Rabastan a nappaliban lévő kanapén ült. Az orrvérzése végül abbamaradt, Perselus pedig nagy kegyesen rögzítette neki. A szemén a monoklit azonban nem látta el, így Rabastan borogatással a szemén ült. A ház Draco távozása után csendessé vált. Úgy tűnt, a fiú magával hordozza a káoszt.

A szoba másik végében Perselus ült az írósasztalnál, és az egyik listával foglalatoskodott, amelyben kiválasztotta azokat a rendbeli tagokat, akik informálhatók voltak. Pennája sebesen száguldott egy pergamen fölött. Lucius a szokásos székében ült a másik listával a kezében, tanulmányozva azt, és magában feljegyezve a rajta található személyeket és családi kötelékeiket. Ez minden évben így történt, csakhogy egyre nehezebbé és nehezebbé vált a munka. Rabastan még mindig duzzogva ült a kanapén, és tartotta szemén a borogatást.
Perselus egy pillanatra abbahagyta az írást, ahogy Hermione belépett a szobába. Feltűnés nélkül, a fejét sem mozgatva figyelte a lányt. Rabastant nézte, arcvonásait pedig eltorzította a bűntudat. Lassan odasétált hozzá, és leült mellé. Kezeivel az ölében babrálva megkísérelt egy bocsánatkérést.

- Elnézést kérek a meggondolatlan viselkedésemért. Fogoly vagyok itt, ezért úgy is kellene viselkednem.

Perselus felkapta a fejét… méreg töltötte el. Egy hang a fejében azonban azt mondta, hogy nem tévedett a lány. Nem éppen meghívóval került ide, hogy töltse itt a nyarat… erőszakkal hozták. Visszatérve a pergamenhez tovább figyelte Hermione és Rabastan beszélgetését.
A férfi lassan leeresztette a borogatást. A lány felnézett rá. A haja aznap nem volt összekötve, az arca körül lógott – de nem takarta el a monoklit.

- Nincs miért bocsánatot kérnie. – A borogatást az asztalra rakta. – Nem voltam magamnál, amikor ezt tettem, nem kellett volna felturbóznom a Lángnyelv Whiskyjét.

Hermione csöndesen nézte. A férfi szemei bocsánatkérően fúródtak az övébe.

- Megbocsát? – kérdezte végül.

A lány úgy sóhajtott föl, mintha önkéntelenül tenné.

- Persze, megbocsátok. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát, hogy elfordíthassa a fejét, jobb rálátást nyerve így a szemére. Perselus megint abbahagyta az írást, ahogy Hermione kinyújtotta a kezét, és a füle mögé tette Rabastan haját. Lucius a maga előtt tartott pergamen fölött átnézett a kanapén ülőkről az egy ültő helyében megfagyott Pitonra.

- Nincs nálam a pálcám – suttogta Hermione.

Az ajkába harapva rárakta a kézfejét a férfi szemére, és a szemeit becsukta egy pillanatra. Lucius és Perselus lenyűgözve nézték, ahogy a keze megnyugtatóan kék fényt kezd árasztani. A lány lassan kinyitotta a szemét, és elvette a kezét. Piton látta a tekintetében: a nagyfokú pálca nélküli mágia, amit felhasznált, hogy meggyógyítsa Rabastant, leszívta egy kissé az energiáját.

- Köszönöm – suttogta a férfi.

Hermione gyengén elmosolyodott. Rabastan kinyújtotta a kezét, és Hermione füle mögé tűrte egy pár hajtincsét. Piton megköszörülte a torkát.

- Elég lesz, Rabastan. A Hercegnőnek órára kell jönnie.

*

Perselus keresztbe tett karral állt, a megszokott haragos tekintettel az arcán. Hermione felpillantott rá a földről, majd lassan felemelkedett.

- Miss. Granger, azt az emléket, amiről akarja, hogy lássam, előbbre kell helyeznie a fejében. Azokat, amelyekről nem akarja, hogy lássam, pedig hátul kell tartania… a gondolatain kívül.

Rábámult, ahogy újra egyenesbe hozta magát, és immáron a lábán állt.

- Tudom, professzor – köpte neki.

Szemei összeszűkültek a szemtelensége hallatán.

- Akkor feltételezem, Miss. Granger, hogy maga azt akarta, hogy tanúja legyek a fiatalkori csókjának Krummal? – Egyik szemöldökét felemelte, ahogy a válaszra várt.

- Nem, uram.

Bólintott.

- Akkor válasszon egy másik emléket, és próbáljuk újra.

Még mindig a férfira nézett, mintha szembeszállna az akaratával. Az sóhajtott egyet, és megmasszírozta az orrnyergét. Ránézett, a csalódottság és a bosszankodás tisztán látszott az arcán. Lassan elkezdett sétálni körülötte.

- Miss. Granger, éppen a Sötét Nagyúr előtt áll. – Megállt mögötte és lehajolt, hogy a fülébe suttoghasson. – Információkat akar. Magát akarja. – Borzongás futott végig rajta, a teste pedig akaratlanul is megremegett. A férfi újra elkezdte róni körülötte a köröket. – Mit fog neki megengedni, hogy lásson… melyik emlék lesz az, amelyet nyitva hagy előtte, információval szolgál, mégis biztonságban tart mindenki mást is? Milyen emlék lesz az, amit átad neki, amely azt fogja mutatni, hogy a mugliszármazása és griffendéles mivolta ellenére… ugyanolyan ravasz, mint akármelyik mardekáros?

Ahogy körözött körülötte, Hermione szemei előtt különböző emlékek futottak át, mintha kategorizálta volna őket az alapján, amit a férfi mondott. Néhányat ellökött magától, mintha ideiglenesen elfelejtené őket, míg másokat elöl hagyott. A hangja megremegtette az egész testét… mintha simogatná őt. Amikor végül megállt előtte, és felemelte a pálcáját, egy olyan Hermione Grangerrel állt szemben, akinek a tekintetében tisztán látszott a határozottság, és tűz lobogott a szemében. Nem mondta ki a varázsigét… meg kellett tudnia, hogy milyen az, amikor figyelmeztetés nélkül használja az átkot.

Hermione biztosan állt, és engedte, hogy Piton behatoljon az agyába… abba az emlékbe, amelyet előhívott. A férfi látta, ahogy Hermione egyedül ül a Griffendél klubhelyiségében. Egy pergamendarab volt előtte, kezében pálca. Felismerte az átkot a pálcája mozdulataiból. A pergament feltekerve beletette azt a talárja zsebébe, mielőtt csatlakozott volna Harryhez és Ronhoz. Utána a Szárnyas Vadkanban ültek, és Umbridge tanítási módszereiről és Dumbledore Seregének az elkezdéséről beszéltek. Hermione előhúzta a pergament, hogy írják alá azok, akik csatlakoznak. Piton az agya egy rejtett részében elmosolyodott. Emlékezett a lányra… aki hollóhátas volt, és az „áruló” szó jelent meg az arcán. Most már tudta, miért.
Az emlékek hirtelen felgyorsultak körülötte, vagyis Hermione fejében.

- Nem, Ronald… ő a professzorunk… Piton professzor, Harry… a mi oldalunkon áll…

Újra a földre rogyott, és érezte, ahogy a kemény padlón újra hangosan koppan a térde. Piton felbőszülten lépett elé. Forrongva ragadta meg a lányt. Hermione látta, ahogy a düh vad tűzzel lobog a sötét szemeiben. A felső karjánál fogva őt nekilökte a könyvespolcnak. Elakadt a lélegzete, ahogy megérezte a könyvek gerincének hirtelen nyomását. Piton a lány szemeibe fúrta a tekintetét.

- Nos, Miss. Granger. Még jó, hogy ez csak egy gyakorlás volt, és hogy nem én vagyok a Sötét Nagyúr. Mert, ha így történt volna, most ítélt volna engem halálra.

Hermione a férfira bámult, tágra nyílt szemmel és félelemmel eltelve attól a nagy igazságtól, amelyet Piton mondott. Igen, ha most Voldemorttal szemben állt volna, anélkül adta volna ki férfit, hogy meg se próbálhatta volna megvédeni. Megölték volna… és az ő hibája lett volna. Piton érezte, ahogy valami megváltozik a lányban. Már nem azért nézett rá tágra nyílt szemmel, mert félt tőle a hirtelen mozdulat miatt. Most már azért pillantott rá nagy szemekkel, mert egyszerűen a szemében lévő félelem elöntötte az elméjét. Az ujjai alatt érezte, ahogy az egész teste remeg.

Egy pillanatra az apját látta, aki a félelemtől elbódított anyjára néz le. Csakhogy Piton nem volt olyan, mint az apja. Lassan ellazította a szorítást Hermionén, és hátrált egy lépést újra megragadva az orrnyergét. Meglegyintette a kezét, mintha csak egy legyet akarna elhajtani.

- Menjen, Miss. Granger. Később folytatjuk.

Fekete hajfüggönye mögül látta, ahogy Hermione kihúzza magát, és úgy törli ki a könnyeket a szeméből, mintha csak mérges lenne rájuk.

- Nem.

Piton egyenesen ránézett.

- Parancsol?

A lány mérgesen morzsolta el az újabb könnyeket.

- Azt mondtam, hogy nem. Én nem leszek az, aki elárulja önt, uram. Addig fogom ezt gyakorolni, amíg meg nem szokom.

*

Lucius – mint egy rendes mardekáros – lassan és csendesen lépdelt lefelé a lépcsőn, amikor észrevette Rabastant. A nappali bejárata melletti falnak támaszkodott. A magával hozott palackot a szájához emelte, megbillentette, majd hagyta, hogy az üveg lecsússzon annyira, hogy már csak az ujjhegyeivel tartotta. A fejét enyhén megbillentette, nyilvánvalóvá téve ezzel Lucius számára, hogy éppen Hermione okklumenciaóráját hallgatja.

A férfi szeme a lépcsőre ugrott, ahogy felfedezte Luciust. Ujjait az ajkai elé emelte, hogy csendre intse, míg a palackot a kezébe fogta. Lucius lelassította a lépteit, majd hallgatózva megállt az alsó fokon.

Hermione megint a földön volt. Az elkeseredése nyilvánvaló volt, ahogy mérgesen dörmögött magában. Perselus nézte, ahogy felemelkedik a földről, és leporolja magát. Be kellett vallania magának, hogy máris fejlődött… most már több ideig tartott, míg áttört a kiválasztott emléken az agya sötétebb zugai felé. Bár az, amit ott talált, nyugtalanította őt. Hermione nagyon sok alkalommal állt ki mellette a két nehézfejű ellen, akiket a barátainak hív. Számos alkalommal pedig olyan emlékekbe nyerhetett betekintést, amelyek a Potterrel átélt kalandok közül voltak.

Aztán áttört egy bizonyos emlékhez… egy olyanhoz, amely véget vetett az aznapi órának… amely kínozta Pitont, amelytől elveszettnek és zavarodottnak érezte magát. Az emlékek egy filmhez hasonlóan futottak keresztül Hermione agyán addig az egy pontig, ahol végül lelassított és mélyebb betekintést adott.

- Piton…

Bill kórházi ágya mellett állt Harryvel és Ronnal. Harry épp most mondta el neki, hogy mit látott a toronyban… hogy Piton megölte Dumbledore-t. Egy fehér sír emlékének a képe villant fel, majd a legszokatlanabb kép, amelyet eddig látott. Hermione Granger ott állt a régi irodája előtt. Meg tudta volna mondani, hogy ez már a toronyban történtek után volt… talán Dumbledore temetésén is túl voltak már, mivel az irodája előtt számos szalag volt kifeszítve figyelmeztetésül, hogy ne lépjék át azt idegenek. Hermionét ez a rendőrségi szalagkorlátra emlékeztette, amelyet betörés után lehetett látni. Előttük állt, és az ajtóra bámult. Megfordulva nekidőlt az iroda ajtaja melletti falnak, és lassan lecsúszott a földre. A térdeit felhúzva lehajtotta a fejét, rajtuk pihentetve a homlokát. Motyogott, és úgy tűnt, mintha zokogna. Amikor az emlékbeli Hermione felnézett, Piton látta a lecsorgó könnyeit. A fejét a falnak támasztotta, és tekintetét az ajtóra függesztette.

- Miért? – suttogta az ajtónak. – Bíztam benned.

A hangja egy kissé megerősödött, a tekintete megváltozott. A könnye még mindig patakzott, de most düh sejlett fel mögöttük. Hirtelen felállt, és elkezdett fel-alá járkálni az iroda előtt a folyosón. Minél többször sétált el az ajtó előtt, annál mérgesebb lett, és annál erősebb lett a hangja.

- Bíztam benned… Bíztam benned… BÍZTAM BENNED!

A könnyek lefolytak az arcán… a düh sugárzott az egész lényéből. Fel-alá viharzott, miközben az ajtót nézte… óriási hévvel kiabált… az egész folyosón érződött az elárulás utáni csalódottság. Perselusnak olyan érzése volt, hogyha jelen lett volna abban a pillanatban, érezhette volna a mágiát, amely a lányból áradt. Végül megállt, pontosan az ajtóval szemben.

- BÍZTAM BENNED!

Ahogy kiordította magából az utolsó düh hullámát is, elindult felé az összes gyertyatartó a folyosón… az összes festmény… az összes vitrin… ott lebegtek, majd belecsapódtak az irodája ajtajába. A fáklyák égő lángja az egészet meggyújtotta, majd a lány összeesett a folyosón.
Piton kihúzódott a fejéből. Hermione nyöszörögve feküdt a padlón. Tovább tartózkodott az emlékei között, mint szokásosan, lenyűgözte őt a lány reakciója az árulását követően. Csöndesen nézte, ahogy letörli a könnyeit, mielőtt feláll. Kényelmetlenül megköszörülte a torkát, és előrelépett egyet kinyújtva neki a kezét. A lány óvatosan elfogadta azt, és meghökkentette, hogy milyen udvariasan húzza fel őt a férfi ez alkalommal.

- Talán most már szünetet tarthatnánk, Miss. Granger.
- Igen – suttogta a lány, majd lenézett a kezeikre. Még mindig olyan gyengéden tartotta a férfi az övét. Gyorsan felpillantott rá. Úgy tűnt, Pitonnak nem tűnt fel, hogy még mindig fogja a kezét. A tekintetén nem ült semmilyen kifejezés, eltekintve a szokásos csípősségtől. Pillantását visszakapta a kezükre. Olyan kicsinek tűnt az övé a férfiéhez képest… de nem úgy, mint egy gyerek keze a felnőttében… nem, ez másfajta látvány volt.

Az emlék még frissen visszhangzott Piton fejében. Még mindig hallotta a kiáltását: „Bíztam benned” és ez gúnyosan játszódott le újra meg újra a fejében.

- Bízott bennem, Miss. Granger?

A lány nyelt egyet. Röviden elgondolkodott azon, hogy hazudjon-e neki, de mivel annyira elgyöngült mindig ezektől az óráktól, tudta, hogy a férfi rögtön átlátna rajta. Nem is említve azt, hogy a férfi épp most látta azt a bizonyos emléket. Lassan újra felnézett rá. A haja előre hullott, keretbe vonva az arcát. Szemei erősen fúródtak az övébe, ahogy a lány gyengén bólintott.

- Az életemet is magára bíztam volna – mondta alig hallhatóan suttogva. Gyengéden kihúzta a kezét az övéből, és elsétált mellette. Mozdulata ráébresztette Pitont, hogy még ezekben a pillanatokban is tartotta a kezét. Haragosan nézett le a sajátjára, mintha az elárulta volna őt.
A szobán kívül Lucius megfagyva állt az alsó lépcsőfokon, Rabastan pedig a pohárral a kezében, amit épp a szájához emelt. Lucius felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg azt hallotta, amit gondolt, hogy hallott. Mindkét hallgatózó számára nyilvánvaló volt, hogy akármilyen emléket is látott Piton, az igencsak elszomorította Hermionét. Ahogy a lány átlépte a küszöböt, hogy minél gyorsabban el tudjon menekülni, egy kéz ragadta meg őt a felső karjánál. Észrevette, ahogy Lucius megfagyva áll a lépcsőn, és rá bámul… üres tekintettel. Lassan megfordulva rájött, hogy Rabastan ragadta meg a karját. Az arcán lévő kifejezés nem a szokásos flörtölős volt, hanem barátságos… könyörületes. Bólintott egyet felé, mintha csak engedélyt adott volna rá, hogy sírjon.

A lány érezte, ahogy a könnyek gyorsan végigfolynak az arcán. Rabastan vigasztalóan tárta ki felé a karját. Nem utasíthatta vissza. Az egész okklumencia kiszipolyozta őt, és az utolsó emlék olyan sok érzést indított el benne, amelyek a felszín felé bugyogtak, hogy már nem bírta tovább. Rabastan körbezárta a lány zokogó sziluettjét, és behúzta őt a lépcső mögötti sötétségbe. Lucius pedig a konyha felé tartott ellépve Piton mellett..

*

Perselus Pitonnak megvoltak a saját problémái. Minden alkalommal összekapcsolta azt a bizonyos emléket a többivel, és meghökkentette, hogy milyen gyakran szerepelt bennük… még ha csak beszélgetésben is.

„Piton professzor, Harry…
Dumbledore megbízik Piton professzorban, Ron…
A mi oldalunkon áll, Harry…
BÍZTAM BENNED…”

Perselus kiviharzott a nappaliból. Kettesével szedte felfelé a lépcsőket, észre sem véve a konyha felé tartó Luciust és a lépcső alatti sötétségben tartózkodó embereket. Keresztülviharzott a hallon, elment a szobája mellett, majd belépett egy másik nyitott ajtón… az ajtón, amely a használaton kívül szobát rejtette… az ajtón, amely a gyerekkorában az édesanyja szobája volt.

A szobába rontva gyorsan… és dühösen kapott le egy nagy kék leplet egy óriási tárgyról, amely a szobába volt zsúfolva. Perselus levegő után kapkodva állt az elátkozott Edevis Tükre előtt. Kinyújtotta a kezét, és lekapott egy pergamendarabot róla, amely a keretbe volt dugva. Még el sem olvasta ezt… Dumbledore ráhagyta az átkozott tükröt, és még sosem olvasta el a rajta lévő üzenetet. Bűntudat futott át rajta, ahogy elolvasta Dumbledore kézírását.

Arra az esetre, ha nem emlékeznél, Perselus.

Visszanézve a tükörbe saját magát látta… Hermione Granger mellett állva.

*

Hermione nevetve tette le a teáscsészéjét, bár az arcán még látszottak a sírás nyomai. Egy újabb kortyot lenyelve elmosolyodott, ahogy érezte a melegséget, amely lassan elöntötte. Hirtelen rájött valamire. Engedte, hogy egy olyan ember vigasztalja meg, aki részt vett Longbottomék megkínzásában. Egy olyan férfi, aki csak állt, és nézte az eseményeket. A Lovagrend összes tagjának olyat kellett tennie, amit soha nem akart volna… főleg azoknak, akik a Rendnek kémkedtek. Nyilván Pitonnak is kellett ilyet csinálnia, és az, hogy most szabad volt és nem az Azkabanban ült, azt jelentette, hogy Dumbledore megölése ezek közé tartozik.

Letéve a csészéjét ránézett Rabastanra.

- Piton professzor nagyon közel állt Dumbledore professzorhoz, igaz?

Lucius meglepetten emelte fel a szemöldökét ezen a nem mindennapi kérdésen. Rabastan ráemelte a tekintetét egy pillanatra, mintha azon vívódna, hogy eláruljanak-e neki egy ilyen információt vagy ne, de a tapasztalat úgy tűnt, megmutatta neki, hogy ne titkoljanak el semmit ez elől a lány elől. Hosszasan ivott egy korty teát, hogy nyújtsa az időt az elkerülhetetlen válasz előtt. Végül bólintott egyet, ahogy letette a csészét.

- Igen, Dumbledore-t szinte az apjának tekintette.

Hermione lenézett a csészéjében kavargó teára.

- Borzasztó lehetett a számára… még rendesen le sem róhatta előtte a tiszteletét, mint mindenki más.

Rabastan édeskeserűen mosolyogva tekintett rá.

- Szükségem van egy kis szívességre – mondta nagy, tágra nyílt szemmel nézve Rabastranra.

*

Perselus a fürdőben állt, és hagyta, hogy a víz lecsurogjon a testén, mintha csak lemoshatná a nap történéseit. Távol tartotta magát Hermionétól a nap hátralévő részében. Túl sok gondolat foglalkoztatta az elviselhetetlen mindentudóval kapcsolatban. Egy saját magának szánt morgás után elzárta a vizet, és kilépett a zuhany alól.

Amikor kilépett a fürdőszobából, Hermione Grangert az ágyon ülve találta keresztbe tett lábakkal. A fejét leszegezte, de a szemeivel őt követte, ahogy kilépett a fürdőszoba ajtaján. Furcsa, ragyogó fény világította meg az arcát. Perselus tekintete lesiklott a merengőre, ami előtte hevert. Ahhoz, hogy bármilyen emléket is elhelyezzenek benne, pálcára volt szükség, Hermionénak pedig nem volt pálcája, ez pedig nem olyan varázslat volt, amelyet pálca nélkül el lehet végezni. Perselus felemelte a szemöldökét.
A lány lenézett a merengő tartalmára. Pitont egy pillanatra lenyűgözte az, ahogy az emlékek fénye megvilágította az arcát. Megköszörülte a torkát.

- Jöjjön ide, kérem – mondta halkan. – Rabastan segített nekem.

Piton óvatosan odasétált az ágyhoz, és leült mellé.

- Mi ez, Miss. Granger? Nincs időm kicsinyes tinédzserkori emlékek nézegetésére – köpte, ahogy megjelent az emlékek között egy könnyes arcú Hermione. A lány horkantott egyet mellette, ami csak növelte a dühét. Amikor felnézett rá, látta, hogy a férfi összeszűkült szemmel nézi, de azért elmosolyodott.

- Csak egy olyan emlék, amelyről úgy gondoltam, értékelheti.

Ez alkalommal a férfi fejezte ki nemtetszését egy horkantással.

- Professzor, ez Dumbledore professzor temetése… nem tudott ott lenni, és úgy gondoltam, ez az egyetlen út, hogy részt vehessen rajta.

A férfi tekintetében a rosszalláson túl megjelent az álmélkodás. A lány egy gyors mozdulattal megragadta a kezét, és belesüllyesztette az emlékbe.

A roxforti birtokon értek földet, közel a tóhoz. Hermione megfordult, hogy ránézzen a férfira. Az fölé magasodott, miközben felfedezte a kietlen tájat. Körülnézve a lány észrevette, hogy az emberek már elkezdték elfoglalni a helyüket.

- Erre, professzor – mondta.

Piton a lány felé nézett, és észrevette, hogy már elkezdett sétálni két üres szék felé az egyik sorban. Csak segített belépni neki az emlékbe, feltételezte, hogy a továbbiakban már követni fogja. Leült az egyik székre, és várta, hogy tanára csatlakozzon hozzá.

- Nem fognak ott mások ülni?

Tagadóan megrázta a fejét, mire Piton enyhén elcsodálkozott, hogy honnan tudja. Aztán meglátta. Az előttük lévő sorban, pár emberrel arrébb, de ott ült Hermione és Ron. Az emlékben lévő lány megfordult… hátborzongató módon a szemei épp Perseluson landoltak, mintha csak látná őt… vagy érezné. A férfi szemei összeszűkültek az előttük ülő „páron”, tekintete pedig a mellette ülő Hermionéra ugrott.

A lány érezte, ahogy Piton megmerevedik mellette, ahogy Hagrid elkezdett a folyosón Dumbledore professzor mozdulatlan alakjával a kezében az oltár felé közeledni. A bűntudat és szomorúság úgy öntötte el, mint egy vödör jeges víz. Ő tette ezt vele. Ez az ő tette volt, nem számított, hogy nézik. Hermione lepillantott. Piton szorosan összeszorította a lábán pihenő ökleit.

Kinyújtva a kezét Hermione rárakta a sajátját az egyik összeszorított ökölre. Perselus érezte kis kezeinek a melegségét az öklén… ez volt az egyetlen melegség ebben a fagyos emlékben. Hagrid lerakta Dumbledore testét, majd sírva az ülőhelyére ment. Piton elkerülte, hogy lenézzen, de az öklei automatikusan ellazultak, így Hermione keze az övébe csusszant.

A temetés folytatódott, Hermione pedig felnézett Piton arcára. A szokásos keserű maszkot látta, de valamilyen más tűz égett a szemében. Bűntudat, esetleg bánat? Nem tudta biztosan, hogy melyik. Kinyújtotta a másik kezét, és megragadta vele az övét, amit már így is fogott. Ahogy az oltár – rajta Dumbledore testével – tüzet fogott, Piton lenézett. A kezét körülfogták Hermione kicsi kezei, mintha csak az oltalma alá akarná vonni… megvédeni valami külső erőtől.

„Bíztam benned…”

Piton szemei az előttük lévő sorra siklottak, ott is Hermionéra és Ronra. A fiú vigasztalta a síró lányt. Felhúzott szemöldökkel, Piton lepillantott az emlékben lévő párról a Hermione kezei között nyugvó sajátjára. Lassan kiszabadította magát a fogásból, az emlék pedig halványulni kezdett.

Hermione újra az ágyon találta magát a merengő előtt. Piton szinte nyomban utána derengett fel előtte karjait keresztbe fonva a mellkasán, a szokásos haragos tekintettel az arcán. Előrehajolva – amitől úgy nézett ki, mint aki támadni akar – még közelebb lépett. Hermione ösztönösen hátrált, amíg el nem érte a fejtámlát, és nem tudott hátrább menni. Piton lehajolt, pár ujjnyira volt az arca arcától, és a szemébe fúrta a tekintetét.

- Mégis mi vette rá, Miss. Granger, hogy azt gondolja, látni akarok egy ilyen emléket? – Halálosan halkan suttogott.

A lány nem kapta el a tekintetét.

- Tudom, hogy ott lett volna, ha teheti – A hangja enyhén megremegett, mintha már nem lenne benne olyan biztos, hogy abban a pillanatban magánál volt. Bár még mindig állta a sarat.
- Igazán?

Nem tudott bólintani. Túl közel volt a férfi.

- Igen – suttogta. – Mindenkinek szüksége van lezárásra.

Ebben a pillanatban a férfi agyán számtalan emlék futott át.

„A mi oldalunkon áll… A nő, akivé válni fog… Bíztam benned…”

- Lezárásra, igazán? – Piton professzor egész lágyan beszélt.

Hermione érezte, ahogy a szíve ver. Úgy tűnt, ebben a pillanatban nincs ép eszénél a tanára. A szemében olyan tűz égett, amiről nem tudta eldönteni, hogy pontosan mit jelent, és hirtelen az az emlék tolult fel az agyába, amikor az ablaknak nyomta. Úgy égett a kép a fejében, mintha csak arcul ütötték volna. A szíve egyre hevesebben dobogott. Piton az ajkairól a szemeire pillantott, és halványan elmosolyodott. A füléhez hajolt.

- Talán, Miss. Granger, jobb lenne, ha megtartaná magának ezeket a gondolatokat.

Gyorsan kiegyenesedett, megpöccintette a pálcáját, és rögtön egy teljesen felöltözött Halálfaló állt a lány előtt. Nézte, ahogy a talárja hullámzik mögötte, amikor elhagyta a szobát.