Visszaemlékezés: Részlet Perselus Piton naplójából.




Elvették tőlem. Elvették tőlem, életem értelmét, és csak oly kis ideig volt az enyém! Bár tudhattam volna. Soha semmit nem kaptam az élettől, csak fájdalmat. És most, mégis ezek után reménykedtem benne, hogy végre valami jót is kapok! … de nem. Pedig olyan szépen indult…

Nyár volt, és véletlenül a kastélyunk mellé jöttek nyaralni. Kibérelt a családja egy kis házat, pont a birtokuk mellet. Két hétén keresztül nem is találkoztunk. Aztán egyszer mikor sétáltam összefutottam vele. Zavartan torpantuk meg, hiszen ez egy griffendéles és egy mardekáros találkozása volt. Ráadásul ő még sárvérű volt. Nem mintha ez engem zavart volna, de ezt kellet tetetnem. Mindig úgy kellet viselkednem, ahogy azt tőlem megkövetelték. Ó, hogy gyűlöltem azokat a szent beszédeket! Hogy miért nem viselkedek úgy, ahogy ezt a „rangom” megkövetelni! Rangom! Uh, jó vicc! Rangom, szármozásom! Ki nem szarja le? De most komolyan? A XX. Században élünk! Csak az ilyen régi, visszamaradott seggfejeket érdekli ez, mint például a szülei, és az a átkozott Malfoly család! Meg még pár gyengeelmélyűt. Nevetséges. De eltértem a tárgytól. Lilytől. Abban az évben fejeztük be a 4. évünket. Gyönyörű volt emlékszem… sugárzott róla az életöröm! Én meg ott álltam a szokásos fekete cuccaimban. Egy percig csak bámulni tudtam, és azon gondolkoztam, hogy-hogy nem vettem eddig észre, hogy milyen szép? Nem a klasszikus értelemben volt az, hanem sokkal inkább a különlegességével érdemelte ki ezt. Azzal a csodaszép, hosszú vörös hajzuhatagával, hófehér bőrével, smaragd szemével, tökéletes alakjával. De az volt igazán a különleges benne, hogy a belsője, átsütött a bőrén. Ettől lett ő igazán szép. Nem volt sok tapasztalatom az ilyen ügyekben. Zavarba jött4em tőle. Talán ezért is válaszoltam neki olyan durván. Megkérdeztem tőle, hogy mit keres a földemen. Persze a lehető leggőgösebb hangon. De őt mintha ez nem zavarta volna. Mintha, nem hallotta volna meg! Csak hálál nyugodtan megkérdezte, hol van az az ősrégi kelta várrom, amiről olvasott. Megkérte vezessem oda. Mintha nem ellenségek lettünk volna, hanem barátok! Talán efölötti megrökönyödésemben mondtam igent. Elkísértem. És az volt addigi életem legszebb napja, és egyben legjobb döntése, és ezzel vette kezdetét barátságunk. Persze az első pár percben elfogódottan hallgattunk, de ahogy közeledtünk a várhoz, egyre folyékonyabban beszélgettünk. Persze először csak a várról, a keltákról, de később már magunkról. Főleg róla, hogy mi a hobbija, mesélt a családjáról. Elmondta, hogy a nővére, Petúnia mennyire utálja őt azért, mert boszorkány. És hogy ez mennyire fáj neki. Miután körbevezettem a várban leültünk és beszélgettünk tovább. Csak arra eszméltünk fel, hogy sötétedik. Hazakísértem. Engem úgysem várnak otthon. Nem nagyon érdeklik őket, hogy én mit csinálok. Hál’istennek….

Attól a naptól fogva, minden szabad percünket egymással töltöttük. Volt, hogy ő a családjával elment kirándulni, és így nem találkozhattunk. Borzalmas volt. Annyira hozzászokta, hogy ott van mellettem, hogy nem tudtam mit csinálni nélküle. Az ő idejövetele előtti dolgok, amit csináltam, már nem érdekelt. Régen sokat sétáltam, vagy bájitalt főztem, kísérleteztem, de most valahogy nem ment. Lily nélkül nem volt kedvem hozzá. Hiányzott. Hiányzott a nevetése, az, hogy nem rajtam nevettem, hanem velem. Hiányzott a hangja, ahogy beszélgettet velem. Egész lény hiányzott….

Egyszer aztán július közepén 1 teljes hétre ment el, hogy megnézzenek valamit. Kegyetlen volt… Üres lettem megint.. Szinte fojtogatott a hiánya, nem találtam a helyemet. Még a szüleim is észre vették, hogy nyugtalan vagyok, pedig ez nagyszó! J Éjszakánként nem tudtam aludni. Aztán egy napon, mikor már 4 napja nem volt mellettem, rájöttem, mit érzek iránta. Rájöttem, hogy szeretem. Nem úgy, mint egy barátot, nem, mint egy tárgyat, és nem csak simán. Nem… Ő volt az életem. Végre feloldott azt a jeges tömböt, ami a szívemben volt. Amit a szüleim okoztam azzal, hogy nem szerettek. Vele, végre… elkezdtem élni.

Nem tudtam ő, mit érez irántam. Nem mertem hozzá közeledni. Féltem. Óh, igen. Perselus Piton, félt! Aztán június 28-án, (ezt a napot soha nem felejtem el!!J) megtörtént. Épp megint a várnál voltunk. Szinte mindig ott voltunk. Segített bájitalt készíteni. Éppen valami bonyolulttal birkóztunk meg, ami mellesleg 7-es anyagvolt. És akkor csak úgy megkérdezte… hogy eddig miért nem csókoltam meg!! Szinte leesett az állam. A kezemből kezdett kicsúszni a kés… magamhoz sem tudtam térni. Bájitalt készítünk, ő épp bummszallagbőrt vágott föl, hirtelen abbahagyta, és rám néz, fejét oldalra dönti, ajkán huncut mosollyal fogja magát és megkérdezi, miért nem csókoltam meg eddig!! Megáll az eszem! Úgy álltam ott percekig, m9int akit eltaláltak a sóbálvány átokkal, ő meg csak nevetett … aztán odajött hozzám és megcsókolt, és megjegyezte, hogy milyen aranyos vagyok, mikor zavarban vagyok! Mikor ezek után észre vettem, hogy nem állt meg a szívem, eldobtam késemet, és megcsókoltam! Azok az ajkak, mintha epret ettem volna, olyan édes, és finom volna….

A nyár további része, maga volt a mennyország! Volt, hogy nem csináltunk egész nap semmit, csak feküdtünk az egyik domboldalon a fűben, nem is beszélgettünk, csak néztük egymást, és csókolóztunk. Gyönyörű volt. De vége lett. Nem beszélgettünk, hogy mi lesz velünk. Én legalábbis természetesnek vettem, hogy ott is, járni fogunk továbbra is. Talán ő is ezt gondolta akkor… De aztán másképp sült el. A vonaton egyedül utaztam, mint mindig. Váram rá, azt hittem bejön. De nem jött. A barátai nem engedték. Egy idő után megelégeltem a várakozást és elkezdtem keresni. Egy csapat lánnyal ült egy kabinban. Már épp bementem volna, mikor meghallottam miről csevegtek. A mardekárosokról. Lily épp elkezdte volna mondani, hogy barátja van.., hogy én vagyok a barátja, de ekkor egy lány elkezdte szidni a mardekárosokat. Elkezdtek erről csevegni, és Lily közbevetette, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi. de a szavába vágtak, és elkezdtek szidni. A családomat, a viselkedésemet kifogásolták, hogy gőgős vagyok, hogy fennhordom az orromat, ezért nem barátkozok senkivel. Nem is ismertek, és máris elítéltek. És Lily nem szólt közbe. Nem védett meg. Csak ült ott és nem tett semmit. Azt hittem ott helyben meghalok. Alig hittem a füleimnek, a szememnek. Ez nem lehet! Lily nem hagyhatott cserben! Ő nem. Hiszen egész nyáron velem volt. Mindent tudott rólam, tudta a titkaimat!! Nem bírtam elhinni, hogy egyszerűen cserben hagy!! Visszatántorogtam a kabinomba, és lerogytam ülésemre. Sokkos állapotban. Nem is tudom mi történt ezután, az agyamból szinte kiesett ez a nap. A szobámban eszméltem fel ezután. Nem emlékeztem a vacsorára, sem arra, hogy egyáltalán leszálltam volna a vonatról. Ott ültem az ágyamon, és csak egy kis csendre vágytam. Csendre, hogy eltemethessem magamat. Az érzéseimet. A nyári Perselust. Hogy újra a régi gunyoros, hideg, szívtelen Perselus Piton legyek. Felrohantam hát a nyugati toronyba. Mindig oda mentem, ha egyedül akartam lenni. Jeges szél fújt, esett az eső, de nem éreztem, nem törődtem vele. Úgy éreztem most egyszer, jogom van az önsajnálathoz. Ahogy ott álltam fönn, a hideg kőhöz szorítva arcom, éreztem, hogy sírás fojtogatta torkomat, ellöktem magamat a faltól és odamentem a bástyafalhoz. Letekintettem az alattam elterülő tájra, de a birtok szépsége most nem csillapította a lelkem viharát. Ahogy letekintettem elkapott a gyávaság egy fuvallata. Azt susogta, milyen egyszerű lenne levetni innen magamat, és nem törődni semmivel, és senkivel. Elfelejteni mindent, meghalni. – de nem tettem. Ez gyávaság lett volna. Azon kívül, -gondoltam - nem adom meg ezt az örömet azoknak, akik utálnak.

Ezt az utat végig kell járnom, és egyedül. Az arcomat a szélbe tartottam, élveztem, ahogy a fagyos szél körülölel. Soha nem voltam valami költői, de most a szívemből szólt, mit belekiáltottam a szélbe. Egy régi dallamra, dühösen énekeltem szívem dalát:


Meghaltam sok éve már
De mikor veled vagyok,
Nem ezt érzem.
Végre rájöttem
Miért nem tudsz velem lenni.


Félsz, szégyelled érzéseidet,
Szeretteid nem értenék meg,
Hiába mondanád el.
Egy halott fülébe suttogni,
Nem lehetséges.


Ez nagyszerű,
De én nem játszok veled.
Veled lenni többet jelent,
Mint sem képzeled.
Számodra csak egy hulla vagyok,
Hát ne gyere ide!
Hadd nyugodjak békében.


Hadd nyugodjak békében,
Hadd aludjak végre!
Hadd temessem el szerelmemet
Hat lábbal a föld alá!
Lefeküdhetek,
De soha nem lesz nyugtom!
Hadd nyugodjak békében!


Tudom mennem kéne,
De megszállottként követlek.
Lelkem mélyén, áruló lappang,
És sokkal jobban fáj, mint gondolnád!
Ha szívem dobogna, mellkasom kiszakadna!
De látom, nem érdekel,
Így hagyj engem!


Hadd nyugodjak békében,
Hadd aludjak végre!
Hadd temessem el szerelmemet,
Hat lábbal, a föld alá!
Lefeküdhetek,
De nem lesz nyugtom.
Hadd aludjak békében!
Miért nem hagysz békében nyugodni?


Az utolsó sorokat, szinte zokogva motyogtam a szélnek. Mert csak ő hallotta, a jeges, csípős szél, mely körbeölelt…..