Hermione emlékezetében a következő napok összemosódtak. Az emberek jöttek és mentek a gyűlésekről, és mindannyian megbámulták Hermionét, mintha valamilyen új cirkuszi mutatvány lenne. Egyetlen dolog vigasztalta és hajtotta őt a szülei halálának a kiheverésében – a tény, hogy nem tagadhatta: ez egyszer végül úgyis bekövetkezett volna. A lelke mélyén már másodéves kora óta készült a fájdalomra.

Ez azonban nem állíthatta meg a gondolatait… amelyek azt visszhangozták, hogy neki kellett volna meghalnia. A bűntudat lassan úrrá lett rajta. Ő volt az, aki úgy döntött, hogy barátkozik Harry Potterrel, még ha tudta is, hogy mibe keveredhet bele és mik lehetnek a következményei. Tudta, hogy a halálfalók azért mentek a szülei házához, mert azt remélték, hogy ott találják őt is. Ahogy a bűntudat a lelkét ostromolta, kezében egy könyvvel összegömbölyödött szokásos székében, és belebámult a tűzbe, elképzelve, ahogy a Sötét Jegyet visszatükrözi az otthonánál lévő tó vize. Nem kellett ott lennie, hogy tudja: ez történt.

Szemeit az előtte lévő könyvre kapta. Gyorsan végigpásztázta az oldalon lévő betűket, felfogva minden szót, minden bekezdést, magába szívva a jelentésüket. Ez enyhített egy kicsit a fájdalmán, némelyest orvosolta is. Felpillantva körülnézett a szobában. Egyedül volt. A ház csendes volt, mindenki aludt. Ahogy folytatta az olvasást, lassan elsötétült előtte a világ.

*

A gonosz tűz égette a bőrét. Hívta őt – a Jegy hívta őt. Perselus egy fáradt sóhajjal kelt ki az ágyból.

*

Hermione rettegve ült fel a székben. Nem emlékezett rá, hogy mit álmodott pontosan, de akármi is volt az, jeges rémület töltötte el miatta – habár egyáltalán nem fázott. Úgy érezte, mintha tűz venné körül. Egy szellő suhant keresztül a szalonon, amely megkönnyebbülést hozott a számára, ahogy a hűvösségével cirógatta. Felkapva a könyvét elhatározta, hogy folytatja az olvasást.

Az óvatos ajtócsukás halk hangja és a folyosóról hallatszódó suttogás miatt azonban felpillantott a könyvből. Lassan hajtva egyet a könyvben még mindig a szalonon kívüli sötétségbe fúrta a tekintetét. Látta, ahogy három sötét alak a lehető leghalkabban oson odakint… olyan halkan, hogy tudta, ha nem figyelne, nem is vette volna észre őket. A negyedik alak azonban megállt a sötétben, és szemeit a lányra szegezte. Piton haragos tekintetétől kővé dermedt egy pillanatra.

Mi a fészkes fenét csinál ez a lány ilyenkor?

- Bölcs dolognak tartja ilyen sokáig fent maradni, Miss Granger? – kérdezte Piton. Nem várt választ, Hermione pedig nem is akart válaszolni.

A lány ülve maradt, és hallgatta, ahogy a professzora elhagyja a házat. A szavak, amiket olvasott szinte bekebelezték őt. Engedte, hogy beépüljenek a legbensőbb valójába. Érezte a félelmet… a szerelmet… a gyűlöletet… az aggodalmat… és az őrületet, amely lassan győz a többi fölött…

”A dübörgő felszín alatt, a mélyben,
A feneketlen tengerben alussza
Álomtalan, ősi álmát a Kraken;
Napfénypászmák derengenek elúszva
Komor alakján, és évezredekből
Nőttek rá roppant szivacsállatok;
Messze a bágyadt fényben kavarog
- sok csodás üregből és grottamélyből -
Tömérdek irdatlan polip, karokkal
Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;
A Kraken csak alszik a századokkal,
Így táplálják a nagy tengeri férgek,
Míg a végső tűz nem éri a mélyet:
Ember s angyal látja akkor, üvöltve
Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.”
(fordító megjegyzése: Lord Tennyson The Kraken ; fordította: Tandori Dezső)

*

Érezte, ahogy a vér lüktet a fülében. Perselus nyugodtan figyelt, a körben állt. Hűvös szél fújt keresztül a körön, csiklandozva az érzékeit. Érezte, ahogy minden idegszála megfeszül és libabőrös lesz, ahogy eltöltötte az aggodalom attól, amit látott: Draco térdelt a Sötét Nagyúr előtt.

Voldemort körülötte lépkedett. A fiú tovább térdelt, szemeit a földre szegezte. A mágikus kék fény néha megremegett a szellőtől, és sötét árnyékot vetett Draco fejére. Voldemort végül megállt előtte.

- Állj fel, ifjú Mr. Malfoy!

Draco elkezdett felemelkedni.

Perselus érezte, ahogy az aggodalomtól az idegei pattanásig feszülnek. Szemei végigsiklottak a körön, hogy mozgást keressen – senki nem mozdult. Mindenki kővé dermedt. Ahogy Draco térdelt, úgy tűnt, mintha valami keresztülsuhanna az éjszakai levegőben. Valami, ami sötétebbé és mélyebbé tette az őt körülvevő világot.
Voldemort mosolygott. Perselus gerincén végigfutott a hideg, egészen az ujjai hegyéig. Draco nem hátrált meg, és a férfi meg is jegyezte magában, hogy milyen okosan és megfontoltan viselkedik.

- Halálfalóként régebben adtam neked egy legelső feladatot, Mr. Malfoy. Azon elbuktál.

Draco úgy nézett fel a férfira, mintha tiltakozni akarna, de aztán gyorsan elnyomta ezt a késztetést. Perselusnak azonban így sem tetszett a hangsúlya. Égető pánik árasztotta el.

- Ne bosszankodj, Mr. Malfoy. Perselus ott volt, és megmentett téged. Kapsz még egy feladatot, amelyet teljesítened kell.

Draco nem reagált, így Voldemort folytatta.

- Hajlandó vagy teljesíteni a feladatot, hogy bebizonyítsd, kihez húz a hűséged?
- Igen, uram.
- Kitűnő. Kelj fel! Egyszerű a feladat. – Voldemort újra elkezdett Draco körül körözni. – El kell hoznod valakit a saját akaratából, hogy megkapja a Sötét Jegyet.

Perselus látta, ahogy a fiú arca kissé elernyed. A férfi azonban jobban ismerte már az ilyen helyzeteket – lesz valamilyen csavar benne… ez túl egyszerű volt. Plusz, ő maga volt az, aki felvetette ezt a tervet Voldemortnak, bár nem Draco számára… magának gondolta. Érezte, ahogy belül megfagy.

- Draco? – Voldemort megállt előtte. – A karácsonyi szünetig kapsz időt, hogy Hermione Grangerrel az oldaladon térdelj előttem.

Draco megfagyott a Sötét Nagyúr előtt a sokktól. Amikor Voldemort ajkait elhagyta Hermione neve, Perselus érezte, ahogy megfagy az ereiben a vér, és valami kényszerítette, hogy megszólaljon.

- Nem!

Voldemort lassan megfordult, hogy ránézzen a közbeszólóra. A körülötte lévő halálfalók visszatartották a lélegzetüket. Draco eszeveszetten kereste tekintetével az ellenvetés forrását. Szemei egy ismerős kék szempárra találtak. Lucius megbillentette a fejét jelezve Dracónak, hogy maradjon ott.

- Perselus, megmagyaráznád a kitörésed okát, mielőtt megbűnhődsz érte?

A férfi előrelépett, és meghajolt a Sötét Nagyúr előtt.

- Állj fel, Perselus, és kezdj bele a magyarázatba.

Voldemort egy helyben maradt, és nézte, ahogy Piton lassan felemelkedik a földről.

- Bocsáss meg, nagyuram, de ő sárvérű…
- Tudom, Perselus, és te is nagyon jól tudtad már akkor, amikor felhívtad a figyelmem erre a lehetőségre. Megtalálom a hasznát.

Piton felkapta a fejét, hogy ránézhessen a Sötét Nagyúrra, mivel borzasztóan tudni akarta a terveit vele. Valami mintha gyötörni és kínozni kezdte volna.

- NE becsüld alá az intelligenciámat, Perselus. Miss Granger Potter barátai közé tartozik… ő az, akire szükségünk van a győzelemhez. Igazad volt akkor, amikor többre becsülted őt, és talán még előnyünk is származhat belőle.

Voldemort most Perselus körül kezdett el járkálni. A férfi érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd verni, a fülében lüktetett. Elméjét eltöltötték az elviselhetetlen lánnyal kapcsolatos képek… ahogy órán a kezét nyújtja… ahogy összegömbölyödve olvas a székben… ahogy a székben alszik… ahogy Malfoyjal harcol… ahogy Malfoy a falhoz szegezi őt… ahogy az ajtóban áll és biztonságban akarja tudni…

- Igazából két dologban is segíthet. Miss Granger értékes információkkal szolgálhat a számunkra, ami elősegíti a fiú halálát… és… hát, emlékszel még rá, hogy milyen volt fiatalnak lenni, igaz, Perselus? Egy nő nagyon csábító tud lenni, ármánykodó, de mégis hívogató, ahogy a sötétben áll, és int neked, hogy kövesd.

Piton érezte, ahogy elakad a lélegzete és valami kínozni kezdi, majd mintha egyszerre több irányba kezdené húzni.

- Uram, alig mondható nőnek. Szinte még gyerek…
Voldemort vihogó nevetésének a hangja tovább rezonált az éjszakai levegőben. Olyan volt, mintha a hang betöltött volna egy ismeretlen távot, majd visszapattant volna onnan. Megállt Piton előtt. A nevetés hirtelen abbamaradt.
- Nem, Perselus, már nem mondható többé gyereknek. Mondd meg nekem, magadat vagy engem akarsz meggyőzni erről?

Mielőtt azonban tiltakozhatott vagy válaszolhatott volna, újra meghallotta Voldemort hangját.

- Úgy gondolom, egy kis emlékeztetőre van szükséged, hogy milyen is volt fiatalnak lenni, Perselus… hogy milyen is volt az, amikor te vagy a kör közepén és te vársz a Sötét Jegyre.

A következő dolog, amit Piton látott egy kék fény volt, ami felé lőtt ki, majd érezte, hogy lehanyatlik a földre. Nem hallott egy szót sem. A földre való hirtelen érkezéskor elakadt a lélegzete. Voldemort fölötte állt, és tetőtől talpig végigmérte, majd lehajolt, hogy felhúzza a karjánál fogva.

- Jó szórakozást, Perselus! Könyörületes urad voltam.

Visszalökte őt a körbe.

- Perselus akkor fog visszaváltozni normálissá, amikor az ifjú Mr. Malfoy Hermione Grangerrel az oldalán térdel előttem, készen arra, hogy megkapja a Sötét Jegyet.

*

Piton másnap reggel azzal a szándékkal kelt fel, hogy ki sem mozdul a szobájából. Egy pillantást elég volt a tükörre vetnie ahhoz, hogy rájöjjön: nem akarja látni, mit művelt vele a Sötét Nagyúr. Rabastan és Lucius már elmondták a véleményüket, nem volt kérdéses a változás. Tudta azonban, hogy egy héten belül irodalom órákat kell tartania; aggódott. Megragadta a köpenyét, amit rejtőzésre szokott használni, és magára rántotta: csuklyájával eltakarta a fejét és arcát.

Egyelőre csak annyi volt a terve, hogy lemegy a konyhába némi ételért, majd a szobájában marad. Csakhogy nem jutott el a konyháig… csupán a szalon ajtajáig. Dermedten, a köpenyben elbújva torpant meg a még nappali fényben is sötét folyosó rejtekében.

Csak két ember volt a szalonban – Draco és Hermione. Draco a zsámolyon ült, mint az esküvői bulin. Előrehajolva, a könyökét a térdén pihentetve súgott valamit Hermionénak, amin az mosolygott. Aztán a lány is előrehajolt, kinyújtotta a kezét, és gyengéden maga felé húzta a fiú karját. Maga felé fordítva azt felhúzta a hosszú talárujjat. A Sötét Jegyet látta maga előtt, Piton tudta. Draco arcáról lehervadt a mosoly, amikor a lány elkezdte cirógatni az átkozott területet. Amikor a lány szemei a fiúéba fúródtak, Piton beviharzott a szobába – az arca még mindig rejtve maradt így is. Megragadva egy csipetnyit a kandallópárkányon lévő hopp-porból, ráförmedt Dracóra.

- Mondd meg az apádnak meg Rabastannak, hogy beszélnem kell velük a Herceg Birtokán.

A hopp-port a tűzbe dobva eltűnt egy fényes, türkizkék lángban.

*

Amikor Rabastan és Lucius megérkeztek a Herceg Birtokára, Perselust a nappaliban találták, ahogy szétszórt könyvek között fel-alá járkált, tekintete haragos volt a koncentrációtól és teljesen el volt veszve a gondolataiban. A két férfi váltott egy sokat mondó pillantást, majd felhívták a férfi figyelmét arra, hogy megérkeztek. Rabastan halkan köhintett egyet, amely egy apró nevetést is takart. Piton felkapta a fejét.

- Edevis tükre – mondta Piton, miközben két kollégája, barátja között jártatta a pillantását. – Köztudott, hogy azt mutatja, amire a személy vágyik, viszont azok között a képek között olyan vágy is lehet, amely utalás lehet valamire, amiről eddig fogalma sem volt, igaz?

Rabastan és Lucius újra egymásra pillantottak, ezúttal olyan jelentéssel, hogy „ez sokáig fog tartani”.

*

A tizenkettes számú házban a nap a szokásos melankolikus hangulatban telt. Mrs. Weasley a szokásosnál hamarabb hívta őket vacsorázni. Most már csak ez volt az egyetlen alkalom, amikor nevetést lehetett hallani. Egy nehéz sóhajtással kapta be az utolsó falat ételt, azt kívánva, bárcsak a saját anyukája főztje lenne. Nem számított, hogy mióta készült a halálukra, időbe telt, mire hozzászokott az egyedüllét gondolatához.

Az üres hely melletti széken lévő Harry egy kicsit fáradtnak tűnt, sötét karikák voltak a szemei alatt. A lány szemei az üres székre ugrottak. Ekkor megérezte, hogy valakinek a lába óvatosan megrúgja az övét. Egy hirtelen levegővétellel elszakította a figyelmét a székről és ránézett a szemben ülő Harryre. A fiú csak megpróbálta felhívni magára a figyelmét… tudta, hogy min gondolkozik, egy vállrándítással válaszolt. Ő sem tudta, hogy hol van Piton.

Az asztal többi része élettel teli volt, vagy csak a csámcsogás hallatszott. Senki nem figyelt fel arra, hogy Hermione és Harry Pitonról gondolkoztak.

- Ó, Hermione… látom, már kész vagy, lennél olyan kedves, hogy felviszed ezt az adagot Piton professzor szobájába? – kérdezte Mrs. Weasley, amikor meglátta, hogy Hermione már megette a saját vacsoráját.

Bólintva megjelölte a könyvben, hogy hol tart, majd letette az asztalra. Felvéve a tálcát elindult a konyhából kifelé, fel a lépcsőkön – boldog is volt, hogy saját maga ellenőrizheti Piton professzor hogylétét.

Ahogy az ajtó elé állt, érezte, hogy tenyere izzadni kezd, szíve pedig hevesebben verni.

Nevetséges vagy. Ez csak Piton professzor.

A tálcával egyensúlyozva bekopogott az ajtón, majd várt. A hang, ami kiszólt furcsának tűnt, de Pitoné volt, az biztos.

- Szabad!

Hermione kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. A függönyök be voltak húzva, nem engedve, hogy akár egy kis fény is bejöjjön a sötét szobába. Piton egy székben ült, de nem fordult meg azonnal. Csak az asztalra mutatott, hogy oda tegye az ételt. Miközben olyan óvatosan és csendesen tette le a tálcát, ahogy csak tudta, Hermione remélte, hogy a férfi nem érzékelte a megmagyarázhatatlan idegességét. Megfordult, hogy elmenjen, és közben vetett egy pillantást Piton professzora. Az arca haragos volt, ahogy eltűnődött valamin. Hermione egy álltó helyében megfagyott.

EZ Piton professzor?

A tekintete elmélyült, ahogy meglátta Hermione hirtelen váltását.

- Mi a baj, Miss Granger?

Hermione kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem tudta, hogy mit, és egy hang se jött fel a torkán. Így becsukta a száját, és egyszerűen csak ránézett az előtte ülő férfira. Piton volt az, nem volt kétsége efelől… csak mintha a megjelenése változott volna meg. A lány megfagyva nézett a haragos, ismerősen idegen tekintetű huszonöt éves Perselus Piton szemébe.

A férfi tekintete még haragosabb lett, ahogy Hermione szótlanul, változatlan tekintettel állt előtte. Nézte, ahogy számos érzelem suhan keresztül rajta, majd értelemszerűen egy kis késéssel az arcán is. A férfi érezte fellángolni magában a dühöt, ahogy a lány bámulta őt.

Hermione most már megértette, hogy miért nem látta senki Pitont aznap – hogy lett újra húsz éves? Tudta, hogy valaminek történnie kellett az előző éjszakán Voldemortnál, most pedig önmagával harcolt, hogy megkérdezze-e a férfit róla, vagy egyszerűen csak tegyen úgy, mintha észre sem vette volna. Végül nem tudott dönteni, mert Piton hirtelen felállt ültéből, megragadta a karjánál fogva, és úgy megrázta, hogy nekiesett az asztalnak. Az arca csak pár ujjnyira volt az övétől, ahogy elkezdett sziszegni.

- Miss Granger! Megkérdezhetném, hogy miért kell ilyen esetlenül bámulnia? Mutasson egy cseppet abból az elviselhetetlen intelligenciájából, amit olyan büszkén fitogtat mindig!

Hermione semmit nem mondott. Oldalra fordította a fejét, és a padlót nézte tovább, miközben mélyeket próbált lélegezni, hogy lenyugodjon. Becsukta a szemét, amikor érezte, hogy a szorítás erősödik.

- Miss Granger…

Felpillantott a padlóról. Perselus arra számított, hogy dühöt lát majd a szemében, de ez nem az volt. Hermione könnyes szemmel nézett fel rá. Érezte, ahogy a szemei szinte égetik az övét, mintha csak a lelkét pásztázná. Hangja lágy suttogás volt.

- Kérem, professzor. Egyszer már bántott. Ne tegye meg újra.

Perselus megfagyott… csapdába ejtette a pillantása… elárasztották a múlt képei… újra azt látta Hermione szemeiben, amikor az anyja az apjának könyörgött.

- Régi heves kínon-haragon
tűnődve, nézek egy-egy gyermekarcot;
kisleányként ő is így állt vajon?
De hiába-ki hattyú lánya: van sok
vonás, közös minden ily szárnyason.
Egy-egy arc-szín, haj-szín: ő az, szakasztott!
És a szívem már vadul kalapál,
eleven gyermekként előttem áll.
(fordító megjegyzése: William Butler Yeats: Among schoolchildren ; fordította: Tandori Dezső)

Hermione érezte, hogy egy kissé enyhül a szorítás. Legyőzte a kényszert, hogy megránduljon az arca, ahogy a szavak elhagyták az ajkait… a férfi nehéz szemhéjjal nézett lassan a lány ajkairól a szemébe, majd vissza. Hermione nem is volt biztos benne, hogy tudatában volt annak, hogy kimondta ezeket a szavakat.

- Yeats.

Úgy tűnt, hogy visszatér a valóságba, ahogy szemei összeszűkültek.

- Mit fecseg itt össze, Miss Granger?
- Én csak… öhm… Yeats… csak azon gondolkodtam, hogy miért idézi Yeatset.

Elengedve a lány karjait megfordult, és a fejéhez kapta a kezeit, hogy véget vessen a közeledő fejfájásnak.

- Menjen ki, Miss Granger.