Néhány órányi alvás után, reggel arra ébredt, hogy az éjszaka folyamán valaki ólommá változtatta a végtagjait; mozdulni is alig bírt, a felkelés pedig csak hihetetlen erőfeszítések árán sikerült neki. Valahogy mégis elvánszorgott a zuhanyig. Szerencsére a forró víz alatt töltött percek most is jótékony hatásúnak bizonyultak, és sokat javítottak a közérzetén, már ami a dolog testi részét illeti. Az éjszaka – és főként az álom – nyomasztó hangulata azonban sehogy sem akart elmúlni a lelkéről. Az ablakokon beáradó reggeli napfény ellenére még mindig a homályos pincehelyiségben érezte magát, és elég volt csak egy pillanatra behunynia a szemét, hogy máris teljes elevenségével és borzalmával jelenjen meg előtte az álombeli jelenet.

Egy kis idő után viszont, talán mert már tudta, hogy nem valóságosak, és teljes biztonságban van tőlük, ezek az álomképek mind kevésbé voltak taszítóak, sőt, már-már úgy vonzották magukhoz, mint egy kiskamaszt a titokban nézett horrorfilm ismeretlen rémségei.

A nappali értelem fényénél megvizsgálva egy-két motívum ugyan elég groteszknek, abszurdnak hatott, de mégis, az álom leírhatatlan hangulatának finom szálai át- meg átszőtték a lelkét.

Vonakodott lemenni a nagyterembe, nehogy ott a zavaros, harsány hangok és látványok széttépjék ezt a selymes szövetet, amibe úgy bugyolálta bele magát, mint egy nagy, sötét kendőbe.

Végül azonban nem tudta tovább húzni a dolgot, ha időben oda akart érni az első órájára, és kénytelen volt elhagyni a csendes Griffendél - tornyot.

Szomorúan látta, hogy ez a titok teli, földöntúli hangulat valóban úgy távozott tőle, mint ahogyan a forró zuhany után felpárolog a bőréről a vízpára, és végül csak egy teljesen banális hétköznap reggel hideg közömbösségét érezte maga körül.

Ronnal is beszélnem kellene, emlékeztette magát, ahogy helyet foglalt a két fiú között. Azt ugyan még nem tudta, mit fog majd neki mondani, de abban biztos volt, hogy mindenképpen szeretne valami változást kettőjük kapcsolatában, mert… mert enyhén szólva nevetséges volt ez az „együtt vagyunk, mint barátok, de ráfogjuk, hogy járunk” – helyzet.

Semmivel sem érezte közelebb magához a fiút, mint Harryt. Mégis, hogyan mehetett akkor bele ebbe a kapcsolatba? Maga sem bírta volna megmagyarázni. Egyszerűen csak így történt, hagyta, hogy sodródjon az eseményekkel, hagyta, hogy elvárások irányítsák.

Megrázta magát, mint a fúriafűz a hosszú téli dermedtség után. A tehetetlenséget, az alvajárást rázta le magáról: itt volt az ideje, hogy visszavegye az irányítást.

-         Beszélnem kell veled – fordult oda Ronhoz.

A fiú gyanakodva nézett rá.

-         Nem lehetne később? – kérdezte.

-         Nem – zárta rövidre a vitát Hermione, és fel is állt az asztaltól. Ron kelletlenül követte.

Egy árnyékos ablakbeugrónál Hermione megállt: éppen megfelelőnek tartotta a helyet ehhez a beszélgetéshez, mert ugyan kellő mértékben félreeső volt, de mégis bármikor arra járhatott valaki, és ez a tudat mindkettőjüket visszatartotta attól, hogy elérzékenyedjenek, vagy – és erre főleg Ron részéről lett volna nagy esély -, hogy jelenetet rendezzenek.

Már épp a megfelelő szavakat kereste, mikor a fiú váratlanul megszólalt helyette.

-         Tudom, mit akarsz mondani.

-         Igen? – húzta fel a szemöldökét meglepetten Hermione.

-         Igen – nézett Ron egyenesen a lány szemébe. – Nézd Mio, ne hidd, hogy nekem nem tűnt fel, mennyire gáz, amit művelünk. A barátság, meg mások véleménye, hogy jaj, de szépek együtt, még nem indok arra, hogy járjunk. Ráadásul ne haragudj, de… tökre nem illünk össze. Legjobb volna, ha szép csendben véget vetnénk ennek az egésznek, és megint úgy lennénk, mint azelőtt. Gondolom te is valami ilyesmit akartál mondani…

Hermione egyszerre volt ledöbbenve és meghatódva; szokatlan volt ez az érett viselkedés a fiútól, ugyanakkor valami anyai büszkeség – féle is szorongatta a mellkasát, hogy lám, a kis Ronci is felnő lassan, és talán ő is formált rajta egy icipicit.

-         Pontosan ezt akartam mondani – mosolygott rá a fiúra. – Csak még hozzá akartam tenni, hogy te vagy a legjobb barát a világon – mondta, és átölelte Ront.

Hiába, nagyon helyes gyerek ez a Ron Weasley, csak senki ne akarja őt összehozni vele.

&&&&&

Aznap azonban még egy beszélgetés várta, amitől sokkal jobban tartott, igaz, ezúttal legalább a saját akaratából sétál majd be az oroszlán barlangjába, és ez kicsit elviselhetőbbé tette számára a dolgot.

Viszont addig még volt egy kis utánanéznivalója a könyvtárban, így az órák után a délután hátralevő részét ott töltötte.

Nem kevés erőfeszítésébe került eltitkolnia a fiúk elől, hogy mi után kutat, mert a kviddics edzés végeztével Harry és Ron utána jöttek, és épp akkor toppantak be, mikor nyakig el volt merülve a jegyzetelésben. Kapkodva gyömöszölte be az addig teleírt pergameneket a táskájába, a zárolt részlegből származó könyveket pedig – amiket mint iskolaelső, nyugodtan használhatott – ledobta az asztal alá, és a Mágiatörténet a XVII. század második felében című vaskos kötetet kapta maga elé. Mindezt sikerült kiviteleznie, míg a fiúk a bejárattól elértek az asztaláig.

Helló, Hermi – vágódott le mellé Harry. – Ronnal arra gondoltunk, hogy este meglátogathatnánk Hagridot, az iskolakezdés óta nem jártunk nála.

Még csak ez hiányzott. Most találhat ki valami meggyőző kifogást.

- Sajnálom, de nem tudok veletek tartani… Piton professzorhoz kell mennem büntetőmunkára… a múltkori eset miatt, tudjátok. – Büszke volt magára, hogy ilyen jól tudott rögtönözni. Csak egyetlen apró probléma volt…

- Büntetőmunkára? Nem is mondtad eddig – csodálkozott Ron.

-         Hát most mondom – felelte nyeglén, és közben hangjával, gesztusaival igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha már maga a büntetőmunkáról való beszélgetés is felettébb zaklatottá tenné.

 Láthatóan sikerült elérnie a célját, mert a fiúk nem kérdezősködtek tovább. Vonakodva előszedték, és az asztalra pakolták az aznapra kapott házi feladataikat, majd miután néha Hermione segítségét is igénybe véve, de még így is gyanúsan hamar végeztek a feladatokkal, elbúcsúztak a lánytól, együttérzésükről biztosították őt, és elindultak Hagridhoz.

Hermione végre befejezhette a saját kutatásait, bár nagyjából már mindent átolvasott a témával kapcsolatban, mire a fiúk megzavarták, így csak át kellett futnia a jegyzeteit.

Meg persze össze kellett szednie a bátorságát, hogy az ötletét Piton professzornak is előadja… Mert ő aztán nem fog ülni, és tehetetlenül várni, hogy mi lesz a vége ennek az egésznek! Főleg, mivel az „egész” tulajdonképpen az életét takarja: nem hagyhatja, hogy egy nyavalyás jóslat döntsön róla!

Azt sem értette, hogy a férfi miért ilyen belenyugvó. Az egy dolog, hogy a harcot Voldemort ellen nem ő, hanem Dumbledore vezényli, de a saját élete meg egy másik dolog, egyáltalán nem egyenlő a kémként betöltött szerepével, és ezzel az ingajátékkal Voldemort és Dumbledore között.

Vagy lehetséges volna, hogy a férfi úgy gondolja, ezen a szerepen kívül nem is létezik?

Hermione érezte, hogy veszélyes talajra tévedt az elmélkedéseivel, ami könnyen elbizonytalaníthatja, ezért inkább gyorsan összepakolt, és elindult lefelé a pincébe.

Az egyetlen probléma az volt, hogy a lábai útközben az idegességtől kezdték felmondani a szolgálatot, Hermione legalábbis erre következtetett abból, hogy mindenáron az ellenkező irányba akarták vinni, a lehető legmesszebb Piton professzor irodájától. Hogy a gyomra egyetlen, görcsös csomóvá zsugorodott, azt már majdnem, hogy megszokta az elmúlt napok tapasztalatai során. Minden lehetséges ürüggyel megállt; előbb a cipőjét kellett bekötnie, aztán hosszasan tanulmányozott egy újonnan a lejáró falára került festményt, amelyen rokokó ruhába öltözött férfiak és nők éppen egy hajóba szálltak be, és már-már hangosan is megfogalmazta az óhaját, hogy bárcsak ő is inkább a vidám társasággal tarthatna, mikor Mrs. Norris fenyegető, szürke árnyéka tűnt fel a lépcsőn, így Hermione jobbnak látta gyorsan folytatni az útját.

Akárhogy is, legalább öt percig tartott, míg az ajtó előtt való megállástól eljutott addig, hogy kopogásra emelje a kezét.

-         Tessék – hallatszott a félve-várt, mély hang.

Idegességtől érzéketlen kézzel lenyomta a kilincset, majd belépett az irodába.

Piton az íróasztalánál ült, és dolgozatokat javított: csak néhány pillanat múlva nézett fel a lányra. Arca olyan valószínűtlenül sápadt volt a félhomályban, hogy Hermionénak rögtön eszébe jutott az álma, és végigcsikorgott a hideg a gerincén.

-         Miss Granger… - A férfi, miután felismerte a látogatóját, váratlanul elhallgatott.

Hermione nem tudta mire vélni ezt a csöndet. Talán Piton meg van lepve, hogy volt bátorsága felkeresni őt a tegnapiak után?

-         Igen – rebegte, mikor már túl nyomasztónak találta a némaságot, bár érezte, hogy ez nem volt túl értelmes megnyilvánulás a részéről.

Ezután inkább csak állt, és várta, hogy a férfi szóljon, de Pitonnak szemmel láthatóan esze ágában sem volt megtörni a csendet, csak nézte a lányt, olyan furcsa arckifejezéssel, ami Hermione számára teljesen értelmezhetetlen volt: egyszerre tükrözött meglepetést, kíváncsiságot, de még inkább elkeseredést, reménytelenséget, és… sajnálatot.

A lány biztos volt benne, hogy emberi arc ennyi érzelmet nem képes egyszerre kifejezni, és hogy csak ő képzeli oda őket, vagy legalábbis egy részüket.

-         Minek köszönhetem a látogatását? – szólalt meg végül mégis Piton. – Elfelejtette, mit tanácsoltam magának tegnap?

-         Nem felejtettem el, épp a tegnapi beszélgetésünk miatt jöttem – emelte fel a fejét magabiztosan Hermione. Felderengett benne a korábbi elhatározása, hogy a kezébe veszi a dolgokat. – Találtam egy megoldást a problémánkra.

-         Nincs semmiféle problémánk, és főleg nincs rá megoldás – mennydörögte a férfi, Hermione pedig szinte már elmosolyodott a gondolatra, hogy a híresen intelligens Piton professzor életében talán először gyermekien logikátlan kijelentést tett.  

Oldal tetejére