Madame Pomfrey csak két nap múlva engedte ki a gyengélkedőről. Bár Ron és Harry minden nap bejöttek hozzá, elhozták neki a leckét, és igyekeztek őt felvidítani, mégis rengeteg ideje volt ebben a két napban arra, hogy szokásos sötét gondolataiba merüljön, melyekhez most még a Piton váratlan felbukkanása okozta aggodalom is hozzáadódott.

Mindenesetre úgy tűnt, Madame Pomfrey idegnyugtató teakeveréke hatásos volt, mert legalább az álmai nyugodtabbakká váltak, és napközben sem öntötte el az az utálatos hideg veríték, ami általában a sötét gondolatok kísérője volt.

Túlzás lett volna azt állítani, hogy újjászületve, de határozottan jobb állapotban hagyta el a gyengélkedőt szerda este.

A lépcsőházban és a folyosón nem találkozott egy árva lélekkel sem, Hóborcot leszámítva, aki éppen tüzet gyújtott az egyik lovagi páncélban, és a sisakrostélyon kiáradó füst láttán hangosan énekelni kezdett valami katonaindulóra hasonlító dalocskát. Hermione meggyorsította a lépteit, és igyekezett eltűnni, mielőtt még a csípős füstszag a helyszínre vonzaná Fricst.

A klubhelyiséget is szinte teljesen üresen találta, mindössze egy negyedéves lány körmölt valamit egy pergamen felé görnyedve a sarokban, no meg Harry és Ron ücsörgött a szokásos helyükön, a kandalló melletti fotelekben.

Tudták, hogy ma jön ki a gyengélkedőről, és vártak rá: ahogy bemászott a portrélyukon, a fiúk felnéztek a sakktáblából, és rámosolyogtak.

Az egész jelenet kísértetiesen emlékeztette arra, mikor másodévben egy sokkal hosszabb kényszerpihenő után a Nagyterembe lépve ott találta Harryt és Ront, akik ragyogó arccal üdvözölték.

Olyan élénken jelent meg előtte a tizenkét éves Harry a borzas hajával, és Ron a pufók arcával, hogy nem bírta megállni egy nagy, teliszájú vigyor nélkül, mikor összehasonlította az emlékképeket a fotelben ücsörgő két fiatalemberrel.

Ron előzékenyen átengedte neki a fotelt, és lekuporodott a szőnyegre, kezét Hermione combján nyugtatva. Mindez teljesen magától értetődően, természetesen zajlott, Hermione mégis egy pillanat alatt izgatott lett ismét. Olyasfajta idegesség járta át, mint mikor az ember a bejárati ajtót nyitva meghallja a telefon csörgését, de tudja, hogy már nem fogja elérni

Alig észrevehetően fészkelődni kezdett, hátha Ron elveszi a kezét. Persze a fiúnak esze ágában sem volt, ő pedig még a gondolattól is elszörnyedt, hogy egyszerűen csak megfogja a fiú csuklóját, és arrébb tegye az alkalmatlankodó végtagot.

Maradt hát az a taktika, ami nála szinte soha nem vezetett eredményre: próbált nem tudomást venni a dologról, és inkább a beszélgetésre koncentrálni minden figyelmét, hátha a fiúk szokásos panaszáradatán kívül hall valami használható információt Pitonról.

Azt már tudta – no nem Dumbledore évnyitó beszédéből, hanem Harry utólagos elmondásából -, hogy a tanár idén végre megkapta a rég áhított tárgyat, helyette pedig Lumpsluck professzor veszi át a bájitaltan oktatását .

Azonban úgy tűnt, a fiúkat ma este más téma kötötte le, és csak nem akaródzott a Hermionét érdeklő téma felé kanyarodniuk a beszélgetés fonalával. A lány pedig nem is próbálta arra terelni őket, a „lebukástól” való paranoiás félelmében.

Bár igazából mivel is bukhatna le? – tette fel magának a kérdést.

Nincs semmi titkolni, vagy szégyellni valója. Ez a fajta önmentegetés viszont kicsit hamisan csengett a fülében, főként, mert épp az indokolatlan titkolózása Harry és Ron előtt volt az, amit titkolni igyekezett. Kicsit elmerengett ezen a logikai bukfencen.

Szótlansága Ronnak is szemet szúrt:

- Hahó, ahogy látom, csak a tested tért vissza a gyengélkedőről – nevetett fel a fiú, és megszorította Hermione kezét. – Ugye nem találkoztál idefele dementorokkal? – vonta össze a szemöldökét tréfásan a fiú, meglepően jól utánozva Mr. Weasley komoly arckifejezését.

Hermione felrázta magát, és igyekezett hihető, megnyugtató választ adni.

- Ugyan, menj már. Csak egy kicsit fáradt vagyok, mert… Mert egész nap a leckéimet igyekeztem bepótolni a gyengélkedőn – vágta ki.

- Jellemző, még mikor szigorúan rád parancsolnak, hogy pihenj, akkor sem bírod megállni tanulás nélkül – csóválta meg a fejét Harry.

A lány nem válaszolt neki, de közben azokra a házi feladat- és tanulnivalóhalmokra gondolt, amikbe a két nap folyamán még csak bele sem nézett.

Egy darabig csendben üldögéltek. Hermionénak egyre inkább elnehezedtek a szemhéjai a kellemes meleg, és a megszokott, biztonságos környezet hatására. Csak akkor kapta fel ismét a fejét, mikor Harry megszólalt:

- Azt hiszem, én most elmegyek aludni. Holnap nehéz napom lesz a húgodnak köszönhetően – nézett Ronra.

- Nem könnyű eset, az már igaz, de mostanában mintha még önmagához képest is hm… fékezhetetlenebb lenne – válaszolt elgondolkozva a fiú.

- Mintha én le lennék maradva egy körrel – szólt közbe Hermione.

- Semmiről sem vagy lemaradva, csak Ginny legújabb agymenéséről: ma délután ugyanis a fél iskola szeme láttára lesmárolta Harryt.

- Nem is tudtam, hogy jártok – jegyezte meg a lány Harry felé fordulva.

- Mert nem is járunk. Egyszerűen fogta magát vacsora után, odasétált hozzám, és… Jó, nem mondom, hogy kellemetlen volt, de képzelheted, hogy meglepett a dolog… Aztán meg sírva elrohant.

- Hát ez tényleg furcsa – szólt Hermione, inkább magában, semmibe révedt tekintettel. – Akkor jó éjszakát nektek – mondta a fiúknak hirtelen elvágva a beszélgetést, majd felvonult a lépcsőn, mit sem törődve Harry és Ron csodálkozó arckifejezésével, amiről sütött a lányok érthetetlen dolgai felett érzett felháborodás.

A barátnője különös viselkedéséről szóló beszámoló ugyanis megint felébresztette benne az egyedüllét utáni sürgető vágyat, és egyébként is, valahogy nehezére esett mostanság hosszú távon elviselnie a két fiú szerinte éretlen fecsegését.

Sokáig nem jött álom a szemére. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, és valahogy hiányérzete volt. Végül rájött ennek a hiányérzetnek az okára.

Halk léptekkel odament az utazóládájához, és kivette belőle a jóslatot, majd visszabújt az ágyba. Ráfonta ujjait az ismerős, sima gömbre, és hamarosan mély álomba szenderült.

Másnap reggel egész kellemes hangulatban, kipihenten ébredt.

Ráérősen sétált le reggelizni, ám a Griffendél asztalánál helyet foglalva máris elpárolgott a jókedve, mikor Harry izgatottan közölte vele, hogy aznap délután lesz az első Piton által megtartott SVK órájuk.

Hermione régi ismerősként üdvözölte a hátán végigfutó hideget, és belenyugvón ette tovább a pirítósát.

Ezek után meglepően gyorsan repült el a délelőtt. A trió csendben álldogált a terem előtt, ahol a sötét varázslatok kivédése óráik szoktak lenni – a hangtalanság nem csak rájuk, de a többi tanulóra is jellemző volt. Mindenki izgatott kíváncsisággal várta, hogy Piton kinyissa az ajtót, és beparancsolja az osztályt a terembe.

Hermione figyelmét főként az kötötte le, hogy úrrá legyen az egyre erősödő émelygésén, nagyon nem szeretett volna ugyanis ismét elájulni, és így a figyelem középpontjába kerül, elvégre még egy ilyen esetet biztosan nem úszna meg a McGalagony irodájában tett látogatás és elbeszélgetés nélkül. Meg aztán akármilyen vak volt Ron és Harry, biztosan nekik is feltűnne ezek után, hogy valami nagyon nincs rendben vele.

Meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet, gondolta. A tanulásra pedig máris alkalma nyílt, mert kivágódott a teremajtó, és Piton éles hangja hallatszott:

- Befelé.

Nem nyugtatta meg a bent elé táruló látvány sem: a tanár átrendezte, és a maga ízléséhez igazította a termet, így most a falakról mindenhonnan szenvedő, vérző, megátkozott emberek képei rémisztgették a diákokat. A helyiség ablakait vastag, fekete függönyök takarták, amik semmilyen természetes fényt nem engedtek be. Mindössze néhány halványan pislákoló gyertyának volt köszönhető a drámai – Hermione szerint túl drámai – megvilágítás.

Először nem is tudta kivenni a férfi alakját a félhomályban, és ezzel valószínűleg a többiek is így lehettek, mert gyanakvóan nyújtogatták a nyakukat a terem legtávolabbi, teljes sötétségbe burkolódzó sarka felé.

- Leülni – hallatszott az újabb tömör utasítás, látszólag a semmiből.

Hermione kezdte azt hinni, hogy a férfi direkt az ő megfélemlítésére szervezte ezt az egész jelenetet, aztán rájött, hogy az efféle paranoiás gondolatai egyértelműen azt jelzik, hogy lassan a maradék józan esze is búcsút mond neki.

Remegő térdekkel ereszkedett le Harry és Ron közé az asztalhoz, és ha nem szégyellte volna, belekapaszkodik valamelyikük kezébe.

Végül, egy fénysuhanás, és a tanári asztalon álló gyertya is lángra lobbant, fénykörébe vonva Piton sápadt arcát. A férfi végigpásztázta tekintetével a tanulókat, majd pillantása megállapodott Hermionén. A lány akaratlanul is összerezzent.

- Látom, mimózakisasszonynak is sikerült összeszednie magát, és megtisztel bennünket a jelenlétével – mondta a tanár. A gúny csak úgy fröcsögött a hangjából.

Hermionénak nehezére esett, de állta a férfi tekintetét. Piton is konokul tartotta a szemkontaktust legalább egy percig, mintha arra várt volna, hogy a lány visszaszól neki valamit.

A mocskos gazember, hiszen élvezi, hogy szenvedek! – futott végig a felismerés Hermione agyán. Elöntötte a düh, nem látott semmit, csak az utálatos, fakó arcot. Ővele aztán nem fogja Piton a kis szadista játékait játszani, mint Neville-lel!

Szeretett volna visszavágni a férfinak, de nem jutott eszébe egyetlen eléggé bántó megjegyzés sem. Ettől csak még idegesebb lett.

Aztán, még mielőtt mérlegelhette volna tette következményeit, felkapta a táskáját, és kiviharzott a teremből, teljes erővel bevágva maga után az ajtót. Még hallotta, ahogy odabent nagy koppanással leesik egy kép a falról.