Soha nem voltam egy kedves és őszinte ember. Inkább barátságtalannak, és rosszindulatúnak nevezném magam. Soha nem vettem jó néven, ha aggódtak értem, és könnyebb volt másokat megbántani, mint megértőnek lenni, és elfogadni a segítséget. Hogy miért? Nehéz az életem. Kicsi korom óta beteges vagyok, a szüleim túl sokat várnak el, a barátaim épp elfordulnak tőlem a viselkedésem miatt, na meg persze készülök érettségizni, és ez teljesen kikészít. Soha nem gondoltam, hogy egyszer még félni fogok valamitől, de ez teljesen eluralkodott rajtam egy ideje. Napok óta egy falat se megy le a torkomon, és ha mégis, megtalálja a visszautat is. A történelem tételeimmel az ölemben ülök az ablakban, és csak nézek ki a fejemből. Nem, nem a tételt, hanem a napfelkeltét, ami olyan széppé teszi a horizontot, hogy a hideg futkos a hátamon a gyönyörűségtől...

Ajtócsapódást hallok, és kis híján kiesek az ablakon, mikor meglátom, ki áll az ajtómban. Jégszőke haj, ami az ezüstösen csillogó szemekbe lóg, formás, telt ajkak, széles váll, és izgatóan keskeny csípő. Lassan lekászálódom a párkányról, és közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem a betolakodót, de nem érek oda, mert váratlanul megbotlok a saját lábamban, és orra esem. Pont a lába elé. Halk, de kellemes nevetést hallok föntről. Mikor ránézek, elhallgat, de látszik, hogy nem bírja visszatartani a kuncogást.

- Ne nevess, nem volt vicces! - mordultam rá, mire már fennhangon nevetett. Tehetetlen dühömben felültem, és ismét rászóltam: - Mi lenne, ha abbahagynád? Különben is, minek jöttél? Azért, hogy kinevess? - mire nagy nehezen abba tudta hagyni a hahotázást, én már magamon kívül voltam a dühtől. - A fene essen ezekbe a férfiakba! - erre megint nevet. Hát ez nem igaz - gondoltam magamban, mire ő lehajolt – immár nevetés nélkül -, és segített felállni. - Kösz – morogtam a képébe.

- Ne légy már ilyen agresszív, segíteni akartam neked.

- Pont te, a nagyképű, de jóképű mardekáros gyöngyszem? Az aranyvérűek legaranyvérűbbje?

- Hogy mondtad? Jóképű?

- Jaj, már! Te is csak ezt hallod meg! Nem fogom megérteni a pasikat, de ha nem haragszol, van jobb dolgom is, minthogy veled foglalkozzak.

- Ugyan, a történelem közel sincs olyan érdekes, mint amilyen én vagyok. A nagyképű, de jóképű mardekáros gyöngyszem, hogy szavaiddal éljek.

- Menj a pokolba! - sziszegem a képébe, de amint a szemeibe néztem, megremegett a hangom. A fenébe, hogy nem tudok neki ellent mondani – gondolkodtam ismét, mire ő felhúzott szemöldökkel mosolygott rám. - Nagyon ajánlom, hogy ne akard megtudni, mire gondoltam.

- Mit teszel, ha megtudod, hogy már tudom is?

- Ennyire te sem vagy aljas.

- Meg akarsz győződni róla?

- Bocs, most nincs kedvem. Fáradt vagyok hozzád. - a fiú bólintott. - Szeretnék lefeküdni. - Draco szemeiben furcsa fény csillogott, mire rögtön kapcsoltam: - Egyedül, a saját ágyamban.

- Hát jó – sóhajtott fel fájdalmas arccal, majd elindult az ajtóm felé.

- Várj! - kiáltok utána, mire lassan megfordul. Szemei mohón csillognak. Ég a vágytól, hogy megtudja, mit akarhatok.

- Igen, Katie? - élvezettel ejti ki a nevem, és közben mosolyog.

- Mikor jössz legközelebb? - hirtelen szükségesnek éreztem a kedvességet, hogy gyakrabban láthassam. Látnom kell, hiszen ő a múzsám. Ha ő nem lenne, mihez kezdenék magammal? - ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, mikor meghallottam ismét a hangját.

- Mikor jöjjek? - megjelenik az a jól ismert mardekáros mosoly, ami neki áll a legjobban. Elképesztően szexi, és kívánatos. Ahogy erre gondoltam, láttam a fiú arcán a két apró kis rózsaszín foltot, majd egy önelégült nevetést hallottam. Ekkor jött a felismerés, hogy...

- Hangosan kimondtam? - mire ő bólintott.

- Szóval, mikor jöjjek?

- A hétvégén nem kell annyit tanulnom.

- Rendben. Szombaton jövök. - azzal egy mosollyal a szája szélén el is tűnt.

Egy ideig némán meredtem arra a pontra, ahol eltűnt, és egyre csak azon gondolkodtam, hogy mit tettem. Nem elég, hogy szörnyen kínos helyzetbe hoztam magam előtte, üvöltöztem vele, és a végén még majdhogynem könyörögtem neki, hogy jöjjön máskor is. Te jó ég, ekkora hülye még soha nem voltam. De majd alkalomadtán ezt is megbeszélem vele. Talán szombaton...