Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett az utolsó fejezetre várni. Ez a történet végigkísérte a mindennapjaimat, talán ezért volt ilyen nehéz befejezni. Rengeteget dolgoztam vele, főleg ezzel a résszel, remélem nektek is tetszeni fog. :) Ha gondoljátok, akkor ajándékozzatok meg egy kritikával, vagy szimplán csak élvezzétek a történet végét. Nos, íme, itt az Álarcok és igaz szívek utolsó fejezete.

***
Harry sietős léptekkel indult el a kastély irányába, hiszen nem sok ideje maradt arra, hogy mindenkit felébresszen. Sejtette, hogy a barátai nem aludtak sokat, de meglepődött mikor mindenkit a szalonban talált.

Mielőtt megszólalt volna, figyelmesen körülnézett, minden apró részletet megfigyelt. A szemekben tükröződő elszántság boldogsággal töltötte el, de a félelem nyomait nem tudta mindenki elrejteni.

- Látom, nem bírtatok aludni – törte meg végre a csendet Harry. – Ideje, hogy Ellas mezejére menjünk, a többiek már várnak ránk. A további teendőket majd ott megbeszéljük.

Senki nem válaszolt, csak egy bólintással jelezték, hogy megértették. Felálltak a helyükről, majd Ron és Jane Harry mellé állt, hogy elvigye őket Ellasra.

Pillanatok múlva már egy élettel teli mezőn találták magukat. Mindenhol angyalok és démonok rohangáltak, hogy elintézzék a csata előtti teendőiket, a sátrakat egymás után húzták fel valamilyen varázslat segítségével. A szél magával hozta a fegyverkovácsok utasításait, a vezetők parancsait.

Harry nem tétlenkedett, azonnal odament valakihez, hogy megkérdezze, merre van a sátruk.

- Scelto, már vártunk rád – hajolt meg mélyen a démon Harry előtt. – A sátradat már tegnap felhúztok, remélem, elégedett leszel vele. A páncélod pár óra múlva kész lesz, és azok a tőrök is, amiket kértél. Kérlek, kövessetek!

Ron csodálkozva szemlélte ezt a világot, hiszen teljesen idegen volt számára. Idegesen lépkedett társai után, csak az nyugtatta, hogy barátai mellette voltak.

Mikor Harry elhaladt valaki mellett, az mélyen meghajolt, egyesek kardjukkal tisztelegtek előtte. Valahol ez jó érzéssel töltötte el, de mégis leginkább feszélyezte őt. Félt, hogy csalódást fog okozni a harcosoknak, és elveszti a bizalmukat.

Harry nem figyelte, hogy merre mennek, hanem folyamatosan gondolkozott. A terveket ismételte a fejében, hibákat keresett, veszélyeket látott.

El szeretett volna futni a rá váró feladat elől, de tudta, hogy ezt nem teheti, és szíve sem engedné. Nem a haláltól félt, hanem a vereségtől. Megijesztette a gondolat, hogy családja, szerettei és a mellette harcolók meghalnak, és ez az ő lelkén fog száradni.

Arra eszmélt fel, hogy a démon félrehúzza sátra bejáratát. Nem habozott, hanem azonnal belépett, majd lenyűgözve nézett körbe.

Az egész sátor egy királyi lakosztálynak nézett ki, melyből nem hiányzott semmi. Könyvek, tekercsek, asztalok, pennák, amikre csak szüksége lehet.

- Princeps, kérlek, öltözz át, míg a társaidat elkísérem a sátrukhoz. Ha szeretnél valamit, azonnal szólj Desidernek, majd ő intézkedik.

- Öltözzetek át, majd gyertek azonnal vissza. A páncéljaitok már készen vannak, és a fegyveretek is – utasította a többieket Harry, majd kimondta a démon által említett nevet.

Egy másik démon jelent meg előtte, akit erőteljes aura lengett körül. Határozott kiállásával, félelmetes külsejével elérte, hogy Harry örüljön, hogy az ő oldalán harcol.

- Princeps – hajolt meg Desider.

- Miért hívtok princepsnek? – kérdezte Harry, bár nem ezért hívta őt.

- Mi így hívjuk vezetőnket, ki harcba visz minket. Ha valaki ezt a megnevezést használja, azzal a feltétlen hűségét fejezi ki.

- Köszönöm hűséged, remélem, hogy nem fogsz csalódni bennem – hajtotta meg fejét. - Szeretném, ha a csata előestéjén minden harcos a sátram előtt lenne, hogy beszéljek velük.

- Értettem – mondta Desider, majd el is tűnt.

***
Jane mély sóhajjal vette le ruháit, nem foglalkozva azzal, hogy Victoria is vele van. Nem találta a helyét ebben a közegben, nem tudta, hogy mit is mondhatna az idegen arcoknak. Gondolatai az esti szertartás körül forogtak, amit nem kerülhetnek el Harryvel, ha már egyszer belevágtak.

- Szereted Sceltot? – kérdezte Victoria halkan, habár tudta a választ.

- Az életemnél is jobban, pont úgy, ahogy Ront. Miért kérded?

- Tudom, hogy mire készültök, de tudnod kell, hogy ez nagyon veszélyes.

- Tisztába vagyok vele, de meg kell tennünk. A szertartás egyik felén már túl vagyunk – Jane hangja kicsit hangosabb volt, mint szerette volna, de már ezerszer átgondolta ezt, és nem fog meghátrálni.

Victoria lehajtotta a fejét, nem mert a lány szemébe nézni. Irigység és féltés, csak ezt érezte, és nem akarta, hogy Jane ezt észrevegye. Tudta, hogy ha belevágnak, akkor az az életükbe is kerülhet. Kockázatos lépést vállaltak, de segíteni fog nekik.

- Egyedül nem hajthatjátok végig, segítségre lesz szükségetek – vett egy mély levegőt az angyal, és csak azután folytatta. – Veletek leszek végig, hogy segíteni tudjak váratlan helyzetek esetén.

- Köszönöm, Harry nevében is – mosolygott rá lágyan Victoriára.

***

Harry mély csendbe burkolózott barátai távozása után. Szíve hevesen kezdetett el dobogni, ha a harcra gondolt. Már megbeszélte a többiekkel a további teendőket, s csak nyugalomra vágyott, mielőtt befejezik Jane-nel a szertartást.

Sokat gondolkozott azon, hogy jó ötlet-e ez, hisz az életük a tét. Elfogad minket a mágia minden rejtett mélysége? Tette fel magában minduntalan a kérdést, és csak remélni merte, hogy a válasz igen.

- Itt az idő, Harry – lépett be Jane a sátorba.

- Tudom, ideje indulnunk – mondta, majd lassan felállt, és kézen fogta testvérét.

Hallgatásba merülve sétáltak a kis tisztáshoz, nem akartak megszólalni, tudták, szavaknak itt nincs helye.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Harry suttogva.

- Te biztos vagy benne? – szólt Jane válasz helyett. Ezt már rég eldöntötte, nem most fogja meggondolni magát. - Tudod mostanában túl sok kérdést tettünk fel, azt hiszem, hogy már semmiben sem vagyunk biztosak. Viszont ideje lenne bíznunk a jövőben, mert különben mindent elveszthetünk.


Harry nem felelt semmit erre, hiszen ő már régen elvetette a szép jövő gondolatát. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha túléli.

Megálltak egymással szemben, majd megpróbálták kizárni a külvilágot. Nem foglalkoztak a sötétség zajaival, a szél borzongatásával, sem a figyelő szempárral. Mindketten egy gyönyörű ezüst tört vettek elő, amire szimbólumok voltak vésve.

- Fogadjátok el a vért elemek, melyet önként adtunk nektek – kezdett el beszélni Harry miközben megvágta tenyerét, hogy vére a földre hulljon.

- Tűz, oltalmazz!

- Föld, kelts életre!

- Víz, tisztíts meg!

- Levegő, szabadíts meg!

Nem figyeltek arra, hogy mi történik körülöttük, nem foglalkoztak a tomboló viharral, csak kiáltották egymás után az ősi igét.

- Fogadjatok el minket ősi elemek

- Pecsételjétek meg eskünket, hogy vérünk testvér legyen!

Kábultan néztek egymás szemébe, miközben megfogtak a másik véres tenyerét. Ők választották ezt, és most kiderül, hogy az elemek elfogadják-e őket.

Victoria feszülten nézte a párost, felkészült rá, hogy azonnal közbelépjen, ha szükséges. Sokat beszélt erről Harryvel, hogy a fiú pontos képet kapjon, hogy körülbelül mi is fog történni.

***

- Ez pontosan hogyan működik? – kérdezte Harry caelai szobájában.

- Először is magának a mágiának kell esküt tennetek, hogy testvérek lesztek ezentúl, amit vérrel pecsételtek meg. Igazából ez a könnyű része, mert a természet, az elemek, már nehezen fogadnak el bárkit is. A szándéknak nemesnek és őszintének kell lennie, hisz tudod milyen szeszélyes például a tűz is. Ha nem fogadnak el titeket, akár meg is halhattok.

- Mi történik a szertartás közben?

- Azt senki nem tudja, hisz nincs olyan lény, ki ezt láthatta volna – hajtotta le fejét Victoria. – Meg fogod tenni, ugye? – kérdezte szomorúan.

- A döntés már Hermione kezében van.


***
Victoria elhűlve nézte a páros körül kialakuló természeti jelenséget. Szinte az arcán érezte a tűz simogatását, a hűvös víz lágy érintését. Harryt és Janet különböző színű lángok ölelték át, melyek védelmezték őket. A föld megnyílt körülöttük, a vérük felemelkedve vad táncot járt, és beleolvadt a smaragd lángok gyűrűjébe.

Az angyal nem mert közbelépni, valamilyen ismeretlen hatalom nem engedte ezt neki. Nem tudta, hogy mi történik, de érezte, hogy az elemek a két fiatal pártját fogják.

Élete során most érzett először ilyen hatalmas kötődést, szeretet. Tudta, hogy ezeknek milyen nagy erejük van, de egy kicsit megijedt, ahogy a természet megmutatta őket. Fegyvert látott bennük, egy élet átkait és megpróbáltatásait.

Villámként csapott belé a tudat, hogy neki nem itt van a helye. Ez egy olyan dolog, amit neki nincs joga látni, vagy érezni.



Csodálkozva döbbent rá Harry, hogy egyáltalán nem fél az őt körülvevő tűztől. Ámulva, szinte kívülállóként látta az eseményeket. Lelke szárnyalása, vére lüktetése mámorító érzéssel töltötte el, mintha valami kiszabadult volna belőle. A teher, ami eddig a szívén ült, leesni látszott, hagyva, hogy fellélegezhessen.

Janenek szinte lángolt a vérre, perzselte az egész testét. Lelkének sebei felszakadtak melyeket a tűz azonnal összeforrasztott. Béke és háború egymás után szállta meg őt, nem hagyva lehetőséget a menekülésre.

Erősen fogta Harry kezét, nem foglalkozott azzal, hogy egybefolyt vérük kék színbe váltott át. Csak kapaszkodott belé, hogy nehogy összeessen idő előtt. Folyton arra gondolt, hogy miért teszi mindezt, hogy ezt meg is szeretné tenni, és nem csak kötelességtudata vezeti.


Victoria türelmesen várta a jelenség végét, hogy a két testvért végre a sátrukba vigye, hogy pihenhessenek. Azonnal mellettük termett, amint ájultan összeestek.


Harry óvatosan kelt fel az ágyából, nehogy felébressze a testvérét. Frissen, kipihenten ébredt, pont úgy, ahogy napok óta szeretett volna.

Amint kilépett a sátorból, megcsapta arcát a hajnal hűvös levegője, melytől megborzongott egy pillanatra.

- Örülök, hogy nem nekem kellett ébresztenem téged, Scelto – jelent meg Contestar a Kiválasztott előtt.

- Jó reggelt!

- Gyere, mert a Marna klán tagjai adni szeretnének neked valamit.

Harry csodálkozva követte Contestart, hiszen nem számított semmi ilyesmire. Pár perc séta után egy szabad térre érkeztek, közvetlenül az erdő mellé.

Ahogy ment előre egy fenséges lovat pillantott meg. Szilajságával, vadságával, erős jellemével azonnal lenyűgözte Harryt, de mikor a tekintetük találkozott, meghökkent egy pillanatra.

- Engedjétek el azonnal – parancsolta azonnal a démonoknak, akik habozás nélkül engedelmeskedtek.

Csak nézte a ló megtört tekintetét, nem tudott elszakadni tőle. Egész teste mély fekete színt öltött, ezzel is tükrözte érzéseit.

- Nem enged senkit a közelébe, nagyon erős – tájékoztatta Harryt az egyik démon.

Harry nem mondott semmit, beszéd helyett inkább óvatosan közeledni kezdett az állathoz. Nem érzett félelmet, csupán késztetést, hogy megsimogassa, hogy megnyugtassa a lovat.

- Mi történt veled? – kérdezte suttogva. – Látom a szemedben az élet titkait, de kérlek, ezeket ne áruld el senkinek. Félek, hogy túlságosan is megijednének tőle.

A démonok csodálkozva nézték a jelentet. A hirtelen felbukkanó aranyszálak látványától ijedten léptek hátra. Nem értették, hogy mi történik, csak Contestar állt nyugodtan mosolyogva.

- Ezek szerint igaz a legenda, a kötődést arany fogja összefűzni – suttogta az angyal átszellemülten.

- Mit szólnál ahhoz, hogyha velem maradnál? – kérdezte Harry a nemes állattól, és válaszul egy beleegyező nyerítést kapott. – Megegyeztünk, Tenebra.




Jane kipihenten, egyedül ébredt. Mélyet sóhajtott, hogy fel tudja fogni a tegnapi sikerüket. Különös kapcsolat alakult ki közöttük, szinte érezte Harry minden rezdülését, de ez mégis élesen elvált a sajátjától.

Már a reggeli kávéját kortyolgatta a sátor előtt, mikor valami furcsa érzés kerítette a hatalmába. Mire fel tudta volna fogni a jelenséget, az már el is múlt, valami idegen ürességet hagyva maga után.



Harry büszkén vezette új társát a sátra felé. Végig beszélt hozzá, hisz tudta, hogy megért mindent, mondjon bármit is.

- Mióta van neked lovad? – kérdezte Jane azonnal, amint megpillantotta őket.

- Mostantól, amúgy Tenebranak neveztem el.

- Princeps, látom, elfogadtad klánom ajándékát. Ő nagyon különleges, éppen ezért vigyázz rá! Cserébe mindig óvni fog téged – világosította fel vezérét Desider.

- Igaza van – jelent meg Contestar is. – Ő a truxok egyike, akik a homályban élnek, és várják méltó gazdájukat. Nagyon erősek, és csak egy erős ember mondhatja őket társuknak. Biztos vagyok benne, hogy te is érezted, ahogy lelketek összekapcsolódott. Most már hozzád tartozik, és te ő hozzá.

Harry megdöbbenve hallgatta az angyal szavait. Nem gondolta volna, hogy valaha is egy igazi trux társa lehet. Mikor még Caelaban élt, akkor olyan felfoghatatlannak tűntek ezek a teremtmények, de most áhítattal nézte az állatot.

***

Harry feszülten állt barátai társaságában aznap este. Pár perc múlva ki fog lépni a sereg elé, hogy még utoljára beszéljen hozzájuk. Még fel sem fogta igazán, hogy ezután kezdetét veszi az igazi harc, melyet nem biztos, hogy túl fognak élni.

- Princeps, a sereg már csak rád vár – jelent meg Desider a sátor bejáratánál.

- Megyünk – mondta Harry egy mély sóhaj után.

A Hold fénye megcsillant a Kiválasztott páncélján, amint kilépett a tömeg elé. Perselust valami furcsa büszkeség töltötte el, ahogy az ifjúra pillantott, aki úgy nézett ki, mint egy igazi herceg egy hadvezér szerepébe bújva.

Látta rajta, hogy mennyire ideges, hiszen erősen szorított az oldalán lévő kard markolatát.

Az én tanítványom is - gondolta magában mosolyogva.

Harry elszántan nézett a tömegre, félelmeit jó mélyen elzárta hevesen dobogó szívébe. Annyi mindent szeretett volna mondani nekik, de most nem igazán találta a szavakat.

- Beszélj, Princeps, csak azt mond, ami a szívedben rejtőzik – suttogta Vindicta a fülébe.

- Angyalok és démonok! – kezdett bele, amint erőt gyűjtött. – Sohasem gondoltuk volna, hogy egyszer karöltve, társként fogunk harcba vonulni. Képesek voltatok elfogadni egy egyszerű varázslót vezérnek, ebből is látszik, milyen elszántak vagytok. Kérlek titeket, hogy harcoljatok minden erőtökkel, de ne azért tegyétek, mert erre kértelek titeket, hanem mert ti is ezt szeretnétek. Harcoljunk, hogy győzhessünk, hogy az egyensúly fennmaradjon örökre! Ígérem nektek, én mindent meg fogok tenni azért, hogy ne kerüljünk a halál kezére!

Mindenki egy emberként kiáltott fel. Minden szív egyszerre döbbent, együtt emelkedtek a kardok a magasba. A harc elkezdődött, és ki tudja, hogy mikor fog befejeződni.

Harry szívből beszélt, a vére szinte pezsgett az elszántságtól és a hévtől. Nyerni akart minden áron.

Egy naplóbejegyzésre gondolt, amit még a kastélyban olvasott egyszer a gyertyafénynél.
Mit teszünk, ha már nincs mit tenni? Ha már nincs mit tenni, csinálsz valamit. Ilyen pillanatokban tesszük meg a legostobább lépéseket, amik talán a legjobb döntések lesznek a jövőben. Megtesszük, mert muszáj, hiszen akkor senki nem mondhatja nekünk, hogy nem tettünk semmit. Egy kétségbeesett próbálkozás ez, és mindig is az marad az álarc mögött. Keserű gondolatok ezek egy fájdalmas csatában.

Igen… ő is pontosan ezt teszi: döntést hozott, mikor már nem lehetett előrébb lépni.

Harry felült Tenebra hátára, és serege között előre vágtatott. A tömeg némán vált ketté, hogy vezérük elfoglalja az őt megillető helyet.

Albus jóleső érzéssel nézte azt a határtalan tisztelet, ami unokáját övezte. Talán most kezdi igazán felfogni, hogy milyen mérhetetlen hatalma van.

Harry leugrott a lováról, mikor a csata színhelyére érkeztek. Családja mögötte sorakozott fel, várva, hogy végre nekik is mondjon valamit.

- Ha búcsúzkodni kezdesz, haver, akkor esküszöm neked, hogy megöllek – viccelődött Ron mosolyogva. Nem akarta, hogy barátja azt lássa, hogy fél.

- Ez esetben mindenki vigyázzon magára, senkit nem akarok elveszíteni – nézett komolyan mindenki szemébe egyesével. – Most pedig mindenki menjen a helyére.

Társai szó nélkül engedelmeskedtek, csak Perselus maradt mellette.

- Perselus, kérlek, men… - ismételte volna meg magát, de professzora közbevágott.

- Scelto, próbálj meg harcolni, nem csak másokat védeni.

- Miért hívsz Sceltonak? – kérdezte döbbenten Harry

- Már régen nem vagy az a Harry Potter, akit mindenki ismer. Itt és most te Scelto vagy, az Azul fuego ura. Te vagy Princeps, a csata vezetője. Büszke vagyok rád, azt akartam, hogy ezt tudd.

Mire Harry bármit is reagálhatott volna, addigra tanára már teljesen eltűnt. A szíve mélyén tudta, hogy igaza van, ő már régen elveszett ezekben a különös kalandokban. Itt az ideje, hogy végre felnőjön saját erejéhez és bízzon önmagában.

Hangos üvöltés robbant ki a mezőn. Az ellenség mozgolódni kezdett, és elindult feléjük. Hatalmas volt a sereg, messze többen voltak mint ők. Harry elhűlve nézte a különös teremtményeket, amikről Vindicta is mesélt már neki. Látta, hogy Falsus a sereg legvégén emelkedett a magasba. Az első gondolata az volt, hogy istennek képzeli magát az angyal, de végső soron az is volt. Egy angyal, ki életre hívta a sötétség lényeit, megpróbálva az uralma alá vonni őket.

- Elkezdődött – suttogta Tenebra hátán ülve. – Gyerünk, barátom, előzzük meg a halált!

Gyors vágtába kezdett, farkasszemet nézett az ellenség vad csapataival. Majd elérve a célját leugrott lova hátáról, és amint lába elérte a talajt, rögtön belevetette magát a csata sűrűjébe.

Kivont karddal a kezében megállíthatatlan volt. Az éles penge szinte égett a markában, önálló életet élt.

Harry nem törődött a vérrel fertőzött talajjal a talpa alatt, a ráhulló koszos esőcseppekkel. Az erdő teremtményeit ez menekülésre kényszeríttette, de ő nem ijedt meg. Adfectus vérben úszott, mégis mintha tisztán ragyogott volna gazdája kezében. Harry nem tudta, hogy ki az ellensége vagy a barátja, de érezte, hogy kinek kell kioltania az életét, vagy éppen kit kell megvédenie.

Varázslat járta át az összes porcikáját, a kék tűz izzani kezdett lelkében. Ereje lassan ki fog törni, és ezt ő is nagyon jól tudta, de nem fogta vissza önmagát.

Hirtelen Tenebra jelent meg előtte, és ő gondolkodás nélkül felpattant a hátára.

- Siess, meg kell találnunk Falsust!



Jane szinte ugyanazzal a hévvel harcolt, mint testvére. Egymásból merítettek erőt, legyőzhetetlennek tűnhettek volna egymás mellett. Az egyik pillanatban megérezte, hogy el kell mennie, hogy neki most nem itt a helye. Nem tudta, hogy merre kell mennie, de azt igen, hogy kihez.

- Victoria, Tutela, vigyetek minket Harryhez – ordította az angyal felé.

- Nem mehettek a közelébe, csak ha szól, ez volt a parancsa – válaszolta Victoria két kardcsapás között.

Mindenki tele volt apró sebekkel, a fáradság jeleit senki nem tudta elrejteni. A kis ideig tartó eső sárossá, csúszóssá tette a talajt, ami megnehezítette a küzdelmet.

- Nem érdekel, de most ott a helyünk… érzem! – kiáltott Jane szinte kétségbeesett hangon. Nem volt ideje a győzködésre, hiszen érezte Harry sürgetését.

- Menjünk – intette magához Victoria védencét, és Tutela is ugyanígy tett.

Ron és Jane nem messze Harrytől álltak egy fa takarásában. Barátjuk nem pillantott hátra, bár tudták, hogy megérezte a jelenlétüket.

- Mi a további terv? – kérdezte Ron suttogva a többieket.

- Várunk, és lecsapunk arra, aki a közelbe merészkedik – válaszolta egyszerűen Victoria, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Harry hamar elért Falsushoz, de közben felvette a kapcsolatot nagyapjával és Perselusszal.

- Menjetek vissza a Roxfortba, mert az évnyitó egy fél óra múlva kezdetét veszi.

- Itt van ránk szükséged!

- Igen, de több száz gyerek rátok várna. Nektek ott a helyetek! Menjetek! - parancsolta, és csak remélni tudta, hogy hallgatnak rá.

Érezte, hogy itt az idő, az ő és Falsus ideje. Le akarta végre zárni ezt az évtizedes harcot.

- Jane, hozzátok ide Lisszit. Rá is szükségünk lesz – suttogta a szélnek, hogy csak testvére hallhassa meg szavait.

Reménykedett benne, hogy terve, amit még a kastélyban dolgozott ki, sikerülni fog. Sok munkája volt vele, hiszen rengeteg könyvet kellett áttanulmányoznia, de még így is bizonytalan volt a sikerében.

Időt kellett nyernie, hiszen Lisszi még nincs itt, és csak ő mondhatja el a többieknek a teendőket. Előhúzta a kardját, és lassú léptekkel elindult ellensége felé.

Adfectust kék lángok ölelték át, melynek táncát a szél csak még vadabbá tette. Harry próbálta elérni legmélyebb mágiáját, az erőt, amellyel nyerhetnek. Egy csapás, ami nem talált, de a szíve felbátorodott. Még egy csapás, és szíve dalolni kezdett.

Őrült küzdelem bontakozott ki közöttük. Nem csak az acél zörejét lehetett hallani, hanem az elsuttogott igéket is. Falsus oly erőket idézett meg, melyektől még a sötétség is megijedt, míg Harry a szívéből feltörő Azul fuegoval küzdött.

- Nem nyerhetsz, ezt te is tudod – suttogta Falsus Scelto fülébe, mikor sikerült őt a földre kényszerítenie. Az angyal veszélyes ellenfél volt, hiszen tisztában volt ereje nagyságával, és ezzel elérte, hogy féljenek tőle.

- Mire vársz akkor? Intézz el végre!

Falsus felemelte a kardját, hogy lecsapjon ellenségére, de mikor észrevette, hogy Scelto szemében csak belenyugvás van, inkább meggondolta magát. Jobb büntetést gondolt ki ellenségének.

- Nem foglak megölni. Inkább angyallá teszlek, tudom, neked az mindennél jobban fog fájni.



Jane amint meghallotta testvére hangját, rögtön szólt társainak. Megfogta Victoria kezét, és vezette Amarilliszhez, igaz ő maga sem értette, hogy honnan tudja ilyen biztosan az utat.

- Lisszi, Harry küldött. El kell innen vinnünk – sietett Jane az angyalhoz.

- Falsus azonnal megtudja, hogy elhagytam a cellát – állt fel lassan.

- Nem érdekel, de most sietnünk kell – sürgetett mindenkit Jane.

- Ti hárman menjetek vissza, én még beszélni szeretnék Janenel – parancsolta Lisszi, amit a többiek szó nélkül követtek.

Amarillisz próbált nyugalmat erőltetni magára, hiszen még nem jött el az ideje, hogy ők visszatérjenek. Türelmetlen volt, mert már alig várta, hogy újra lássa védencét. Sohasem gondolta volna, hogy valaha is ennyire megszereti majd őt.

- Tudod, mire készül Scelto? – kérdezte csendesen az angyal az előtte álló lánytól.

- Nem tudom, de valami olyasmire, amivel nyerhetünk.

- Pontosan, és ránk nagy szüksége lesz. Megidézi az ősi kört, mellyel a halálba küldheti a gonoszt. Ezt mindenki csak egyszer teheti meg életben, és ő úgy döntött, hogy Falsust győzi le vele, és nem Voldemortot – nézett az angyal Jane szemébe miközben beszélt. Kereste a félelmet, a kételyt, de csak elszántságot látott, amitől megnyugodott.

- Tudtad, hogy a szertartás után ez fog következni? Úgy érzem, hogy az összes ősi elem bennem él, de nincs olyan hatalmas erőm, mint Harrynek. Érzem a testvérem összes rezdülését, és tudom, hogyha szükséges, akkor belőlem fog erőt nyerni.

- Természetes, hogy ezt érzed. Ebből is látszik, hogy jól végeztétek el a szertartást – ölelte meg Janet az angyal. Próbált neki még több erőt adni, hiszen tudta, muszáj lesz a végsőkig kitartania. – Most pedig megmutatom neked a következő lépést.


Jane az angyal szemébe nézett, hogy lássa, mit kell tennie, de meglepetésére nem ezt pillantotta meg.

Egy csata közepébe csöppent bele, és egy pillanatig azt hitte, hogy a jelent látja. Óvatosan nézett körbe, és észrevett egy férfit, ki az Azul fuegot irányította.

Nem bírta tovább nézni a sok embert a földön, akik saját vérükben úsztak. Próbált hátrálni, de csak az érte el vele, hogy az ismeretlen férfi mellett találta magát. Hirtelen összeesett, majd a férfi lehajolt hozzá, és fülébe súgott valamit. Jane csak bólintott egyet, és talpra állt, majd a következő pillanatban már azt vette észre, hogy Falsus a testvéréhez beszél.



Harry erre a percre várt egész idő alatt. Végre egyesülni fog vére az ellenségével. Nem habozott, mindenkit magához hívott, akire szüksége lesz. Vetett egy gyors pillantást hátra, hogy lássa védelmezőjét.

Falsus megmarkolta Scelto tenyerét, majd kihúzta az éles tőrt, hogy vérük egybefolyjon.


- Perselus, mit keresel itt? Contestarnak vagy Remusnak kellett volna jönnie – kérdezte ijedten Lisszi, hisz csak egyetlen oka lehet annak, hogy egyikük sem jött.

- Remus meghalt. Éreztem a hívást, és azonnal jöttem.

- Mit kell tennünk? – kérdezte határozottan Ron, aki próbált erős maradni, és kizárni minden mást, hiszen tudta, ez most nem a gyász ideje.

- Falsus és Scelto köré kell állnunk, hogy belőlünk nyerjen erőt. A többit ti is tudni fogjátok, hogy ha itt az idő.

Harry megnyugodott egy pillanatra, mikor észrevette, hogy a kör létrejött, de tudta, a neheze csak most fog következni.

- Nem leszek angyal, tudod, tettem ellene – állt fel hirtelen Harry, majd mélyen az ellensége szemébe nézett.

- Azul fuego, ősi elemek, régvolt erők keljetek életre! Felajánlom nektek végzetem és lelkemet - suttogta valami ismeretlen ősi nyelven, mely szinte transzba ejtett minden jelenlévőt.

Falsus ijedten nézett körbe, mikor rájött, hogy mit is tervez ellensége. Próbált szabadulni, de egy láthatatlan bilincs maradásra kényszeríttette. Már csak abban reménykedett, hogy az ősi kör nem fog létrejönni.

Amint Harry beszélni kezdett testét kék lángok ölelték át, ami folyamatosan terjedt át a többiekre is.

- A démon, az angyal, a testvér, a barát, a szerető, a mester – mondta egyenként mindenki az ismeretlen nyelven, amint elérte őket a tűz.

- Egy a szívünk, egy az akaratunk. Felajánljuk erőnk, hogy legyőzd a gonoszt.

Kavarogtak az elemek, de nem úgy, mint Jane és Harry között tették. Ez sokkal vadabb és szeszélyesebb volt, és dermesztő félelmet hozott magával. Mindenki a mellette lévő kezébe kapaszkodott, hiszen a varázslat lassan minden erejüket elszívta.

Harry alig bírt talpon maradni, fájt mindene, de próbált erős maradni. Reménytelen gondolatok költöztek a szívébe, melyektől nem tudott szabadulni.

A kék tűz hirtelen vörössé változott, majd heves indulattal tombolni kezdett. Birtokba vette az erdőt, az emberek szívét, és csak égett, nem törődött semmivel.

- Történjen bármi, de ti nem szakíthatjátok meg a kört! Az egyenlő lenne a halállal – kiáltotta Vindicta a többieknek, hiszen sejtette mi fog történni.

Harryt elhagyta minden ereje, és földre esett. Üvölteni kezdett, hiszen fájdalma nem fizikai, hanem lelki volt. Ugyanazok az érzések keltek benne életre, mint a nyár elején.

A sötétség félelmetes erővel taszította le Harry lelkét a mélybe. Nem akarta, hogy ismét a fiú nyerjen, hogy bármiben is reménykedjen.

Scelto smaragd színű szeme feketébe változott át, amint meglátta az angyal és saját vére keverékét. Meg akarta szakítani a kapcsolatot, ki akart lépni a körből, hogy végre tombolhasson, hogy még több vért láthasson, de akkor egy ismerős hang közbe szólt.


Ron ijedten nézte barátja szenvedését. Legszívesebben odament volna, hogy megossza vele a fájdalmat, vagy segített volna neki bárhogy, csak vége legyen végre.

Már éppen meg akarta szakítani a kört, mikor meghallotta Vindicta hangját. Az első gondolata az volt, hogy nem érdekli a halál, de utána rájött, hogy ezzel a többieket is megölheti.

- Haver, gyerünk már! Erősebb vagy te ennél – ordította barátjának, amint meglátta fekete szemét. Nem érdekelte, hogy hangja elcsuklik, hogy társai ijedten néznek rá, csak az, hogy Harry életben maradjon.

Harry egy ugrással Ron előtt termett. Már húzta elő a kardját, hogy végezzen vele, de a penge markolata égni kezdett a kezében. A kék lángok újra felcsaptak, és Harry szeme visszaváltozott.

- Fejezzük be, amit elkezdtünk, mert már elegem van ebből a viharból – mondta barátjának, és már lépett volna mellé, hogy folytassák a szertartást, de Perselus megelőzte őt.

- Még nem vagy elég erős ehhez. Majd én megteszem, ti csak tartsátok a kört erősen.

Harry hálásan nézett tanárára, majd mind a ketten Falsus mellé álltak.

- Kör a körben. Készen állsz? – kérdezte Perselus tanítványát.

Harry bólintott, lenézett a fölön fekvő eszméletlen angyalra, majd professzora szemébe nézett.

- Öld meg! - kiáltották egyszerre a parancsot.

A határokat nem ismerő elemi tombolás most Falsus felé vette az irányt. Az idő mintha megállt volna. Minden megdermedt, ami létezett. A fák levelei nem táncoltak a szellőnek, az állatok néma csendben várták a folytatást.

Falsus felordított a hirtelen fájdalomtól, és Harry is ugyanezt tette. A testén beforrt sebek felszakadtak, és pillanatok alatt vérben úszott. Görcsösen szorította Perselus kezét, aki próbálta őt talpon tartani.

- Menjetek vissza a Roxfortba, mi is megyünk, amint lehet – ordította hátra a többieknek. A kör elvégezte a dolgát, és nem akarta, hogy a többiek is lássák Harry szenvedését.

Egy pillanatig senki nem mozdult, de aztán az angyalok és a démon megfogták Ront és Janet, és elvitték őket.

Victoria lehajtott fejjel hallgatta Jane kiabálását, hiszen ő is maradni szeretett volna, de tudta, ők már nem tehetnek semmit.


Albus épp az évnyitó beszédet mondta, mikor meghallotta a kiabálást. Az eddig jól palástolt félelme most kitörni látszott. Sietős léptekkel vonult végig a Nagytermen, miközben a diákok néma csendben figyelték őt.

- Hol van Harry és Perselus? – kérdezte azonnal a többieket, amint felfedezte a hiányukat.

- Ott maradtak - suttogta Lisszi, bár szavait mindenki tisztán hallotta.

A diákok suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban kezdtek el beszélgetni. Nem értették, hogy mi történt, hogy miért néz ki a két griffendéles úgy, mint akik csatából jöttek.

- Már nem tehetünk semmit – hasított a csendbe Vindicta hangja.

- Mindenki menjen vissza a Nagyteremben, és folytassa a vacsoráját – parancsolta az igazgató, és senki nem mert ellenkezni.

- Nekünk is a Nagyterembe kellene mennünk, mert Scelto ide fog érkezni. Jane, Ron, ti menjetek a gyengélkedőre, hogy ellássák a sebeiteket – ajánlotta Lisszi, de a két dacos fiatal inkább bevonult a kíváncsi diákokhoz.

Nem ültek le háztársaikhoz, hanem a tanári asztal elé telepedtek le, és néma csöndben várakoztak. Egy idő után már mind ott ültek. Az angyalok, a királynő és az igazgató reménykedve nézett az ajtó irányába, hátha megjelennek Harryék.


Perselus aggódva nézte tanítványa szenvedését. Alig várta, hogy Falsus meghaljon, mert akkor vége lesz ennek az egésznek.

- Vége – suttogta szinte némán Harry.

- Azonnal be kell gyógyítani a sebeid – fektette le a földre Perselus.

Gyorsan mormolta az összes gyógyító varázslatot, amit ismert, miközben öntötte a bájitalokat az ifjú szájába. Minden perc számított, hisz Harry rengeteg vért veszített.

- Gyerünk Harry ez az utolsó – biztatta őt Perselus.

- Mindenki életben van?

- Ezt majd akkor megbeszéljük, ha jobban leszel. Most vissza kell érnünk az iskolába, hisz a harcnak vége van. Te nyertél.

- Nem, Perselus. A harcom csak most kezdődik el – nézett szomorúan tanára szemébe.

Perselus tudta, hogy igaza van. Egy olyan világért küzdött, amit alig ismer pár ember, amiért nem volt kötelező harcolnia. Ugyanez vár rá a saját világában is, de talán kegyetlenebb lesz, mint ez valaha is volt.

- Tenebra – kiáltotta Perselus, és csak reménykedett, hogy az állat meg is jelenik az ő hívására. – Van annyi erőd, hogy elvigyél minket? – kérdezte Harryt, aki csak bólintott, hisz már nem volt ereje beszélni.

Perselus felrakta Harryt a ló hátára, majd ő is felült, és vágtatni kezdett. Érezte, ahogy a szél az arcába csap, és elnyeli őket a kék tűz.

A Tiltott Rengetegbe érkeztek, de a professzor nem lassított a tempón. Amint elérték a Nagyterem bejáratát leugrott Tenebraról, és segített leszállni Harrynek.

Egymást támogatva léptek be a Nagyterembe, ahol minden szem rájuk szegeződött. A kései óra ellenére minden diák ott volt. Az igazgató azonnal felállt, de nem mert még elindulni unokája felé.

- Megjöttünk, nagyapa – nézett vidáman Albus szemébe, majd hagyta, hogy a kimerültség erőt vegyen rajta. Még látta, ahogy nagyapja és a többiek sietnek felé, de mire odaértek volna őt már rabul ejtette a jótékony sötétség.