- Mi?! De hát… hogyan? Miért? – kérdezte Hermione, de a szavai valahogy megakadtak, alig hallhatóan törtek csak elő.

Nem tudta elhinni, amit barátnője mondott.
Ginny pedig csak csendben törölgette a könnyeit, azt sem tudván, melyik kérdésre feleljen előbb, és nem is volt bátorsága belekezdeni.

- Ostoba voltam… vagy csak naiv… Az egész év elején kezdődött. Vagy az előző év végén, nem is tudom. Olyan ritkán tudtunk beszélni, pedig szükségem lett volna rá, most már látom. Persze ezt nem azért mondom, hogy lelkiismeret furdalásod legyen… Neked is megvolt a magad baja.

- Merlinre, mondd már, mi történt!

- Azt hiszem, szerelmes lettem... valakibe, aki, hát…

- Ugyan, hisz ezt már rég sejtettük – könnyebbült meg kicsit Hermione. – Csak idő kérdése volt, hogy te és Harry mikor lesztek egy pár – mosolyodott el.

- Nem érted – rázta meg a fejét hevesen Ginny. – Hát éppen ez az… Nem Harryről van szó – hajtotta le a fejét.

- Akkor kiről? Mégsem lehet olyan szörnyű…

- De igen. Ha tudnád… Én tehetek mindenről – törtek elő ismét Ginny könnyei. – Én beszéltem neki a jóslatról… és én mondtam meg a jelszót is.

- Te tudsz a jóslatról? – képedt el Hermione. Azt hitte, sikerült tökéletesen megőriznie a titkot.

- Láttam egyszer a nyáron… hisz hetekig egy szobában laktuk, hogy is gondoltad, hogy titokban tudod tartani? Persze nem hoztam szóba, vártam, hogy majd magadtól beszélsz róla. Hát hiába vártam.

- Ne haragudj. Magam sem tudtam hova tenni a dolgot, az az igazság. Hogy is beszélhettem volna róla valaki mással? De mond már, ki az, akinek elárultad a jelszót?

Ginny lesütötte a szemét.
- Draco Malfoy – válaszolta.

Hermione ki akart fakadni, de türtőztette magát. Pont ő kezdjen papolni az ésszerű viselkedésről? Mindenesetre nem fért a fejébe, hogy Ginny hogy szerethetett bele Malfoyba, már ha ugyan tényleg szerelmes belé, és nem csak valami… megmagyarázhatatlan, irracionális fellángolásról van szó. Bár ha jobban belegondolt, melyik szerelem nem egy ilyen megmagyarázhatatlan fellángolással kezdődik?

- És biztos vagy benne, hogy ő segített bejutni a halálfalóknak? – kérdezte jobb híján. Ő is tudta, hogy nem történhetett másként.

- Ki más? Hacsak nem egy griffendéles, de közülünk senkiről nem tudom elképzelni.

- És Dracóról el tudod? Úgy értem, ha igaz, amit mondtál, ha tényleg szereted…

- Félreértesz. Tisztában vagyok a hibáival, nem vagyok teljesen elvakult vele szemben. A nyáron sokat leveleztünk…

- Szóval ő a titokzatos brazíliai levelezőtársnőd! Látod, nem csak nekem vannak titkaim.

- Igaz, de én később próbáltam neked beszélni róla, csak annyira el voltál foglalva a saját bajaiddal! – fakadt ki Ginny.

- Ne haragudj. Talán nem lennénk most itt, ha jobban figyelünk egymásra.

- Miért, olyan rossz itt velem, és a sármos Piton professzorral? – nevetett fel a vörös hajú lány.

Hermione válaszképpen csak fújt egyet, és végigdőlt az ágyon.

Ahogyan Dumbledore is mondta, Molly Weasley még aznap délután megérkezett, és szinte az érkezése pillanatában szervezkedni kezdett. A konyhába parancsolta a lányokat, és a plafontól a padlóig mindent átsikáltatott velük, miközben ő maga a tűzhely körül sürgölődött. Hermione és Ginny hiába tiltakozott, hogy az előző nyár óta még igazán nincs is olyan nagy piszok.

Piton előrelátóan félrevonult a szobájába a boszorkány érkezése után, és csak akkor került ismét elő, mikor az egész házat kezdte betölteni a finom báránysült-illat.
Mrs. Weasley majdnem eldobta a levesestálat, mert azt hitte, valami idegen jutott be a házba, mikor meglátta a férfit szürke ingben és sötétkék nadrágban. Habár Piton öltözéke még így is visszafogott és szigorú volt, össze sem lehetett hasonlítani az asztal végén helyet foglaló férfit azzal a mindig fekete, hosszú, bő talárba öltözött denevérrel, akit a diákjai ismerhettek.
A szigorúsága mégis sokkal feltűnőbb volt így, mert nem csak álarcként hordta, hanem a spontán, őszinte gesztusaiból sugárzott, és bár a szokásos gúny eltűnt a hangjából, helyet adva az érdeklődésnek és előzékenységnek, mégis, a lányok – és Mrs. Weasley is -, különösen óvatosak voltak a beszélgetésben.
Csupa semleges témát hoztak szóba; az ételt, a házat, így a társalgás megmaradt a semmitmondó felszínességnél. Hermione mégsem unatkozott: teljesen elmerült a férfi számára újszerű hanghordozásának, gesztusainak, szavainak felfedezésében.

Egyébként szinte sajnálta, hogy Mrs. Weasley is ott volt velük, úgy érezte, tönkreteszi azt a meghittséget, ami előző este és ma reggel kialakult közte és Piton közt.
Hisz olyan hirtelen szakadt vége annak a reggeli beszélgetésnek! Hermione arra számított… igazából maga sem tudta, csak azt érezte, hogy olyan lezáratlan így ez az egész, nem döntötték el, hogy mi lesz velük. Persze nagyon nem is volt mit eldönteni, a férfi kijelentette, hogy számára nem jelent semmit egy ostoba jóslat. De akkor vajon mi volt az a kis elérzékenyülés, mikor az első roxforti napom hoztam szóba, azt a napot, mikor először látta meg a lányt, akit addig csak elképzelt – már ha elképzelt egyáltalán valamilyennek – tette fel magának a kérdést Hermione.

Talán vacsora után tudok vele kettesben beszélni – tervezgette a lány. A legjobb lenne, ha valamilyen ürüggyel lemennék a szobájába…

Hermione ábrándozását egy váratlan robaj szakította félbe, amely a bejárat felől hallatszott – aznap már harmadszor. Mind a négyen felugrottak az asztaltól, és kirohantak a hallba, ahol Draco Malfoyt pillantották meg, aki a padlón hevert, egy vértócsa közepén, bal kezében egy gyűrött pergament szorongatva.

Ginny halálsápadtan lépett közelebb a fiúhoz. Piton azonban megelőzte, és felkapta az eszméletlen fiút, majd elindult vele a nappali felé, miközben utasításokat adott a három boszorkánynak:

- Miss Granger, hozza fel a szobámban lévő vitrinből a sebzáró főzetet! Molly, hozzon meleg vizet és valami kötszernek valót! Miss Weasley, ne tátsa itt a száját, segítsen az édesanyjának! Merlinre, siessenek! – tette még hozzá, majd teljes figyelmével Dracónak szentelte magát.

Miután megtette, amit a férfi kért tőle, Hermione leült a kanapé melletti fotel karfájára, és figyelte, Piton hogy tisztítja ki Draco sebeit, és hogy kötözi be a fiú karján és lábán lévő vágásokat.

- Mi történhetett vele? – kérdezte a férfit.

- Csak találgatni tudok. Valószínűleg megkínozták, majd a Sectumsemprával próbáltak végezni vele. Dumbledore az utolsó pillanatban találhatott rá.

- Honnan tudja, hogy Dumbledore volt?

- Ebből – válaszolta Piton, és a Draco ujjai közül megszerzett vérfoltos pergamendarabot dugta a lány orra alá.

Hermione elolvasta a néhány sort, ami rajta állt:

„Perselus, kérem, vegye gondjaiba Mr. Malfoyt. Ha nem találkoznánk többet, tudja, mit kell tennie. Ég áldja,
Albus.”

- Úristen – hanyatlott hátra Hermione a fotelben. – Ez azt jelenti, hogy Dumbledore meghalt? – fordult a férfi felé, aki időközben befejezte Draco ellátását, és most a fiú mellett ülve annak pulzusát ellenőrizte.

- Nem tudom – nézett fel Piton. Ő is fáradtnak, reményvesztettnek látszott. – Csak annyit tudhatunk, hogy fel volt készülve arra, hogy esetleg meg fog halni. De nem lehetünk biztosak semmiben, amíg Draco magához nem tér.

Késő este, miután Molly Weasley belátta, hogy többet aznap már nem tehetnek a fiúért, elindult az emeletre, figyelmeztetve Ginnyt és Hermionét, hogy nekik is ideje lenne lefeküdniük.

- Én itt maradok, virrasztok mellette – válaszolt határozottan Ginny.

- Erre semmi szükség, Miss Weasley – szólalt meg Piton -, én fogok vele maradni.

- Magának nagyobb szüksége van a pihenésre – felelte elszántan a lány. – Sokkal több álmatlan éjszaka van már maga mögött, mint mögöttem.

Piton vizslatva nézett a vörös hajú lány arcába, majd, miután látszólag megértett valamit a lány viselkedéséből, egy árnyalatnyival lágyabban felelt:

- Ahogy akarja. Miss Granger, önnel viszont szeretnék néhány szót váltani. Négyszemközt – tette még hozzá.

- Persze – válaszolta bizonytalanul a lány, majd elindult a Piton után lefelé a lépcsőn, és közben ujjongott magában, amiért a férfi is úgy gondolja, hogy van még miről beszélniük.