- Nem akarom… nem akarom… - szuggerálta Harry az ajtót, de bár az akarat megvolt, nem ódázhatta el azt a pillanatot, amikor a nagy kétszárnyú ajtó kinyílt, és ezzel betaszítsa őt az ellenség karmai közé.

- A francba… - káromkodott egyet még gyorsan, majd belekapaszkodva Hermione kezébe, amit semmi kincsért sem engedett volna el, átlépett a küszöbön és máris benn találta magát a nappaliban. Gyönyörű szoba volt a maga nemében, de a fiúnak perpillanat jobb dolga is akadt annál, hogy a berendezést stírölje. A figyelmét az a férfi kötötte le inkább, aki az ő belépésükre kelt fel székéből. Az a férfi, aki megkeserítette diákéveit, aki annyi büntető munkát sózott rá, aki sohasem adott egy V-nél jobbat a bájitalaira, aki, amikor csak tudta lépten-nyomon megalázta! És ha rajta múlott volna, akkor már régen kicsapták volna a suliból. Most eméssze meg hirtelenjében azt, hogy EZ a férfi az apja?? Merlinre, hová fajul a világ!! Ha Hermione nem lenne…

- Khmm… Miss. Granger, Harry…- dörzsölte meg izgatottan orrnyergét Piton, ahogy esetlenül üdvözölte őket. Fogalma sem volt róla, hogy most mit csináljon. Tudta, hogy csak egy rossz mondat, vagy mozdulat és lőttek annak, hogy valaha is közel kerülhet a fiához. Ezt pedig nem akarta megkockáztatni. Csak ez az egy esélye van…

- Professzor… - a lány halk hangon köszönt, majd kedvesére nézett, és mivel az nem szándékozott köszönni, annyira elbambult, finoman megrúgta. Harry erre már felkapta a fejét, de mivel a torkában egy hatalmas gombócot érzett, csak biccentett egyet. Félt, cserbenhagyja a hangja, ha erőlteti.
- Én… köszönöm, hogy eljöttetek, és… mi lenne, ha leülnétek? – Perselus zavartan mutatott a szoba közepén trónoló ezüstszínben játszó fotelre. A helyzetet persze most is, a lány mentette meg. A bénultan álló Harry maga után húzva telepedtek le, majd ki vette a remegő kezű professzor kezéből a teáskannát, aki közben próbált önteni. Hálásan pillantott a lányra, majd ő maga is helyet foglalva nézett szembe fiával. Már ha egyáltalán Harry a szemébe nézett volna. De nem. Ő makacsul egy pontra szegezte a pillantását, és fel nem emelte volna szemét. Bár, tisztában volt vele, hogy ez a struccpolitika nem valami ésszerű…

- Öhmm, szeretném megmagyarázni neked azt, amit a temetőben hallottál… - kezdett bele végül Perselus – és tudom, hogy annak örülnél a legjobban, ha azt mondanám, hogy minden, amit hallottál hazugság – itt Harry reménykedve kapta fel fejét, de ahogy ?apja? szemébe nézett, látta, hogy nem reménykedhet… - de ezt nem tudom neked mondani. Sajnálom, hogy így tudtad meg. Én… nem akartam volna elmondani... legalábbis nem ÍGY. De most már mindegy… és tudd, nagyon örülök annak hogy meghallgatsz…

- Khmm, szóval, már biztos sokat mondták neked, hogy én mindig is rosszban voltam Jamessel, és Lily sokszor megvédett, tőlük. Aztán egyszer, 4. után a kastély közelében béreltek nyaralót a szülei. És én szokás szerit kint sétáltam a birtokot övező réten, mikor összefutottam vele. A nyár hátra levő részét anyáddal töltöttem. Beszélgettünk, olvastunk – azt nagyon szeretett -, és együtt főztünk… mármint bájitalt – pillantott fel kezeiről, fiára – de végül is, mindegy, a lényeg az, hogy egymásba szerettünk. Persze, ezt az iskolában, nem mondtuk el senkinek, származott is ebből bonyodalom, de a lényeg az, hogy együtt voltunk. Sok oka van annak, hogy nem fedtük fel magunkat, nem is sorolnám fel inkább. Persze, kicsit kényelmetlen volt, hogy állandóan hazudnia kellet arról, hogy épp hova megy, de megoldottuk. Esténként találkoztunk a könyvtárban, vagy a Szükség Szobájában, és rábeszélte a szüleit, hogy megvegyék a nyaralót, így egész nyáron együtt lehettünk. De aztán, minden megváltozott, 7 év elejére…

- Mert összejött ap… Jamessel?

- Nem. Emlékszel még, mikor 5.-ben belepillantottál a merengőmbe?

- Igen – pirult el enyhén Harry. Most 2 évvel utána még mindig szégyellte magát, ezért a cselekedetéért… Nem szívesen idézte fel magában Siriusék kegyetlenkedéseit.

- Na, akkor tudhatod, hogy kb., hogy viselkedhetett James. Gondolom, megneszelt valamit, vagy meglátott, netán követett, nem tudom, de tudta. És egyik nap odajött hozzám és… - a kopogásra idegesen ugrott fel, majd gyorsan beljebb parancsolta komornyikját – mi az?

- Bocsánat, a zavarásért, de sürgős üzenet jött Dumbledore igazgatótól…

- Ohh, köszönöm – tépte fel a borítékot sietősen, majd egyre fehérebb arccal olvasta végig…

- Valami rossz hír?

- Hát, ezt állapítsd meg magad Harry. Azt írja, hogy menjek visszatanítani, mert az iskolának szüksége van rám…

- De, ezt mért én állapítsam meg? Már kijártuk a sulit… - értetlenkedett a fiú.

- Ez igaz, de nem vizsgáztatok le, ezért, az összes diáknak vissza kell mennie folytatni a tanulmányit…

- Na, neee!!! – nyögött fel kétségbeesetten Harry, majd kezeibe temette arcát – mi jöhet még??? Ne mosolyogj Hermione, mert még megkeserülőd, fenyegette meg a kuncogó lányt – nem mindenki szeret annyira tanulni, mint Te!!

- Pedig nem ártana… Ez lesz az utolsó évünk és nagyon fontos, hogy…

- Hogy tanuljunk, mert ez határozza meg az életünk hátra lévő részét, ez dönti el mi lesz a foglalkozásunk… blablabla… - hadarta el a fiú

- Sokszor mondtam??

- Áááá, dehogy, drágám… a tanév alatt napjában csak 5-6-szor…

- Khmm, bocsánat, hogy megszakítom eme bájos csevelyt, de sürgősen Roxfortba kell mennem… - szólt közbe Piton.

- De, professzor, a…

- Tudom, de szerintem bőven lesz időm mesélni, és magyarázni az iskolában is…

- Óh… persze, mindjárt kezdődik a tanév.

- Igen, Miss. Granger. Öhmm, Harry, akkor..

- Nem is zavarunk – ugrott fel kissé megkönnyebbülten a fiú – meg, úgyis el kell majd mennünk beszerezni a tankönyveket, nem?

- De Harry. Akkor viszontlátásra Professzor!

- Igen, viszlát, és Harry – szólt még vissza a kapun kisiető fia után – vigyázz magadra!

- Már nem kell mitől félnem, nem?? – nevetett föl idegesen a fiú – viszlát!

- Bár biztos, lennék abban, hogy már nincs veszély… De olyan rossz sejtésem van – suttogta nekidőlve az ajtónak, mikor már egyedül maradt – olyan rossz… valami közeleg…