Száraz, meleg helyre érkeztek. A lány úgy sejtette, Piton professzor roxfortbeli lakosztályában lehetnek. Mikor már kellő biztonsággal meg tudott állni a saját lábán, kiszabadította magát a férfi karjai közül, és igyekezett minél jobban eltávolodni tőle.
A megnyugtató távolságot elérve körbenézett a helyiségben: a nyitva hagyott szekrényajtók, a vissza nem tolt fiókok elárulták, hogy a szoba lakója sietve távozott aznap este.

- Nem ölt meg – nézett hirtelen a férfira, mintegy csodálkozva.

- Ez még változhat – horkant fel sértődötten Piton, de egyből el is mosolyodott, ami meglepte a lányt.
Mint ahogyan a hirtelen lendület is, amivel a férfi pálcát rántott, és sietve – de nem kapkodva – csomagolni kezdett. Látszott rajta, hogy magában pontosan számba veszi, átgondolja, mi az, amire feltétlenül szüksége (szükségük?) lesz.
A könyvek nagy része a polcokon maradt, mint ahogyan a jegyzetek, pennák, pergamentekercsek is. Az ütött-kopott, fekete utazóládába került azonban néhány meleg köpeny, bájital-hozzávalók egész sora, és egy kisebb üst.

- Sajnálom – fordult végül hozzá Piton -, de túl kockázatos lenne, ha felmenne a Griffendél-toronyba a holmiaiért. Majd később valahogy beszerezzük a nélkülözhetetlen dolgokat, most viszont sürgősen indulnunk kell. Dumbledore-t is ráérünk akkor értesíteni a történtekről, ha már megérkeztünk.

- Megérkeztünk? Hová? – bámult a férfira értetlenül Hermione, miközben félelmetesen Ronald Weasley-sen érezte magát – azaz tényleg nem értett semmit.

- Hová, hová! Természetesen a Főnix Rendjének főhadiszállására! Miért, mire gondolt, egy Karib-tengeri nyaralásra? – vigyorodott el ismét Piton.

Hermionét bosszantotta, sőt, nyugtalanította a férfi láthatóan egyre növekvő jókedve, annyira azonban nem érezte közelinek a kapcsolatukat, hogy rá merjen kérdezni annak okára.
Az is feltűnt neki, hogy a jóslat szintén ott landolt a láda tetején, mielőtt a férfi bezárta volna azt.

- Honnan tudott Voldemort a jóslatról? És hogyan jutottak be a halálfalók a szobámba? – fogalmazta meg a pillanatnyilag legfontosabbnak tűnő kérdéseit.

- Látja, ezt én is szeretném tudni. De majd ráérünk gondolkozni a válaszon, ha biztonságban leszünk.

- Hiszen a maga lakosztályában vagyunk, a Roxfortban! Tudtommal itt biztonságban vagyunk…

A férfinak felakadtak a szemei, ami Hermione megítélése szerint valahogy sokkal pitonosabb volt, mint mikor mosolygott.

- Csak az imént egyeztünk meg abban, hogy egyelőre fogalmunk sincs, hogyan jutottak be a kastélyba az elrablói. Azaz többé nem vagyunk biztonságban a Roxfortban.

Piton összezsugorította a ládát, és zsebre vágta, majd várakozón a lányra nézett.
Hermione megértette, hogy nincs helye vitának, és odalépett a férfihoz, hagyva, hogy az erősen megragadja a karjait, és magával rántsa az úti céljuk felé.

Miután megérkeztek, Piton első dolga volt patrónust küldeni Dumbledore-hoz, hogy tájékoztassa az igazgatót az eseményekről.
Nem kellett sokáig várniuk, és megjelent Fawkes, az alábbi levelet ejtve a férfi ölébe:

”Kérem, Perselus, további utasításomig maradjanak a főhadiszálláson. Amennyiben ez lehetséges, még rövid időre se hagyják el a házat – ez különösen Miss Granger esetében fontos. Amint a Roxfortot ismét biztonságban tudom, meglátogatom önöket.”

- A szokásos utasítgató stílus- dörmögte Piton inkább csak magának, majd az igazgatói utasítást figyelmen kívül hagyva elviharzott, és még csak egy pillantásra sem méltatta a döbbent Hermionét.

Éjfél fele járhatott az idő, mire Piton visszaért, egy nagy adag ennivalóval, és néhány ruhadarabbal a kezében.

- Ez a magáé. Nem a legutolsó divat, de a rejtőzködéshez megteszi – gúnyolódott, bár ez inkább afféle kedves-csipkelődős gúny volt, mint a már megszokott maró szarkazmus.
Hermionét annyira frusztrálta ez a viselkedés a férfi részéről, hogy amint tehette, legyűrhetetlen álmosságot színlelve felvonult az emeleti hálóba aludni.

Pedig nagyon is éber volt; éber volt, és Piton hirtelen megváltozott viselkedésén járt az esze, de semmiféle elfogadható magyarázattal nem bírt előállni. Talán a megmenekülésük felett érzett öröm okozta a férfi jókedvét? Ugyan, hiszen számtalanszor volt már hasonlóan szorult helyzetben! És miért zavar engem ez a viselkedés ilyen mértékben?
Ennyire ragaszkodna a már jól ismert, mogorva, kiállhatatlan, mindig keserű Piton professzorhoz?
Furcsán becsapottnak és kiábrándultnak érezte magát, egy idő után pedig az is elkezdte mind jobban dühíteni, hogy nem tudott elaludni. Hiába, túl sok volt a nyitott kérdés, túl sok az át nem gondolt, fel nem dolgozott esemény. Ráadásul a jóslat is hiányzott neki, már úgy megszokta a hűvös, sima üveggömb tapintását elalvás közben.

Egy órányi forgolódás után nem erőltette tovább az elalvást. Úgy döntött, leoson a konyhába, és egy pohár meleg tej mellett elmereng az aznap történteken.
Nem mellesleg, emlékezett, hogy az utazóláda is lent van a hallban kicsomagolatlanul, a ládában pedig ott az üveggömb.

Kicsusszant a paplan alól, és halkan belebújt a papucsába. Maga sem tudta, mi az oka az óvatosságának, talán hogy úgy érezte, mintha ellenséggel lenne összezárva, akit el kell kerülni, ki kell játszani, nem pedig a roxforti tanárával, aki a legjobb képességei szerint igyekszik őt megvédeni.

A folyosó teljesen sötét volt; nem is számított másra. Lépésről lépésre haladva, a lábával tapogatva a talajt igyekezett megakadályozni, hogy orra bukjon a futószőnyegben, vagy nekiütközzön az útjába kerülő szobrokba, páncélokba. Nem akart világítani a pálcájával, tudta, hogy azzal csak magára vonná a híresen éber bájitaltan-professzor figyelmét, és őszintén szólva, semmi kedve nem lett volna most magyarázkodni.
Viszont ez a sötétben tapogatódzás is az idegeire ment: a Black ház ellenséges légköre mintha teljes súlyával nehezedett volna a lelkére, és volt egy olyan érzése, hogy valahol el is tévesztette a konyha felé vezető utat, talán az eggyel előbbi lépcsősoron jött le, mint kellett volna. Mindenesetre nem tudta pontosan behatárolni, hol jár.

A folyosó végén befordulva léptek zajára, és egy tőle nem is olyan távoli ajtó alatt kiszűrődő halvány fényre lett figyelmes.
Abból, hogy ablakot sehol nem látott, arra következtetett, hogy az alagsorban kötött ki, a fényből pedig kitalálta, hogy Piton szobájának közelében lehet.

Rejtély, miért száműzi magát még egy üres házban is a föld alá – gondolta a lány. Hirtelen az agyába villant egy jelenet a vámpíros álmából, és végigfutott a hátán a hideg. Próbálta kiszorítani az emléket, de ellenállhatatlan erővel tört rá az álmában is érzett borzongás és iszonyat. Az volt a benyomása, hogy ha most benyitna a férfi szobájába, valami rettenetes, undort keltő dolognak lenne tanúja.

Tudta, hogy csak beszuggerálja magának ezeket a gondolatokat, a sötétség, kimerültség, és az álom emlékének hatására, mégis jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot. Két kézzel maga előtt tapogatózva, pánikszerűen igyekezett megtalálni a felfelé vezető lépcsőt. Egyszer csak érezte, hogy az ujjai valami hideg, kemény dolognak ütköznek, és a következő pillanatban meghallotta a csörömpölést, amit valószínűleg egy, az állványáról levert szobor okozott.

- Ki jár odakint? - dörrent rá a férfi hangja az ajtó mögül, és máris léptek zaja követte a kérdést.

Hermionéban egy pillanatra felmerült a vágy, hogy elfusson, aztán rádöbben saját gyerekes viselkedésére, és kihúzta magát.

- Csak én vagyok, Piton professzor! – Próbálta annyira irányítása alá vonni, és megacélozni a hangját, amennyire csak ez jelenlegi állapotában lehetséges volt.

Nyílt az ajtó, és a szobából kiáradó fény hátterében kirajzolódott a férfi sötét alakjának kontúrja.

- Mi a fészkes fenét csinál itt, Granger? Nem tud aludni? – ripakodott rá Piton.

- Eltévedtem – felelte szenvtelenül Hermione, és már indult volna a lépcső felé, ami - mint az a félhomályban már jól látszott – bosszantóan közel volt hozzá.

- Várjon! – szólt utána a férfi. Hermione megtorpant. – Ha már úgyis itt van, nem segítene egy pillanatra? – A lány nem tudta, hogy maga a kérdés lepte-e meg jobban, vagy a természetesség, amivel a férfi feltette azt.

- Persze – válaszolt. Igaz, inkább a kíváncsiság, mint az őszinte akarat hajtotta.

Követte Pitont a szobába, ahol a gyertyák fényénél egy hatalmas, régi, bőrkötéses könyv feküdt kinyitva az asztalon. Hermione nem emlékezett rá, hogy a Roxfortból hozták volna magukkal, így arra tippelt, hogy a férfi aznap esti beszerzőkörútja alkalmával tett rá szert.
- Miben kellene segítenem? – kérdezte a férfihoz fordulva.

- Fel kellene olvasni egy latin szöveget, miközben én bizonyos hozzávalókat meghatározott rend szerint belekeverek a főzetbe – mutatott a sarokban fortyogó üst felé Piton.

Bár nehezére esett, Hermione további kérdezősködés nélkül odalépett az asztalhoz, és olvasni kezdte a szöveget a jelzett helyen. Ösztönei azt súgták, ne ártsa bele magát jobban a férfi dolgaiba annál, mint amennyit az önszántából meg akar vele osztani.
Nem tudta azonban megállni, hogy néha lopva az üst felé nézzen, nem is annyira a készülő bájitalt, mint inkább Piton arcát fürkészve.
Az ősi szöveg hangzása lassan megnyugtatta, mintha egy sok száz éves fa árnyékában pihenne le. Idegeit átjárta a bizonyosság és állandóság nyugalma, ami a latin mondatokból áradt. Pillái elnehezedtek, hangja meg-megcsuklott, és egyre nagyobb erőfeszítésébe került az olvasás. A férfit azonban láthatóan nem zavarta az egyre rendszertelenebb ritmus, és a remegő hang. Mielőtt elaludt volna, Hermionénak volt egy halvány benyomása, hogy az egész felolvasás csak ürügy volt, de kétségeit nem tudta már megfogalmazni, mert szemei lecsukódtak, és érezte, hogy két erős kéz felemeli a székről, gyengéden a pamlagra fekteti, majd betakarja egy puha, jó illatú takaróval.