Hermione nem akart hinni a fülének. Azt sem tudta, hogy maga a férfi mondata, vagy annak higgadt, tárgyilagos hangsúlya döbbentette-e meg jobban.
Majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egész testében reszket.

- Ezt nem hiszem el… Nem ennek kellene benne lennie… - suttogta maga elé.

- Miért, mire számított? – kérdezte a férfi, de választ nem várt, és nem is kapott.

- De hát… miért? Hogyan? – fakadt ki a lányból.

- Erről a jóslat nem mond semmit. Csak annyit, hogy az én kezem által fog meghalni – mondta halkan Piton

Hermione felnézett a férfi sápadt arcára. Nézte az – állítólagos - leendő gyilkosát. Furcsa, de a félelem és harag, amit az elmúlt napokban érzet, mintha elszállt volna. Meg aztán, Piton egyszer már, harmadikban, megmentette az életét… nem, nem lehet, hogy bántsa. Nem tudta róla elképzelni, most már, hogy a bizonytalanság nyomása elmúlt a lelkéről.

- Nem fog megölni engem – csóválta meg a fejét a lány. – Sosem bántana engem. Tudom.

Piton nem felelt, viszont olyan hirtelen ugrott talpra és rántotta elő a pálcáját, hogy Hermionénak még moccanni sem volt ideje; aztán meg az átok miatt már nem is tudott. Csak annyit látott, hogy a férfi pálcájának hegye izzó vasdarabként vöröslik, és egyenesen a Piton által szorosan fogott, nyitott tenyere felé tart.

- Sajnálom, hogy szép szóval nem mentem magánál semmire. Viszont jól jegyezze meg, ami most következik, mert ebből kitalálhatja, mire számíthat tőlem – sziszegte a férfi, és lassan hozzáérintette az izzó pálcát Hermione tenyeréhez.

Nem tudott sikítani, és talán ez volt a legborzasztóbb: nem maga a fájdalom, hanem annak némasága… Szemeivel próbálta kérlelni a férfit, de az nem nézett rá, elfordította a fejét.
Hermionénak végül kicsordult a könnye. Agyának azon a parányi részén, amit éppen nem a kínzó fájdalom töltött ki, átfutott a felismerés, hogy a férfi rezzenéstelen arca épp olyan merev, mint egy álarc… Meglehetősen szembeötlő álarc, az igaz, de jól takar, nem látni mögé.
Miért csinálja ezt Piton? Hiszen ha Dumbledore tudomására jut… Persze Hermione maga is nagyon jól tudta, hogy ez kettőjük titka marad, nem fog rohanni árulkodni még egyszer az igazgatóhoz.

Mikor a férfi végül feloldotta a sóbálvány-átkot, Hermione dacosan felszegte a fejét.

- Akkor sem fogok félni magától, Piton professzor, bármennyire szeretné is – vágta a tanára arcába.

- Nem kell félnie, Miss Granger. Csak kerüljön el olyan messzire, amennyire csak lehetséges – mondta hidegen a férfi, és kiviharzott az irodából.

Visszafelé menet a Griffendél-toronyba az járt a fejében, hogy vajon nem értelmezi-e félre Piton viselkedését, ha az iménti színjátékot az ő megijesztésére, és ezáltal megóvására tett kísérletnek tekinti.
Arra jutott, hogy a tanártól valószínűleg ez a maximum, amire képes az egyik leginkább gyűlölt diákja védelmében, főleg, ha ő maga az, akitől meg kell védenie.
Egyedül a férfi higgadt, belenyugvó hangsúlya, amivel azt mondta, „meg fogom ölni”, egyedül ez nyugtalanította Hermionét. Talán Dumbledore professzor Pitonnak is elmondhatná, hogy az ember maga irányítja az életét…
Aztán, ahogy jobban utánagondolt, belátta, hogy bárkinek könnyen kialakulhat az az érzése, hogy az élete nem a saját kezében van, ha Piton professzorhoz hasonlóan a kor két leghatalmasabb mágusa marionett-bábuként rángatja ide-oda.

Gondolatmenetét megszakította a Kövér Dáma, majd a klubhelyiségben orkánként kitörő tapsvihar, mikor bemászott a portrélyukon.

- Ez egyszerűen hihetetlen volt, Hermione – lelkendezett Neville.

- Látnod kellett volna Piton arcát, mikor bevágtad az ajtót – mondta fülig érő vigyorral Harry.

Egyedül Ginny nem szólt semmit, csak intett a fejével, hogy lehetőleg négyszemközt szeretne vele beszélni. „Később”- tátogta neki Hermione, mire a vörös hajú lány sértődötten hátat fordított, és felvonult az ötödévesek hálótermébe. Hermione túl fáradt volt, hogy megpróbálkozzon a kiengesztelésével, sőt, igazából ahhoz is túl fáradt volt, hogy szélesen mosolyogva hallgassa a barátai áradozását.

- Ne haragudjatok… Ez a beszélgetés Dumbledore-ral teljesen kikészített, felmegyek pihenni – mentette ki magát néhány perc múlva.

Így is tett, hátrahagyva az értetlenül, elképedve tátogó barátait. Tudta, hogy ezzel a húzásával csak még egy lépéssel növelte a köztük kialakult, már amúgy sem kicsi távolságot.

Nyugtalanul aludt aznap éjjel. Nem is aludt, inkább csak lebegett valahol az álom és ébrenlét határán, a legapróbb neszre is fel-felriadva.
Úgy kora hajnal felé mégis csak sikerült mély álomba merülnie…

A pincében volt, Pitonnal, a bájitaltan-termet azonban még nem borította be a Lumpsluck professzort állandóan körülvevő bársony- és selyemrengeteg; a helyiség még úgy nézett ki, mint Piton idejében.
Halványan fluoreszkáltak a lombikok, zöldes fényük sejtelmesen remegett a falakon. Rajtuk kívül csak néhány leégett gyertya bátortalan fénye adott egy kevés világosságot.
Egyedül álldogált a teremben, őt várta.
Várakozás közben körbe körbejáratta a tekintetét az üvegeken, és meglepve, ijedten sikoltott fel, mikor az egyik lombikban felfedezte Ront: a fiú egészen apróra zsugorodva, fejjel lefele lebegett az áttetsző oldatban.
Közelebb akart lépni a polchoz, hogy jobban szemügyre vegye, de ekkor egy jól ismert hang reccsent rá:

- Nem segíthet rajta – szólt Piton.

- De hát mi történt vele? – kérdezte kétségbeesetten, a férfi felé fordulva.

- Nem tudja? Hiszen maga zárta oda. Persze nem is tehetett volna másként. Ez volt a sorsa – mondta a tanár, de közben nem nézett Hermione szemébe, tekintete a semmibe révedt, mint a megigézetteké.

A lányba hirtelen belehasított a felismerés: persze, hiszen Piton vámpír, hogyan is felejthette el, nem lett volna szabad lejönnie ide a pincébe…
Pánikszerűen keresni kezdte a menekülés útvonalát, de az ajtó egész egyszerűen eltűnt a falból. Teljesen le volt zárva a szoba.
Furcsán imbolygott minden a lombikokról visszaverődő fényben, furcsán, de valahogy megnyugtatóan. Már nem is akart elmenekülni, egészen ellazult.
Piton ránézett, és Hermione ekkor megértette, hogy meg fog halni; behunyta a szemeit.
A férfi magához húzta, majd belecsókolt a nyakába, nem várt, nem ismert gyengédséggel és érzékiséggel.
Elolvadt körülötte a szoba. Piton fojtatta a csókot, immár egy világból kiszakadt térben, lecsúszva a vállára, végigcsókolva a karját, majd elidőzött a csuklójánál, azon a ponton, ahol délután megszorította.
Váratlanul érte a harapás, és még látta szétfröcskölni a saját vérét, mielőtt csuromvizesen, zihálva felébredt volna. Odakint már pirkadt.