Perselus újra az édesanyja gyerekkori szobájában állt, és Edevis tükrét bámulta. Szemei tüzetesen vizsgálták a lány alakját a sajátja mellett. Valamilyen utalást keresett… akármit, ami figyelmeztetheti arra, hogy mit hoz a jövő – viselni fogja a Sötét Jegyet? A sarokban sejtelmesen fénylett egy ülő nő alakja, akinek hosszú, fekete haja és horgas orra volt – a fiát figyelte.

*

Hermione csöndben felállt a reggelije mellől felkapva a könyvét a mellette lévő ülésről. Úgy ölelte körül a karjával, mintha csak valamilyen érték lenne, majd Piton kivételével mindenki számára észrevétlenül távozott. A férfi szemei követték a mozdulatait. A lány felállt, és körülnézett, ahogy felkapta a könyvét. Aztán úgy ölelte át, mintha ez valamilyen tudatalatti cselekedet lenne a láthatatlanságához. A fejét a földre szegezve gyorsan elhagyta a helyiséget.

A szalonba úgy lépett be, hogy még mindig a könyvet babusgatta. Lassan azonban megállt, ahogy észrevette az ablakban álló alakot. Draco volt az. A függönyök nem voltak elhúzva, mégis minden sötétnek tűnt. Karjait a mellkasa előtt összefonva oldalvást dőlt neki a falnak. Úgy tűnt, elmerengett, az ablakon bámult kifelé. A nap, amely épp az ablak előtt haladt el, megvilágította a fél arcát. Fésületlen haja előrelógott, sötétbe vonva ezzel az arca másik felét.

Miközben így figyelte a fiút, Hermione rájött, hogy Draco keresztúton áll, és hogy melyik utat választja, igazán senki nem tudhatja. Az a Malfoy, akit ő ismert, aki annyi éven át gyűlölte a triót, csak egy töredéke volt annak az ártatlan gyereknek, aki igazából volt… ártatlan… legalábbis a múlt év végéig. Gondolatban gyorsan végigsuhant a legendás lények gondozása órákon, és rájött, hogy a fiú még csak nem is találkozott a halállal. Harry igen… ő látta a thesztrálokat… de Malfoy? Tudta, hogy Narcissa mindentől megvédte őt, amitől csak tudta. Amikor pedig láthatta, Lucius is mindig védte a fiát.

Draco felnézett, amikor megérezte magán a lány tekintetét. Hermione ugyanazt a hűvös tekintetet látta, amit szokott, de tudta, hogy van valami más is azok mögött a jeges kék szemek mögött. Azt vette észre, hogy odasétál a fiúhoz, miközben kétségbeesetten töprengett azon, hogy vajon azt az oldalt választja-e, amelyen ő annyira utált állni. Draco arckifejezése nem változott, ahogy felé sétált. Csak követte a mozdulatait, és egyáltalán nem tiltakozott, amikor a lány megfogta a karját, és lassan felhúzta rajta a talár ujját.

A fiú becsukta egy pillanatra a szemét, ahogy a lány keze átsuhant a karja fölött, amikor felhajtotta a talár ujját. Voldemorttal kapcsolatos képek villantak az emlékezetébe és a gyűlölet, amit iránta érzett… Hermione, ahogy Potterrel és Weasleyvel az erdőben bóklászik, miközben a halálfalók felvonulnak… Hermione lángoló arccal és könnyes szemmel idézi Tennysont… saját maga, ahogy valamitől vezérelve a lány szájára nyomja az ajkait… Voldemort, amint elmondja neki, hogy a sötét oldalra kell csábítania a lányt…

Hermione hangosan kieresztette a levegőt, ahogy megpillantotta az elcsúfított bőrét. A csalódottság tisztán látszott az arckifejezésén. Tudta, hogy ott lesz. A Sötét Jegy Draco karján nem is volt meglepetés; hiszen már látta azelőtt is. Azon tűnődött, hogy valójában hogy érezhet a fiú. Csak azért tartozott közéjük, hogy mentse a bőrét? A fiú sem tudta, hogy miért. Szabad karja – amelyik nem volt Hermione szorításában – a lány arca felé közeledett – nem rosszakarattal, mint régebben, hanem azzal a félénk udvariassággal, ami még új volt neki. Ahogy a bőrét bámulta, észrevette, hogy a másik keze a fiú arca felé mozdul. Hirtelen az emlékezetébe villant, ahogy Draco a falnak nyomja, és megmerevedett. A fiú megérezte a hirtelen keletkezett feszültséget, amely az ujja végéből és az egész testéből áradt.

Perselus kint állt, és nézte a jelenetet. Valami gyötörni kezdte, és magában azt gondolta, hogy azért, mert nem bízott Dracóban azok után, ahogy viselkedett egyszer a lánnyal. Látta a változást a fiú arcán, ahogy Hermione felhajtotta a talárujját. Látta, ahogy a lány megmerevedett, amikor észrevette, hogy Draco karjai körülfogják. Pontosan tudta, hogy mi villant be az agyába… tudta, mert ugyanaz kép sejlett fel benne is. Ugyanazt a félelmet és védelmezni akarást érezte, amit akkor érzett, amikor Voldemort rábízta Dracóra a feladatát. Előrelépett, és kibontakozott a sötétségből, hogy megállítsa Dracót, mielőtt még közelebb húzza magához.

Nem kellett megállítania. Minden egyszerre történt. Hermione megmerevedett, Draco pedig abban a pillanatban megállította fél úton a kezét, miközben Piton éppen előrelépett, pont akkor, amikor Harry és Ron felértek a lépcsőpihenőre. A szalonba pillantva meglátták a megfagyott jelenetet, és egy pillanat alatt a küszöbön termettek.

- Vedd le róla a kezed, Malfoy!

Ron feje jellegzetesen vörössé vált a méregtől, ahogy Malfoyt nézte. Harry arcán is tisztán látszott a düh, a szemeiben, és ahogy állt – mint aki készen áll a harcra. Tekintete a megmerevedett Hermionéról visszatért Dracóra.

- Mit csináltál vele, Malfoy?

Harry szemei állhatatosan Hermionéra ugrottak, miközben a válaszra várt. A lány elengedte Draco karját, hogy megfordulva Harryre nézhessen, a fiú pedig visszarántotta maga mellé a kezét. A trió két fiútagjára nézve elvigyorodott, majd szarkazmussal teli hangon válaszolt a kérdésre.

- Ezúttal semmit. Kösz, Potter.

Draco elsétált mellette, ki nem hagyva az alkalmat, hogy jól vállon ne lökje a fiút menet közben. Hermione szemforgatással válaszolt, és Harry mintha hallani vélt volna egy elmormogott „fiúk”-at. A fejét megrázva nézett Harryről Ronra, majd felállt, hogy elhagyja a szobát. Nem volt kedve a fiúk szekálásával foglalkozni. Ahogy kilépett az ajtón, szeme egy másik tekintettel találkozott, amely az árnyékból meredt rá.

Perselus észrevette, hogy Hermione meglátta, ahogy ott áll. Mégsem tudott megmozdulni, mintha csapdába esett volna. Gondolatai örvényként kavarogtak az után, hogy meglátta, Draco milyen módon nyúl Hermione után. Magában azt vitatta, hogy vajon a fiú egyszerűen csak a feladatát végezte, vagy komolyan nyúlt a lány után – a fényt keresve. Mindkét változat felháborította. Agyában a tükör képe lebegett, és azok az órák, amelyeket előtte töltött, hogy találjon bármilyen utalást is a jövőre vonatkozólag, hogy miként sikerül Dracónak elvégezni a feladatát. Amikor találkozott a tekintetük, elkezdett derengeni neki valami. Az, hogy Hermione Granger megkapja-e a Sötét Jegyet akarattal vagy akarata ellenére csakis a saját döntésén múlott – nem az övén.

Csak két lépésre volt szüksége, hogy elég közel kerüljön hozzá.

Hermione csak tátogni tudott a tanára hirtelen mozdulata után. A karját megragadva mély lélegzetet vett, és érezte, ahogy a lány megpróbálja kitépni magát a szorításból. Érezte, ahogy pánik rohan keresztül rajta. Még így, a fiatalabb testében is erősebb, sokkal erősebb volt nála. Hermione rájött, hogy az ellenkezés nem segít… mintha csak egy légy lenne a férfival szemben. A lány vett egy mély lélegzetet, miközben elveszett ennek a nagy erőfölénynek az egyszerű gondolatától is. Szíve hevesen vert, ahogy rájött, hogy a folyosón a saját szobája mellett elhaladva egyenesen az övé felé tartanak. Visszapillantva nevetés ütötte meg a fülét, amely a szalonból jött, bár sokkal távolibbnak tűnt annál. Senki sem vette észre, hogy Piton elráncigálta őt a lépcsőpihenőből, és most a folyosón taszigálja.

Perselus kirántotta a hálószobája ajtaját. Hermionét maga után húzva egyenesen a kandalló felé tartott, beledobott egy csipetnyi Hop-port, majd szorosan maga mellett tartva a lányt, belelépett a lángokba.

- A Herceg Birtoka!

A kandallóból az előszobába léptek ki, ahonnan tovább ráncigálta a lányt a felső karjánál fogva a lépcsőkön, egyenesen afelé a szoba felé tartva, amiről korábban azt mondta, hogy az anyja miatt használhatatlanná vált.
Maga előtt húzva bedobta őt a szoba ajtaján, ahol a lány előreesett. A kemény fából készült padló vészes gyorsasággal közeledett. A becsapódó ajtó hangja figyelmeztette őt arra, hogy bezárta őket a férfi. Perselus szinte azonnal elment mellette, és elkezdte leszedni a kék borítást valamiről. Minden olyan gyorsan történt. Hermione teste hangosan csapódott a földbe, amely figyelmeztette a férfit arra, hogy milyen durván is lökte be őt az ajtón.

A lány egy arccal lefelé fekvő kicsavarodott valami volt a földön. Lassan felemelte a fejét, ránézett a tanárára, majd elkezdett föltápászkodni a padlóról. Nem jutott messzire. Úgy morgolódott és átkozódott, mintha Harry vagy Ron tette volna ezt vele.

- A pokolba! Mit csináltam…

Még alig emelkedett fel a földről, amikor szeme találkozott a tükörben lévő önmagával, majd látta, hogy ködbe vész előtte a kép, hogy egy másikat mutasson helyette. Perselus látta, hogy megfagy a vér az ereiben, amikor belenéz a tükörbe. A szemét le sem véve a képről lassan térdre emelkedett. Piton egy kis bűntudattal nézte őt, de ezt sosem vallotta volna be. Úgy tűnt, Hermione elfelejtette, hogy bárki más is lehet rajta kívül a szobában… feledte, hogy bedobták oda, mert a tükör teljesen lekötötte. Lassan közelebb ment a képhez. Perselus nézte, ahogy hirtelen szomorúság jelenik meg a vonásain. Látta a lány szemeiben felgyülemlő könnyeket, ahogy kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a tükörképet.

Ne.

Hermione szinte hallotta a saját hangját, amint az
megállásra kényszeríti.

Ne… tudod, hogy ez nem a valóság… ne sírj, az nem old meg semmit.

- Mit lát, Miss. Granger?
Perselus látta, ahogy megkeményednek a vonásai a hangjára – mintha csak ez hozta volna vissza őt a valóságba, ahol nincs egyedül. Hirtelen észrevette, hogy megzavarodik a lány érzelemmentes arca. Mi történt vele? Ez volna a csata, hogy újra gyerekké váljon? A feje végül lassan felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett.
- Feltételezem, hogy a szívem leghőbb vágyát, professzor.

Piton a kezét kinyújtva megragadta az orrnyergét, mintha csak egy fejfájást akarna elűzni.

- Miss. Granger, ne játszadozzon velem. Különösen fontos, hogy pontosan tudjam, hogy mit lát.
Nézte, ahogy a lány semleges arca megváltozik, majd nevetésben tör ki.
- Ó, mondja el, professzor!
Hermione még mindig nevetve állt fel.
- Hogy lenne az én szívem vágya különösen fontos magának?

Abbahagyta a nevetést, és visszanézett a tükörre. Valami átsuhant az arcán, ráncolta a homlokát megdöbbenésében. Majd ugyanazzal a kifejezéstelen arccal nézett vissza a tanárára, mint korábban, amikor észrevette, hogy ott van.

- Őszintén, professzor, ez igazán személyes dolog, nem hiszem, hogy egy kicsit is magára tartozna.

Perselus összehúzta a szemét, miközben érezte, hogy düh önti el. A düh csak fokozódott, amikor meglátta, hogy Hermione nem félt tőle úgy, mint mások, és ez a nézés nincs hatással rá. A lány lassan visszanézett a tükörre, a zavartság megint tisztán látható volt az arcán.

- Professzor – kezdte lágyan –, lehetséges, hogy olyan vágyat lássunk, amiről nem tudunk – lehetnek tudatalatti vágyaink?

Felhúzott szemöldökkel Hermionéról a tükörre nézett, majd vissza. Lassan válaszolt neki, hogy megfigyelhesse a szavai hatását.

- Igen, lehetséges.

Nem vette le a tekintetét a tükörről. A férfi közben más megközelítéssel próbálkozott. Ezúttal lágyabban, udvariasabban beszélt.
- Miss. Granger, kérem. Egyáltalán nem akarom tudni Hermione Granger összes mocskos kis vágyát. Egy egyszerű kérésem van, amely kísérleti célokat szolgál és olyan célokat, amelyek a Sötét Nagyúr elbukásával foglalkoznak. Semmi, amit itt mond, nem hagyja el ezt a szobát.

Tudta, hogy már azzal meggyőzte őt, amikor a tükörrel kapcsolatos kísérletről beszélt, de igazán csak akkor győzte meg teljesen, amikor megemlítette a Sötét Nagyúr bukását. A lány sóhajtva közelebb lépett a tükörhöz, és a kezét kinyújtva újra megérintette a képet. Újra meglátta a szomorúságot az arcán, ami mára már szinte megszokottá vált… ezt az arcát rejtegette a barátai elől… ezt, amelyet nem vettek észre, pedig sütött minden cselekedetéből. Látta, ahogy szemei három különböző pontját érintik a tükörnek. Hermione nehezen sóhajtott egyet, majd a lábára pillantott. Hangja suttogássá halkult.

- A szüleimet látom, professzor.

Érezte, ahogy megfagy az ereiben a vér. A lány lassan megfordult, és az ajtóhoz sétált. Keze már a kilincsen volt, amikor meghallotta a férfi hangját a szobában visszhangzani.

- Miss. Granger, láttam, hogy egy harmadik alakot is néz. Mi vagy ki volt az a másik kép a tükörben?

Nézte, ahogy Hermione egy pillanatra becsukja a szemeit, és mély lélegzetet vesz. Megfordulva pontosan Piton szemeibe nézett. Már megint azt a nevetséges meztelenséget érezte – mintha kiállították volna, bár az arcát aggodalmasan ráncolta, és a rajta lévő szomorúság a férfi tudtára adta, hogy milyen nehéz volt ez neki, és még mindig az.

Hermione miközben ott állt, azon gondolkodott, hogy vajon elmondja-e neki. A lénye egy része azért sikított, hogy eressze ki, mielőtt még felemészti, de egy másik része kinevette… kigúnyolta őt.

A pokolba! Mintha érdekelné! Egyébként meg mi a fene köze van hozzá?

Perselus nézte, ahogy összefonja a karjait a mellkasa előtt, és könnyedén az ajtókeretnek támaszkodik.
- Úgy tudom, hogy van tehetsége a legilimenciához, professzor, hát találja ki!

Piton mély lélegzetet vett, amikor Hermione nem mozdult. Nem beszélt hozzá tiszteletlenül, hogy aztán ijedten álljon ott… nem. A lány feldobott számára egy kihívást, hogy vajon meg meri-e tenni. Az agyába több gondolat sereglett be, mint amit elbírt. Kutatott a fejében, hogy vajon akadt-e ilyen diákja… akárki régebbről, aki kihívás elé állította volna. Ő volt az egyetlen. Érezte, ahogy a dühe nő.

- Miss. Granger! Csak egy egyszerű kérdést tettem fel, és várom rá a választ.

A pillantásától Neville már fedezékbe vonult volna, de Hermione meg sem mozdult, állta a sarat. Aztán felnevetett.

- Egyszerű kérdés? Azt kéri tőlem, hogy mondjam el a szívem leghőbb vágyát! Mondja csak, maga mit lát, amikor belenéz?
- Miss. Granger! Nem hiszem, hogy helyén való lenne, hogy egy tanár elmondja a diákjának…
- Akkor honnan veszi, hogy én el fogom mondani?
Csend telepedett közéjük. Perselus mérge, ha lehet, még tovább növekedett.
- Ahogy gondolja – mondta figyelmeztetően.

Úgy tűnt, mintha a lányon keresztül akarna kimenni az ajtón, de nem ez történt. Abban a pillanatban, amikor elé került, megfordult, megragadta Hermionét a felső karjánál, és nekivágta a falnak. A feje halkan koppant. Szeme tágra nyílt a félelemtől, míg a férfi fekete íriszei az övébe fúródtak. Az okklumencia órák ellenére nem tudta megállítani Pitont. Érezte, ahogy belemerül az emlékeibe, majd megjelenik a fejében a tükörkép.

Igen, látta, ahogy a szülei rámosolyognak. Csakhogy mást is látott. Magát, amint… Perselus Piton ölelésében áll. Érezte, ahogy a férfi visszahúzódik a fejéből. Felbőszítve, de önelégülten mosolygott a lányra, majd kiegyenesedett.

- Maga csak egy ostoba iskolás lány. Ne felejtse el ezt, amikor fantáziákat kerget.

Kiment a szobából, tudván, hogy a lány követni fogja.

*

A tizenkettes számú ház sötét és csendes volt… mindenki aludt. Az egyetlen fényforrás a házban abból a pár gyertyából származott, amelyek a konyhában voltak, bizonytalan világosságot adva az ott tartózkodóknak. Az asztal egyik oldalán Harry és Ron ült. A másik oldalon Hermione és Ginny. Közöttük az asztalon egy teljesen ártalmatlan medál feküdt… Mardekár medálja.

A csend honolt a levegőben. A kíváncsiság majd megölte Hermionét. Egy lassú, egyenletes sóhajjal végül kinyújtotta a kezét, hogy felvegye a medált. Harry gyorsan utánakapott, és megállította. A lány tágra nyílt szemekkel nézett rá.

- Mi van? – suttogta.
- Lehet, hogy el van átkozva – suttogott vissza… idegesség járta át a hangját.

Hermione elkeseredetten sóhajtott egyet, majd szemforgatva mondta:
- Harry, tényleg azt gondolod, hogy megfognék valamit, ami el van átkozva?
A fiú megvonta a vállát: már semmiben sem lehetett biztos többé. Még mindig fogta a kezét, amikor a lány kinyújtotta a balját, és az övére tette.
- Harry – suttogta. – Tudjuk, hogy ez az a horcrux, amit R.A.B. megszerzett és elpusztított.

A fiú lenézett, tekintete azt a repedést követte, ami úgy futott át a medálon, mint egy villám, a sebhelyére emlékeztetve őt. Csend volt. Ginny és Ron nem mertek semmit sem mondani… lenyűgözte őket a tudat, hogy Harry megtalálta az elpusztított horcruxot Godric’s Hollowban. Végre ellátogatott oda, ahogy eltervezte az után, hogy Hermionét elrabolták az Abszol útról. Nem szólt senkinek arról, hogy megtalálta a medált, ami még mindig a szülei házában volt. A sötétségből Rabastan bontakozott ki, és ült le Hermione mellé.
- Igaza van, Harry – suttogta Rabastan. – Már elpusztították. Nem bánthat.
- Inkább azon kéne aggódnod, hogy megtaláld a többit – folytatta Hermione, miközben elhúzta a kezét, és maga elé rakta az asztalra. Amikor Harry is elvette a kezét, gyorsan a medál után kapott. A lány úgy tartotta a kezében, hogy közben óvatosan végighúzta a hüvelykujját a repedésen. – Akárki is volt ez a R.A.B., tudjuk, hogy haldoklott… és hogy magával vitte Voldemort lelkének egy darabját – mosolyodott el keserűen.

Harry szemei a medálra tapadtak, miközben azon törte a fejét, hogy hol kezdje a keresést. Megrázta a fejét.
- Ötletem sincs, hogy hol kezdjem a kutatást – suttogta.
Ginny kinyújtotta a kezét. Érintésére Harry enyhén megrándult.
- Harry, gondolkozz… említetted a közted és Voldemort közötti hasonlóságokat. Nem tudsz egy helyet sem, ahol mind a ketten biztonságban éreztétek magatokat… elég nagy biztonságban ahhoz, hogy otthagyja a lelke egy darabját?

A fiú felnézett Ginnyre. A lányhoz legközelebbi gyertya fénye ott táncolt a szemében, miközben olyan áthatóan nézett rá, ahogy csak tudott, próbálva elérni azt, ahogy Dumbledore vezette rá a megoldásra, amikor megmutatta neki Tom Denem életét – hogy úgy gondolkodjon, ahogy ő tenné.
- Roxfort – suttogta, amikor rájött a félelmetes igazságra.
- A pokolba! – sziszegte Ron. – Azt akarod mondani, hogy az évek során végig ott volt Tudodki lelke a suliban?

Harry bólintott, majd megdörzsölte a fejét.
- Egy része legalábbis.

Felállt, és kimentette magát az este hátralévő részére. Ron követte. Hermione tudta, hogy a fiú megpróbál beszélni barátjával. Ginny is felállt, jó éjszakát kívánva Hermionénak és Rabastannak. A lány visszaterelte a figyelmét a kezében tartott medálra. Ki gondolta volna, hogy Voldemort lelkének egy darabját hordozta magában? Ártalmatlannak nézett ki, mégis nagyon gonosz dolgot tartalmazott, olyan gonoszat, hogy meg is halt miatta egy ember.

- Igazad volt arról az emberről, aki elpusztította a horcruxot – mondta neki Rabastan. – Nem halt meg fölöslegesen.
Hermione elmosolyodott, és felnézett rá a medálról.
- Regulus volt az, igaz?

A férfi bólintott egy aprót, majd lenézett a kezeire. Hermione látta rajta a szomorúságot.
- A Lovagok minden évben megemlékeznek arról, amit tett. – Hermione kíváncsian nézett fel. – December elsején minden évben tartunk egy bált, az Elesett lovagok bálját… Regulus halálával kezdődött.

Csendben ültek, mindketten elmerültek a gondolataikban. Rabastan gondolatai az eddig elesett lovagokon jártak, és elmerengett, hogy vajon ő is a listára fog-e kerülni még az előtt, hogy ez véget érne. Hermione gondolatai a Herceg Birtokán történt eseményeken jártak, és azon a képen, amit Edevis tükrében látott. Igen, mindig is tisztelte Piton professzort és felnézett rá, de ő lenne a szíve leghőbb vágya? Rabastan csendesen jó éjszakát kívánt, és megpuszilta az arcán.

Egy pár percre még egyedül maradt a konyhában, elgondolkodva, hogy mit jelent ez az egész. Nem volt normálisnak nevezhető a gyerekkora, mióta a Roxfortba jött, de úgy tűnt, ez az év megint változtat rajta… a sok haláleset miatt. Megkönnyebbült, amikor rájött, hogy Piton nem olyan gonosz, mint amilyennek tűnik, de hogy kívánja őt? A fejét megrázva felállt, és elindult a szobája felé vezető úton, remélve, hogy tud aludni egy kicsit. Már nem nagyon tudott rendesen aludni.

*

Perselus éjszakája nyugtalanul telt. A gondolat, hogy az egész diáksereg elé ilyen kinézettel kell kiállnia olyan idegességgel töltötte el, amiről azt hitte, hogy már rég megszabadult tőle. Nem is tudta, hogy a szobája mellett egy fiatal boszorkány szintén a közelgő tanév idegességeitől szenved.

Izgalom bugyogott fel a gyomrában, amitől bizseregni kezdtek az idegei, hogy mozduljon. Feladva az alvást lelógatta a lábát az ágyról. A kemény fából készült padló hűvössége felkúszott a lábán és megborzongatta. Felkapva egy takarót és egy könyvet nesztelenül kisétált a szobából, le a szalonba. Ahogy a lány közelebb ért, észrevette a padlón a pislákoló fény visszatükröződését, amely a kandallóból jött.

Lassan és halkan bekukucskált a szobába, ahol szokatlan látvány tárult a szeme elé. Tanára ült a kanapén. A fejét előredöntve ült, kezeit kinyújtotta és úgy fogta vele a fejét, mintha azt akarná megakadályozni, hogy kiszökjenek a gondolatai. A függönyök be voltak húzva körülötte. Hermione tudta, hogy erős férfi. Az erő pillére lehetett, ha el tudta viselni azt a terhet, hogy Voldemort kéme legyen… hogy a tanítványai elkövetik ugyanazt a hibát, mint ő, és később úgy állnak Voldemort előtt, mint előtte… hogy megölheti bármikor, amikor magához rendeli… hogy csak álljon, amikor olyanokat mészárolnak le, akiket tanított… hogy csak álljon és nézze, ahogy a gyerekek szüleit megölik. Érezte, ahogy újra könnyek gyűlnek a szemébe. Hermione nézte, ahogy Piton fiatalabb kiadása mély lélegzetet vesz. Felállva lassan odasétált az ablakhoz, hogy leüljön… közben a lábát nézte, még mindig mélyen a gondolataiba merülve. Hermione megdermedt, ahogy figyelte.

Ahogy Perselus kifújta a levegőt, meghallott egy lélegzetvételt, ami nem az övé volt. Egy kissé felemelve a fejét szemei találkoztak annak a személynek az arcával, aki megzavarta. Hermionén egyszerre jeges és meleg borzongás futott végig. Tanára hűvös szemei melegséget rejtettek a jeges külső mögött.

- Bocsánat, professzor. Visszatérek a szobámba.
Észrevette, ahogy a férfi szemforgatva reagál erre.
- Nem, Miss. Granger. Távol álljon tőlem, hogy olyan griffendéles bentlakó és mindentudó legyek, aki késő éjszakáig fent marad könyvet olvasva, összegömbölyödve egy székben, hogy aztán elaludjon a legkényelmetlenebb pozícióban.

Ahogy beszélt, Hermione belépett a szobába. Érezte, ahogy a düh eltölti. Közelebb lépett hozzá, mígnem előtte állt. A férfi az ablakban ült, a lány pedig előtte állt, így nagyjából egyforma magasak voltak.
- Jobb, mintha a sötétben ülnék és sajnálnám magam.

A szavak még azelőtt kiszaladtak a száján, mielőtt gondolkodhatott volna. Abban a pillanatban, ahogy kiszöktek, tágra nyílt szemmel a szája elé kapta a kezét.
- Sajnálom, professzor. Nem tudom, mi ütött belém.
Perselus végignézett a lányon a szokásos felvont szemöldökkel.
- Úgy tűnik, mostanában sok minden üt magába, Miss. Granger.

Nem mozdult az ablakból, csak figyelte őt. Hermione érezte, ahogy ver a szíve és vibrál az energiától az összes idegszála ugyanúgy, ahogy a férfié is, de nem hátrált meg – a helyén maradt.
- Egy javaslat, Miss. Granger. Fogja ezt az újonnan megtalált virágzó érettséget – Nézte, ahogy a sovány, sápadt kezeivel végigmutat rajta. –, és nyomja vissza a magában lévő kislány fala mögé.

A férfi nézte, ahogy a lány szája lassan kinyílik, majd becsukódik. Látta a szemében – feldolgozta és elemezte minden egyes szavát.
- Bízzon bennem, Miss. Granger, mert ha nem, könnyen megtörik… – A férfi szemei csillogtak, ahogy még közelebb hajolt és suttogott. – Úgy lehet, Mr. Malfoy már meg is próbálta egyszer.

A lány nem mondott semmit, csak ráfüggesztette a tekintetét. Az agyában számtalan emlék és gondolat örvénylett… a legtöbb a körül, amit a tükörben látott. Ő lenne a szíve leghőbb kívánsága? Piton gyanakodva nézett rá. Egyszerűen csak állt előtte a takaróban… a csupasz vállán csak egy spagetti pánt volt, ami jelezte, hogy azért visel valamit alatta.

Perselus látta, ahogy közelebb jön hozzá, de a kíváncsiság a helyén tartotta. Nem tudott másra gondolni, mint hogy van-e annyi griffendéles bátorsága Hermionénak, hogy megtegye. A lány nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi hajtotta, hogy tegye meg. Kíváncsiság? A gyermeki fantázia megvalósítása? Tudásvágy? Akármi is volt az, miközben a vitájuk feszültsége még ott pattogott közöttük, mint oly sokszor, Hermione azt vette észre, hogy a tanárához hajol.