? Miért nem érzek fájdalmat? Mi ez a hely? – kérdezte azonnal, félretéve az udvariaskodást.

- Haldoklasz, de nem csak a tested, hanem a lelked is. Scelto vére egyesült a tiéddel, ezért lehetsz itt, hiszen itt találtál menedéket, ahogy ő is tenné, ha ilyen helyzetben kerülne – válaszolta meg az angyal a kérdéseket.

- Meg fogok halni?

- Azt nem engedem – lépett határozottan a lány elé. – Azonban neked is segítened kell. Fogadd el a rád törő érzéseket, vesd el a kételyeket. A Kiválasztott méltónak talált rá, hogy vele hordozd a terheit, amik nehezebbek bárminél.

Hermione csak hallgatta az angyalt. Próbálta elfogadni a szavait, megérteni azokat, és teljesíteni őket. A világában szükség van rá, még nem halhat meg, nem teheti meg ezt a szívességet Voldemortnak. Erősen koncentrált a nappalijukra, arra, hogy felébredjen. Lassan újra érezni kezdte a fájdalmat az egész testében, újra elnyelte őt a sötétség, de most már nem ébredt fel.

***
Amíg Perselus kint várta a rend tagjait, addig Harry beszaladt a házba. A meglepetés erejével támadott, így sikerült mindkét halálfalót elkábítania és megkötöznie.

Kezdők voltak, tapasztalatlanok, így könnyű volt elbánni velük.

- Vigyétek el, és kérdezzétek ki őket! Tudni akarom, hogy mi volt Voldemort parancsa, és mit tudnak ezek itt. Hermionét pedig magammal viszem – parancsolta a belépő rendtagoknak, akik szó nélkül teljesítették azt.

Harry egész személyisége tekintélyt parancsolt és dühödt árasztott, senki nem mert vele vitatkozni. Valahol mélyen féltek tőle, az erejétől, attól, amire képes lehet.

- Szükségem lenne valakire, aki segít nekem – nézett várakozóan Remusékra, hiszen tudta, hogy Perselus most nem tud vele hazamenni.

- Majd én megyek – jelentkezett azonnal Remus.

- Hermione, kicsim, fel kell ébredned, így nem vihetlek el innen – kezdett el testvéréhez beszélni.

Kérdezgette, élesztgette, de míg nem tudta milyen átkoknak volt kitéve, addig nem mert semmit sem tenni. Csak pár dologban volt biztos: a szülők meghaltak, kínzó és csonttörő átkot használtak és, hogy ezért ő a hibás.

- Harry – suttogta halkan Hermione. Nem bírt többet mondani, de beengedte barátját a gondolatai, az emlékei közé. A smaragd szempár gyorsan kutatta fel az információkat, Hermione alig észlelte, hogy a fejében van.

Látta a fiú szemében, hogy magát hibáztatja a történtekért, mint olyan sok mindenért az életben.
- Most már mehetünk. Kapaszkodjatok belém – utasította a beteget és Remust, majd ismét a tűz segítségével jelent meg a kastélyban.

Harry igézeteket suttogott, bájitalokat adott be, kenőcsöket vitt fel Hermione testére. Remus csak adogatta, amikre szüksége volt, és tette, amit mondtak neki.

A vérfarkas csodálkozva nézett az éppen gyógyító fiúra. Mintha egy idegennel állna szembe, és nem a barátai fiával, akit eddig ismert. Gyakorlott mozdulatokkal ápolta barátját, nem engedett meg magának figyelmetlenséget vagy hibát.

- Most pihenj! – suttogta Hermione fülébe, miután megtett minden tőle telhetőt, hogy megmentse a lány életét.

Intett Remusnak, majd levonultak a szalonba, hogy ott várják a híreket. Harry már kicsit megnyugodott, tudta, hogy barátnője már rendbe lesz, legalábbis fizikailag, de érezte a gondolatai alapján, hogy lelkileg összetört. A hatalmas bűntudat, amit érzett, nem akart elmúlni, annak ellenére sem, hogy látta testvére gondolatai között, hogy nem hibáztatja őt.

Némán üldögéltek a kanapán, a tüzet bámulták megigézve, mintha minden fájdalmuk, gondjuk a lángokban tükröződött volna. Nem mertek megszólalni, hisz akkor elillanna az a képzelt nyugalom.

Remus sokáig gondolkozott, hogy mit mondhatna barátai fiának, de végül úgy döntött, hogy az őszinteség mellett marad.

- Megváltoztál – jelentette, ki egyszerűen. – Már csak az a gond, hogy nem tudom eldönteni, hogy milyen irányban.

- Én sem tudom, én sem – sóhajtott fel keserűen Harry. – Remus, szerinted mennyi idő még? – kérdezte egy idő után.

- Nem tudom, ez attól függ, hogy milyen állapotba vannak a halálfalók, és, hogy ki kérdezi ki őket. Hermione mikor fog felébredni?

Harry nem válaszolt, mivel érezte, hogy Contestar közeledik. Nem tudta, hogy barátja hogyan fog reagálni az angyal érkezésére, de most ez izgatta a legkevésbé.

- Scelto, mi történt itt? Miért nem hívtál? – vonta kérdőre az angyal. Aggódott érte, de nem mert hamarabb megjelenni.

- El tudtam intézni nélküled is. A testvéremnek meghaltak a szülei, őt pedig megkínozták, nem fogok tétlenül ülni, ezt megígérhetem – adott hangot Harry érzéseinek.

- Scelto, ebből elég, egyszerre csak egy dologra figyelj, és az most nem ez a bosszú!

Harry legszívesebben a képébe üvöltött volna, hogy neki ez most mindennél fontosabb, de inkább hagyta, hogy a kék lángok vegyék körbe a testét. A lángokba fojtotta minden érzését, csakhogy végre megnyugodjon, mire a jelenség véget ér.

A percek lassan teltek, ezért Harry inkább felment a szobájába, testvére mellé. Elege lett Remus kérdéseiből is, hiszen neki még teljesen új volt egy angyal jelenléte. Már alig várta, hogy Hermione felkeljen, és beszélgetni tudjanak. Észre sem vette, hogy mikor nyomta el az álom, csak arra eszmélt fel, hogy testvére vizet kér tőle.

- Tessék, de az egészet meg kell innod, mert van benne pár főzet, ami segíteni fog – emelte a lány szájához a poharat, mert látta, hogy magától nem tudott volna inni.

- Ugye nem álom volt? – kérdezte halkan Hermione, aki rögtön sírni kezdett mikor Harry válaszolni akart.

- Sajnálom! – csitította Harry a zokogó lányt.

Záporoztak a könnyei, mintha sose akarnának elapadni. A lelke nem bírta elviselni a fájdalmat, csak kapaszkodott Harrybe, úgy érezte, hogy ezen múlik az élete. Nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy a szülei nincsenek többé. Nincs aki vigyázzon rá, vigasztalja, féltse… már nincs senkije. Bármennyire is kapaszkodott az angyal szavaiba, azok nem nyújtottak segítséget most. Csak sírt, míg az álmok el nem ragadták ebből a szörnyű valóságból.

Harry nem tudott megszólalni, csupán ült, és aggódva karolta át barátnőjét. El sem tudta képzelni a fájdalmát, hiszen ő szülők nélkül nőtt fel, Hermione pedig ismerte őket, tudja mit veszített el. Legszívesebben most azonnal bosszút állt volna, de inkább hallgatott Contestarra, és csak egy valakire koncentrált. Mikor látta, hogy Hermione elaludt, lefektette az ágyba, majd visszament Remushoz, hátha jelentkezett már valaki.

- Hogy van? – kérdezte a vérfarkas aggódva.

- Kettőt találhatsz – felelte gúnyosan Harry. – Hírek?

- Szólj Perselusnak, hogy itt vagy, már jöhetnek.

Harry csak bólintott, majd felvette a kapcsolatot Perselusszal, Albusszal és Contestarral. Jöhettek . Pár pillanat múlva a kandallóba felcsaptak a smaragd lángok, és a két varázsló lépett ki onnan, az angyal pedig a kiválasztott mögött tűnt fel.

- Szóval?

- Voldemort új célpontja Hermione, úgy gondolja, hogy tőle megtudhat mindent rólad, persze ez csak feltételezés – kezdett bele a magyarázatba az igazgató.

- Ezek szerint Ron is veszélybe van – riadt meg egy pillanatra Harry.

- Több mint valószínű, hogy igen - adott igazat a fiúnak Perselus.

- Uraim, a védelmüket én meg tudom szervezni. Victoria és Tutela mától az ő őrzőjük lesz, persze ezt Sceltonak ki kell adnia parancsba – mondta el ötletét az angyal a szobában lévőknek.

- Hogyan tudom őket hívni? – kérdezte azonnal Harry.

- Csak érintsd meg a jelet a karodon, és mond ki a nevüket.

Harry így tett, mire két angyal jelent meg előtte. A három varázslót lenyűgözte a látvány, hiszen nem mindennap láthatnak egyszerre három angyalt is. Harry kiadta a parancsot, annak ellenére, hogy így miatta az angyalok megszegik a szabályokat, hiszen halandó embert nem védelmezhetnének.

Órákkal később Harry visszament Hermionéhoz, addig megbeszélték, hogy hogyan tudják megszervezni a védelmet. Végül Harry úgy döntött, hogy Hermione hozzájuk költözik, és hivatalosan is elismeri testvérének. Persze először a lánynak kell beleegyeznie ebbe, addig nem tehetnek semmit sem.

Mikor a fekete hajú férfi belépett a szobába, látta, hogy testvére az erkélyen ül. Lassan indult el felé, majd leült mellé, és mélyen a szemébe nézett. Remélte, hogy a lány is beleegyezik a tervébe.

- Nem kellett volna felkelned, még gyenge vagy – rótta meg suttogva.

- Nem bírtam tovább ott feküdni, bevettem a bájitalokat, majd kijöttem, és azonnal leültem. Nem kell aggódnod.

- A nyugtató elixírt nem vetted be.

- Nincs szükségem rá.

Harry kételkedve húzta fel a szemöldökét, de nem akarta erőltetni, hiszen ezt ő érzi. Szerette volna elmondani, hogy mire jutottak, de egyszerűen képtelen volt erről beszélni.

Némán nézték együtt a csillagokat, majd együtt figyelték meg napfelkeltét is. Egyikük sem akart megszólalni, ez nem a szavak ideje volt. Hagyták, hogy a hűvös szél az arcukat cirógassa, hogy a friss levegő átjárja őket. A felkelő nap nem csak új napot hozott számukra, hanem egy új életet is. A pirkadat színei lettek az új élet változásai lettek, a levegő az új gondolatoké.

- Voldemort téged akar, pusztán azért, mert a barátom vagy. Sajnálom – törte meg a hosszú csendet Harry. Hangja tele volt önváddal és megbánással. – Ha tehetném, akkor visszaforgatnám az időt, és mindent máshogy tennék.

- Nem engedném meg neked, hiszen akkor mi sem lennék barátok, nem azok lennénk, akik most vagyunk – ölelte meg Hermione.

- Viszont a szüleid élnének – bújt ki Harry az ölelő karok közül.

- Igen, élnének, de meghaltak, nem tudunk mit tenni.

- Szeretném, ha ide költöznél hozzám, így nagyobb biztonságban tudnálak. Egy angyal fog rád vigyázni, és persze Ronra is. Ha te is szeretnéd, akkor elintézhetnénk, hogy hivatalos legyen a szertartásunk, így a papírforma szerint is Potter lennél – vázolta fel Harry az elképzeléseit.

- Lehetek őszinte? – kérdezte Hermione, de a választ meg sem várva folytatta. – Először azt hittem, hogy elvesztettem a családom, hogy már nincs senkim, de rá kellett jönnöm, hogy ti még mellettem vagytok. Te és Ron jelentitek nekem mától az egész családomat. Azon az éjszakán Hermione Granger meghalt, de egy új ember is született akkor. Nem szeretném, ha kihagynál bármiből is, részese akarok lenni a harcnak, és nem csak a Voldemort elleninek.

Harry nem mert megszólalni. Nem akarta testvérét veszélybe sodorni, de rá kellett jönnie, hogy ezzel elkésett. Már akkor érezte benne a bosszút, a tenni akarást, és ez ellen nem tehetett semmit. Nem zárhatja ketrecbe, hogy megóvja mindentől, mégha legszívesebben ezt is tette volna.

- Ez esettben isten hozott Hermione Granger Potter – állt fel Harry, és nyújtott kezet a, hogy felsegítse.

- Nem, ég veled Hermione Granger Potter, és isten hozott Jane Potter – fogta meg a felé nyújtott kezet a Potter család legújabb tagja.