Nagy lendülettel szaladt végig a folyosón: egyrészt a még mindig fortyogó dühe, másrészt az attól való félelme hajtotta, hogy Piton esetleg utána talál küldeni valami alattomos átkot.

Azonban nem követte újabb ajtócsapódás az iméntit, és a válla felett hátrasandítva megbizonyosodhatott róla, hogy a tanárnak esze ágában sem volt utána rohanni. Igaz, azért erősen kételkedett benne, hogy ilyen könnyen megússza a dolgot.

A folyosó végére érve elbizonytalanodott, és lassított a léptein. Hová menjen most?
Legjobb volna talán egyből a gyengélkedőre sietnie, és az instabil lelkiállapotára hivatkozva elejét vennie a kilátásban lévő büntetésnek Piton részéről, de őszintén szólva, ahhoz sem fűlött a foga, hogy még néhány napig Madame Pomfrey kotkodácsolását kelljen hallgatnia.

Ha meg úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és vár, akkor biztos, hogy egy alapos fejmosásra számíthat az igazgatótól – Piton ugyanis óra után nyilván rögtön Dumbledore-hoz siet majd árulkodni. A kellemetlen beszélgetést pedig általában valami „közhasznú” munka szokta követni Frics társaságában, szerencsés esetben. Rosszabb esetben viszont lehet, hogy Pitonnal összezárva kell eltöltenie néhány délutánt büntetőmunka címén, amiről viszont már most tudta, hogy még a jelenlegi helyzeténél is katasztrofálisabb következményei lesznek, tekintettel a lelkében már a puszta gondolattól is lángra lobbanó felháborodásra, dühre, és félelemre.
Igen, most tudatosult benne, hogy rettentően fél Pitontól, és emiatt halálosan gyűlöli a férfit.

Egyszerűen nem tudja kezelni ezt a helyzetet, valakitől segítséget, tanácsot kell kérnie, látta be végül.

Na és mi lenne, ha egyből az igazgatóhoz menne, Pitont megelőzve? Dumbledore-nak –ebben biztos volt – el tudná mondani az őt nyomasztó problémát, és az idős varázsló meg is értené őt. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Máris az igazgatói iroda irányába kanyarította a lépteit.

Csak egy dologra nem gondolt: hogyan jut fel a csigalépcsőn, ha nem ismeri a jelszót? Tanácstalanul álldogált a kőszörny előtt, miután felsorolt legalább két tucat mugli és nem-mugli édességet. Hiába, egyik sem nyitotta a feljárót.

Töprengésbe merülve, először csak valami ritmusos neszre lett figyelmes, majd hirtelen megfordult, mikor felismerte a súlyos csizmák lépteinek zaját.
Piton alig két méterre állt tőle.

Hermione hirtelen teljesen elfelejtkezett róla, hogy hol van, miért jött ide, mi történt az elmúlt fél órában. Csak ez a sötét, fenyegető szempár létezett, mint ott, az osztályteremben, és a talpig feketébe öltözött, szigorú arcú férfi, aki szinte vallatja őt a tekintetével, ő pedig tudja, hogy nem sokáig lesz képes bármiféle titkot is megőrizni előle.

Piton tett felé néhány lépést, és megragadta a csuklóját, esetlen mozdulattal, úgy, mintha csak a pulzusát akarná kitapintani, hogy ne csak a lány visszafojtott lélegzetéből, hanem annak hevesen pulzáló szívveréséből is érezze a félelmét. Hermionénak legalábbis ez volt a benyomása.

- Maga mit képzel, Piton professzor? – fújtatott Hermione, és elrántotta a kezét. – Azonnal beszélni szeretnék az igazgatóval, mondja meg a jelszót! – követelte.

Hermionénak mintha fagyos ujjak szorongatták volna a torkát, de volt még annyi ereje, hogy rálépjen a jelszó kimondása után feltáruló lépcsőre, viszont azt már nem bírta megakadályozni, hogy odafent a lépcső forgásától, és az imént jelenet okozta sokktól elgyengült lábai meg ne adják magukat a gravitációnak, és ne rogyjon le a bejárati ajtó melletti rozoga székre.

Dumbledore vagy meghallotta a lépcső dübörgését, és a lehuppanó test zaját, vagy valami egyéb, mágikus úton értesült az előtérben történtekről, mert szinte azonnal ajtót nyitott, és kedvesen üdvözölte a lányt, miközben a székkel együtt belebegtette az irodájába.

- Bár szívem szerint gyakrabban tölteném a délutánjaimat ilyen csinos, fiatal hölgyek társaságában, mégis azt gyanítom, hogy nem szerény személyem a látogatásod oka, Hermione – mosolygott rá a mágus.

A lány belenézett a tiszta kék szemekbe – amik Harry szerint mindig olyan áthatóan tudták vizslatni az embert, mintha csak röntgensugarak lennének, amik egyenesen az ember lelkét teszik láthatóvá -, és minden eddigi tartása, büszkesége ellenére, kétéves kislány módjára egyszerűen elsírta magát.

- Ne is folytasd, engem is. Sosem hordja a zoknikat, amiket Karácsonyra szoktam neki ajándékozni – vonta össze gondterhelten a szemöldökét az igazgató.

Hermione elképedve nézett az öregemberre, még a sírást is abbahagyta. Eddig sosem akarta elhinni Dracónak, hogy Dumbledore-t már többször is kezelték a Szent Mungó elmeosztályán…

- Mielőtt még teljesen szenilisnek könyvelnél el, had magyarázzam meg: az iménti példával csak arra akartam rávilágítani, hogy nagyon különbözően ítélhetjük meg ugyanazt a dolgot. Amit te kínzásnak nevezel, az esetleg valaki más szemszögéből látszódhat egyszerű kis piszkálódásnak, Merlin ne adja, még akár törődésnek is. Főleg egy Perselushoz hasonlóan egyéni stílusú embernek nehéz megérteni néha a viselkedését… Ezért hát, remélem, nem haragszol, ha megkérdezem, szerinted mi oka lenne Piton professzornak arra, hogy „kínozzon” téged?

- Na, jóslatokkal aztán el vagyunk látva – motyogta az igazgató az orra alatt. – Kifejtenéd bővebben, kérlek? – kérdezte, immár fennhangon.

- A nyáron kezdődött, a Minisztériumban – kezdett bele a lány, majd elmesélte, hogyan talált rá a jóslatra, hogyan veszítette el napról napra egyre jobban a lába alól a talajt, elmondta , milyen borzasztó élmény volt az évnyitón viszontlátnia a férfit, akit egész nyáron hiába próbált kiverni a fejéből, végezetül pedig beszámolt az aznapi, ajtócsapkodásba fulladt sötét varázslatok kivédése óráról.

Dumbledore komoly arccal, figyelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe. Mikor a lány befejezte a monológját, mindössze egyetlen kérdése volt hozzá:

- Ugye tudod, Hermione, hogy most alaposan el kell beszélgetned minderről Piton professzorral? Ő legalább annyira érintett, mint te, és joga van tudni a dologról.

- Akkor magam szólok neki, kifelé menet – mondta Dumbledore, és felállt, majd Hermione ijedtségét látva még hozzátette: - Nem gondoltad, hogy itt maradok, remélem. Ez csak rátok tartozik – sóhajtott az idős varázsló, és most mintha igazi gondterheltség, s aggodalom ült volna az arcára.

Nem mert megfordulni.
A férfi belépett, és megállt a háta mögött – hallotta, ahogy nagyokat fújtatva veszi a levegőt.
Várta, hogy a tanár keresse a szemkontaktust. Lefelé nézett, a saját kezeire, és a csuklóján most felfedezett három, lilás foltot: Piton ujjainak nyomait.

A férfi is észrevette, mit néz. Odalépett mellé, aztán szokatlan finomsággal felemelte a kis kezet, és egy hangtalan bűbájjal eltüntette a korábbi brutalitásának nyomait.

Piton egy pálcaintéssel közelebb húzta a szemközti fotelt, és leült. Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, hogy Hermine kételkedni kezdett benne, vajon jól látta-e...

- Nem érti. Én tudom, miről szól a jóslat – mondta Piton lassan, miközben tekintetét fájón a diákjáéba fúrta. – Ott voltam, mikor tíz évvel ezelőtt elhangzott.

- Nem vagyok gyenge – akarta mondani Hermione, de saját, elhalványuló hangja cáfolta meg ebben. – Akkor is tudni akarom… most már – préselte ki magából mégis.

Nekifeszült a csend a lány dobhártyájának. A feszültségbe a feje is belefájdult, szabad kezével pedig görcsösen szorongatta a szék karfáját.