Meghajolt előtte… utálva magát érte. Azon a bizonyos éjszakán kívül mindent az agya hátsó részébe űzött egy védelmező fal mögé.

- Felkelhetsz, Perselus.

Piton a Sötét Nagyúr előtt állt, tudván, hogy ő volt az egyetlen, akit odahívott. Ez jót is, rosszat is jelenthetett. A Sötét Nagyúr egy pillanatig még járkált előtte. Végül megállt, és felnézett Perselusra, valamilyen jel után kutatva… akármi után, ami árulásra utalhat.

- Kaptam néhány igen érdekes hírt, Perselus – mondta lágyan, de a férfi tudta, hogy az ilyen lágy szavak is lehetnek halálosak.
- Igen, nagyuram?

Egy pillanatig még csend volt – Perselus tudta, hogy a Sötét Nagyúr azt nézi, vajon ő tud-e valamilyen hírről. Végül elégedetten elmosolyodott.

- Igen, azt a hírt hozták nekem, hogy a roxfortbeli tanári állásod biztosítva van. Az ősszel visszatérsz?

Perselus bólintott.

- Igen, nagyuram.

Ismét csend következett, ahogy a Nagyúr gondolkodott… megfontolva, hogy mit csináljon. Perselus tudta, hogy azon jár az esze, mit csináljanak a fogollyal.

- A foglyunknak új őrre van szüksége.

Nem éppen úgy történt, ahogy a Lovagok eltervezték, de ez is egyfajta kezdet volt. A Sötét Nagyúr vagy meghallgatja őt és figyelembe veszi az ötletét, vagy megkínozza, amiért ilyenekre mer gondolni. A gondolat azonban, hogy Hermione valaki olyannál végzi, mint Bellatrix, bátorságot adott neki.

- Uram, lehet egy javaslatom?

A Sötét Nagyúr abbahagyta a járkálást, és érdeklődve nézett Pitonra.

- Mondd, Perselus.
- Engedjük szabadon a lányt – mondta a férfi, majd elkönyvelte, hogy Voldemort szinte megfagy, és mindjárt megátkozza őt. – Kapott egy levelet, amelyben az új osztályomba invitálják. Az őrizetem alatt befolyásolhatnám, hogy aztán magától álljon át a mi oldalunkra. Az egy dolog, hogy elraboljuk őt, és később ott találja magát a Halálfalók között, de teljesen másképp hat, ha magától áll közénk.

Perselus várta a csapást. Várta, hogy a fájdalommal küszködve rogyjon a földre. Nem jött. Felnézve a Nagyúrra azt látta, hogy otromba arcát egy őrült, mániákus vigyor torzítja el.

- Igen, az mekkora csapás lenne Potternek!

Voldemort sétált még pár lépést, majd megfordult Perselus előtt.

- Dracónak… milyen a kapcsolata ezzel a lánnyal, mióta a Rend főhadiszállásán van?
- Barátibb, uram.

Piton nem volt benne biztos, hogy tetszik neki az az út, amelyen elindultak.

- Nagyon jó… elmehetsz, Perselus. Holnap este engedd el a lányt!

Bólintott. Mielőtt azonban hazahoppanálhatott volna, meghallotta, hogy Voldemortnak még van mondanivalója.

- És Perselus? Ne felejts el méltó módon elbúcsúzni a sárvérűtől.

Gonosz mosolya volt az utolsó dolog, amit Perselus látott, mielőtt dehoppanált.

*

Egy árnyék közeledett a tizenkettes számú ház felé. Harry, Ron és Ginny együtt rohantak ki a szalonból, hogy megálljanak a lépcsőpihenőnél, amely az előcsarnokra adott tökéletes rálátást. Ki érkezett vajon ilyen késő éjszaka? A sötétben várták, hogy kinyíljon az ajtó. Ron lomhán odalapult a falhoz, hogy jobban lásson arról az oldalról. Harry a korlátnak támaszkodott, és afölött kihajolva nézte az előcsarnokot. Ginny csak állt, markolta a korlátot, és próbált keresztülnézni a csilláron, ami takarta előle a kilátást.

Ahogy az ajtó nyílt, Mrs. Weasley viharzott ki a konyhából, mintha csak előre tudta volna, hogy valaki érkezni fog. Mind a hárman csöndesen várakoztak, ahogy az ajtó becsukódott a látogató mögött.

- Piton professzor! Minden rendben van?

A lépcsőpihenőnél álló három fiatal egymásra nézett, aztán vissza az előcsarnokba. Szokatlan volt Pitontól, hogy az éjszaka közepén felbukkan… kivéve, ha valami szörnyű dolog történt… valami olyasmi, ami nem várathatott magára. Mind a hárman visszatartották a lélegzetüket, ahogy az elkerülhetetlenre vártak.

- Beszélnem kell Lupinnal, Mrs. Weasley.

Onnan, ahol álltak látták, ahogy Mrs. Weasley bólint, majd int Pitonnak, hogy kövesse őt a konyhába. Az előcsarnokon átvágva mindketten megálltak, és felnéztek. Piton látta, hogy Granger barátai a lépcsőpihenőnél letelepedve figyelnek. A kis Weasley lány aggodalmasan ráncolta a homlokát. Ron Weasley halálosan sápadt volt az aggodalomtól, de egyben gyanakvó is volt, mert a Piton iránti utálata is megjelent az arcán. Potternek, aki a korlát fölött hajolt ki, mély karikák díszelegtek a szeme alatt, mint aki nem aludt, vagy ha aludt is, akkor nyugtalanul. Szemei elkeskenyedtek Piton láttán, mintha csak élvezné annak a gondolatát, hogy olvashassa a gondolatait. A férfi egy apró bólintás után horkantott egyet.

- Nektek az ágyban kéne lennetek! Menjetek innen!

Mrs. Weasley csípőre tett kézzel várta, hogy a három gyerek elhagyja a lépcsőpihenőt. Elmorgott „jó éjszakát”-okat lehetett hallani.

- Még mindig nem bízom benne – jelentette ki Ron egyszerűen. Harry beleegyezően bólintott, Ginny viszont megállt a szobája előtt, és szigorúan a fiúkra nézett.
- Tudjátok, hogy Hermione mit mondana erre? – A fiúk megálltak, és megfordulva a fiatal vörös hajúra néztek. – Emlékeztetne benneteket, hogy Dumbledore bízott benne, és ő is bízik.

Harry úgy nézett rá, mintha csak elárulta volna a lány.

- Ja – mondta. – Dumbledore már nincs köztünk. És hol van most Hermione?

Ront követve belépett a szobájukba, és becsapta maga mögött az ajtót.

*

Az ablaküveg fájdalmasan hideg volt a hátának. Egy fekete csuklyás férfi szegezte oda, aki a lábai között állt… nem tudta volna megrúgni. Nem is akarta.

- Professzor!

A csuklyája hátraesett. Furcsa mosoly jelent meg a férfi arcán, ahogy a haja előrehullott. Két ujjával finoman végigsimította a lány nyaka és kulcscsontja közti területet. Remegni kezdett, ahogy a férfi közelebb jött hozzá. Orra gyengéden csiklandozta az arcát, ahogy oldalra fordult. Ajkai követték a területet, amit az ujjai már bejártak, majd belesuttogott a fülébe.

- Erre az elismerésre vágyott…?

Perselus az ágy lábánál állt… meglepetten, felhúzott szemöldökkel. Az elviselhetetlen csitri róla álmodott. Egy pillanatig még ott állt, és nézte, ahogy alszik. Röviden elgondolkodott, hogy vajon bűntudata kellene-e, hogy legyen. Hermionénak hosszú, fárasztó napja volt okklumencia órákkal, ráadásul kétségtelen, hogy ez elgyengítette a pálcanélküli mágia végrehajtása után. Előnyt akart kovácsolni abból, hogy megtudja, mi fut keresztül a lány agyán. Arra számított, hogy talán Potterről szerez információt… de arra nem, hogy saját magát találja ott.

Gyorsan átöltözött a hálóruhájába, majd a takaróra mászott, Hermione mellé… felhorkantott a gondolaton, hogy a lány álmából bizony nem menekülhet.

*

Rabastan úgy nézett körül, mintha Lucius Malfoyjal bújócskát játszanának, és ő lenne a hunyó.

- Lucius hol van ma reggel?

Perselus, aki a kávéskancsó és a pult fölé hajolva kortyolta a kávéját, a csészéje pereme fölött régi barátjára pillantott.

- A fiával van dolga – horkantott.

Rabastan mélyen a gondolataiba süllyedve hajolt vissza, a pálcáját az ujjai közt pörgette. Piton még rápillantott egyszer, majd a szemeit forgatva visszatért a kávéjához. Nyugodt csend vette őket körül… az a fajta, amelynek sokszor részesei voltak. A csöndben Rabastan az Azkabanban eltöltött időről és az elesett Lovagokról gondolkodott, Perselus pedig azon, hogy nem sok jót ígér neki az a lehetőség, ha túléli a háborút… és hogy alapból milyen sok gyerek ellenezné ezt. Lassan elkalandoztak a gondolatai Hermione gyengélkedőn töltött idejére, amikor is a Misztériumügyi Főosztályon kapott átok miatt került oda; majd a tegnap estére.

Amikor Hermione belépett a konyhába, azt látta, hogy Piton úgy bámul a kávéjára, mintha az az egyik diákja lenne. Rabastan az ujjai közt forgatta a pálcáját, és csak ült a széken, amelynek mind a négy lába a földön volt, aztán felfedezte Hermione jelenlétét. A lány észrevette, hogy Piton szemei a kávéjáról felé fordulnak. Egy ideges mosollyal elindult az asztal felé, és öntött magának egy kis teát. Rabastan folytatta a pörgetést.

- Jó hírek, Hercegnő – mondta a férfi, majd vetett egy gyors pillantást Pitonra, aztán rámosolygott Hermionéra.

A lány felnézett. Piton látta, hogy elég ideges volt. Szemei tágra nyíltak, ahogy közte és Rabastan között kapkodta a tekintetét.

- Nos, mi az?
- Ma este visszatérhet a Rend Főhadiszállására. – Hermione üres tekintettel bámult rá, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta, amit hallott. Rabastan mosolyogva előrehajolt. Két ujját az álla alá nyomva becsukta a száját. – Hazamehet, Hercegnő. – Rabastan felállt. Kacsintott egyet a lányra, bólintott Piton felé, majd kisétált a nappaliba.
- Ez igaz? – kérdezte, ránézve az egyetlen személyre, aki a szobában maradt vele.

Piton letette a kávéscsészéjét, és lesújtó pillantást vetett Hermionéra.

- Igen, Miss. Granger. Most pedig bocsásson meg, de meg kell beszélnem valamit Lestrange-dzsel. – A lány visszafordult a reggelijéhez, ahogy Perselus kisietett a szobából.

Piton a konyhából egyenesen a nappaliba viharzott. Rabastant a kandalló előtt állva találta, mintha a férfi várta volna, hogy utána jöjjön.

- Hányszor kell még neked elmondani, Lestrange, hogy tartsd vissza magad attól, hogy Hercegnőként utalj Miss. Grangerre? – Piton úgy köpte a Hercegnő szót, mintha valami undorító dolog lenne, amihez hozzá sem akar nyúlni.

Rabastan úgy fordult felé, mintha lenyűgözte volna, amit a férfi mondott.

- Óh, Perselus, csak nem emlékeztetnem kell téged, hogy te voltál az, aki így kezdte szólítani Miss. Grangert? – Rabastan óvatosan nézte, ahogy Perselus arca elborul, majd mosolyogva folytatta. – Te voltál az, aki undorodva „Griffendéles Hercengőként” utaltál rá több alkalommal is. Nem is tudnám megszámolni, hányszor. Most pedig megdorgálsz bárki mást, aki így hívja. Te voltál az, aki azt akarta, hogy minél megalázóbban hasson ez a szó, de te voltál az is, aki megszerettette velünk.

Perselus nem mondott semmit. Csak állt, és fortyogott a dühtől. Rabastan csak mosolygott, és elindult kifelé. Már az ajtónál állt, amikor a férfinak sikerült annyira lenyugodnia, hogy kinyögjön pár szót, miközben a tűzbe bámult… a tűzbe, amely sötét szemeiben tükröződött.

- Nem tudod, hogy mit beszélsz.

Perselus horkantva megfordult, hogy ránézzen a küszöbön álló barátjára.

- Ó, úgy gondolom, nagyon is, Perselus.

*

Az idő fájdalmasan lassan telt. Hermione csak arra tudott gondolni, hogy hazamehet… haza, a Rendbe… Harryhez… Ronhoz… Ginnyhez…

A Grimmauld tér tizenkettő alatt folytak az események. Harry, Ron és Ginny a szalonban voltak, és az ajtóban állva hallgatták az előcsarnokból felhallatszódó zajokat.

- Nos, mit mondott, Remus? – kérdezte Mrs. Weasley, mivel meg akarta tudni, hogy mi volt ez a hiszti a férfi érkeztével.
- Hermionéról volt szó…

Nem tudta befejezni a mondatot, mivel hippogriff-szerű dobogás hallatszott a lépcső felől, majd a többiek egyszerre kezdték el kérdésekkel bombázni őt. Remus feltartotta a kezét, hogy csendre intse őket, miközben Rémszem és Tonks az ajtóhoz sétáltak. Lassan Fred és George is lejöttek a lépcsőn, mivel meghallották a zűrzavart. Az ikrek a Főhadiszálláson maradtak azután, hogy Hermione eltűnt. Draco a lépcsőpihenőben maradt, és föntről követte az eseményeket.

- Azt mondta, hogy ma este szállítják át. Lucius, Perselus és én kezeskedünk érte egy másik kémmel egyetemben. – Az elhangzottakat egy pillanatra mély csönd követte.

- Még egy kém? – kérdezte Harry.

Remus mosolyogva bólintott.

- Potter – mordult fel Rémszem. Harry az aurorra irányította a figyelmét. Mordon szemei végigpásztázták őt. – Ne hidd azt, hogy a Rend minden kémjét ismered.

*

Hermione fel-lejárkált Piton hálószobájában. Rabastan már korábban elköszönt tőle, mivel valahova máshova kellett mennie, de megígérte neki, hogy visszakíséri őt a Főhadiszállásra. Időközben szóltak neki, hogy vegye vissza azokat a ruhákat, amelyekben elrabolták. Így visszavette a mocskos, szakadt ruhákat, most pedig már csak az időnek kellett eltelnie… az időnek, amely során sokszor felrémlettek előtte foszlányok a tegnap esti álmából. A fejét megrázva könyörgött Merlinnek, hogy az okklumencia órák során ez sose kerüljön elő.

Az ajtó kicsapódott, és Piton odadobta neki az egyik talárját. Hermione értette, miért… úgy kellett kinéznie, mint akit Piton mentett meg, és eközben ugye valamivel be kellett őt takarnia.

- Azonnal jöjjön le a nappaliba, miután ezt felvette – jegyezte meg ingerülten, mielőtt egy kattanással becsukta az ajtót. Amikor Hermione felvette a talárt és begombolta, vett egy mély lélegzetet. Miután felmarkolta a ruha lelógó részét a földről, elindult a végzete felé.

*

A nappaliban az egyetlen fényforrás a kandalló volt. Ahogy besétált, Lucius megmarkolta a vállát, és odavezette őt a kandalló elé, Piton elé. Észrevette, hogy tanára térdel. A tűzfény csillogása tükröződött sápadt vonásain, ahogy felnézett rá… felhúzott szemöldökkel, mintha tudnia kéne, hogy miért van itt.

- Mielőtt visszatérne, Miss. Granger, biztosra kell mennünk, hogy titokban tartja mindazt, amit ebben a házban hallott vagy látott. Főleg, ami a Lovagokat illeti. – Piton elhallgatott, mintha azt várná, hogy a lány félbeszakítsa. Ő azonban csak csendben állt… a talárjában elveszve. – Le kell tennie egy megszeghetetlen esküt – mondta mély hangon suttogva.
Hermione szemei az övébe fúródtak.

- Tessék? – majdnem kiabált. Ismerte a sémáját és feltételeit az eskünek. Szemei tágra nyíltak és különböző képek töltötték meg a gondolatait egy pillanatra… beleértve az álmát is. Piton satuba zárta a tekintetével, és meglátta az álom felvillanását a szemében. Még mindig sokkot kapva állt, amikor Lucius újra megragadta a vállait.

A lány a férfi előtt esett össze, és a térdeire zuhant. A szemei, amelyeket lágy hajtincsek kereteztek, a férfi fekete íriszeibe fúródtak, aki rá várva térdelt. Érezte a nyomást a hátán, ami a férfi felé húzta. Teste a másikénak préselődött… a szeme egyenesen a mellkasa előtt volt.

Perselus hallotta, ahogy a lány mélyeket lélegzik… nehezen. Ahogy önkéntelenül is egyszerre kezdett vele lélegezni, megérezte a szívverését a mellkasán… és a sajátján is. Megnedvesítve az ajkait lenézett a lányra.

- Miss. Granger, ha vissza akar térni, meg kell tennie…

A hangja mintha vibrált volna a lány testében. Becsukta a szemeit, és még mélyebbeket lélegzett. A férfi érezte, ahogy a teste alig érezhetően eltávolodik az övétől.

- Nézzen rám, Miss. Granger.

Lassan felemelte a fejét, már amennyire ilyen közelségben lehetett, majd kinyitotta a szemét. Még így, a térdeiken állva is fölémagasodott a férfi. Tekintetük összekapcsolódott… a feje gyengéden előrebillent, ezzel egy kicsit megérintve a fekete hajfüggönyt.

- Vissza akar térni?

A férfi szinte átdöfte a tekintetével. A lány egy kicsit meghajolt, behunyta a szemét, és oldalra billentette a fejét. Visszatartotta a lélegzetét. Nem fogja megengedni, hogy lássa… nem láthatja az utolsó gondolatait.

- Igen – mondta szinte hangtalanul.

A szoba sötét sarkából egy lenyűgözött kuncogás hallatszott. A lányt ez nem érdekelte, mert kétségbeesetten azon volt, hogy emlékezzen rá, hogyan is jutott el idáig. A tűz pattogott a csöndben. Érezte… olyan szelíd volt, ez nem volt rá jellemző: olyan gyengéd volt. Jobb kezét finoman megsimogatta az ujjhegyével… érzékien, óvatosan. Összefűzve hosszú ujjait az ő sokkal kisebb ujjaival annyira lehajolt hozzá, amennyire csak tehette. Érezhette a remegését.

- Nézzen. Rám.

Visszaemelte a fejét. A férfi rajta tartotta a szemeit, és ő a helyén maradt… nem mert mozogni. A férfi lassan felemelte összekulcsolt kezeiket a vállaikhoz. Hermione érezte a leheletét, ahogy a teste kicsit eltávolodott tőle. A tűz pattogott.

A tűz fényét beárnyékolta, ahogy megfigyelőjük kilépett az árnyékból, elzárva ezzel előlük a fény útját. Hosszú szőke haja egy fekete szalaggal volt hátrakötve, és egyértelműen látszott, hogy önelégülten mosolyog. Lucius ráhelyezte a pálcáját összekulcsolt kezeikre. Perselus elkezdte.

- Miss. Granger, esküszik, hogy meg fogja tartani magának azt az információt, hogy hol vagyok, és nem mondja el senkinek, főleg nem Potternek?
A lány nehezen tudott nyelni.
- Igen – suttogta.

A Lucius pálcájából előtörő tüzes kötél rákulcsolódott a kezükre. A férfi feje lejjebb ereszkedett… közelebb.

- Esküszik, hogy mindent megtart magának, amit látott és hallott, Miss. Granger?
Ismét nehezen, de nyelt egyet. Még közelebb jött hozzá a férfi. Érezte a leheletét.
- Esküszöm. – Megremegett a hangja.

Még egy tüzes drót tekeredett a kezük köré. Ahogy megemelte a fejét, hogy felnézzen rá, felfedte a nyakát. Perselus két ujjával lenyúlt, és megcirógatta a nyakától kezdve a kulcscsontjáig, ahogy beszélt.

- És esküszik, Miss. Granger, hogy megtart magának minden információt a jövőben a jelenlétemre vagy… a tetteimre vonatkozóan, és Luciusról is?

Hermione érezte, hogy egy kicsit meginog, mintha el akarna esni.

- Esküszöm. – Alig hallhatóan suttogott, majd egy újabb ragyogó lángnyelv kulcsolódott rá a kezükre.

Perselus kihúzta magát, ráemelte a tekintetét összekapcsolódott kezeikre. A gondolatai átfutottak az elmúlt hónapok történésein… hogyan történt mindez?

- Üdvözlöm a sötét oldalon, Miss. Granger.

A lány szemei követték a férfi tekintetét a kezeikre, amelyeket összeszorítottak a Lucius Malfoy pálcájából származó lángoló drótok.

Merlinre. Mit tettem?