Már a nap nyugovóra tért, átadta az éget az éjszakának, ami nem volt rest és birtokba vette is azt. A tündöklõ csillagok feljöttek és ragyogva tekintettek a földre, fürkészve a sötétbe burkolózó tájat. A Malfoy kúria parkja néma hallatásba burkolózott. Bár néha-néha a kósza szél beszédre bírta a hatalmas, égig érõ jegenyefákat, amik elfeledett titkokat suttogtak az arra járó lelkeknek, de csak az értette meg õket, aki nagyon figyelt a természet eme apró rezdüléseire. Aztán csönd lett, kínos, nehéz hallgatás. Valami történni fog. Hirtelen feltámadt a szél és felkavarta az út száraz porát, s megtáncoltatta a lehullott faleveleket. Hangok hallatszottak a távolból, és egyre erõsödött. Draco és Hermione nevetve haladtak végig az úton meg-megállva, szenvedélyes csókokat váltva egymással. Újra tizenéveseknek képzelték magukat, pedig már túl voltak azok a korszakon, és talán nem is bánták. Nem számított, hogy már teljesen besötétedett és a legjobb lenne a kúria falai között, a hitvesi ágyban pihenni, õk inkább körbejárták a Malfoy birtok, nevetve egymás karjaiban. Szinte minden második fánál egy jó darabig csókolóztak. Nagyon jól érezték magukat egymással és semmi sem állt az útjukba. Boldogok voltak, optimisták és reménnyel telik. Draco soha nem érezte magát ilyen felszabadultnak. Ebben a pillanatban az világ összes mágusát is le tudta volna gyõzni. Bár ha úgy vesszük csak az önbizalma volt nagy, de azért, hogy folt ne ejtsek a Malfoyok dicsõséges és feddhetetlen nevén még hozzá kell tennem, hogy ifjú Malfoyunk cseppet sem volt híján az erõnek és a mágiának, mégis azért komoly erõfeszítésre lett volna szüksége akár egy tucat mágussal el tudjon báni. Viszont cseppet sem lett volna rest a szívének legkedvesebb személyt megvédeni. Bárkivel szembe mert volna szállni Hermionéért. Lassan haladtak a Malfoy kúria felé egymást átkarolva. Nem akartak igazából hazamenni, de elég csípõs volt már az idõ. Hermione macska módjára húzódott közel Dracóhoz, aki levakarhatatlan mosollyal tekintett a göndör hajú lányra, akár egy tündéri tüneményre. Hirtelen hatalmas csörömpölés hallatszott a kúria felõl, ami a szerelmespár idilljét is megtörte. - Mi a fene lehetett ez?- kérdezte Hermione és egy kicsit elhúzódott Dracótól. - Anyám most kapta meg a levelet a nagyanyámtól, aki hamarosan érkezik- szólalt meg a férfi gondterhelten. Õ már hetekkel korábban megkapta az üzenetet, de nem volt szíve elmondani Narcissának, aki köztudottan nem tartozott anyósa rajongótáborába. - És ahhoz miért kell csörömpölni az éjszaka közepén?- kérdezte a lány értetlenül. - Mivel már egy héttel elõtte elkezdi a készülõdést. - Miért? - Mert a nagyanyám egy kicsit kötekedõ természet. - Oh értem. Azért az éjszaka közepén mégse kellene nekiállni ilyesminek. - Ebben igazad van. De igyekezzünk észrevétlenül bemenni, mert még minket is befognak a munkára. - Csak nem fáradt vagy? - De nagyon is. - Hm máshoz meg lett volna erõd. Érdekes mágus vagy te Draco Malfoy. - Vannak dolgok, amihez van erõm. De vázákat, szobrokat, drapériákat és festményeket rendezgetni semmi kedvem. - Na jó ebbe ne menjünk bele. - Szerintem se. Szinte lábujjhegyen osonva próbáltak bejutni az impozáns épület belsejébe. Draco huncut mosollyal húzta magával Hermionét, aki teljes elvarázsoltságban követte férjét. A férfi halkan próbált keresztülvágni a hatalmas elõszobán, de túl közel ment az asztalhoz és könyökével meglökte a szélén lévõ kristályvázát és az hatalmas csörömpöléssel landolt a padlón. Draco egy pillanatig ijedten nézte a kristály darabkákat, majd a szégyen a futás, de hasznos elvet követve erõsen magához rántott Hermionét és a közeli falikárpit mögé rohantak. Hamarosan Narcissa lépteit hallották, majd egy kétségbeesett, hisztérikus kiáltást. - Lucius!- sikította magából kikelve. - Igen szívem!- sóhajtott a férj és szivarral a kezében kilépett a nappaliból. - Ki törte össze ezt a vázát?- fújtatott. - Nem tudom, de nem érdekes. Majd veszek neked másikat- forgatta meg a szemét a férfi.- De nem ma, mert még van pár fontos dolgom. - Szivarozni? Hányszor mondtam már neked, hogy hagyd abba ezt a förtelmes szokásodat?! - Ebbe most ne menjünk bele. A Nagyúrnak küldök egy jelentést a... nem mondhatom meg mirõl és...- hazudta szemrebbenés nélkül. - Ez megint csak egy kifogás, hogy szivarozhass. De nem bánom csinálj, amit akarsz- futotta el a méreg az asszonyt. - Drágám, miért vagy ilyen ideges? - Nem vagyok ideges, csak anyád hamarosan itt lesz és azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. Fél életemet rohangálással töltöm, ha ide látogat. - Még van egy egész hét, ráérnél a készülõdéssel. - De nem érek rá és most ez a váza is. - Kimondasz rá egy varázsigét és megint olyan lesz mint új korában. - Anyádtól kaptuk, szóval sosem lesz olyan- harapta meg a szája szélét az asszony aggódva. - Igen, ez a csodálatos az ajándékaiban- fújt egy füstkarikát, majd révedezve egy pillanatra az emlékeibe mélyedt, amivel persze még jobban felbosszantotta hitvesét. - Hívj egy házimanót, aki felsöpri ezt! Majd inkább valami mást teszek a halba. - Ahogy gondolod szívem- vont vállat. Narcissa arisztokratikus gõggel megigazította a haját, majd felemelt fejjel távozott a halból. Lucius egy félmosollyal megcsóválta a fejét. - Draco, most már elõjöhettek a falikárpit mögül. - Honnan tudtad, hogy ott vagyunk?- kérdezte Draco elképedve. - Nem véletlen maradtam életben a háborúban és varázslónak se vagyok utolsó- mondta hidegen. - Világos. - Menjetek fel, mert anyád téged is befog a munkára! - Valójában szeretnénk veled beszélni- mondta Draco. - Draco, szerintem ez nem a legjobb pillanat erre- vágott közben Hermione. - Miért ne lenne ez jó pillanat? - Mirõl akarok beszélni velem?- kérdezte Lucius. - Semmirõl- vágta rá Hermione. - De igen. - Eldöntenétek végre! - Igen- mondta Draco. - Hermione vérérõl akarunk veled beszélni. - Gyerek az irodámba! Draco újra megfogta Hermione kezét és a kis ellenállást megtörve húzta maga után. Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz. A lány tulajdonképpen már nem is akarta megtudni, hogy miért is lett aranyvérû, de amint a mellékelt ábra mutatja Draco nagyon kíváncsi volt erre a kis apróságra. Végül is nem mindennapi dolog, hogy egy sárvérûbõl aranyvérût csinálnak. Lucius kinyitotta a dolgozószoba ajtaját és pár védõ varázslat semlegesítése után végre nyugodtan beléphettek a helyiségbe. Hermione nem csalódott Lucius ízlésében, elegáns, arisztokratikus és a mardekáros stílusjegyeket is magán viselte a szoba. Lucius kényelmesen elhelyezkedett a bõrszékben, majd intett nekik, hogy foglaljanak helyet. - Szóval? - Szeretnénk mindent tudni! - Sajnos nem tudok sokat mondani. Perselus megvizsgálta Hermione vérét és megállapította, hogy a Nagyúr vérétõl változott meg. Hermione éppen mondani akarta, hogy ez szinte lehetetlen, de férje nem hagyta beszélni. Ezért inkább úgy döntött nem szól semmit és majd a könyvtárban alaposan utána néz ennek a dolognak. Biztos volt benne, hogy fekete mágiáról lesz szó. - Ezért kellett ide feljönnünk?- méltatlankodott Draco. - Nem akarom, hogy mindenki tudomást szerezzen errõl. - De miért nem? - Mert így akarom és kész. Éppen elég nagy az ellenségeskedés a halálfalók között. Arról nem is beszélve, hogy már most elindultak a különféle pletykák. Gyakorlatilag Hermione teljes mértékben a Sötét Nagyúr rokonává vált. - Értem. - Helyes! - De miért tette ez?- kérdezte Hermione. - Számos oka lehetett, de azt hiszem jobb, ha nem kérdezzük meg tõle. A békesség a Nagyúr és a halálfalói között elengedhetetlen az életben maradáshoz. - Miért nem mondtad el nekem?- szólalt meg vádlón Draco. - Mégis mit fiam? - Hogy Hermione aranyvérû. - Nem tartottam fontosnak- dõlt hátra a bõrszékben és hamarosan rágyújtott egy újabb szivarra. - Pedig ez nagyon fontos- mondta mérgesen Draco. - Mégis min változtatott volna ez? Talán szívesebben vetted volna feleségül? - Nem tudom. - Draco, kérlek fejezzük ezt be- szólalt meg Hermione.- Késõre jár. - Jó éjt apám! - Jó éjt! - Jó éjt Mr Malfoy!- sóhajtott Hermione, majd becsukta maga mögött az ajtót. Draco mérgesen trappolt végig a folyosón, nyomában Hermionéval, aki alig tudta követni a felbõszült mardekárost. - Kérlek, állj meg! - Most nem tudok- morogta. - Jaj Draco, miért veszed ezt ilyen komolyan?- loholt utána Hermione. - Mert szeretek mindent tudni azért. - Igazán nem kellene ezt így felfújni. - De mindent eltitkolnak elõlem. - Ennyire számít neked, hogy milyen a vérem?- fakadt ki a lány és elfátyolosodott a tekintete. - Ugyan dehogy. - Mindig is sárvérûnek csúfoltál- állt meg és vádlóan nézte Dracót, majd kitörölt egy könnycseppet a szemébõl. - Egy hülye barom voltam akkor, de felnõttem. - Nálad sosem tudhatja az embert- szipogott a lány.- Annyira fájt, amiket mondtál. - De édesem... - Most mit vársz tõlem? Mindig is sárvérû voltam neked és ezen nem változat semmi. - Hülyeségeket beszélsz. - Egyáltalán nem. - Mit tegyek még, hogy elhidd szeretlek? Nem érdekel milyen a véred. Szeretlek, mindennél jobban. - Tényleg? - Igen tényleg és ne kételkedj bennem. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem is leszek az sosem. Ritkán vagyok igazán õszinte, de tényleg szeretlek. Hihetetlen nehéz kimondani mit érzek valójában. Kérlek, higgy nekem! A karjaiba vette a lányt, majd szenvedélyesen megcsókolta. Kezei simogatóan futottak végig a lány hátán. Hermione szorosan simult hozzá védelmet keresve az óvó karok között. Draco magában elmosolyodott. Felkapta a lányt és elindult vele a lakosztályuk felé. - Tegyél le, de azonnal! - Addig nem, amíg az ágyhoz nem érünk. - Miért vagy ilyen?- kérdezte a lány. - Mert ilyen vagyok. Szeretlek, teljesen elvetted az eszem és a most szívemre akarok hallgatni. - Kezdesz nyálas lenni. - Majd megmutatom én neked, hogy... - Már megmutattad, úgyhogy nagy meglepetést már nem tudsz nekem okozni- nevetett a lány és még erõsebben Dracóba csimpaszkodott. Az ifjú férj könnyedén jutott be a hálószobába, majd egy átokkal becsukta az ajtót. *** Másnap reggel Hermione a kertben sétálgatva figyelte a napfelkeltét. Kabátba burkolózva rótta az utat és figyelte ahogy a növényeken megcsillan a dér. Már kezdett egyre hûvösebb lenni. Hermione keze teljesen lefagyott és nem gyõzte dörzsölgetni, hogy egy kicsit melegebb legyen és visszatérjen bele a vérkeringés. Nyugtalan volt és ideges. Valami volt a levegõben, amitõl nem érezte teljesen jól magát. Képtelenebbnél képtelenebb gondolatok kavarogtak a fejében, próbálta rendbe szedni vagy legalább elterelni róluk a figyelmét, de nem ment. A friss levegõ némiképp észhez térítette, ha nem is teljesen, viszont jobban érezte magát. Minden végtagjában fájdalmat érzett és fogalma sem volt arról, hogy miért. Mióta errõl az egész aranyvér ügyrõl tudomást szerzett egyre csak arra tudott gondolni, vajon mi lehet az oka, hogy Voldemort pont az õ vérét „fertõzte” meg. Nem érzett semmi változást, mióta aranyvérû lett, sõt igazából észre sem vette. Alig várta, hogy végre elmehessen a könyvtárban, csak ilyen korán nem akart senki felzavarni. Így hát csendesen kilopakodott a parkba. Idegesítette a tudat, hogy ilyen vérváltozásról még csak nem is hallott. Már kislánykora óta hajtotta a tudásszomj és az évek hosszú során keresztül sem változott meg ez a hozzáállása. Bárcsak itt lennének a barátai mint régen, és együtt lehetnének. Mindig olyan jó volt együtt kutatni, de ez már csak a múlté. Hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Émelygett és forogni kezdett vele a világ. Nem érette mi történt, mintha egy örvénybe keveredett volna. Mostanság kétszer is elájult és homályos képeket látott maga elõtt, de most ez a valami elementáris erõvel tört rá. Képtelen volt talpon maradni. Mély lélegzeteket vett és leguggolt nehogy készületlenül érje az ájulás. Elhomályosodott a látása, majd elsötétül körülötte minden. Ijedten vette tudomásul, hogy valami felsõbb erõ átvette a teste felett az irányítást. Jég hideg levegõ csapta meg az arcát. Egy halvány fényben derengõ csarnokban találta magát. Mindenütt fekete drapériák, a vázákban fekete tulipánok illatoztak, s néha fellebbentett a szél egy hatalmas bársonyfüggönyt, ami a terasz felé vezetõ utat mutatta. Homály és sötétség uralkodott itt. Hermione szíve hevesen vert és ijedten kapkodta a levegõt. Tudta õ a valóságban nincs ezen a helyen, csupán azt látja- amit talán nem is lenne szabad- mégis meg volt rémülve. Zavartan nézett körbe. Alakokat látott maga elõtt, az egyik egy zöld bársony széken ült és egy kígyót simogatott, aki nem is lehetett más, mint Voldemort. A csontos, sovány kezeket és az egyre rohamosabban öregedõ arcot képtelenség lett volna összetéveszteni. Mellette egy fekete csuklyás férfi állt görnyedt háttal, aki egy göcsörtös botra támaszkodva hallgatta Voldemort duruzsoló hangját. Kezén egy furcsa tetoválás kapott helyet, ami különös rúnajelek szövevényes fonalát ábrázolta Hermione emlékezett, hogy valahol láttam már ezt a jelet, de nem bírta felidézni, hogy hol. A két férfi éppen beszélgetett, de Hermione csupán földöntúli suttogást hallott. Érette is és nem is a hallottakat, de nem bírta felidézni és összerakni azokat. Egy pillanatra fellibbent az ismeretlen férfi csuklyája és egy sebhelyes arcú fiatal nézett szembe Hermionéval. A férfi kiegyenesedett és változni kezdett az alakja. A lány ráébredt, hogy az alak ismerõs volt neki, nagyon is ismerõs, hirtelen tudatosult benne, hogy ki áll vele. A szemei megijesztették Hermionét. Aztán egyre halványodni kezdtek az alakok. A látomásnak hamarosan vége lett és a lány négykézláb a földön tért magához. Zihálva vette a levegõt. Soha nem szerette a jóslástant, sõt gyûlölte. Tulajdonképpen egyáltalán nem hitt benne, mivel egy megbízhatatlan tudománynak azaz kuruzslásnak tartotta. A sors fintora, hogy most õ saját maga tapasztalt meg egy igazi látomást. Üzenni akartak neki és kétségkívül ez volt az egyik legbiztonságosabb mód a kapcsolatfelvételnek. Nagyon rosszul érezte magát, talán még soha sem volt ilyen rosszul. Megpróbálta legyûrni a maró hányingert. Hamarosan léptek zaja hallatszott a háta mögött, amik egyre sietõsebbekké váltak. Tudta, hogy valaki a segítségére siet. Hermione behunyta a szemét és próbált erõt venni magán, hogy legalább fel tudjon tápászkodni. - Hermione!- szólt Draco lélekszakadva. - Jól vagyok, jól vagyok csak elestem- hazudta a lány. Nem akarta elmondani Dracónak a látomását. - Jaj legközelebb nem engedlek ki egyedül. - Véletlen volt megcsúsztam és elestem. Mindenkivel elõfordul. - Igen. De nem néz ki mindenki ilyen ijedtnek és falfehérnek. - Megijedtem- mondta Hermione és hagyta, hogy Draco felsegítse a földrõl. - Gyere csinálok neked egy kis kakaót. - Nagyon rendes vagy az most nagyon jól fog esni. - Többet nem mész ki egyedül. - Ugyan Draco nem kell vigyáznod rám, mint egy hímes tojásra- mondta a lány durcásan. - De igen. - Semmi okod rá. - Miért ne lenne? Annyira idegesít, hogy folyton meg kell mindenrõl gyõznöm téged. - Mert te egy csukott könyv vagy számomra- mondta a lány halkan. - Ez nem is igaz- szólalt meg Draco és magához ölelte a lányt. - Sosem vagyok teljesen biztos benne, hogy mit érzel. Mégiscsak egy megátalkodott mardekáros vagy, akinek nem lehet a szavára adni, mert átvágja az embert. - Semmi okom nincs rá, hogy átverjelek vagy hazudjak neked. És értsd meg végre, hogy szeretlek!-nézett komolyan a szemébe- Holnap is meg kell gyõznöm téged errõl? - Azt hiszem már teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretsz. - Hála az égnek- sóhajtott Draco, majd megcsókolta a lányt. - Azért kapok még kakaót?- kérdezte szemlesütve. - Persze- nevetett Draco. - Köszönöm, kedves tõled. - Ugyan már, ennyit igazán megtehetek az én kis feleségemért. - Hát reméltem is, hogy megteszed. - Gyere akkor menjünk! - Rendben van- nevetett a lány. *** A Malfoy kúria csendes volt ezen a reggelen. Még elég korán volt, de egy nõi cipõ kopogása törte meg a hallgatást. Erõteljes, határozott léptek voltak ezek semmi kétség. Narcissa Malfoy, a ház asszonya viharzott le a lépcsõn és cseppet sem volt vicces kedvében. Tekintve, hogy újabb törött dísztárgyat tartott a kezében. Lendületes léptekkel csörtetett végig a halon és amikor belépett a szalonba, majdnem megütötte a guta. Nem bírta felfogni, miért nem tudja senki sem teljesíteni a világos és érthetõ utasításait. Anyósa hamarosan megérkezik és semmi sem úgy megy, ahogy õ gondolta. - Dina!- hangzott fel Narcissa ingerült hangja. - Igen asszonyom- sietett a szobalány a szalonba. - Hogy néz ki ez a szalon? Tiszta kosz és por- morogta Narcissa -Hányszor mondjam még, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. - Igen is asszonyom- pirult el a lány és azonnal munkához látott. Természetesen a nappali így is tiszta volt, de a ház asszonyának nem lehetett ellent mondani, fõleg, ha halálfaló feleség és mestere az átkoknak, ami tulajdonképpen nem is meglepõ ismerve a kedves férjet. - Helyes -bólintott az asszony és elindult a konyha felé. Draco és Hermione egy félreesõ asztalnál ülve kakaót iszogatva fogták egymás kezét és néha a körülöttük sürgõ forgó konyhai személyzetet nézték. Narcissa kicsit ingerülten rontott be az ajtón és egyenesen a párra függesztette a tekintetét. Hermione azonnal ki akarta húzni a kezét, de Draco szorosabban fogta és nem engedte el. A lány összeráncolta a tekintetét, férje viszont vigyorogva nézett rá. - Áh, hát itt vagytok- sóhajtott Narcissa megkönnyebbülten. - Miért kerestél minket anya? - Csak nagyanyádról szerettem volna veletek beszélni. - Mégis mi az az életbe vágó, amit tudnunk kellene? - Vegyük például a viselkedési normákat, amiket be kellene tartani. - Mirõl beszélsz anya?- kérdezte Draco meglepetten. - Például a hálószobai... - Anya- kezdett el nevetni Draco -, azt hiszem neked is be kellene ezt tartanod nem csak nekem. Narcissa elõször elfehéredett, aztán mélyen elpirult. Felidézõdött benne az irodában történt jelenet és ha eddig nem volt zavarban, most már biztosan abban volt. Életében nem érezte ilyen kínosan magát, no meg alig várta, hogy minél elõbb elmehessen innen. - Rendben anya semmit sem fogunk csinálni, legalábbis a nagyi elõtt. - Ennek örülök- köszörülte meg a torkát Narcissa - És ha megbocsátotok, most elmegyek és megnézem, hogy a keleti szárnyat is. - Szia anya- vigyorgott Draco. - Viszlát Narcissa - köszönt Hermione, majd amikor az anyósa kiviharzott a konyhából Dracora nézett- Hogy te milyen egy dög vagy. - Miért? - Nem kellett volna anyádat így zavarba hozni. - Õ hozott zavarba minket. - Ugyan már. Téged nem lehet zavarba hozni. - De igen- erõsködött továbbra is Draco. - Akkor is egy dög vagy. - De legalább szeretlek- nevette el magát. - Én is szeretlek téged kis görényem. - Héé én sem hívlak az én kis hódocskámnak. - Miattad nincsen lapát fogam. Nem emlékszel?- kérdezte a lány. - De még mindig ismerem a varázsigét, amivel megnagyobbítottam. - Amint már megmondtam neked, hogy egy dög vagy. - Belefáradtam abba, hogy ellentmondjak neked és meggyõzzelek akármirõl is. Hermione nevetett és közelebb hajolt Dracóhoz, mélyen a szemébe nézett, kicsit oldalra fordította a fejét és az egyik kezével megtámasztotta fejét, majd a másikkal megbökte a férfi orrát. Draco elmosolyodott és megcsókolta a lányt. Mindketten érezték a jólesõ bizsergést, a pillangókat a gyomrukban és az összetartozást. - Szeretlek- mondta Draco és szerelmes pillantással nézett feleségére. - Én is szeretlek- mosolygott a lány és mélyen elpirult.