1. fejezet

Egy sántikáló, véres talárú férfi vonszolta magát a temetőben. Fekete haja csomóban állt az izzadságtól és a zuhogó esőtől. Épp hogy túlélte élete legnagyobb küzdelmét, máris az első útja egy temetőbe vezetett. Perselus Piton fáradtan vonszolta el magát a sírhoz, ahol azaz ember feküdt, akit életében a legjobban szeretett. A sírnál térdre rogyott, a rátörő érzések kavalkádja alatt. Meghalt, azaz ember, akit a legjobban gyűlölt a világon, Sötét Nagyúr, Voldemort. És öröm helyett csak ürességet érzett. Nem érzett diadalt sem, hiszen ebben a harcban elvesztette azt a személyt, akiért élni tudna. De ő már 18 éve halott. 18 éve csak annak élt, hogy megbosszulja szerelme halálát. De volt egy másik ok is, amiért nem ölte meg magát akkor. De annak titokban kell maradnia, nem tudhatja meg senki, mert különben tönkre tenne vele egy életet, ami drága volt neki. Ezért maradt a magány…Perselus csak ült a sírnál és gondolkodott, hogy mitévő legyen ezután. Kezével végig simított a sírkőbe vésett neven. A sírkőn ez a név állt:

Lily Potter

- Lily, mond, mit tegyek?- kérdezte kétségbeesett hangon.- megtettem, amit ígértem neked. De mi legyen ezután? ….

Arcán könnyek folytak végig, látása elhomályosult, és teljesen magába fordult fájdalmában. Gyászolt. Ezért is nem láthatta, vagy hallhatta azt a két alakot, akik ott álltak tőle 3 méterre, teljesen ledöbbenve, hogy találnak itt valakit.
- Hé, Mione?- kérdezte suttogva Harry, -ki ez itt?
- Háát, … te jó ég!! Ez Piton!!- suttogta vissza a lány.
- Miiii?? Mit keres itt az anyám sírjánál??- döbbent le a fiú.
- Ha csöndben maradnál, hallhatnánk!! Nézd, beszél!!– utasította rendre őt Hermione.

Igaza volt, mivel Perselus tényleg elkezdett beszélni, először csak magában motyogott, de lassan egyre hangosabban beszélt. Felszínre bukott fájdalma, és az először még szaggatottan mondott szavak, egyre gyorsabban törtek fel belőle.

- Lily … mond.. mi értelme élnem… megbosszultalak, és betartottam ígéretemet! Vigyáztam rá, és szerettem, bár ő ezt nem tudta… nem mutattam ki, nem mutathattam ki, és most gyűlöl…pedig annyira szeretem!!… Felnőtt, és megférfiasodott…. Bár nem csoda hisz 18 éves… a fiam…. Emlékszel még, hogyan tervezgettük a jövőnket, hogy ha ennek az egésznek vége együtt leszünk végre! De Te itt hagytál engem! Elvettek tőlem, a fiamtól! Hiányzol mindkettőnknek!!… Óh, Lily….- fúlt el a hangja.

A két fiatal tágra nyílt szájjal hallgatták a férfit, hiszen olyan dolgok bontakoztak ki előttük, amik mély megdöbbenéssel töltötte el őket. Moccanni sem tudtak, dermedten füleltek. A férfim ki nem tudott közönségéről folytatta:

- Olyan rémes gyermekkora volt, és én nem tehettem semmit!!…- egyre dühösebben folytatta tovább- Nem szerették, rosszul bántak vele, kihasználták, és mikor végre eljött a Roxfortba, nekem undokul kellett vele viselkednem, mivel ha a Nagyúr megtudta volna, hogy kije vagyok…..- sóhajtott egy nagyot- Merlinre, az katasztrófa lett volna!!! De így nem tudta meg mennyire szeretem… és úgy élte le az életét, hogy azt a ….Potter hitte apjának- köpte ki undorodva ezeket a szavakat- és nekem hagynom kellett, hogy ezt higgye…, hogy egy olyan férfit tartson apjának, aki még annyit sem érdemelt volna, hogy Harry ránézzen!!
A bokorban a nevezett szinte kővé dermedve hallgatta Pitont. Egyszerűen képtelen volt felfogni, és főképp megérteni a hallottakat… Hermione szintén döbbenten, és részvéttel ragadta meg barátja karját, aki legszívesebben elrohant volna, hogy ne hallja meg az igazságot. Félt tőle…

- És most- folytatta tovább Perselus- hogy véget ért minden, nem mondhatom meg már neki! Túl késő… Csak összezavarnám őt, összezavarnám az életét! És ezt nem tehetem meg vele!! Hadd éljen végre békességben, nem?? – kérdezte kétségbeesve- i.. igazam van, bár ez fáj… de nem tehetem meg vele…nem…és a varázslatot sem fordíthatom vissza…hiszen ő nem így néz ki! Nem hasonlít Potterre, hiszen nem Ő az apja, semmi köze hozzá!! Harrynek most állandóság kell és béke… nem tudná elfogadni, hogy mostantól máshogy nézzen ki! Hogy más legyen a neve…nem, ..nem tehetem ezt meg vele…nem…nem….- a férfi itt összeroppant, zokogva rogyott a sírra, gyötörte a bűntudat, siratta az elveszett családját…

Percekig zokogott, majd összeszedve magát feltápászkodott és egy utolsó csókot lehelt a sírra.

- É...én nem tudom mi lesz most… nincs miért élnem… szeretnék veled lenni, de nem akarom a fiunkat itt hagyni, látni szeretném, ahogy feleségül veszi a barátnőjét,… ahogy gyereke lesz…szeretnék továbbra is vigyázni rá…szeretném látni….figyelni….még ha csak távolról is…- itt sóhajtott egyet, majd lassan megfordult.

Ekkor földbe gyökerezett a lába, és elakadt a lélegzete, ahogy megpillantotta a két fiatalt.

- H..Harry?!- nyögte meglepetten, és riadtan- Mit keresel itt? É..és mióta állsz itt??
- E... elég régóta, hogy mindent halljak – lépett előbbre egyet a fiú – d..de ez igaz? Ú...úgyértem…- kérdezte zavarodottan és sírva Harry- P..Piton professzor... öö.. vagyis…most.. één..
- N..nem lett volna szabad itt lenned.. én nem akartam, hogy megtudd kisfiam- magyarázkodott Piton- é..én. Sajnálom – mondta még sírva és dehopponált.

Harry látva apja eltűnését a sokktól zokogva összerogyott. Hermione a könnyekkel a szemében térdelt le barátja mellé, sajnálva Apát és Fiát…