A lehullott aranysárga falevelek halk ropogást hallattak, ahogy a finom bőrből készült női csizma talpa érintette őket. A suhogó szaténtalár úgy hullámzott a csípős őszi szélben, mintha vad, zabolázatlan tenger lenne. A nőből csak úgy sugárzott a finom elegancia. A Malfoy kúria felé igyekezett, szokásához híven gyalogosan. Arcvonásai különösen nyugodtak voltak, pedig semmi kedve nem volt oda bemenni.

Élvezte az őszi nap utolsó meleg sugarainak cirógatását az arcán, amin az idő és az évekig tartó fogság jelei még mindig látszottak. Nem akart másnak látszani, mint ami. Büszke volt a tetteire, amik oly szörnyűek és kegyetlenek voltak. Mégis, néha napján sajnálta azokat az embereket, akik az ő keze által haltak meg. Az érzelgősség nem az ő jelleméhez tartozott.

Hosszú, ébenfekete haja szálegyenesen omlott végig a hátán. Ez volt az egyik ékessége. Anyja mindig szerette fésülgetni - jutott eszébe egy régi emlék. Ő lázadó módon mindig kócos és zabolázatlan fürtökké varázsolta őket, de ma már ez is a múlté. Próbálta megtalálni a helyét ebben a bonyolult, új világban, ahol már régen nem kellett harcolnia a jogaiért. Még mindig halálfaló volt, de Voldemort utasítására visszavonult. Ezek után érezte csak igazán üresnek magát. Húga, aki sosem volt halálfaló nem értette meg. Ő nem áldozta fel magát egy nemesebb célért.

A híres és nagy múltú Black család nevének öregbítését vállalta magára Bellatrix, ezzel megmentette apja becsületét, aki képtelen volt fiú örököst nemzeni. A három nővér közül egyik elhagyta a családot a szerelemért, a másik behódolt Voldemort akaratának, a harmadik pedig tisztes férfihoz ment feleségül és feladta álmait. Mindhármuk életében ott volt a lemondás és a veszteség. Andromeda elvesztette a húgait, a húgai pedig őt. Bella egy rövid pillanatig elmerengett a múlt felett, amikor még együtt játszottak boldogan a réten.

Most pedig talán Bellatrix célja is megváltozik. A nő futólag megigazította a talárját és a magában hordozott titokra gondolt. Még sosem volt ennyire megrémülve semmitől, mint ettől dologtól. Bűne rengeteg volt, maga sem tudta megszámlálni mennyi. Eddig együtt tudott velük élni, de most minden este rémálmok gyötörték. Olyan volt, mintha újra végigélte volna az azkabani éveket. Hiába gondolta úgy, hogy a háború és Voldemort miatt minden cselekedete meg van bocsátva, mégis kínozták az emlékek.

Bellatrix elérte a hatalmas kétszárnyú ajtót, ami egy szempillantásra kitárult és utat engedett neki. Mindig is viszolygott húga otthonától. Az a nagy fényűzés és pompa, mindig is utálta az efféle hivalkodást. Ő egy londoni villában lakott férjével együtt. Ez megfelelt mindkettőjüknek és nem is akartak változtatni ezen.

Viszont most félre kellett tennie viszolygását, mivel sürgősen beszélnie kellett Narcissával. Így is bántotta a dolog, hogy tőle kér segítséget, de csak ő volt az egyetlen akihez most fordulhatott. Mindig is bíztak egymásban, megosztották minden titkukat és a nehéz időkben is egymást segítették.

- Bella, de örülök neked! - közeledett feléje Narcissa suhogó selyemköntösben. - Megéreztem, hogy hamarosan meglátogatsz. Miért nem küldtél egy baglyot?

- Az én Cissym és az ő megérzései - mosolyodott el elnézően. - Meg akartalak lepni.

- Az más - mosolygott Narcissa, de enyhén felhúzta a szemöldökét, Bellatrix nem szokta váratlanul meglepni. - Remélem itt maradsz ebédre.

- Nem hiszem. Igazából csak pár percre ugrottam be - szólalt meg Bellatrix egy kis bizonytalansággal a hangjában. Minél előbb el akart innen menni.

- Valami történt?

- Nem, igazából csak veled szerettem volna beszélni - aztán tartott egy kis szünetet -, bizalmasan.

- Rendben van.

- Vendégeket vártok? - kérdezte, ahogy körbenézett a makulátlan tisztaságú előtérben.

- Lucius anyja hamarosan megérkezik.

- Akkor mindent értek - nevette el magát gúnyosan Bellatrix -, akkor talán maradok is ebédre.

- De, ha megkérhetlek ne bosszantsd fel...

- Ugyan Narcissa, én soha nem tennék ilyesmit.

- Igen ismerlek, te még a légynek sem tudnál ártani - sóhajtott Narcissa. - Na meg annak a pár száz embernek sem, akik már egy jó ideje alulról szagolják a madragórákat.

- Én arról nem tehetek, hogy te túl finom voltál a halálfaló élethez.

- Ugyan drága nővérkém nem akartalak megsérteni. Inkább add elő, hogy mit szeretnél mondani nekem.

- Inkább halasszuk későbbre a megbeszélésünket. Először inkább arról beszélj a vén csont miért jön látogatóba? - kérdezte, aztán mindketten elindultak a szalonba, amit már betöltött a frissen vágott rózsacsokrok bódító illata.

- Látni akarja a menyemet - vetette oda egyszerűen Narcissa.

- A kis sárvérűt? - nézett rá mérgesen Bella. - Miért érdekli egyáltalán?

- Honnan tudnám? Talán ellenem akarja hangolni, ami valószínűleg sikerül is neki. A Granger lány lehet, hogy szorult helyzetben van, de nem állt át a mi oldalunkra.

- Mit tudna csinálni kedves Narcissa? - nevetett gúnyosan Bellatrix.

- Az aranyvérűek erejével még ő sem tud versengeni.

- Nincs más dolgunk, mint lenyelni azt a békát, amit a Nagyúrnak köszönhet a család - sóhajtott újra Narcissa.

- Remélem, majd megszabadítja a családot ettől a némbertől.

- Ne nevettess, Draco sosem fogja hagyni.

- Csak nem szerelmes belé? - hüledezett.

- De igen.

- Merlin összes varangyára. Beszélnék én is ezzel a lánnyal.


***


Finom köd lepte be a tájat, ami lágyan körbefonta a jegenyefákat, mint amikor még csak alig hajnalodik egy őszi reggelen. Viszont már rég elmúlt a reggel, sőt jócskán dél felé járt az idő. Hermione mereven állt és szaporán vette a levegőt. Nem tudta mi történik körülötte, de érezte, hogy valamiféle szokatlan dolog történik. Mit nem adott volna egy nyugodt napért.

Ijedten tekintett körbe, olyan volt az egész, mint egy kósza látomás. Ráfizetett a hitére, miszerint a jóslás és a látomások csupán semmitmondó képzetek. Furcsa módon felmelegedett a levegő, pedig már jócskán túl volt az idő az ősz derekán. Egyszer csak azt vette észre, hogy apró százszorszépek nyílnak a fák tövében és egy kislány kacaját hallotta valahonnan a távolból. Mi történik itt? - ötlött fel benne a kérdés. Mostanában annyi megmagyarázhatatlan dolog történik vele, aminek a felére sem talált megoldást. A kezén lévő kígyó alakú sebhely iszonyatosan fájt neki, aztán egy csapásra elmúlt és a seb halványabbnak látszott.

Egészen ellazult és a félelme is csillapodott. A melegség egészen mélyen a lelkéig hatolt. Egy dalt hallott, amit hol közelről, hol a messzi távolból hangzott fel. Ismerős volt és mégis ismeretlen, földöntúli és mégis valós. Mintha egy szellem lenne, de mégsem. Hamarosan egy táncoló kislány bontakozott ki a tejfehér ködből. Tejfölszőke haja lágy loknikban omlott a vállaira, kis levegő szerű anyagból készült szoknyája vidáman lobogott a szélben. Olyan volt mint egy kis tündér. Csilingelő hangja betöltötte a környéket. Üde és tiszta hang, aminél szebbet el sem tudott képzelni.
- Jöjj velem, járj körtáncot a tündérekkel és a manókkal.
Egyesül itt mindenki,
Nincs határ, nincs gyűlölet.
Csak gyere és kövess. - élettel teli kacaj hallatszott, ami betöltötte a tájat.

Hamarosan megjelent pár kicsiny fénytündér és a lány körött kezdtek keringetni. Koboldok bújtak elő a föld alól, majd rázendítettek a dallamra. Hermione mintha egy őszi fesztiválba csöppent volna teljesen véletlen. Még mindig megkövülve bámulta az eseményeket és nem mert mozdulni. Csak szorosan a fához simult. Nem félt, mégsem mert közelebb menni.

Érezte, hogy hamarosan őt magát is elragadja a dallam, majd magában dúdolni kezdte a dallamot. Attól félt megtöri ezt az idillt. Valahogy emlékeztette ez a kislány valakire. Szinte biztos volt benne, hogy Malfoy. Szőke haj és szürke szemek, csakis egy Malfoy nézhet ki így. De vajon ki lehet? Úgy döntött, utána fog nézni vagy megkérdezi valakitől.

A kislány egyszer csak észrevette Hermionét, aki ennek hatására még inkább a fa mögé húzódott. A lány nevetve perdült egyet és közelebb ment az ifjú Mrs Malfoyhoz. Megfogta a kezét. Hermione meglepődve vette észre, hogy a kislány keze hol hideg, hol meleg. Mintha élne is meg nem is. Egy mosoly jelent meg mindkettőjük arcán. A lány megölelte Hermionét, aki nem tiltakozott.
- Mondd meg anyának, hogy sajnálom.
- Ki az anyukád?
- Mondd meg neki - erősködött a kislány.
- De kinek?
- Csak mondd meg neki - mondta a kislány szomorúan és alakja egyre távolodni kezdett.
- Hermione! - hallotta a nevét és ahogy hátrafordult, egyszeriben eltűnt a köd és kitisztult minden.
Sokkal hidegebb lett, mint eddig volt. Aztán Draco alakját vélte felfedezni, ahogy éppen jött le a domboldalon. Fekete talárja csak úgy hullámzott utána. Hermione a fatörzsnek dőlve várta, hogy közelebb jöjjön. Még fogalma sem volt egyáltalán mit mondjon neki vagy elhallgassa-e a történteket.
- Téged kereslek már egy órája. Merre jártál?
- Csak itt voltam.
- Olyan az arcod, mint aki kísértetet látott - húzta végig Draco kezét a lány arcán egészen a nyakáig.
- Miből gondolod, hogy nem azt láttam? - nézett rá még mindig fal fehér arccal.
- Hagyjuk ezt, inkább mondd meg, hogy mi van.
- Láttam egy kislányt.
- Biztos valamelyik cseléd gyereke volt - legyintett Draco.
- Sosem láttam őket egyszer sem.
- Mert nem szabad nekik a birtok területén lenni, de néha előfordul, hogy megszegik a szabályokat.
- És mi történik velük?
- Semmi - válaszolta Draco -, ha nem apám kapja rajta őket. De ő sem kegyetlenkedik velük, csak megijeszti őket pár szikrával.
- Értem. Nem hiszem, hogy ilyen gyerek lehetett.
- Miért?
- Úgy nézett ki, mint egy Malfoy.
- Ezt meg honnan veszed?
- Tejfölszőke haj és szürke szemek.
- Nem csak nekünk vannak ilyen adottságaink - sóhajtott Draco.
- Pedig mennyire szeretsz ezzel dicsekedni.
- Miért csipkelődsz velem akkor, amikor éppen aggódom érted?
- Semmi bajom nincs, felejtsd el.
- Ez nem igaz.
- De igen.
- Na mondd meg milyen volt az a kislány.
- Szőke, szürke szemű és fehér ruhában volt. Olyan volt, mint egy tündér. Itt táncolt végig az úton. És azt mondta mondjam meg az anyukájának, hogy sajnálja.
- Hmm érdekes.
- Igen. Nem tudod ki lehetett az?
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Draco. - Nem emlékeztet egyetlen rokonomra sem.
- Majd megkérdezem Narcissát.
- Rendben van édesem, de most gyere. Bella néném látni szeretne.
- Hogy mondtad? - kérdezte meglepődve és megrémülve.
- Találkozni szeretne veled a nagynéném.
- Ugye most csak viccelsz?
- Én? - tettetett meglepődöttséget a férfi - Jelen pillanatban nem.
- Nem hiszem el, hogy Bellatrix Lestrange velem akar beszélni - jegyezte meg hitetlenkedve Hermione. - Emlékszem még amikor egymás ellen harcoltunk...
- De a harcnak vége.
- Komolyan ezt hiszed?
- Inkább remélem - sóhajtott Draco aztán hozzátette. - Már csak egy kicsi kell és a Nagyúr...
- Miért hallgattál el?
- Semmi - rázta meg a fejét, majdnem elszólta magát. - Inkább menjünk.
- Jól van - mondta Hermione, nem akart tovább kérdezősködni.

Mindenkinek vannak titkai és Dracónak is volt néhány, amit persze nem akart Hermione orrára kötni. Úgy gondolta egy felesleges veszekedést spórol meg magának, no meg titka így sokkal inkább biztonságban volt. Bízott feleségében, de Voldemortban nem. Hamarosan úgyis elé kell járulnia, már csak a jelet várta.

***

Az északi szél továbbra is a lehullott sárga falevelekkel játszadozott. Bellatrix az ablaknál állva kémlelte a tájat. Mostanában egyre többször törtek elő belőle gyerekkori emlékek. Maga sem tudta, mitől van ez. Eszébe jutott egy eset, amikor kislányként eljöttek a Malfoy birtokra és együtt játszottak a három Malfoy testvérrel. Ugyan ilyen ősz volt, mint most és ők a falevelek között szaladva nevettek. Milyen régen is volt már ez. Akkor sem szórakozásból jártak ide. Narcissa hozománya és az eljegyzés Luciusszal volt a téma.

Apjának nagyon is fontos volt, hogy lányait befolyásos családokba házasítsa be és így szerezzen magának hatalmat. De nem élvezhette a munkája gyümölcsét, mire Narcissa és ő megházasodott, a Black család feje rég a földben nyugodott.
- Min gondolkodsz? - kérdezte Narcissa, miközben letette a porceláncsészét. - Sosem szoktál ennyire merengeni.
- Csak egy emlék.
- Mi van veled Bella?
- Ugyan az a gátlástalan és kegyetlen nő vagyok, mint amilyen mindig is voltam- nevetett hidegen, amitől Narcissa hátán végigfutott a bizsergés.
- Engem nem tévesztesz meg.
- Azt hiszem, most inkább nem beszélnék erről - tördelte a kezeit és elkezdett járkálni a pici szobában.
- Ülj le kérlek, és mondd el, mi a baj? - utasította Narcissa.
- Nem tudom elmondani - rázta meg a fejét Bellatrix.
- Ugyan már Bellatrix. Nekem még azt is elmondtad, mit csináltatok a Nagyúrral a minisztérium elfoglalása után.
- Nem vagyok rá büszke azt elhiheted - vörösödött el Bellatrix, maga sem tudta, hogy miért, hiszen soha nem tartotta vágyait szégyellendőnek. Igaz, mások igen, de ő egyáltalán nem így volt ezzel.
- Nálad sosem tudni. Mindig is szélsőséges kapcsolatban voltál a férjeddel is.
- Nyílt házasság - jegyezte meg némi undorral. Igen, igen miután Bella nem tudta Rodolphust megajándékozni egyetlen örökössel sem, ezt a megoldást találta ki a csalódott és dühös férj.
- Nevezd, ahogy akarod, de a lényegen nem változtat.
- Tudod, hogy már nem vagyok az, aki régen voltam.
- Tudom, gyakrabban látlak a teapartikon - kortyolt bele a teájába Narcissa.
- Csalódtam a Nagyúrban. Képes volt elküldeni, nyugdíjazni és magamra hagyni - tört ki Bellatrixból a szóáradat.
- Nem kell a dráma, nővérem - igazította meg a ruháját Narcissa, ami tulajdonképpen tökéletesen állt rajta eddig is. - Nem ezért jöttél ide.
- Nem igazán - vette kezébe a szaténruhájának egyik szalagját és morzsolgatni kezdte.
- Elmondhatnád végre - unszolta Narcissa -, nem ítéllek el, hiszen tudod.
- Egyszerűen nem tudom kimondani.
- Dehogynem. Mindenre van megoldás.
- Erre nincs.
- De igen van. Bella, megjártad már a poklok poklát, de mégis élve kerültél ki onnan. Emberek százai féltek tőled. Nem hiszem, hogy te félnél attól, amit el akarsz nekem most mondani.
- Félek.
- Ne játszadozz velem! - korholta Narcissa és egy kicsit erőtejesebben csapta az asztalhoz a csészét.
- Ne tedd tönkre az anyósod ajándékát - mondta hidegen Bella.
- A varangyos béka vinné el az összes csészét. Most ez érdekel a legkevésbé.
- Jó elmondom - sóhajtott Bellatrix.
- Akkor ki vele.
- Gyereket várok - mondta ki egy szuszra.
- Ugye csak viccelsz?- hüledezett Narcissa és hálát adott Merlinnek, hogy a kanapén ülve érte ez hír.
- Nem viccelek - mondta Bellatrix síri hanggal. - Én magam sem akartam elhinni ezt az egészet. Olyan képtelen, olyan abszurd és furcsa. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen valaha is megtörténik velem. Tudod, soha sem vágytam gyerekre és Rodolphus is megvetett miután kiderült, nem is lehet.
- Eléggé megcáfoltad az orvostudományt.
- És nem tudom, hogyan mondjam meg neki - roskadt le a fotelba a nő és segélykérően nézett húgára.
- Meg sem merem kérdezni...
- Tudom, mit akarsz mondani. Rodolphus az apa.
- Egyre inkább meglepsz.
- Most először nem műveltem semmi olyat, ami nem helyénvaló.
- Ez igaz. És mikor akarod neki elmondani?
- Soha.
- Nem akarod megtartani? - emelte fel a hangját Narcissa.
- De igen.
- És azt hiszed erre a férjed nem fog rájönni? Bella, neked teljesen elment az eszed.
- Talán.
- Egy pillanatra megbocsátasz? Elfelejtettem, hogy baglyot kell küldenem Perselus feleségének egy teszt miatt.
- Rendben, menj csak, én addig iszom egy teát.
- Ahogy akarod.
Narcissa becsukta maga mögött az ajtót. Korát meghazudtoló sebességgel száguldott végig a folyosón, szint feldöntve saját urát, aki éppen egy szivarral a szájában próbált nyugodt helyet keresni. Amikor meglátta Narcissát, egyből háta mögé rejtette a kincset.
- Láttalak! - szólt hozzá futva az asszony.
- Mi a baj drágám? - kiáltott utána Lucius, aki még sosem látta így kedves nejét, olyan volt mint egy fiatal tinédzserlány.
- Most nem érek rá.
- Már pedig ráérsz! - mondott feleségének ellent Lucius és előkapta a varázspálcáját, majd magához varázsolta asszonyát.
- Sietek, nem hagyhatom sokáig egyedül Bellát.
- Már pedig elmondod nekem most, hogy miért rohangálsz itt, mint egy unikornis párzási időszakban?
- Baglyot kell küldenem a sógorunknak.
- És miért?
- Női dolog.
- Akkor arról nekem is tudnom kell.
- Bellatrixról van szó.
- Bella? Mi történt vele? - kérdezte érdeklődve.
- Inkább eressz és gyere velem, aztán elmondom.
- Jó, rendben van - egyezett bele Lucius és megigazította hosszú haját.

Narcissa a bagolyház felé haladva továbbra sem volt hajlandó férjével beszélgetni. Nagyon lekötötte a tervének megvalósítása. Mindenképpen ide akarta Bella férjét csalni. Mindenképpen tudnia kell erről, mert Bellának ez volt az utolsó esélye, hogy normális családban éljen.

Annyira izgatott volt, mint még sohasem. Végre nagynéni lesz, az anyaság után ez volt a másik nagy vágya. Végül is vér szerinti unokahúga ugyan volt, de Andromédával már nagyon régen nem találkozott és nem is beszéltek egymással.
- Elmondod végre?
- Bella kisbabát vár.
- Nem kiskoboldot?
- Lucius!
- Ugye csak viccelsz?
- Nem viccelek.
- Mik vannak. És ki az apa?
- Hát Bella férje - vágta rá egyszeriben Narcissa.
- Na, azért ez neked se lehetett mindjárt olyan egyértelmű- nevette el magát Lucius.
- Ugyan Lucius, egyszer végre neki is benőhet a feje lágya.
- Na jó, de nem fiatal már.
- Azzal te ne törődj.
- Miért te is szülnél nekem gyereket még? - tette fel a kényes kérdést.
- Jaj, Lucius ezt már megbeszéltük.
- Hidd el, ez az egy is éppen elég - sóhajtott Lucius.
- Jó rendben van - mondta Narcissa és egy bagoly lábához kötötte a levelet. - Remélem hamar célhoz érsz.

Elengedte a madarat, s az északi szél belekapott a hosszú szőke hajába. Lucius hátulról átölelte és egy csókot nyomott az arcára. Az idill szikrái még mindig benne voltak a kapcsolatukban. Mindig is szerették egymást, amin az ég világon semmi sem változtatott. Sok viszontagságon, fájdalom és gyötrelmen voltak már túl. Egymás előtt egy szál titkuk sem volt, mert beleláttak egymás szívébe.

S ahogy a hideg szélben a tájat kémlelve álltak, nem voltak egymás számára kimondatlan szavak, mivel mindketten tudták, hogy a másik mit érez.