Látva, hogy a lány milyen jól szórakozik rajta, Piton még dühösebb lett. Hogy jön ez a kis csitri ahhoz, hogy megmosolyogja őt?! Ráadásul azok után, hogy minden színészi tehetségét latba vetve próbált ráijeszteni. Hát ennyire hiábavaló bármit is tennie?

Fáradtan dőlt hátra a karosszékében, a szemeit is lehunyta: sosem érezte magát ilyen kimerültnek, öregnek, és ilyen reményvesztettnek, mint most.

Hermione még mindig az asztal túloldalán állt. Néhány percig így maradtak, mindketten szótlanul.

-         Halljam, mit talált ki – szólt végül tompán a férfi.

A lány bátortalanul közelebb lépett, és belekezdett a mondandójába:

-         Nos, abban szerintem egyetértünk, hogy nem szabad bekövetkeznie annak, ami a jóslatban áll. – Piton itt gúnyosan felhorkantott, de Hermione nem hagyta magát megzavarni: - Ezért az elmúlt napokban próbáltam keresni egy olyan megoldást, ami lehetetlenné teszi, hogy a jóslat valóra váljon, azaz ami lehetetlenné teszi, hogy ön megöljön engem. És örömmel jelenthetem, hogy azt hiszem, megtaláltam ezt a megoldást.

-         Igen? És mi lenne az? – kérdezte könnyed hangon a férfi, arcára azonban a legszörnyűbb balsejtelem kifejezése ült.

-         Maga is tudja, hogy csak egyetlen esélyünk van, csak egy varázslat létezik, ami megakadályozza, hogy az azt elvégző felek árthassanak egymásnak… Manapság, igaz, már nem használják, hisz nagyon ősi, és kissé elavult, de önnek ismernie kel…

A férfi felpattant, és idegesen járkálni kezdett a szobában.

-         Felejtse el! – mennydörögte. – Nem tudja, mit kér tőlem!

-         De igen. Alaposan utánanéztem – szólt halkan, ám magabiztosan a lány, majd merengve nézett maga elé a semmibe, mintha csak az olvasottakat idézné ismét az emlékezetébe.

Úgy viselkedik, mint egy felnőtt – fogalmazta meg magának Piton a benyomását, de aztán egyből vitába is szállt saját magával, mondván, hogy akárhogy is viselkedik Granger, mégis csak egy éretlen kis liba, aki nincs tisztában – nem lehet tisztában- a tetteinek következményeivel, akinek idealisztikus elképzelései vannak a világról, az emberekről, és legfőképp… róla, Perselus Pitonról.

„Már megint visszaértünk az egész probléma gyökeréhez” – bosszankodott a férfi. Granger nem ismeri őt, ezért mer előállni ilyen javaslatokkal. Sosem látta őt a halálfaló-gyűléseken, nem látta őt muglikat kínozni, gyilkolni. Csak az örökké feketébe burkolózott, mogorva bájitaltan-tanárt ismeri. No nem mintha ez annyira vonzó kép lenne, de mégis csak kevésbé taszító, mint mikor a Nagyúr lábai előtt csúszik-mászik vérfoltos talárban.

-         Nem tudja, mit kér – ismételte meg fennhangon az iménti kijelentését.

-         Higgye el, pontosan tudom – erősítette meg Hermione is, amit az előbb mondott.

Ismét farkasszemet néztek egymással. Piton érezte, hogy egy kis ér vadul lüktet a halántékában. Meglepte a lány elszántsága, akaratereje: egyre inkább csodálkozott rajta. Saját magán is, igazság szerint.

-         Szóval tisztában van azzal, hogy éppen készül hozzákötni az életét egy többszörös gyilkoshoz? Tisztában van vele, hogy ha, teszem azt, elvégezzük a bűbájt, az élete még annyira sem lesz biztonságban, mint most?

-         Ez utóbbival nem teljesen értek egyet- replikázott Hermione.

-         Akkor talán mégsem olyan felkészült a témát illetően, mint ahogy azt hiszi magáról – gúnyolódott a férfi. – Ugyanis ami miatt India egyes részeit leszámítva már sehol sem használják ezt a varázslatot, az, hogy úgy mondjam, az „apró betűs rész”, vagyis amit kevesen tudnak róla. Igaz ugyan, hogy a felek, akik elvégzik, semmilyen módon sem árthatnak egymásnak, hiszen egy életen át tartó vérszövetséget kötnek, mely ezt megakadályozza. Ám ugyanakkor a hangsúly a kötésen van: ha bármelyikük meghal, a másik követi őt a sírba „mielőtt a hold ismét megtelik”, hogy a pontos szöveget idézzem az Ősi varázslatok lexikonából, ahonnan, gondolom, ön is szerezte az ismereteit.

-         Felesleges ilyen kioktató hangnemben beszélnie velem, Piton professzor. Még egyszer, lassan mondom, hogy megértse: tudom, mire vállalkozom – mondta csendesen, szelíden a lány.

A férfit dühítette ez a nyugalom. Törni-zúzni lett volna kedve, de erőt vett magán, és úgy döntött, taktikát vált.

-         Üljön le – mordult rá Hermionéra, majd magának is odahívott egy széket a lány mellé, és helyet foglalt rajta. – Nézze, Miss Granger. Talán önnek eddig nem tűnt fel – kezdett bele mézédes hangon, melyen azért áthallatszott a fogcsikorgatás is -, de az életemnek csak egy elhanyagolható részét teszi ki az, amit maga lát belőle. Ez csak a homlokzat. Egy álarc. Ne akarja megtudni, mi van mögötte.

Hermionét meglepte a férfi részéről ez a szokatlan őszinteség, de továbbra sem hagyta eltántorítani magát. Hiszen már negyedik óta tudja, hogy Piton kettős kém szerepet játszik, és tudja azt is, hogy ez mivel jár. Azonban teljesen biztos volt benne, hogy ha a férfi eddig tudott vigyázni magára, ezután sem eshet baja… pláne, hogy most már ő is mellette lesz.

Az utóbbi gondolatba belepirult. Furcsa volt ezt így megfogalmazni. Hogyha a professzor beleegyezik a javaslatába – amit egyébként őszintén remélt -, akkor olyan erős kötelék fogja összekötni őket, mintha csak férj és feleség lennének. Nem hiába használták ezt a varázslatot annak idején a házasságok szentesítésére…

Tekintetével a férfiét kereste, de az valahová lefelé nézett gondterhelten, és szemmel láthatóan zavartan, amiért akarata ellenére kitárulkozásra kényszerült.

-         Bízom magában, Piton professzor, és nem is érezhetném magam nagyobb biztonságban, mintha az életem az önéhez lenne kötve. Hisz akármelyik oldal nyeri is meg ezt az elkövetkezendő háborút, ön mindenképpen győztesen fog kikerülni belőle.

-         Akármelyik oldal nyeri is meg ezt az elkövetkezendő háborút, én mindenképpen vesztesen fogok kikerülni belőle. Inkább így akarta mondani, nem?

-         Nézőpont kérdése – mosolyodott el a lány. – Maga egy örök pesszimista, Professzor.

-         Mintha ezt még sosem hallottam volna – dörmögte a férfi az orra alatt. – Szóval kitart az elképzelése mellett? – kérdezte végül.

-         Igen, és remélem, sikerült önt meggyőznöm, hogy mindkettőnknek ez lenne a legjobb megoldás. Én nem fogok erőszakos halált halni, önnek pedig nem fogja egy újabb gyilkosság terhelni a lelkiismeretét.

-         Az én lelkiismeretem valószínűleg még számtalan gyilkosság fogja terhelni. Nem, mintha nem lenne már úgyis mindegy neki – komorodott el a férfi. – De ha önt ez a megoldás megnyugtatja…

-         Ezt értsem úgy, hogy beleegyezik? – nézett nagyot Hermione.

Arra azért nem számított, hogy ennyire egyszerű lesz…

-         Jöjjön vissza holnap este, és hozza magával a jóslatot is – dőlt hátra a székén a tanár fáradtan. – Most pedig menjen –  Intett, jelezve, hogy egyetlen további kérdésre sem hajlandó válaszolni.

Hermione nem akarta tovább feszíteni a húrt, de valahogy egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a férfi tényleg beleegyezett a javaslatba: valami trükköt sejtett a háttérben. Kelletlenül állt fel, és ahogy behúzta maga mögött az ajtót, egy utolsó, aggodalmas pillantást vetett a professzor sötét alakjára: azonban nem nyugtatta meg a benső vívódás, ami a férfi arcán tükröződött.

&&&&

Visszafelé menet a Griffendél toronyba egy teremtett lélekkel sem találkozott. Persze ez várható volt, tekintve, hogy jócskán takarodó után járt az idő.

Annál jobban meglepte viszont, hogy felérve a klubhelyiségbe, azt nem üresen találta: Ginny alakja bontakozott ki a félhomályból. A lány a tűz mellett ücsörgött, szemmel láthatóan őrá várva.

-         Hermione, már azt hittem, Frics karmai közé kerültél! – kiáltott fel Ginny széles mosoly kíséretében.

Hermionénak furcsán erőltetettnek tűntek a lány szavai, de leginkább a mosolya.

-         Nem mondod, hogy rám vártál?- kérdezte teljesen feleslegesen.

-         De igen. Szerettem volna beszélni veled… négyszemközt.

Hermione érdeklődve húzta fel a szemöldökét, aztán átfutott az agyán, hogy most valószínűleg egy hosszas elemzést fog hallani Harry Potter feltételezett érzelem- és gondolatvilágáról.

-         Öhm, az a helyzet, hogy eléggé lefáradtam… Piton professzornál voltam büntető munkán, tudod… De holnap ígérem, beszélünk – mosolygott vissza a lányra, és közben remélte, hogy az ő mosolya kevésbé sikerült erőltetettre, mint Ginnyé.

-         Persze, menj csak, pihenj le – szólt keserűen a barátnője. – Én megértem a te problémáid – tette még hozzá maróan gúnyos hangon, majd faképnél hagyta Hermionét, és felviharzott a lépcsőn.

A lány csak bámult utána egy darabig, aztán úgy döntött, hogy egyszerre bőven elég egy dolog miatt aggódnia, és egy fejcsóválás után ő is felment a hálóterembe.