Hajnalodott, a nap első sugarai bebarangolták a tájat, s a gyenge, bágyadt fénye megcsillant a dér csípte rózsákon, amik hirtelen lezárták magukról a kártékony fagy előjelét. Varázslattal átitatott növények voltak ezek, ezért gazdájuknak nem okozott nagy fejtörést a védelmük, bár Narcissa gondoskodó keze mindig jelen volt a Malfoy parkban. Lénye óvón lengette be a környéket és tette varázslatosabbá. Még mindig virágoztak azok a növények, aminek már régen szunnyadniuk kellett volna a hűvös földben. A fű üdén és zölden hajladozott a reggeli csípős szélben.

A sudár jegenyefák halk énekét egy szürke talárba burkolózó férfi zavarta meg. Enyhén ittas állapotban közeledett a Malfoy kúria felé. Léptei ingatagok voltak és alig bírt talpon maradni. Sötét tekintetét teljesen az alkohol mámorába veszve meredtek a távolba. Magában motyogott valamit és görcsösen tartotta a varázspálcáját a kezében, mintha csak ebben kapaszkodott volna. Zavart volt nagyon is és készült valamire.
- Szegény kicsi lányom- mormolta. Most megfizet az a gazember, aki bajba sodort. Ne mondd nekem, hogy ártatlan tudom, hogy nem az. Meg kell halnia és minden rendben lesz. Ne félj csillagom már nem tart sokáig.
- Nem fog neki fájni ígérem- szólalt meg újra.- Nem lesz semmi baj csillagom, hamarosan békére lelhetsz. Ne vitatkozz Malfoynak pusztulnia kell!
Hátborzongató nevetést hallatott és elégedett mosoly jelent meg az arcán. Szörnyű kettős látása volt, de még ez sem akadályozta meg abban, hogy elérje a célját. Olyan eltökélt és határozott volt, mint még sohasem. Mintha ő lenne az, akinek igazságot kell tenni, aki rendbe hozza a régen elrontott dolgokat és megváltást szerez vele a lányának.

De nem volt ott vele senki, csupán csak a hangok a fejében, amik teljesen elhomályosították elméjét. Lépteit megszaporázta, szíve hevesen dobogott és arcára zavart mosoly ült ki. Hamarosan elért a Malfoy kúriához, aminek akadály nélkül engedte át a védelme. Bizonyosan a család bizalmi embere lehetett, mivel csak ők léphettek a birtokra akadályok nélkül.

De ebben a pillanatban a férfi cseppet sem tűnt olyannak akiben meg lehet bízni. Remegett a keze és teljesen elborította az agyát az őrület. Megigazította a szürke talárját és izgatottan emelte fel a kezét, hogy kinyissa az ajtót. Ében fekete hajába belekapott a jeges északi szél. Fájdalmas nyikorgással nyílt ki a hatalmas kétszárú ajtó. Örült elméje szinte lángolt a megelégedettségtől, amikor

***

Draco különös érzéssel kelt fel. Borzongva ült fel a baldachinos ágyon és baljós előjeleket keresve nézett végig a szobában. Nem is értette miért, de úgy érezte le kell mennie az előcsarnokba. Hermione még aludt a közös ágyukban és nem akarta felébreszteni. Hangtalanul csusszant ki a meleg dunna alól és csendesen kilopakodott a szobából.

Pálcájával a kezében indult el, ráadásul mezítláb, bár az utóbbi cseppet sem zavarta. Talpához érő hűvös márványlap valahogy megnyugtatta. Különösen komoly tekintettel haladt végig a folyosón. Másképpen szemlélt ma mindent, de erre nem is tudott volna magyarázatot adni, hogy miért.

A szél befújt az a nyitott ablakon, s fellebbentette a fehér csipkefüggönyt. Draco hátán végigfutott a hideg és rossz előérzete támadt. Szorongás tört rá, de cseppet sem akart meghátrálni. Tovább húzta magával a különös kényszer, ami az előcsarnokba vezette. Majd kinyitotta az ajtót. Egy pillanatig megkövülve bámulta a férfit. Ismerős arcvonások, zavart tekintet és ébenfekete haj. Régen találkoztak, de azonnal felismerte a férfit. Nem gondolta, hogy még egyszer látni fogja őt. Kicsit félve tárta szélesre az ajtót, majd vett egy mély levegőt.
- Mr Parkinson?- kérdezte meglepettem.
- Jó reggelt Draco!- mosolygott.
Draco megállapította, hogy Mr Parkinson az évek során igen csak megöregedett. A férfi próbálta kihúzni magát, de háta nem engedte. Nyoma sem volt annak az embernek, aki egykoron Voldemort kegyelje volt. Tulajdonképpen Pansy halála után már nem is állt a Nagyúr szolgálatában, ami talán jobb is volt így. Voldemort jobbnak látta mást keresni az ő posztjára és Mr Parkinsont minél előbb eltávolítani a belsőbb körökből. Ezt a feladatot rövid időn belül sikeresen végrehajtották.
- Nagyon régen láttam errefelé- mondta Draco némi szünet után.
- Igen túl régen.
- Apámhoz jött?- érdeklődött Draco, de úgy érezte itt valami nagyon nincs rendben.
- Tulajdonképpen inkább hozzád- mosolyodott el kicsit gúnyosan a férfi.
Draco érezte, hogy valami nincs rendjén. A férfiból áradt a nehéz alkoholszag és a szemében delíriumos, örült fény villant meg a reggeli fényben.
- Tényleg?- kérdezte hitetlenkedve.
- Csak Pansyről szerettem volna veled beszélni.
- De már nincs mit elmondanom
- Draco!- hallatszott az emeletről Hermione hangja.
- Tessék drágám!- fordított hátat Draco.
Csak erre várt Mr Parkinson, felemelte a pálcáját és célzott. Megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán. Mintha sikerült volna egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Fekete mágiát alkalmazott és azt akarta, hogy maradandó kárt okozzon.
- Megfizetsz te áruló!- kiáltotta.
- Jézusom Draco vigyázz!- sikoltott Hermione, de már csak azt látta, hogy Draco ernyedten esik össze. Nem is gondolkodott tovább, hanem felkapta férje pálcáját és azonnal elkábította a férfit- Valaki segítsen!Merlin szerelmére Draco.
Draco arcára kiült a fájdalom és hatalmasat kiáltott. Olyan volt mintha ezernyi tű hatolt volna a testébe és belülről égette a halálos átok. Hermione rémületben úszó arca volt az utolsó amit látott, aztán elsötétült a világ. A mindig erős férfi teste ernyedten zuhant a padlóra.

Az ifjú feleség sikolya hallatszott a néma csendben. Hermione maga sem tudta mi történt ezután. Minden mintha kínzó lassúsággal történt volna. Megjelentek az őrök, majd Narcissa és Lucius. Átkok és villanások. Narcissa kétségbeesett sírása. Aztán már nem tudta követni az eseményeket. Egy színes örvénybe került, ami egyre mélyebbre húzta magával. Kellett egy biztos pont, amibe kapaszkodhatott, különben őt is beszippantja.

Rég elfelejtette milyen is vérző embert látni, hiszen annyi idő eltelt már a háború óta. Most pedig itt feküdt előtte Draco és nem tudta mitévő legyen, ösztönei viszont nagyon is tudták. Magától tette, amit kellett. Még csak magyarázatot sem volt ideje erre találni, már ott is térdelt Draco ernyedt teste mellett és kitapintotta az alig érezhető pulzust. Hermione egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, de tudta ez még csak a kezdet. Draco nagyon rossz bőrben volt, az arca fehérebb volt, mint valaha.

Cselekednie kellett, de azonnal. Hívott pár házimanót, jobb úgy sem jutott eszébe. Levette a fehér köntöst és bebugyolálta Dracót, aki erősen vérzett. A szemébe gyűlő könnyektől alig látott, de minden erejét összeszedte. Minél jobban rászorította a ruhaanyagot a sebre, viszont a vérzést nem tudta elállítani. Mindenesetre felkészült a szállítása.

Hermione nagy nehezen felnavigálta Dracót az emeletre pár házimanó segítségével. Muszáj volt férjéről gondoskodnia, mivel Narcissa erős sokkot kapott és elájult így ő nem tudott neki segíteni- remélte hamarosan rajta is segít valaki -, Lucius pedig kihívta az aurorokat, hogy tartóztassák le Mr Parkinsont és a gyógyítókat várta. A nagy kavarodásban valahogy mindenki elfeledkezett az legifjabb Malfoy-jal kivéve persze Hermionét, aki mindent megtett, hogy Draco biztonságban legyen.

Draco ernyedten terült el az baldachinos ágyon. Sebezhetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor. Még mindig nem volt eszméleténél és a háta tele volt sebekkel. Néhány eléggé súlyos volt és mélyzöld színben pompázott. A fehér muszlin hálóköntöst átáztatta a bíborvörös vér. Hermione a könnyeit törölgetve fejtette le férjéről a köntöst, majd a pizsama felsőt és próbálta kiszedegetni a sebbe került ruhaanyagot. Vért és vért látott mindenütt.

Azonnal hozatott pár kenőcsöt és főzetet, amit éppen használhat. Emlékezett azokra az évekre, amikor még medimágusnak tanult. Igaz, hogy annyi ideje nem volt rá, mivel párhuzamosan aurorképzőbe járt. Most pedig össze kellett szednie minden tudását, hogy megmentse Dracót. Félő volt nem éli túl amíg a gyógyítók odaérkeznek. Végigfutott a szobába kötszereket és minden használható dolgot keresve. Kifulladva, kiszárad szájjal ért vissza az ágyhoz, amin Draco még mindig mozdulatlanul feküdt. Hátracsatolta a haját, majd nagy levegőt vett.

Elővette a varázspálcáját és beforrasztotta a kisebb sebeket, majd letörölgette a vért a férfi hátáról. Már nem vérzett annyira, amitől megkönnyebbült némileg. Aztán eljött az a pillanat, amitől a legjobban félt. Magához kellett térítenie Dracót. Félve mondta ki a varázsigét. Az ifjú Malfoy rettenetes ordítással tért magához. Minden izma megfeszült és görcsösen szorította az ágytámlát. Látta a férfi szemében a kínt és azt kívánta bárcsak ne érezné ezt.

Lelkét is eladta volna ezért a kívánságért. Próbált erős lenni, de a könnyei minduntalan elhomályosították a látását. Fogalma sem volt miért támadta meg Dracót ez a férfi, akiről azt sem tudta kicsoda. De elég a kérdésekből, neki most fontosabb kötelessége van. Meg kell mentenie a férjét minden áron.
- Tudom drágám. Mindjárt adok egy kis fájdalomcsillapítót- mondta Hermione és elkezdett sírni. Kitörölte a szeméből a könnyeket és segített Dracónak bevenni a főzetet. A férfi lassan megnyugodott és már nem érezte olyan élesen a fájdalmat.
- Mi történt?- kérdezte erőtlen hangon.
- Most ez nem fontos- mondta Hermione és éppen két kenőcsöt kevert össze.
- Kérlek, mondd el!- kérlelte bágyadtan a férfi. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy Hermione szíve majd' megszakadt érte. Nem engedhette meg magának az efféle érzelmeket, mert elvonnák a figyelmét a céltól.
- Hagyj gondolkodni- modult rá a nő.
Nagy pontossággal és odafigyeléssel keverte össze a különböző hatású kenőcsöket. Reménykedett benne, hogy jók az arányok, majd elkezdte bekenni a mélyebb sebeket és kimondott pár varázsigét, amitől már nem volt zöld a seb és a vérzés is kezdett elállni.

Tudta sokat kockáztat, de meg kellett tennie. Mindent meg akart próbálni, hogy Draco életben maradjon. Remegő kézzel, félve gondolt a legrosszabbra. Ismerte az átkot és biztos így is sokáig fog tartani a gyógyulás. Hosszú óráknak tűnő percek következtek, míg várta a szer hatását. A sebek vörös színben pompázva húzódtak Draco hátán. Hermione néma fohászba kezdett. Könnyek gördültek le az arcán.

A férfi hangtalanul tűrte a kezelést. Mióta Hermione rá szólt még csak ordítani sem mert. Helyette inkább beleharapott a párnába. Feje bíborvörös színben pompázott és el nem tudott képzelni ennél rosszabb helyzetet. Most először gondolt arra, hogy imádkoznia kellene az életéért. Úgy érezte mindenért megfizet, amit eddig tett.

Aztán a vörös szín egyre halványodni kezdett. Lassú gyógyulásnak indultak a vágások. A nagy részén már túl voltak, már csak meg kellett nyugodnia. Mély levegőt vett és lassan kifújta. Össze volt zavarodva még mindig. Homlokáról letörölte a gyöngyöző izzadtságcseppeket.

Hermione megkönnyebbülten sóhajtott és leült az ágyra Draco mellé, aki bágyadtan pislogott rá. Kezét a fejéhez emelete, de megbánta a mozdulatot, mivel őrült fájdalom hasított bele. Felszisszent csak, pedig ordított volna a fájdalomtól. Lassan megpróbált felülni az ágyban, de nem járt sok sikerrel. Háta rettenetesen fájt. Miközben elfogadható és kényelmes fekvést próbált magának találni.
- Maradj nyugton! Felszakad a sebed- utasította rendre Hermione.
- Ne parancsolgass nekem!- morogta a férfi és látszott, hogy nincs teljesen magánál.
Az átok utóhatása teljesen megbolondította Dracót. Fejébe kínzó fájdalom hasított. Kezeivel beletúrt a hajába, majd felüvöltött. Hermione rezzenéstelen arccal bámult rá. Számított valami hasonlóra. Egyszeriben felpattant és elkezdett fel-alá járkálni a szobában.
- Maradj nyugton drága!- próbálta csitítgatni Hermione, amikor Draco megszédült.- Jól van édesem szépen feküdj le!
- Nagyon fáj!Be tudod forrasztani?
- Nem, mivel ez nagy erejű átok volt. Idő kell mire teljesen begyógyul.
- Remek- mondta Draco és eltorzult az arca a fájdalomtól.
- Feküdj hasra!
Draco nagyon utálta ezt a parancsoló hangnemet, főleg ha nőnemű egyed alkalmazta vele szemben, de mivel a saját érdeke volt, ezért kénytelen volt követni az utasításokat. Így hát hasra feküdt. Rosszul érezte magát és a háta majdnem leszakadt a fájdalomtól.

Közben Hermione elment fertőtlenítő főzetet keresni. De nem volt egyik sem olyan erős, mint ami ebben a helyzetben a megfelelő lett volna. Ezért összekevert négy fajta bájitalt. Az eredmény egy szokásosnál erősebb és csípősebb, ugyanakkor az átlagosnál hatékonyabb főzetet sikerült előállítania.

Így hát a tettek mezejére lépett és kezelésbe vette a szépen kidolgozott, no meg széles hátat. Elmorfondírozott- csúnya sebesülések újra vérezni kezdtek és a lány nagyon megijedt a látványtól. Néma imában kérte, hogy Draco sebei meggyógyuljanak.

Megfontolt mozdulattal belemártotta a szivacsot a fertőtlenítő folyadékba. Majd szép lassan végigtörölgette Draco hátát. Félve érintette hozzá a szivacsot a megkínzott bőrfelülethez, s közben elkezdtek folyni a könnyei. Nem akart fájdalmat okozni annak, akit szeret.

Draco eközben a poklok poklát élte át, ahogy a nyílt sebbe szivárgott a folyadék. Minden izma megfeszült. Borzalmas volt számára a főzet minden egyes cseppje, ami a sebeket érintette. De eldöntötte, hogy nem fog ordítani azért sem. Fejét a párnába fúrta, kezeit ökölbe szorította. Végül nem bírta tovább.
- Hermione, Merlin szerelmére ez nagyon csíp!- kiáltotta, majd könyörgőre fogta a dolgot- Kérlek, bármit megteszek csak hagyd abba!
- Bármit?- szólalt meg Hermione.
- Iiiigen- vágott szenvedő képet.
- Maradj nyugton!- mondta Hermione.
Aztán elővette a pálcáját és beforrasztotta a sebeket. Draco izmai elernyedtek, a teste megkönnyebbült végre. Még mindig sajgott a háta, de cseppet sem érezte magát olyan szörnyen, mint nem olyan régen.
- Köszönöm- mondta hálásan.
- Nincs mit- szólalt meg síri hangon Hermione, majd zokogásban tört ki.- Most vegyél be ebből egy kicsit.
- Mi ez?- kérdezte Draco fáradtan.
- Egy enyhe kis nyugtató és altató.
- Jól van- mondta és engedelmesen felhajtotta a főzetet, majd azonnal elnyomta az álom.
Kopogtattak az ajtón. Hermione letörölgette a könnyeit és próbált nem sírni. Hamarosan belépett rajta egy gyógyító és Lucius Malfoy.
- Hol maradtak eddig?- szegezte nekik a kérdést Hermione és újból elkezdtek potyogni a könnyei.- Majdnem meghalt.
- Nyugalom- mondta a gyógyító.- Mindjárt megvizsgálom.
- Mi történt?- kérdezte Hermione.
- Most nem akarok erről beszélni- jelentette ki Lucius és a fiához sietett. Megszorította Draco kezét és Hermione mintha egy kósza könnycseppet látott volna megjelenni a férfi arcán. A kegyetlen halálfalónak is vannak érzései ezek szerint- Mondja mi van vele?
- Úgy látom rendbe fog jönni- állapította meg a gyógyító, aki pár rutin varázslatot végzett el a Dracón.
- Nem lesz ennek az átoknak maradandó...- kezdte Hermione, de elcsuklott a hangja.
- Nyugodjon meg Mrs Malfoy, aki ellátta a férjét nagyon jó munkát végzett. Pár nap ágynyugalmat javaslok neki.
- Rendben van.
- Ön meg pihenjen- javasolta a gyógyító.
- Akkor most menjünk a feleségemhez- sóhajtott Lucius és még egy aggódó pillantást vetett az ágyban fekvő fiára, majd hozzátette – Köszönöm.
Őszinte és hálás hang, amilyet még sosem hallott egy Malfoytól. Persze ettől mindjárt nem lett belőle jó ember, de ettől még szerette a fiát. Sem Draco, sem az apja nem velejéig romlottak. Valójában egyik ember sem tisztán rossz vagy tisztán jó. Mindegyikben van mind a kettőből valami és ez így jó. Lucius egy zárkózott ember, de valóban képes mindent megtenni a fiáért.

***

Órákkal később a déli nap kíváncsi sugarai bevilágítottak a csipkefüggönnyel szegélyezett ablakon. Egyenesen az ágyon fekvő férfira és nőre vetődött. Mindketten aludtak. A szemébe világító fény miatt a férfi mozgolódni kezdett. Kinyitotta a szemét, majd hunyorítva körbenézett a szobában. Megtörölgette a homlokán, amin gyöngyöztek az izzadtságcseppek.

Már sokkal jobban érezte magát. Ez a nap tényleg az a nap volt, amikor nem kellett volna felkelnie. Még mindig fájt a háta, de már cseppet sem annyira, mint nem sokkal ezelőtt.

Hermione is lassan ébredezni kezdett. Nyújtózott egyet és aggódva Dracóra tekintett. Megfogta a homlokát, aztán megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a férfinek nincs láza. Végigsimította a finom, fehér arcot, majd egy apró puszit nyomott az arcára.
- Jobban vagy?- kérdezte.
- Igen már sokkal jobban érzem magam.
- Ki volt ez a pasas?
- Pansy Parkinson apja- sóhajtott Draco.
- És miért csinálta ezt?- kezdte és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
- Fogalmam sincs. Utoljára Pansy halála után beszéltem vele. Azt hittem csak pletyka, hogy valami baja van az agyával.
- Mi történt Pansyvel?- tette fel a nagyon kényes kérdést Hermione.
- Ez egy nagyon hosszú és fájdalmas emlék- kezdte Draco.
- Ha nem akarsz nem kell beszélned róla- mondta a lány, majd egy újabb réteg krémet kent Draco hátára.
- Ezt ne hagyd abba! - sóhajtott kéjesen a férfi. Átadta magát a pillanatnyi élvezetnek. A lány puha kezének érintése és a kenőcs hűs hatása enyhülést hozott neki.
- Nagyon jó ez a kenőcs. Remélem nem marad nyoma ezeknek a sebeknek.
- Nem számít. Csak ne fájjon.
- Szóval mesélsz nekem Pansyról?- kérdezte Hermione.
- Nem tudom ez e a megfelelő pillanat- mondta komolyan Draco és az oldalára fordult.
- Szerintem ennél megfelelőbb pillanatot nem is találhatnál rá.
- Ez nem könnyű.
- Tudom.
- Még soha senkinek nem akartam még elmondani.


Esett a hó és rettenetesen hideg volt. A Malfoy kúriát vastagon befedte a hó, és olyan volt akár egy tündérmesébe illő kastély. Mások számára tündérmese volt, de valójában ez csak képmutatás volt. Pansy és Draco a a kúria északi szárnyának nappalijában múlatták az időt.

Szerelmesen egymáshoz bújva tekintettek a téli világra. Minden olyan meghitt és nyugodt volt. A kandallóban vidám tűz lobogott. Draco a lányt nézte, hogy a lángok fénye játszott a fehér arcán. Soha nem tudott volna elképzelni ennél szebb látványt. Aztán hirtelen megkocogtatták az ablakot. Draco felemelte a fejét, majd az ablakhoz sétált.
- Tőle jött a levél igaz?- kérdezte Pansy a fekete borítékra bámulva.
- Igen.
- Mit gondolsz segíteni fog?
- Halálfalók akarunk lenni. Bella néném és a férje így nyerték el a Nagyúr jóindulatát-mondta komolyan.
- Akkor mégis jó ötlet volt kapcsolatban lépni vele.
- Ha nem akarod, akkor még visszaléphetsz.
- Nem. Veled akarok lenni és ezen nem változtat semmi.
- Nem is értem apád miért nem engedte, hogy elvegyelek.
- Már nem számít, csak az, hogy együtt leszünk.

- És akkor mindketten megfogtuk a zsupszkulcsot és elmentünk Voldemorthoz- folytatta Draco színtelen hangon.
- Nagyon szertetted?
- Akkor nagyon is szerettem. Bármit képes lettem volna érte megtenni. Szinte azóta szerettem, ahogy megláttam Roxfortban. Egyikünk szülei se nézte jó szemmel, de minket ez nem érdekelt. Szerelmesek voltunk és nem törődtünk semmivel.
- Mi történt Voldemortnál?

Nyirkos és hideg volt a kastélyban, ahova a zsupszkulcs vitte a két fiatalt. Sötétség és ridegség- ez a két dolog volt, ami áthatotta a helyet. Pansy szorosan Dracóhoz bújt, és görcsösen szorongatta a fiú karját. A fiú a lány szemébe nézett és egy csókot nyomott a remegő ajkakra. Aztán kitárult előttük a hatalmas vaskapu keserves nyikorgással.

Belül sem volt túlságosan barátságos a légkör. Mindenfelé zöld fáklyák világítottak és dohos szag terjengett a levegőben. Pansy felhúzta az orrát, majd biztató mosollyal Dracóra nézett. A fiú elraktározta magában ezt a mosolyt is. Furcsa érzése támadt ezzel kapcsolatban. Mintha most látná így utoljára kedvesét. Megrázta a fejét és elhessegette a kósza gondolatot. Kihúzta magát és hideg arckifejezéssel lépett be a terembe.

Draco ment elől, szorosan fogta Pansy kezét, aki próbált minél inkább érzelemmentes arcot vágni. Hamarosan meglátták Voldemortot. Egy trónuson ült ráérősen és fürkésző tekintettel figyelte a fiatalokat. Gyanúsan méregette az előtte álló két fiatalat. Nem hiába volt ő minden idő legnagyobb fekete mágusa.

Tudta, hogy valamire készülnek és megpróbálta ezt megakadályozni. Nem kellett semmiféle ellenségeskedés a hívei között. Dracóra nagy szüksége volt, főleg Malfoy család vagyona miatt. Ha el is bukik legalább jól fog szórakozni rajta.
- Áh az ifjú Malfoy és Miss Parkinson. Örülök, hogy láthatom magukat. Mit tehetek magukért?
- Alázatosan kérem Nagyúr- kezdte Draco és féltérdre ereszkedett-, csatlakozni akarunk a halálfalókhoz és szolgálni akarjuk a sötét oldalt.
- Igazán? Micsoda meglepő fordulat- nevetett fel hidegen.- Az apád fia vagy. Tudod, hogy hol a helyed. És Miss Parkinson, maga is így gondolja ezt?
- Természetesen Nagyúr- mondta alázatosan és meghajolt.- Szolgálni akarom a sötét oldalt és méltó párja leszek Dracónak.
- Álljuk meg egy pillanatra. Méltó párja?
- Igen Nagyúr- válaszolt szenvedélyesen és közben Dracóra nézett.
Voldemort higgadt arca egyszeriben megrándult. Nem bírta elviselni ezt a bizalmasságot, ami a két fiatal között volt. Talán némi irigység is megbújt az érzelmei között. Neki soha nem adatott meg a szerelem mámora, csupán a fájdalom és a gonoszság. Most sem hazudtolta meg magát.
- Malfoyék megállapodtak már régen az Arman családdal. Nem így van Féregfark?- kérdezte.
Nagyon is jól emlékezett arra, amikor a két család a beleegyezését kérte. Persze jogában állt volna döntését megmásítani, de ehhez nem volt se kedve, se energiája. Igazán lekötötte ezekben a vészterhes időkben Potter hajkurászása. Minél előbb le akarta ezt az egészet rendezni. Mindig is a gyors és jól végzett munkát szerette, most sem volt ez másképpen.
- Így van uram- helyeselt a kis ember.
- Nem engedélyezem ezt- mondta könnyedén és befejezettnek nyilvánította az ügyet.
De Pansy cseppet sem így gondolta. Voldemort lábai elé vetette magát, majd könyörögve így szólt:
- Kérem Nagyúr. Nem tudok Draco nélkül élni.
- Akkor halj meg!- mondta szárazon és pálcát rántott- Avada Kedavra.
A halált hozó zöld fény vakítóan végigsöpört a helyiségen. Pansy velőtrázó sikolya megremegtette a lelógó poros csillárokat, amik vészjósló hangon csilingelni kezdett. Draco tehetetlenül állt a holttest mellett.

Egyedül és kiszolgáltatottan, fogalmas sem volt, hogy mihez kezdjen. Csak állt ott rezzenéstelen arccal. Pansy néma sikolyra nyitott szájjal feküdt a kemény padlón élettelenül. Mintha a világ a feje tetejére állt volna. Rezzenéstelen arccal állt és nézte halott szerelmét. Legszívesebben ordított volna a fájdalomtól, de nem tett semmit. Néma maradt és számításba vette a lehetőségeit.

Ez volt az a pillanat, amikor Draco Malfoy felnőtt. Most tudta meg igazán milyen könnyű elveszteni valakit. Voldemort fürkésző tekintetébe nézett. Tudta mit kell tennie és ezzel a Nagyúr is tisztában volt . Döntenie kellett. Most először került ilyen helyzetbe, eddig mindig más mondta meg mit tegyen.

Életben akart maradni és ezért áldozatot kellett hoznia. Hiába volt Pansy önfeláldozása, ő nem akart meghalni. Csak egyetlen lehetősége maradt csupán. Egyenesen a gonoszan csillogó szemekbe és így szólt:
- Rendelkezz velem.
Voldemort elővette a pálcáját és intett a fiúnak, hogy jöjjön közelebb. Őrületes fájdalmat érzett a karjában, amikor a Nagyúr pálcájával a bőrét érintette, és megjelent a Sötét Jegy. Mindig csodálattal nézett erre a jegyre, amikor apjáét látta.

Emlékezett, amikor apja erről mesélt. Egy eszméről beszélt, ami összetartotta halálfalókat és egy jobb varázsvilág felépítése, amiben az aranyvérűek uralkodnak. Akkor még ő is ebben hitt, de ez cseppet sem olyan volt, mint a mesékben.

Most pedig egyáltalán nem érzett semmi eszményit, csak tömény undort és fájdalmat. Így Draco Malfoy Voldemort kegyeltje lett. De olyan fogadalmat tett, amit minden áron be akart tartani. Már csak elég erőt és hatalmat kell hozzá szereznie. Rezzenéstelen arccal nézett továbbra is a fekete mágus szemébe, aki elismerően bólintott és engedély adott a távozásra.

- Még aznap megkaptam a Sötét Jegyet- mondta Draco.- Azóta őt szolgálatában állok és ez az én életem. Nincs ezen mit szépíteni. Ott voltam a csatában, rengeteg embert megöltem és nincs bűntudatom miatta.
- Nem is gondoltál rá...
- Hogy csatlakozzam másokhoz? Ugyan már Hermione, hiszen te is tudod mennyire utálják a magunk fajtát. Én teljesen más hadjáratba fogtam.
- Ott van Piton- mondta tárgyilagosan.
- Ő az a személy, aki a két oldal közt az egyensúlyt tartja és semmi több. Nem kell őt sem túlértékelni.
- Jó ember vagy Draco Malfoy- mondta Hermione.
- Utolsó gazember vagyok, aki jobban ért a fekete mágiához, mint te- nevetett keserűen.- Ne akarj engem egy jó embernek látni, mert nem vagyok az. Hideg vérrel képes vagyok megölni bárkit. Lehet te másképpen látsz, de ez is én vagyon. A kegyetlen, gátlástalan halálfaló, aki parancsra öl. Hiszen ismersz már. A családomat is ismered.
- Egy fehér mágus a feleséged. Úgy érzem elfogadtad ezt és szeretsz.
- A sors iróniája- köhintett egyet a férfi.- De jól alakult ez szerintem.
- Szeretlek.
- Én jobban téged- mondta a férfi és megcsókolta a feleségét, majd gyengéden magához húzta- Te vagy az egyetlen az életemben, aki nem a sötét oldalhoz láncol.
Hirtelen megijedt attól, hogy ennyire kiadta az érzéseit Hermionénak. Eddig erre soha nem volt szüksége, de most valahogy minden megváltozott. Bűntudatot érzett, amit már évek óta nem. Ez a néhány emlék mindig mélyen érintette és nem tudott tőle szabadulni. Vajon jól tette, hogy elmondta Hermionénak? Maga sem tudta igazán.