Jane lassan nyitotta ki a szemét, óvatosan mozgott, mert egy meleg testet érzett maga mellett. Már meg se lepődött azon, hogy Harry fekszik mellette, minden bizonnyal vele maradt éjszaka. Halk lépésekkel elindult a konyha felé, de csak lassan ért oda, hisz még eléggé gyenge volt.

Nem hiszem,, hogy jó ötlet volt felkelnem. Harry meg fog ölni, mert egyedül sétálgatok- gondolta magában.

Amint belépett a konyhába rögtön neki támaszkodott a pultnak, hogy erőt gyűjtsön a reggeli elkészítéséhez. Mélyeket lélegzett, mintha koncentrálna valamire, elméjét próbálta megnyugtatni, és közben észre sem vette, hogy egy gyönyörű angyal jelenik meg előtte.

Kizárta a külvilágot, hiszen szülei arca mindent feledtettek vele. Érezte az ölelésük melegét, a szeretetük által nyújtott biztonságot. Nem foglalkozott azzal, hogy már csak pillanatok választják el az összeeséstől, élvezte, hogy elmerülhet az emlékei között.

Az angyal azonnal elkapta a lányt, mikor látta, hogy épp összeesni készül. Felvitte az egyik üres szobába, lefektette az ágyra, majd felébresztette. Úgy gondolta, ideje, hogy megismerjék egymást.

- Meggondolatlan voltál, pedig, ahogy én tudom, te nem erről vagy híres – mondta Janenek, mikor kinyitotta a szemét.

- Ki vagy te? – kérdezte, amint rájött, hogy nincs egyedül. Ahogy végignézett az ismeretlen nőn, rögtön észrevette, hogy egy angyal ül előtte.

- A nevem Victoria, mától én fogok rád vigyázni. Viszont, ha így haladsz, akkor nem sokat tehetek – rótta meg a meglepődött lányt.

- Azt hittem, hogy jobban vagyok.

- Tévedtél – mosolygott rá Victoria a lányra.

Percekig ültek némán, mikor valaki berontott az ajtón, ezzel megijesztve Janet. Az angyal csak mosolyogva szemlélte az ijedt fiút.

- Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy máskor nem tűnsz el mellőlem – mondta azonnal Harry, amint megpillantotta testvérét. Nem akarta, hogy hangja vádlónak tűnjön, de nem tudott ellene semmit sem tenni.

- Ígérem, de most magunkra hagynál? Lesz, aki vigyázzon rám.

Harry szó nélkül hátat fordított, és magára hagyta a két lányt. Nem akarta zavarni őket, tudta, hogy meg kell bízniuk egymásba, különben nem fognak tudni együttműködni.

- Mesélj nekem, Jane – kérte halkan az angyal, miközben mélyen az előtte ülő lány szemébe nézett.

Jane nem tudta elfordítani a tekintetét a védelmezőjéről. Látta a szemében a sajnálatot, a részvétett és az együttérzést. Maga se tudta, hogy mit vár el tőle az angyal, de beszélni kezdett.

Órákon keresztül beszélt a gyerekkoráról, nem felejtve ki a szülői gondoskodást, az akkor barátoknak hit ellenségeket. Mesélt az álmairól, vágyairól, terveiről. Nem tagadta a könnyeit, a mosolyait, mikor a roxforti évek kerültek szóba, vagy mikor a fiúkkal való barátságáról és közös kalandjaikról mesélt.

Sírt és nevetett egyszerre, érezte, most temette el igazán a múltját. A múltját, mely vigaszt és szenvedést hozott, de az övé volt, csak az övé.

Victoria nyugodtan ült a fotelban, de belül kavarogtak az érzései. Sose gondolta volna, hogy ez a lány ennyi szenvedést kibírt, hogy ekkora kitartás lakozik benne. Harry sokat mesélt róla, de most értette meg igazán, mekkora szüksége van a lánynak Harryre.

Irigység lobbant fel az angyal szívében, mikor Jane testvéréről kezdett el mesélni. Irigyelte azt a mély kapcsot, ami köztük van, ami a három barát között van. Neki sohasem voltak igazi barátai, nem érezte szükségét, de most akaratlanul is vágyakozni kezdett utána.

Mikor Jane végre befejezte a mesélést, az angyal felállt, és megölelte őt. Hagyta, hogy az érzések átjárják, nem érdekelve őt, hogy így a lány is megérzi őket. Tudatni akarta vele a tiszteletet, a hűséget és az együttérzést.

- Köszönöm – suttogta Jane könnyes szemmel. A lelke sebei begyógyulni látszottak, és ezt ő is érezte.

- Nem, én köszönöm neked, hogy ezt mindmegosztottad velem – mosolygott Victoria. – Azonban nem csak a múltadról és a jelenedről szeretnék hallani, hanem a jövődről is.

- Van értelme a jövőről beszélni, ilyen események kereszttüzében? – kérdezte sötét hangon Jane, hisz számára a jövő sötétségbe merült, már eltaszította magától a reményt.

- Míg élünk, addig igen. Mi értelme a mát átélni, ha nem akarjuk a holnapot? Miért fekszel le aludni, ha nem akarsz többé felkelni? Nem kell reménykedni, nem kell optimistának lenned, de hinned kell, mindig. Ezt ne felejtsd el, kérlek!

Igaza van, muszáj hinnem benne, hiszen másként, hogyan állhatnék a barátaim mellé.

- Igazad van, ne haragudj.

Pár percig néma csendben ültek. Élvezték a csend halk szuszogását, a levegő suhogását. Jane nézte az ablakon beszűrődő napfényt, miközben a jövőkéről gondolkozott. Minél több elhatározás született benne, annál élesebbek lettek az elképzelései. Vett egy mély lélegzetet, majd határozottan hangot adott a gondolatainak.

- Harry mellett maradok, hiszen nemsokára meg kell ütköznie az angyalokkal és a démonokkal. Ott szeretnék lenni vele, amikor beteljesíti a sorsát. Biztos vagyok benne, hogy ezt Ron se gondolja másként. A Roxfort után pedig megpróbálom túltenni magam ezen az időszakon.

- Harry nem fogja megengedni nektek, hogy ott legyetek. Biztos vagyok benne, hogy valakit megbíz majd azzal, hogy itt tartson titeket.

- Nem fogom az engedélyét kérni, nem lesz más választása – nevette el magát Jane.

-
***
Harry a szalonban beszélgetett Contestarral, Vindictaval, Perselusszal és nagyapjával. A terv utolsó részleteit dolgozták ki. Mindent elismételtek százszor, hiszen nem akartak semmilyen hibát, bár tudták, hogy minden tervben van hiba.

- Amint kihozom Lisszit a börtönből, ti rögtön támadni kezdtek. Két napunk van, hogy összeszedjük azokat, akik minket támogatnak. Contestar?

- Scelto, te parancsolsz az angyalok seregének, bármikor harcba hívhatod őket.

- Már említetted, de nem akarok olyan sereget, akik nem támogatják az ügyünket. Nem harcolnának szívből-lélekből – válaszolta gyorsan, hiszen tisztába volt azzal, hogy így a csatát azonnal elvesztenék.

- Az északi és keleti törzsek melletted állnak, a déliek semlegesek, bár még meggyőzheted őket, de a nyugatiak Falsus mellett állnak.

- Én győzzem meg őket? – kérdezte meglepetten Harry.

Mit mondhatnék nekik? Gyertek és haljatok meg értem, hogy Lisszit kiszabadítsuk, és a démonok oldalán harcoljatok? Ez képtelenség, hiszen, ha eddig nem akartak harcolni, most sem fognak.

- Jól értesz a meggyőzéshez, ha a szükség úgy kívánja – felelte Perselus nyugodtan.

- Egy próbát megér, fiam, hiszen minden angyalra szükségünk lesz – bíztatta unokáját az igazgató.

- Rendben, de nem fogok nekik hazudni – adta meg magát. – A démonok a mi oldalunkon állnak?

- Marna, Osilon és Dauth igen, de a többiek Falsus oldalán fognak csatába vonulni – felelte Vindicta kiismerhetetlen hangon. Sohasem képzelte volna, hogy a démonok egyszer az angyalok oldalára állnak majd, de azt sem, hogy az angyalok a démonoknak fognak egyszer hinni. – Még ma beszélned kell velük, látniuk kell, ki viszi őket csatába.

Harry csak bólintott, hogy megértette. Gondolatban már előre felkészítette magát a rá váró nehézségekre.

Órák múlva Harry azon kapta magát, hogy Vindicta és Contestar között áll, és egy seregnyi démonnal néz farkas szemet. Most értette meg igazán azt, amit a pokol királynője mondott neki pár nappal ezelőtt.

Ne feledd, Scelto, hogy a démonok hajdanán angyalok voltak, bizonyos szinten a mai napig azok. Angyalok, kik elvesztették reményüket, emberek kiket a szenvedés, a fájdalom ölt meg. Alapvetően nem rosszak, csak a fájdalom gyermekei. Olyan mélységeket ismernek, ahová igazi halandó ember nem tud lesüllyedni. Ismerik a legmélyebb feketeséget, melytől még a Halál is fél. A félelem a táplálékuk, a szenvedés az életük, a reménytelenség a jövőjük. Angyali démonok és démoni angyalok, olyanok mint mi vagyunk, Scelto, pontosan olyanok.

- A fájdalom gyermekei vagytok, ezt hallottam rólatok – kezdett bele Harry. Hangosan, érthetően és határozottan beszélt, ezzel felhívva magára a démonok figyelmét. – Kételkedtek bennem, én is ezt tenném a helyetekben, de a segítségeteket kérem. Falsus felrúgott egy évszázados szövetséget, eldobta magától a béke gondolatát, és hagyta, hogy a démonok és az angyalok örökös harcban éljenek. Változtathattok ezen, itt a lehetőség, angyalok és démonok karöltve legyőzhetik, és azokat is kik segítik őt. – Pár pillanatig csendbe maradt, és kereste a támogató arcokat. Meglepődött, mikor látta, hogy milyen erősen lángol az elszántság a démonok arcán, ebből merített erőt a folytatáshoz. – Nem különböztök egymástól, csupán az angyalok tudnak szárnyalni, de ugyanolyan érzések lakoznak bennetek. Tükörképei vagytok egymásnak, és együtt - angyalok és démonok - tükörképei vagytok az embereknek. Vívjuk meg az utolsó nagy csatát együtt, hisz csak így győzhetünk!

Mikor a Kiválasztott befejezte a beszédet vad tombolás tört ki. Egy elszánt sereggel nézett farkasszemet, és ez örömmel töltötte el. Tudta, az első csatát már megnyerte, már csak a délieket kell meggyőznie.

Perselus büszkén nézte az előtte álló fiút, férfit. Olyan tekintélyt és tiszteletet vívott ki önerőből, mely eddig egy embernek sem sikerült. Most látta igazán, hogy mennyire megváltozott az angyalokkal töltött idő alatt. Mikor előrántotta kardját, hogy a démonokat jobban feltüzelje, rádöbbent, hogy itt most Harry a parancsnok. Nincs ember, aki most meg tudná őt állítani, nehezen ismerte be, de itt és most félt Harrytől, és örült, hogy egy oldalon állnak.

Vindicta és Contestar elégedett pillantást váltottak, hiszen pontosan ezt várták Sceltotól. Ő lesz aki egyesíti azt a két annyira egyforma fajt, pont úgy ahogy egy régi monda megírta. A tűzből előlépő férfi, ki magában hordozza a sötétséget és a világosságot, hogy egyszer majd ebből kovácsoljon fegyvert ellenségeivel szemben.

- Scelto – visszhangozta egymás utána a sereg. Harry nem tétlenkedett, kardja pengéjét kék lángok ölelték át, ami végül átterjedt egész testére.

- A csata napján találkozunk – kiáltotta, majd a tűz gyűrűjében eltűnt, hogy a déliek előtt tűnjön fel.

Az előtte álló angyal sereg teljesen más érzéseket váltott ki belőle, mint a démonok látványa. Most azok között van, kik egykor tanítottak őt, akik között élt. Ismerte szokásaikat, kultúrájukat.

Megvárta, míg a többiek is megérkeznek, majd letérdelt az angyalok előtt, és a homlokához emelte kardját, ezzel fejezte ki tiszteletét. Látta a rémületet a szemükbe, mikor megpillantották Vindictat, de nem mertek kardot rántani.

- Látom a szemetekben a félelmet és a zavarodottságot. Ez ellen nem tudtok mit tenni, de nem is akarom, hogy tegyetek ellene bármit is. Ez hajtson titeket, ha velünk harcoltok, és még valami. Az elárultak bosszúja. Mennyi szerettetek halt meg, mert Falsus elárult titeket? Emberi mércével is borzalmas a tette, de az angyalok szemével megbocsáthatatlan! Gondoljátok ezt végig, és ha mellettünk álltok, akkor a csata napján találkozunk, hogy bosszút állhassatok!

Nem mondott többet, nem várta azt a fergeteges tombolást, amiben pár perce volt része. Inkább megfogta Vindicta kezét, hogy végre újra a kastélyba lehessen. Nem akarta megidézni az Azul Fuegot, mert ezzel csak emlékeztette volna az angyalokat a Nagy Csatára.

Mikor a szalonba mindenki kényelmesen elhelyezkedett folytatták a tervezést. Senki nem említette Harry beszédeit, érveit, hagyták, hogy ő maga gondolja végig a dolgokat.

- Elegen leszünk Vindicta? – kérdezte fáradtan Harry. Teljesen kimerült, pedig ma még edzeni is alig edzett.

- Sokan leszünk, ez nem kétséges, de Falsus sem tétlenkedik. Sorba szervezi be az angyalokat és démonokat. A legszörnyűbb pedig, hogy olyan lényeket idézett meg, kik évezredek óta nem voltak ezen a földön. Senki nem ismeri igazi természetüket, nem tudjuk, hogy mire képesek. Olyan dolgokkal játszik, melyek könnyen a vesztünket okozhatják – válaszolta nyers őszinteséggel a királynő.

- Mik ezek a lények?

- Mi csak helgrindeknek nevezzük őket.

- Scelto, milyen halandók lesznek még melletted? – kérdezte Contestar.

- Csak én – válaszolta egyszerűen, nem gondolva bele, hogy ezzel mekkora vitát szíthat.

- Ezt felejtsd el! Albus és én ott leszünk – pattant fel Perselus a kandalló elől. Nem fogja egyedül odaengedni Harryt, ebben biztos volt.

- Engem se fogsz itt hagyni – hangzott egy lágy hang az ajtó felől. Mindenki odanézett, és meglepetten nézték az erős és határozott barnahajú lányt. Olyan elszántság sugárzott az arcáról, melyet a szobában lévők is megirigyelhettek.

Harry szóhoz sem jutott, hiszen ha Jane jön, akkor Ron is, ebben biztos volt. Szeretet, öröm, harag és nyugtalanság járta át a lelkét. Pár percig néma csendben állt, csak utána szólalt meg.

- Nem fog velem jönni az egész családom. Valakinek Lisszire is vigyáznia kell, a sebesülteket el kell látnia, nem jöhettek Ronnal – próbált észérveket felhozni, de félt, hogy nem sikerül majd meggyőznie a lányt.

- Nem ismerem az angyalokat, nem hiszem, hogy olyan jó ápolónő lennék, de a véred miatt értek a kardforgatáshoz, erősebb lett a mágiám. Veled megyek, akár akarod, akár nem. Már eldöntöttem.

Nem mondott többet, hanem hátat fordított és felment a lépcsőn. Mindenki Harryt nézte, ahogy utána fut, és néma pillantásokat váltottak.

- Jane, állj már meg – szólt utána, de tudta, hogy hiába. Kopogás nélkül bement a szobájába, ahol még mindig Victoria ült.

- Nem jöhetsz velem, nem jöhettek velem Ronnal. Olyan veszélyek vannak ott, melyekkel még sohasem találkoztatok. Nem akarok úgy harcolni, hogy közben miattatok is aggódnom kelljen – kétségbeesett hangját már nem is akarta leplezni. Nem akart mást, mint, hogy biztonságba tudjon mindenkit.

- Rendben, nem megyek veled, hanem itthon fogok aggódni Ronnal, hogy aztán egy nagy hülyeséget tegyünk tétlenségünkben. Teljesen igazad van.

Harry szava elakadt, hiszen biztos volt benne, hogy megteszik. Nem fognak várni rá, ő is harcba menne velük ilyen helyzetben.

- Ígérd meg, hogy Victoria mellett leszel végig, ha megsebesülsz, azonnal hazajössz, és nem hősködsz!

- Ezt neked is mondhatnám – mosolygott rá Harryre megkönnyebbülten – Viszont, hogyan fogok hazajönni? Tudtommal ott nem lehet hoppanálni.

- Majd ezt holnap megbeszéljük, mikor átmegyünk Ellas mezejére – azzal megölelte a lányt, és egyedül hagyta a szobában, hogy pihenhessen.

Harry a szobájában ült, és várta, hogy Victoria végre megjelenjen.

- Scelto – suttogta az angyal lágy hangján, melybe Harry annyira beleszeretett.

Nem szólaltak meg, élvezték egymás ajkainak ízét, a forró ölelések nyújtotta vigaszt. Szenvedély, szerelem, vágy, ez volt mindenük, de mégis boldoggá tette őket, erre a pár röpke percre.

- Hiányoztál – súgta Harry az angyal fülébe, mikor már egymás karjaiban nézték a csillagokat.

- Legenda leszel, Scelto, és félek, hogy elveszted majd önmagad.

- Míg a szeretteim mellettem vannak ez nem fog megtörténni. Ígérem neked – felelte határozottan a lány szemébe nézve.

Harry sohasem sejtette, hogy ennyi szenvedély van egy angyalba, főleg, ha rápillantott a mellette szuszogó nyugodt arcra. Ritkán aludtak az angyalok, nem volt rá szükségük, hacsak nem merítette ki őket teljesen az életük, ilyenkor szükségük van néhány óra pihenésre. Megsimogatta a nyugodt arcot, egy apró csókot lehelt az ajkaira, majd csendben elhagyta a szobáját.

Hangtalanul osont végig a folyosón, hogy elérje Perselus ajtaját. Kopogtatott, majd a választ meg sem várva, benyitott a szobába. A férfi már nyúlt a pálcájáért, mikor megérzett egy meleg kezet a vállán.

- Én vagyok az, Perselus.

- A szívbajt hoztad rám, kölyök – morogta álmosan.

- Bocsánat, nem szándékos volt.

- Persze – dünnyögte csendesen, de azért rámosolygott Harryre.

Beszélgettek pár órát, kívülállóknak talán semmiségeknek tűnő dolgokról, de számukra ez nagyon fontos volt. Apró dolgok, hétköznapi közhelyek, átlagos felvetések. Mostanában kevés ilyenben volt részük, a kemény edzések, a folytonos tanácskozás teljesen elvette az energiájukat.

- Perselus, még mindig szeretnéd, ha ideköltöznék? – kérdezte kicsit aggódva Harry. Már régen meg akart beszélni a férfival valamit, de eddig nem merte szóbahozni.

- Persze, azt hittem, hogy ez egyértelmű volt.

- Igen, de akkor még nem volt Jane. Nem szeretném egyedül hagyni, így a szünetekben szeretném, ha velem lakna, hisz nincs hová mennie. Viszont, ha nem szeretnéd, hogy velünk éljen, akkor intézkednem kell a csata után.

Perselus párszor próbálta félbeszakítani Harryt, de végül feladta, és várta, hogy befejezze a mondandóját. Már akkor tudta, hogy ez be fog következni, mikor a lánynak meghaltak a szülei.

- Természetes, hogy ideköltözhet, de nem tudom, hogy hogyan fogok elviselni három griffendélest.

- A legjobb formánkat fogjuk hozni – nevetett Harry Perselusra, főleg mikor látta a tanára arcát.

- Én is ettől félek – nézett sötéten, mégis vidáman Harryre. – Most már ideje egy kicsit pihenned, pár óra múlva ébredned kell.

Harry nem a szobája felé vette az irányt, hanem a kertbe igyekezett. Eddig sikerült tagadnia, hogy mennyire hiányzik neki Lisszi. Képes volt ájulásig hajtani magát, hogy ne kelljen védangyala vigasztalására, bölcs szavaira gondolnia. Erősen megmarkolta a nyakában lévő láncot, és felidézte az angyal arcát, nem tudva, hogy ezzel milyen erős kapcsolatot teremt meg.

Zuhant a sötétség felé, hogy másodpercek múlva egy cellában találja magát. Fázósan ölelte át meztelen felsőtestét, és gyorsan körbetekintet, míg végül Lisszi ismerős szemébe nézett.

- Lisszi – mondta ki hangosan, majd hagyta, hogy az angyal sírva átölelje. Ezek nem csak az öröm könnycseppjei voltak, hanem a szomorúságé is.

- Gyere, kiviszlek innen – ragadta meg Harry az angyal kezét.

- Nem tudsz kivinni innen. Legalábbis nem most – simított végig védence arcán. – Végre használtad a medált, de azt javaslom, hogy a csata idején inkább ad oda Janenek, így bármikor haza tud jutni.

- Honnan…?

- A védencem vagy még mindig, és míg élsz, addig én mindenről tudni fogok, persze, ha nem zársz ki az elmédből – felelte komolyan.

- Akkor készen állsz?

- Én igen, de te még nem. A mai napon sok emberrel kellett beszélned, de még vár rád valaki. Azt hiszem, hogy nélküle nem vághatsz bele a csatába.

- Ronra gondolsz, ugye?

- Igen, rá, de csak akkor fogod tudni irányítani a sereget, ha mindhárman együtt lesztek.

Harry még válaszolni se tudott, mert érezte, hogy a feketeség megint elnyeli. Mikor ismét kinyitotta a szemét már a legjobb barátja ágya mellett állt. Nem tudta, hogy mit is tehetne most, így várt pár percet, míg összeszedte a gondolatait, és kigondolta a legjobb megoldást.

- Ron, ébredj! – kezdte el ébrezgetni, nem sok sikerrel. Ilyenkor átkozta a barátja alvás imádatát.

- Ron, Merlinre kérlek, ébredj már fel! – folytatta kicsit hangosabban, de erre csak motyogást kapott válaszul.

Harry nem bírta tovább, és egy vödör vízzel fellocsolta Ront, miközben el is némította, megelőzve az ordibálást, és a hangos káromkodást. Mikor látta, hogy kicsit lenyugodott rögtön megszárította és feloldotta az átkot.

- Baj van, Harry? Hermione, vagy más valami? – kérdezte aggódva.

- Velem kell jönnöd a kastélyba, ott mindent el fogok magyarázni. Anyukádéknak küldök egy levelet, amint felébredtek.

Ron bólintott egyet, és elkezdett felöltözni. Nem akart vitatkozni Harryvel, megtanulta elfogadni a döntéseit, mégha nem is magyarázza el neki rögtön.

- Ron, mielőtt indulnánk tisztázzunk kell pár dolgot. Nem tudom, hogy Tutela mennyit mondott el neked, de Hermione most már Jane, hívd így kérlek. Elég forgalmas lett a kastély mostanában, szóval semmin se lepődj meg.

- Indulhatunk – mondta Ron ijesztő komolysággal a hangjában.

A két fiú Hermione ágya előtt jelent meg, ezzel úgy megijesztve a lányt, hogy egy tőrt húzott elő a párnája alól.

- Merlinre Herm… Jane, mi ütött beléd? – kérdezte Ron ijedten. Harry csak figyelmesen nézte a lány felkészültségét, javuló reflexeit.

- Máskor ne jelenjetek meg csak úgy az ágyam mellett, és semmi baj nem lesz.

- Jane, egy kicsit menj arrébb, mi is le akarunk feküdni – utasította vidáman Harry a testvérét.

A három fiatal kényelmesen elhelyezkedett, majd Ron és Jane érdeklődve néztek Harryre, hogy elmagyarázza, mégis mi történt.

A Kiválasztott vett egy mély lélegzetet, majd mesélni kezdett. Nem hagyott ki semmilyen részletet sem. Terveket, tényeket, érzéseket nyílt őszinteséggel tárt barátai elé. Furcsa volt számára, ahogy elmesélte az elmúlt napok eseményeit: a csata előkészítését, a terveiket, a félelmeit, és, hogy a mai napon mit tett a győzelem érdekében.

Ron nem tudott igazán megszólalni, próbálta átgondolni és megérteni azokat, amiket hallott. Azt rögtön észrevette, hogy Janet nem nagyon lepték meg a dolgok. Egy dologban biztos volt, nem fog itt maradni, velük fog tartani.

Már felkelt a Nap, mire sikerült elaludniuk. Harry pár óra alvás után ismét kiment a kertbe. Már meg sem lepődött, mikor hátulról átkarolta őt Victoria.

- Vigyázni fogok a testvéreidre, de ígérd meg, hogy túléled, nem akarok egyedül maradni, ha túlélném.

- Nem maradnál egyedül – ölelte magához az angyal.

Forró csókot váltottak, majd együtt néztek fel a megjelenő Vindictara.

- Indulnunk kell, szedd össze az embereket és magadat is!