Majd holnap…


- Megnyugodtál egy kicsit?- kérdezte Hermione aggódva – bár gondolóm ez most nehéz. Ezt idd meg! –ezzel átnyújtott egy bögrét. Saját londoni házuk konyhájában ültek. Harry hopponálásuk után csak lerogyott egy székre, fejét az asztalon nyugvó kezeire tette és nem is mozdult percekig, míg a lány kapkodva italt készített.
- Mi ez? – tudakolta bágyadtan a fiú felegyenesedve.
- Kamillatea. Segít!
- Rajtam semmi sem tud segíteni! Te is hallottál mindent! Ott voltál…- Harry fáradtan dörzsölte meg kezével arcát- még most sem tudom teljesen elhinni… Egyik részem, tudja, hogy ennek kell lennie az igazságnak, de a másik felem….Óh Merlinre…Azt kívánja, hogy bárcsak ott se lettem volna. Hogy bárcsak ne mentem volna abba az átkozott temetőbe.
- Érthető Harry. Egész eddigi életedben azt hitted, hogy James Potter az apád. És most… minden olyan…- kereste a szavakat a lány- olyan... zavaros! Nem?
- Nem tudom, hogy mit higgyek! Segíts!
- Nem lehet! Nem tudok! –suttogta Hermione. – ezt neked kell megoldanod.
- Hogy? Mégis hogyan gondolod?- fakadt ki elkeseredetten Harry – A világ, amelyben eddig éltem, összeomlott! Már… már nem tudom, hogy miben higgyek! Uhh, - dobta szét kezét, és ironikusan megjegyezte- egész életemben, képzelegtem, fantáziálgattam, hogy mi van, ha nem haltak meg, hogy nem is Ők a szüleim és még ezer dolgot, ha unatkoztam, vagy ha hiányoztak, ha magányos voltam! De… EZ sohasem ötlött föl bennem! Ilyet…. Merlinre mit csináljak!! – könyökölt le az asztalra.
- Hát… szerintem nem fogsz örülni annak, amit most mondok, de el kéne menned beszélni vele!- bökte ki félénken a lány, miközben megfogta barátja karját.
- Miii? Te ezt komolyan gondolod!? – rázta le magáról a simogató kezet felháborodottan.- Észnél vagy? Soha többet nem beszélek vele!! Tudod mit ne is beszéljünk most erről! Megiszom a teát, és elmegyünk lefeküdni!
- És mi lesz holnap drágám? Mi lesz a holnappal? A jövővel? Úgy teszel majd, mintha nem is hallottál volna semmit?
- Pontosan! Nem hallottam semmit! És nem voltam a temetőben!

Ezzel fogta magát, felhajtotta az italát, ami már persze kihűlt, felállt, betette a mosogatóba a bögrét, majd oda nyújtotta a karját a menyasszonyának.
- Jössz?
- Persze! Menjünk aludni.

Kifelé, mikor leoltotta a lámpát a lány, visszafordult, és azt suttogta maga elé:

- Hiszen ráérünk holnap is gondolkodni, és cselekedni. Igen. Majd holnap….


*** *** ***

Mindeközben Írország egyik régi, ősi családi kastélyában egy férfi csüggedten figyelte a kandallóban pattogó tüzet. Próbált felejteni, próbálta semmissé tenni a mai estét. Azt kívánta bárcsak visszaforgathatná az időt, de tudta, hogy bár megtehetné, nem avatkozhat bele az időbe. Ha a sors ezt akarta, akkor ezt neki el kell fogadnia. De mikor az elfogadás annyira nehéz… És Ő most nem tehet semmit. Csak várhat. Egész eddigi életében Perselus Piton küzdött valami ellen, valami ért. De most eljött, azaz idő, mikor nem tud ki ellen küzdeni. Mikor Ő csak várhat. És ezt utálta. A tétlenség megőrjítette. De ez ellen nem tudott semmit tenni. Ezért hát várt. Várta a holnapot. A megoldást.
Már elég későre járt az idő, de a férfi csak ült a foteljében és bámulta a kandalló pattogó tüzét. Csak ült, és virrasztott. És várta a holnapot…