Hermione másnap reggel nyomottan, szorongva ébredt. Az alagsori szoba hideg és teljesen sötét volt, éles ellentétet alkotva a lány által megőrzött, elalvás előtti utolsó képpel, ahol a gyertyák és a kandalló vörös fénye, valamint egy megnyugtató, szilárd alak jelenléte tették meghitté és álmosítóan biztonságossá a helyiséget.
A sötétségben ugyan ott sejtette valahol Piton professzor alakját – hallotta az egyenletes szuszogását, ezek szerint a férfi még aludt -, de nem látta őt, és ettől talajvesztettnek érezte magát, mintha egy idegen ürességben lebegett volna. Már hónapok óta csak erre az egy pontra fókuszált, ami most itt van, megfogható közelségben, de láthatatlanul.

Halkan kotorászva kitapogatta a pálcáját, és tompa fényt idézett, amivel biztosan nem ébreszti fel a férfit. A halványkék derengésnél ki tudta venni a professzor alakját, aki egy karosszékben aludt az íróasztal előtt, karjait a mellkasán átkulcsolva, fejét leszegve, mintha csak elgondolkozott volna valamin. Előtte az íróasztalon ott pihent az üveggömb.

Az az átkozott üveggömb. Hermionéban csak most tudatosult mindaz, amin az előző nap, sőt, amin az előző hetekben, hónapokban keresztülment. Mindez egy ostoba jóslat miatt, amiben ráadásul még csak nem is hiszek! Leginkább magára volt dühös, amiért ilyen hosszú időn keresztül hatalma alatt tudta tartani ez az irreális, nonszensz vonzódás. Mintha heteken keresztül nem is önmaga lett volna! Újból felötlött emlékezetében
az első tanítási nap rettenetes, lázas szorongása, az, ahogyan hagyta, hogy Piton terrorizálja, ahogyan teljesen függővé vált ettől a nyavalyás jóslattól.
Hirtelen úgy érezte, minden frusztrációja egyetlen bűvös gömbbé sűrűsödik össze, és ez a gömb ott feküdt előtte az asztalon. Felkapta, és egy esetlen, hisztérikus mozdulattal a földhöz csapta a jóslatot.

Szinte azonnal egy ezüstös ködfelhő emelkedett fel az üvegcserepek közül, ami mind inkább emberi formát öltött, míg végül egy öreg, hosszú szakállú varázsló bontakozott ki Hermione előtt.

- Fiam, amit én szólok, az van írva a Sorsnak könyvében. Hermione Granger, nem más, aki a sírig kísér szerelmével utadon, és aki irányítja majd szívednek minden dobbanását, elmédnek minden gondolatát, és kezeidnek minden cselekedetét - szólt az alak, majd semmivé foszlott.

Hermione döbbenten meredt maga elé, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Azonban ahogy az első meglepetése elmúlt, egy, a még eddiginél is nagyobb, mélyebb és kétségbeesettebb düh kezdett formálódni benne, hogy aztán egy pillanat alatt maga alá gyűrje.

- Maga hazug disznó – üvöltötte, majd két lépéssel a férfi mellett termett, aki időközben felébredt, talán az üvegcsörömpölésre, talán a kiáltásra. Hermione elszántan, két kezét maga elé nyújtva, ujjait begörbítve igyekezett valami sérülést, sebet, bármit, ami fáj, okozni Pitonnak. A férfi azonban könnyűszerrel elkapta, és tenyerébe zárta a lány erőtlenül puffanó kezeit. Hermione a lendülettől megpördült, elveszítette az egyensúlyát, és háttal nekicsapódott a férfi mellkasának.

- Nyugodjon meg. – Ezt a két szót szinte csak suttogta a lány fülébe, azok mégis elérték hatásukat: Hermione néhány kapkodó lélegzetvétel után úrrá lett dühén.
Vajon a férfi szándékosan veszi ilyen lassan, ritmikusan a levegőt, hogy őt is megnyugtassa? Azon kapta magát, hogy akaratlanul, de a légzése elkezdte követni a hátához simuló férfiét. Így maradtak egy kis ideig. Végül Piton lépett hátra, és visszaült a karosszékbe.

Hermione lehajtotta a fejét. Dühének elmúltával nem tudta, mit kellene, vagy lehetne mondania a férfinak a történtek után.

- Miért hazudott? – fordult meg, a férfi szemébe nézve.

- Gondoltam, a halálhoz képest mégis csak kevésbé lesz majd ijesztő a lehetőség, hogy velem élje le az életét – vigyorodott el Piton.

Hermione az elmúlt napon többször is megjegyezte magának a férfi önmagához képest furcsa viselkedését, de most, ezt a vigyort látva szavakba is tudta önteni eddigi homályos, megfoghatatlan benyomásait. Azaz szavakba tudta volna önteni, ha a férfival is közölni akarta volna őket. Csak most döbbent rá, eddig mekkora terhet viselt magán a férfi, és milyen hatalmas változást idézett elő a viselkedésében, hogy többé már nem kell cipelnie. Furcsa – gondolta Hermione –, azt hinné az ember, hogy egy ilyen átalakulás sokáig tart, ha egyáltalán lehetséges, ha az állandó színlelés nem hagy kitörölhetetlen nyomokat a lélekben. Piton azonban úgy rázta le magáról ezt a terhet, ahogy a behavazott fák törnek ki tavasszal az új napfényre. Vajon mi segített neki épnek maradnia? – tűnődött a lány. Milyen kár, hogy nem így ismertem meg.

- Hogy tud ezen viccelődni? – kérdezte, de éreztem hogy neki is inkább mosolyra áll a szája. De hamar elkomorult ismét. – Gondolja… Szóval gondolja, hogy a jóslatot komolyan kellene vennünk? Úgy értem…

- Arra kíváncsi, hogy én mit gondolok erről az egészről? Ám legyen. – A férfi kényelembe helyezte magát a széken, mint aki hosszú mesére készül. – Mint azt bizonyára kitalálta, ott voltam, amikor a jóslat elhangzott, hisz közvetlenül nekem szólt. Akkor sem, és azóta sem, soha egy percig nem vettem komolyan. Míg csak egy napon nem értesültem arról, hogy eltűnt a Minisztériumból, mikor maga is ott járt. Végül év elején bizonyossá vált, hogy magánál van a jóslat. Akkor minden erőmmel azon kellett lennem, hogy minél távolabb tartsam önt magamtól, és ezáltal Voldemorttól. Mint tudja, ez nem sikerült. – A férfi elhallgatott, és láthatóan ismét elgondolkozott mindazon, amit az imént mondott. – Tudja, soha nem gondoltam arra, hogy esetleg maga is tudomást szerez a jóslatról, vagy hogy a kezei közé kerül. Úgy hittem, örökre titokban marad, elrejtve a Misztériumügyi Főosztály ezer meg ezer hasonló üveggömbje közt, és soha semmilyen befolyással nem lesz az életemre.

- Amikor először hallotta, gondolom, még nem ismert… Nem volt meglepő, hogy egyszer csak valóban megjelent a Roxfortban egy Hermione Granger nevű nő?

- Egy Hermione Granger nevű kislány, inkább így akarta mondani, nem? – mosolyodott el ismét Piton, de hangjából bántóan hiányzott a lány által elvárt gúny, vagy akár a finom irónia is. „Úristen, jól látom, hogy Piton a szemem előtt nosztalgiázik?” Hermione ezt hirtelen túl soknak érezte. –Nem mondom – folytatta a férfi -, kíváncsivá tett a dolog. De végig az irányításom alatt tudtam az eseményeket, és ez megnyugtatott. Sokat segített, hogy nem hiszek a sorsban és hasonló badarságokban.

- Én sem – sietett leszögezni a lány. Kicsit talán túl hirtelen is volt a reakciója. A férfi gyanakodva nézett rá. Kínos csend ereszkedett a szobára, amit azonban váratlanul egy fentről jövő, tompa zaj tört meg.

- Dumbledore – szólalt meg Piton.

Mindketten felmentek a földszintre, ahol az igazgató éppen a talárját porolta, szürke porfelhőkkel borítva így be az egész hallt.

- Perselus, Hermione – biccentett a belépő két alak felé. – Sejtettem, hogy nem a takarítás lesz az első dolguk.

Hermione nem is figyelt oda Dumbledore szavaira, annyira meglepte, amikor a porfelhőből kibontakozva felismerte Ginny Weasleyt az igazgató kísérőjének személyében.

- Amint látják, Ms. Weasley is velem tartott, és itt is marad önökkel, amíg szükséges. Hamarosan megérkezik Molly is.

- Ez pompás – húzta el a száját Piton, egy pillanat alatt visszatalálva a Roxfort mindig keserű bájitaltanárának szerepébe. Hermione így még egy elemmel gazdagíthatta a férfival kapcsolatos megfigyeléseinek sorát: Dumbledore határozottan rossz hatással van Pitonra.

- He megkérhetném a hölgyeket, szeretnék néhány szót váltani a professzorral négyszemközt – fordult Dumbledore Hermionéhoz és Ginnyhez. – Addig talán Ms. Granger, megmutathatná Ms. Weasleynek, hol tudja kipakolni a csomagjait – intett a lány utazóládája felé az igazgató.

- Persze – válaszolt Hermione: neki is legnagyobb vágya volt kettesben maradni Ginnyvel, és megtudni, mit keres itt, mi ez az egész. A ládát maguk előtt lebegtetve felmentek az első emeletre, Hermione szobájába. A lány magukra zárta az ajtót.

- Mesélj – fordult Ginny felé.

Eltartott néhány pillanatig, míg a vörös hajú lány, miután leereszkedett az egyik ágy szélére, és összeszedte a gondolatait, megszólalt:

- Én engedtem be a halálfalókat a szobádba – rebegte, és rögtön el is sírta magát.

Hermione megkövülten bámult barátnőjére.