Harry, Ginny és Ron látták a szalon ablakából, ahogy köpenybe burkolózott emberek jelennek meg a Grimmauld tér közepén, majd lopakodnak a tizenkettes szám felé.

- Ördög és pokol! Ez ijesztő! – mondta Ron.

Lehet, hogy tényleg ijesztőnek tűnt. Öt sötét köpenybe bújt alak volt, az arcukat csuklya takarta el. Úgy tűnt, mintha sötétséget árasztanának magukból. Harry érezte, ahogy a mellette lévő Ginny enyhén remeg.

*

Hermione a börtönéül szolgáló lakhely előtt állt egy elgazosodott kertben három halálfaló és egy vérfarkas társaságában. Remus háttal állt előtte, mintha meg akarná akadályozni a lányt bármilyen nyílt támadásban. Pontosan mögötte Lucius Malfoy állt. Balján Rabastan, jobbján Perselus. Körülvették. Biztonsági okok miatt rávették Hermionét, hogy az egyikükkel társas hoppanálást hajtson végre. Rabastan kinyújtotta az egyik karját, hogy körülfogja vele a lányt, de Piton gyorsan kinyújtotta a kezét, és durván magához rántotta őt, bele a köpenyébe. Egy pukkanással mind eltűntek.

Pillanatokon belül a Grimmauld tér közepén álltak… elbújva az árnyékban… a muglik számára láthatatlanul. Egy testként mozdultak a tizenkettes számú ház felé. Harry, Ron és Ginny a szalonból a lépcsőpihenőhöz mentek. A bejárati ajtó lassan kitárult. Az első személy, akit megláttak Remus Lupin volt. Amint belépett az előcsarnokba, hátravetette a csuklyáját, és felmosolygott a leskelődőkre. Harry tudta, hogy ez a mosoly azt jelzi, hogy minden rendben ment. Érezte, ahogy a szíve hangosabban kezd verni az izgalomtól, ahogy lassan a lépcsők felé lépett.

Félúton lefelé – miközben kezei a korláton pihentek – Harry megtorpant attól, amit látott. Egy kisebb alak állt két nagyobb között, mögötte pedig egy még magasabb volt. Aztán egy emberként eresztették le a csuklyájukat. Az előcsarnokban Hermione Granger állt Perselus Piton és egy olyan ember között, aki furcsán ismerősnek tűnt, valamint Lucius Malfoy előtt. Olyan érzése volt, hogy úgy áll a halálfalók között… mintha egy volna közülük. Harry csak nézte őt, míg fel nem fogta a lány arcán lévő mosolyt és a szemeiben lévő csillogást. Szinte átrepült a maradék lépcső fölött, egyenesen Hermione felé tartva.

- Ó, Harry! Úgy hiányoztatok, fiúk!

A griffendéles szinte összepréselte a lányt, és egy pillanatra meg is pörgette. Úgy tűnt, nem is akarja elengedni, és mind megértették az okát. Egy időre ő is olyasvalaki lett, akit elrabolt Voldemort… Ginny és Ron is lejöttek a lépcsőn.

- Harry, hagyd levegőhöz jutni. Visszatért, és jól van – mondta Ginny, miközben kedvesen a karjára tette a kezét. A fiú szorítása lassan enyhült, éppen időben. Mrs. Weasley meghallotta a felfordulást, és rohanvást közeledett feléjük.

- Hermione!

Az asszony szinte ellökte Harryt, ahogy a lány felé tartott, hogy átölelhesse. Aztán kartávolságra eltartotta magától, hogy rendesen végignézhessen rajta, mintha csak azt ellenőrizné, hogy rendesen etették-e. Harry észrevette, ahogy Mrs. Weasley szeme a furcsán ismerős alakra ugrik.

- Úgy tűnik, rendesen etették.

Az állítás mintha egyenesen a hosszú, barna hajú férfinak szólt volna. Harry végignézett rajta, és minden erejével azon volt, hogy elhelyezze őt az emlékezetében. A férfi Hermionéra kacsintott, majd Mrs. Weasleyre fordította a figyelmét.

- Nem hagyhattam, hogy éhezzen a Hercegnő, nem igaz?

Harry szeme gyorsan végigpásztázta a helyiséget. Nyilvánvalóan ő volt a másik említett kém. Hermione nem reagált a „Hercegnő” szólításra, viszont mindenki más igen. Ginny halványan mosolygott, Ron kisebbfajta sokkot kapott, Lucius úgy forgatta a szemét, mintha azt mondaná, hogy „ne kezdjétek megint”, Piton pedig… nos, Piton szeme megvillant, majd összeszűkült a társára nézve.

- Menj, mosakodj le... tartunk egy késői vacsorát a hazatérted örömére.

Mrs. Weasley elhessegette Hermionét a lépcső felé, Ginny pedig csöndesen elkezdte követni barátnőjét, remélve, hogy tud még beszélni vele vacsora előtt.

- Ginny, kedvesem, gyere velem. Van egy feladatom a számodra.

Az asszony hangja megállította Ginnyt és Hermionét. A lány még egy utolsó pillantást vetett barátnőjére, aki úgy fintorgott, mintha magában elátkozná az anyját. Ahogy megfordult, hogy visszamenjen a lépcsőn, Hermione egy mosollyal az arcán folytatta az útját fölfelé.

Hazaért.

*

Hermione felfrissülve lépett be a konyhába, és elmosolyodott az elé táruló jeleneten. A konyha tele volt olyan emberekkel, akiket ismert és szeretett. Melegség töltötte meg a helyiséget, ami őt is elborította. Ginny és az ikrek az egyik sarokban vihogtak valamilyen viccen. Az asztal közepénél Lupin, Rémszem, Harry és Ron ültek, és látszólag komoly beszélgetésbe mélyedtek, ameddig Rémszem fel nem kiáltott, hogy „Lankadatlan éberség!”, majd meghúzta a flaskáját. Miközben így tett, mágikus szeme folyamatosan forgott, majd megállapodott a helyiségben tartózkodó legfurcsább csoporton. Az asztal végénél ugyanis Draco, Lucius, Perselus és Rabastan ült.
Szeme átsuhant Rabastanon, majd Perseluson, aztán hirtelen Hermionéra ugrott. A lány enyhén megremegett, ahogy odalépett Harryhez és Ronhoz.

Leült hozzájuk, majd átpillantott a mardekárosokra.

- Hercegnő – Rabastan rákacsintott, mire mély, mérgelődő lélegzetvétel hallatszódott Perselus felől. A férfi a mellkasán keresztbetett karral ült, és úgy nézett Rabastanra, mintha azt mondaná, hogy „Én figyelmeztettelek!”. A lány válaszul rámosolygott. Egy apró oldalba bökés után aztán Harryre fordította a figyelmét. A fiú odahajolt a füléhez, és keményen odasuttogta neki:
- Egész idő alatt veled volt?

Hermione bólintott.

- Igen, Harry, ha nem lett volna, a bátyja már rég megölt volna.

A fiú szemei kitágultak.

- Szóval tudod, hogy ki ő.

Bólintott.

- Igen, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek gondoltuk.

Mielőtt azonban Harry megszólalhatott volna, étellel teli edények szálltak be a helyiségbe, elhelyezve magukat az asztalon. Mrs. Weasley követte a vacsorát, és intett a sarokban lévő gyerekeinek.

- Gyertek enni!

Hermione evett is, méghozzá nagyon boldogan. A konyhát betöltő melegség olyan volt számára, mint egy védelmező burok. Ennek az étkezésnek az idejére még Voldemort sem létezett… olyan kis üdvözlő vacsora volt ez, amit áthatott a szeretet, jókedv és reménység. Evés közben Ginnyvel, Harryvel és Ronnal beszélgetett, alkalmanként Remusszal is.

Piton az asztal végén ült, és hallgatta Hermione boldog hangját, ami egészen odáig elhallatszódott. Csilingelő nevetésére szemforgatással reagált, majd az asztalra pillantva látta, ahogy Weasley kinyújtja a kezét, majd megragadja a lány karját, hogy magára irányítsa a figyelmét. Piton szeme enyhén összeszűkült.

- Csak óvatosan, Perselus – suttogta Rabastan a fülébe. – Óvatosan, mert a végén még azt fogják hinni, hogy kedveled őt.

A férfi Rabastanra kapta a szemét, majd visszatért a vacsorájához. Aztán megtörtént… Hermione nevetésének a hangja visszhangzott a fülében, amikor is megérezte, hogy a Sötét Jegy fellángol a karján… megérezte, hogy a Sötét Nagyúr hívja.

Hermione látta, ahogy Piton feláll és udvariasan kimenti magát. Tudta, hogy mi lehet az oka. Szemei Rabastanra ugrottak, aki bólintott egyet felé, mintha csak megválaszolná fel nem tett kérdését. A konyhában folytatódott a zajos beszélgetés, úgy tűnt, senkit nem érdekel Piton távozása. Hermione gyorsan felállt, majd kirohant a helyiségből.

Perselus az előcsarnokban állt, és épp a halálfaló talárját vette föl. Aztán meghallotta a lány hangját a konyha előtti részről.

- Kérem, legyen óvatos, professzor!

A hangja lágy és könyörgő volt. A férfi a maszkkal a kezében nézett rá. Nem mondott semmit, csak felhelyezte a maszkot. Szája kissé felfelé görbült a keserű megelégedésben, ahogy Hermione hátrált egy picit. Látta a szemében lévő villanásban, amire gondolt… a sok halálfalóra, amint üldözték őket… és holtan akarták látni. Előre lépett egyet, és fölé magasodott. Ennek ellenére a lány nem kapta el a pillantását.

- Ez vagyok én, Miss. Granger. Jobban tenné, ha emlékeztetné magát erre.

Talárja csattant egyet a lábánál, ahogy fürgén újra az előcsarnok felé fordult. Nem volt ideje arra, hogy egy iskolás lány fantáziáját kutassa, amiért az félti őt. Hermione csak állt, és nézte, ahogy a férfi megérinti a Sötét Jegyet, mire fekete köd nyelte el.

*

Hermione a megszokott székében ült a szalonban. Egy könyvvel a kezében gubbasztott összegömbölyödve, miközben a tűz pattogott, és körülnézett. Draco egy másik székben ült, szintén olvasott. Harry és Ron belemélyedtek egy játszma varázslósakkba. Draco felállt, jó éjszakát kívánva bólintott feléjük, majd egyedül hagyta a lányt a két legjobb barátjával. Azok nem vették észre a fiú eltűnését. Hermione csak nézte őket, miközben hálát adott az égnek, hogy itthon lehet. Egyszer csak egy hívatlan látomás tört rá, amint a Sötét Nagyúr fölötte áll… a földre volt kényszerítve a lábai előtt… a látomás a fejébe villant, majd remegni kezdett.

Harry a sebhelyéhez kapta a kezét. Körülpillantott, és észrevette, hogy Hermione őt figyeli… sápadtan. A lány nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen sokszor nézett már szembe Harry a Sötét Nagyúrral. Hogy élte túl, ha az agya folyamatosan kapcsolatban volt vele? Észrevéve Harry érdeklődő pillantását, elmosolyodott – jóllehet elég halványan –, de úgy tűnt, ez elég volt a fiúnak.
Hermione a székében összegömbölyödve maradt az után is, hogy a fiúk jó éjszakát kívánva elmentek lefeküdni. Egyszerűen nem volt fáradt. Talán amiatt volt, amiért Pitonnál mindig olyan sokáig maradt fent… felborították a megszokott éjszakai életét. Ráadásul ott volt az a gondolat is, amely nem hagyta nyugodni őt… folyamatosan gyötörte. Nyilvánvalóan csak Pitont hívatták, a többieket nem. Pálcája elegáns mozdulatára a szobában az egyetlen fényforrás a kandalló maradt. A táncoló lángokat bámulva döntött.

Megvárja őt.

*

Perselus nem tehetett semmit. Csak azért küldték őt, hogy felügyeljen… a sokat tapasztalt csapat tagjait figyelte, ahogy tanúja volt az eseményeknek… hogy biztosra menjen, hogy mindenki meghal… hogy biztosra menjen, úgy hagyják ott a helyet a többiek, ahogy kell – a Sötét Jeggyel az égen. Hálás volt, hogy nem kellett ölnie ezen az estén, habár azt kívánta, bárcsak tudta volna valamiképpen figyelmeztetni a többieket, hogy megelőzze az eseményeket… amelyek újra megváltoztatják az életét.

A megvert és megkínzott férfi a földön feküdt. Szemeit a házra szegezte, amelyet egy pillanatra megvilágított egy fényes, zöld csóva. Az enyhe szél megremegtette Perselus gerincét. Fekete haja hozzányomódott az arcához a maszk alatt, csiklandozva őt. A férfi a Sötét Jegyet visszatükröző tó mellett feküdt. Perselus rosszul érezte magát, amiért jelen kell lennie ennek a családnak a pusztulásánál. A haldokló Piton felé nézett. Rekedt suttogás hagyta el az ajkait.

- Perselus.

Piton remegve letérdelt a férfi mellé. Kíváncsiság járta át a testét.

- Tudom, hogy… kém vagy. – A férfi csak nehezen tudott beszélni. – A… a sírba fogom vinni a titkod… de… kérlek… kérlek… ígérd meg nekem… hogy vigyázol Hermionéra… vigyázz rá, Perselus… kérlek… – Becsukta a szemeit, ahogy Piton bólintott. Ezután undorodva megfordult, és visszahoppanált Voldemorthoz… a halál szaga még mindig körülvette őt… és a haldokló férfi utolsó kívánsága…

*

A Grimmauld tér csak egy sötét folt volt, amikor hoppanált. Az előtte lévő ház csöndes volt… az összes lakója aludt. Minden függöny be volt húzva, eltakarva, ami bent volt. A szalon ablakában azonban fény derengett. Tudta, hogy honnan jön… a kandallóban lobogó lángoktól.

Csak nem fent maradt ez az elviselhetetlen csitri, hogy megvárjon?

Bosszúság, csalódottság és mindenek felett bűntudat töltötte el, ahogy átment a ház előtt lévő úton. A tizenkettes számú ház belseje ugyanolyan csendes volt, mint kívülről. Elkezdett fölfelé menni a lépcsőkön olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, de alkalmanként azért megreccsent egy-egy fok. Lassan megközelítette a szalon ajtaját. Az árnyékban állva egyszerűen csak benézett a szobába. A tűz még mindig égett a kandallóban, ahogy azt előre sejtette. A székben összegömbölyödve ott aludt Hermione, egy könyvvel az ölében. Elaludt olvasás közben.

- Miért hívatott, Perselus?

A hang a folyosón lévő sötétből érkezett. Perselus nézte, ahogy Rabastan kilép a sötétségből és közelebb jön hozzá. Visszanézett Hermionéra, ahogy beszélt.

- Támadás volt. Ezúttal azonban nem szóltak előre. Úgy küldtek, mint a második csapat vezetője. – Rabastan bólintott, miközben megértette, hogy Perselusnak nem kellett megölnie senkit… a második csapatra sosem volt – többnyire – szükség. A férfi nézte Pitont, és olyan érzése volt, hogy tudja, ki ellen irányult a támadás. Hermione mély lélegzetet vett alvás közben, és egy apró mosoly jelent meg az ajkain. Rabastan Hermionéról Pitonra nézett, aki képtelen volt elfordítani a pillantását a lányról. Arra várt, hogy megerősítse a férfi az elmélete helyességében. Piton is mély lélegzetet vett.
- Figyelmeztetem a Rendet, amennyire szükséges. Szükségem van rád, hogy összehívd a Lovagokat. – Piton megfordult, és a sötét folyosóról nézett Rabastanra. – A griffendéles Hercegnőnket minden áron meg kell védenünk.

A mondat ott lógott közöttük a levegőben. A férfi bólintott, és megfordult, hogy teljesítse a kérést, de nem felejtette el a módot, ahogy Piton közölte vele.

”A griffendéles Hercegnőnket…”

Nem a „griffendéles Hercengnőd”, nem is a „griffendéles Hercegnő”, hanem a „Hercegnőnk”. Rabastan ismerte már Pitont eléggé, így ez a kis nyelvbotlás is mosolygásra késztette.
Miért nem mondta csak simán a zsíros hajú denevér, hogy „a griffendéles Hercegnőm”? Ugyanilyen nyilvánvaló lett volna.

A hangjából hiányzó szokásos megvetés pedig csak a hab volt a tortán.

*

A világ lassan összeállt a szeme előtt. Azt hitte, hogy a bejárati ajtó nyitódását, majd csukódását hallotta lentről. Álmos fejjel gyorsan végigpörgette szemei előtt az emlékeket, és rájött, hogy Piton professzorra várt. Pánik suhant keresztül rajta. A könyv leesett a földre, ahogy gyorsan felült.

- Ó, Merlinre! Piton professzor…
- Itt vagyok, Miss. Granger.

A hangja bársonyos és hátborzongatóan megnyugtató volt. Lassan felé fordította a fejét. Egy székben ült, vele szemben. Könyökét a karfán pihentette, kezeit összekulcsolta maga előtt, mutatóujjaival pedig nyilat formált, amely az ajkán ért véget. Figyelte, ahogy a lány felül előtte. Úgy nézett ki, mint aki kevés alvás után kelt fel nemrég. A lány körülnézett, mivel kissé kellemetlenül érezte magát attól a figyelemtől, amelyre a professzor méltatta.

- Öh… hova tűnt mindenki? – kérdezte halkan.

Piton megköszörülte a torkát, miközben teljesen felállt, és elvette a kezeit az arca elől.

- A barátait értesítettük, hogy ne jöjjenek a szoba közelébe addig, amíg én mást nem mondok.

Hermione szíve erősen vert. Akkor neki miért nem mondták, hogy ébredjen fel és hagyja el a szobát? Újra körülnézett.

- A többiek… úgy értem a felnőttek… a konyhában vannak. Szükségállapot miatt összehívták a Rendet.

A lány érezte, ahogy a szíve még erősebben ver a mellkasában, és hallotta, ahogy a vér lüktet a fülében.

- Miss. Granger, tegnap éjszaka támadás történt egy mugli házban.

Ezek után a szavak után Hermione többé már nem gondolkodott az okon, amiért a többieknek el kellett hagyniuk a szobát … egyedül kellett maradnia Piton professzorral, hogy olyan híreket mondjon el neki, amelyeket a Reggeli Prófétában is olvashat majd. Elkezdte rázni a fejét, remélve, hogy rosszul gondolja. Piton előrehajolt, könyökét a térdének támasztva. Hermione még sosem érezte magát ilyen kényelmetlenül a jelenlétében… nem tudta, hogy mit és hogyan mondjon.

- Sajnálom, Miss. Granger, de úgy tűnik, az ön családja volt a célpont.

A lány hirtelen felállt, mire Piton is kihúzta magát… nem engedi meg a lánynak, még ha bánatos is, hogy fölé emelkedjen. Nézte, ahogy eszeveszetten, kéztördelve elkezd fel-alá járkálni a szobában. Sebesen száguldoztak a gondolatai… tudta, hogy ez egy nagyon kedvező lehetőség volt a halálfalóknak… mivel tényleg elég sok mindent felfedett a szülei előtt… olyanokat is, amelyeket mások nem gondolnának. Tudta azonban, hogy ez csak egy lehetőség volt, a valóságban biztos nem így történt. Olyan hirtelen hagyta abba a járkálást, mint ahogy elkezdte. Szemei, amelyek csillogó könnyekkel teltek meg Pitonra fordultak… az övébe fúródtak.

- Maga volt – suttogta. – Magát küldte, hogy tegye meg?
Piton ránézett, és azon tanakodott, hogy leteremtse-e, hogy ez nem tartozik rá, de rájött, hogy ez igenis rá tartozik. Megrázta a fejét.
- Nem, az után küldtek, hogy már megtették.

A lány bólintott, majd a kezeire nézett. Egyedül volt… a családjából nem maradt senkije. Perselus nézte az arcán lecsorgó könnyeket. Azon gondolkodott, hogy mi a fészkes fenének döntött úgy a Rend, hogy neki kell elmondania a lánynak a hírt? Hogyan kellene neki, a zsíros hajú szemétnek vigasztalnia őt? A lány lassan lecsúszott a kandalló előtti kanapéra, és hagyta, hogy a bánat elöntse. Alig vette észre, amikor Piton leült mellé és magához húzta, de a bársonyos hangját meghallotta.

- Jól van, Miss. Granger. Ez a gyász ideje.