A másnap délelőtti órák egyetlen, tagolatlan, zavaros masszává olvadtak össze Hermione számára. Csak az ebédnél zökkent ki körbe-körbe járó gondolatai közül: szokás szerint kénytelen volt magára vállalni a döntőbíró szerepét egy Harry és Ron közt folyó vitában, bár öt perccel később már nem tudta volna megmondani, miről is szólt az a bizonyos vita.
Mintha Draco neve is szóba került volna… mindegy. Tényleg mindegy.

Valami furcsa fatalizmus vett erőt rajta, pont most, mikor pedig úgy kellene éreznie, hogy kezében a sorsa, végre megint ő irányít… és hiába, mégis görcsbe rántotta a gyomrát az utóbbi hetekből már jól ismert érzés, hogy apró, jelentéktelen kis részecske, amit egy nála sokkal hatalmasabb erő sodor ismeretlen cél felé.
Kétségbeesetten kapaszkodott bele a súlyos tölgyfa asztalba, hogy ellenálljon ennek a sodrásnak, dacoljon ezzel az erővel. A sima, meleg fafelület érintése azonnal visszaállította a valóság talajára.

Persze tudta, mi váltotta ki belőle ismét ezt a pánikrohamot: a Piton professzor arcán tükröződő vívódás, amit az ajtóból visszafordulva látott. Piton professzor arca, amint a férfi épp erejét megfeszítve gondolkozik valamin… de min? Hiszen eldöntötte, hogy végrehajtják a bűbájt, nem? Különben nem rendelte volna vissza őt ma estére, a jóslattal együtt.

Hermione észre sem vette, és a délelőtthöz hasonlóan eltelt a nap hátralevő része is. Vacsora után izgatottan indult fel a Griffendél-toronyba az üveggömbért.
Ahogy belépett a hálóterembe, egyből tudta, hogy baj van: a könyvei szanaszét dobálva hevertek, a ruháit kiszórták a ládájából a földre. Az ismeretlen betolakodók még az ágyat is feltúrták, annyira kerestek valamit…

Ijedten hajolt le a párnájáért, majd néhány másodperc után némiképp megnyugodva kotorta elő a jóslatot a huzatból.
A fény felé tartva megcsillant a bevésett felirat a talapzaton: Hermione Granger és Perselus Piton. Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt minden elsötétült volna körülötte.

A nedves fű semmivel össze nem téveszthető illatát érezte.
Érezte, hogy fűszálak súrolják az arcát, és esőcseppek záporoznak a tarkójára. Félig öntudatlanul próbálta összerakni a körülötte lévő valóságot, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Hallotta az eső dobolását a faleveleken, a levelek zizegését, és alig kivehető emberi hangokat is hallani vélt.
Végre sikerült résnyire kinyitnia a szemét. Fekete, csuklyás alakokat látott, tőle alig pár méterre álltak fenyegetően, körbevéve őt. Ösztönösen a pálcájáért nyúlt, de azt persze valószínűleg már korábban elvették tőle; viszont a mozdulata elárulhatta, hogy magához tért – hamarosan ugyanis két erős marok szorítását érezte a vállain, amint talpra rántja, és hátulról továbbra is könyörtelenül fogva tartja.

Most már az arcára csurgott a hideg eső, és a vízfüggönyön keresztül csak annyit tudott megállapítani, hogy egy tisztáson vannak, bár inkább csak sejtette, mint látta a környező fák sötét tömegét.
Amit látott, azok a fekete alakok voltak, akik szoborként, rezzenéstelenül tűrték a záport és a metsző szelet, ami neki már a csontjáig hatolt.
- Hozd közelebb a lányt – hallatszott egy túl ismerős, sziszegő hang valahonnan balról, a fák közül. Hermione már nem csak a hideg miatt vacogott.

Felnézni sem mert, mikor odahurcolták Voldemort elé, makacsul a vizes, sáros fűcsomókra szegezte a tekintetét. Nem akarta látni a vörös szemgolyót áthasító szűk pupillákat, a kígyó-arcot, amiről Harry mesélt neki számtalanszor.
Azonban azt még kevésbé akarta, hogy a leszegett feje miatt gyávának lássák, így inkább a Voldemort mellett helyet foglaló halálfalókat pásztázta a tekintetével.
Először azon lepődött meg, hogy egyikőjük sem visel álarcot. Ez azt jelenti…
a felismeréstől összecsuklottak a lábai, de az őt tartó férfi nem hagyta, hogy a földre rogyjon: rongybabaként tartotta a Nagyúr elé.

- Ismerős valakinek a mai vendégünk? – szegezte a kérdést a Nagyúr a halálfalóinak.

- Potter sárvérű barátnője – hallotta Hermione Piton hangját közvetlenül maga mellett. Ahogy oldalra nézett, megpillantotta a férfit. Alig lehetett felismerni az arcába lógó, nedves tincsek, és a még a szokásosnál is sápadtabb arcszíne miatt.

- Perselus – szólalt meg Voldemort ijesztően nyugodt, halk hangon -, mertem remélni hogy felismered, miután hat évig tanítottad. Én a többiekre lettem volna kiváncsi… De ha már itt tartunk, nem lep meg, hogy a körünkben látod a kis sárvérű tanítványod?

- Nos, számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb a kezeink közé kerül Potter egyik barátja. Csupán az lep meg, hogy miért nem engem bíztál meg a feladattal, Nagyúr.

- Jó okom volt rá, hogy a tudtod nélkül hozattam ide a lányt, Perselus. Ugyanis sajnálatos módon… kételyeim merültek fel a hűséged illetően.

- Hiszen nem tettem semmit, ami kételyekre adna okot. – Hermione a férfi hangjában a feszültség leghalványabb jelét sem vélte felfedezni, holott tudta, hogy a professzor igencsak szorult helyzetben van. Ha kiderül, hogy tudott a jóslatról…

- Pont arról van szó, amit elmulasztottál megtenni – szólt Voldemort. Az ő hangján viszont érezhető volt az egyre növekvő dühe. – Milyen magyarázattal tudsz szolgálni erre? – kérdezte szinte hisztérikusan, és kinyújtotta Piton felé a kezét, melyben ott csillogott a jóslatot tartalmazó üveggömb.

A férfi elvette a jóslatot, és megnézte a rajta levőfeliratot.

- Sosem láttam – mondta szenvtelenül. – Hogy került ide?

- A lánynál találtuk – hallotta Hermione Lucius Malfoy hangját a háta mögül. – Az ágyában rejtegette.

- Milyen romantikus – gúnyolódott Piton, és lesajnálóan Hermionéra nézett. – Ha tudtam volna, hogy a kisasszony ilyen rejtett érzelmeket táplál irányomban, még véletlenül sem engedem az első padban ülni, öt méternél közelebb a tanári asztalhoz.

A háttérben több halálfaló gúnyosan felhorkant, és bár Hermione sejtette, hogy a férfi csak színjátékot játszik az életük megmentése érdekében, mégis mélyen felháborodott ezen a kijelentésen.

- Semmi közöm az átkozott jóslathoz! – kiabálta a férfi arcába. – A Minisztériumban találtam a nyáron – fűzte még hozzá, mintha először kerülne köztük szóba a dolog.

- Elég volt – vágott közbe Voldemort türelmetlenül. – Hiszek neked, Perselus – mondta, miközben áthatóan végigmérte a férfit. Az rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.

- Köszönöm, Nagyúr – hajtott fejet végül Piton.

- Köszönetképpen megtehetnél egy apró kis szívességet – szólalt meg ismét Voldemort.

- Amit parancsolsz, Nagyúr.

- Végezz a lánnyal. Itt és most.

Piton nem látszott meglepettnek, nyilván ő is eljutott már arra a következtetésre, amire Hermione: a lány nem hagyhatja el élve a tisztást. Mégis habozott egy pillanatig, majd megszólalt:

- Bocsáss meg, Nagyúr, de úgy vélem, vétek lenne így elpazarolni a lehetőséget, hogy Potter ellen használjuk a lányt. Célszerűbb volna továbbra is fogva tartani, hisz nagyobb hasznunkra lehet, ha életben hagyjuk.

- Megkérdőjelezed a döntésem? – kérdezte élesen Voldemort.

- Dehogy, Nagyúr. Természetesen tiszteletben tartom a döntésed, csupán szeretném, ha alaposan megfontolnád az érveimet.

- Már átgondoltam. És arra jutottam, hogy mindennél fontosabb, hogy te bizonyítsd a hozzám való hűséged. Öld meg a lányt.

Piton belátta, hogy nincs mit tenni, és Hermione felé fordult. A lány érezte, hogy elerednek a könnyei, és szégyellte magát, még akkor is, ha tudta, hogy a zuhogó eső miatt senki nem láthatja, hogy sír, mint egy kisgyerek.
Fáj meghalni? Sosem gondolt még erre, akkor sem, mikor a férfitől megtudta a jóslat tartalmát.
Látta, hogy Piton a zsebébe csúsztatja az üveggömböt, majd előhúzza a pálcáját. Azt viszont nem értette, miért nem végez vele egyből, miért lép közelebb hozzá.

- Engedd el, Lucius – szólalt meg a férfi.

- Mi az, úgy döntöttél, elszórakozol egy kicsit a sárvérűvel? – gúnyolódott Malfoy, de azért elengedte Hermione vállait. A lány azonnal összecsuklott. A sárban térdepelve nézett fel Piton fölétornyosuló alakjára, és a rászegezett pálcára. A férfi megragadta a karját, hogy talpra állítsa, majd aznap már másodszor sötétült el a világ Hermione körül.