A hétvége...

Már nagyon vártam a hétvégét. Draco azt mondta, jönni fog, és bár folyamatos tanulással ütöttem el addig az időmet, mégsem tudtam volna megmondani, mit tanultam az előző napokban. A legjobb barátnőm arra hivatkozva, hogy sokat kell tanulnia, lelépett, így már napok óta őt se láttam. Ilyen a szép élet, ugye? Elgondolkodva fekszek az ágyamon, és csak az jár a fejemben, mit rontottam el, hogy már ő sem akar látni. Jó, tudom, neki is tanulnia kell, de néha szükségem lenne egy kis bíztatásra tőle – és ezt az utóbbi időben nem kapom meg. Túlságosan lefoglalja a „tanulás”, amit természetesen a pasijával együtt ejt meg.

Csak bámulom a plafont, és egyre csak szőke hercegemre gondolok, aki bármelyik percben megjelenhet. Milyen furcsa... mindenki tanul, én meg várok egy fiút, aki teljesen kitölti a szívemben lakozó űrt. Boldognak érzem magam, ha láthatom. Soha nem mutatom ki, de érzi ő is, hogy jó vele lenni. És akkor kopogtattak a teraszom ajtaján. Ránéztem, és intettem, hogy jöjjön be. Lassan jött beljebb, és ismerős mosolya megint levett a lábamról. Hát ez nem igaz. Ez mindig vigyorog? Egyszer nem jött még be úgy hozzám, hogy komoly arcot vágott volna. Felülök az ágyamon, ő pedig mellém telepedik. Némán ülünk a hatalmas szobában, és élvezem a testéből áradó meleget.

- Nincs meleged?

- Nincs. Neked az van?

- Hát, ami azt illeti, igen.

- Mitől félsz?

- Nem félek. Kellene?

- Akkor ideges vagy. Az érettségid még odébb van. Szóval akkor én vagyok az oka?

- Nem. – válaszolok határozottan, de aztán elbizonytalanodom: - De. – bólint. Nézzük egymást. Különös bizsergés járja át a testem. Izgulok. Mint az első iskolai napon. Észreveszi rajtam a zavart, mert lassan megfogja a kezem, és bíztatón néz rám. Én kimeresztett szemekkel nézek az ezüstösen csillogó tekintetekbe. Közelebb jön. Ez nem lehet igaz, miért közeledik? Teljesen beparáztam. Ez hülyít most, vagy mi? Ó, anyám, ezek a szemek... Menten elolvadok. És még mindig mosolyog. És mintha még mindig közeledne. Képzelődnék? Nem, az teljesen lehetetlen. Egyértelműen látszik, hogy mit akar. Felváltva nézi a szemeimet, és a számat, majd még közelebb hajolva ajkát az enyémre tapasztja. Először nem tudom, mit tegyek. Végül engedek neki, és szétnyitom számat, hogy nyelveink szabadon játszhassanak egymással. Egyre jobban belemelegedek a csókba, és bár érzem, hogy abba kellene hagynunk, nem tudok elhúzódni tőle. Talán nem is akarok igazán. Mindennél jobban vágytam erre a csókra, és most nem tudok betelni vele. Már érzem, hogy döntene a hátamra, de megfeszítem magam, és elhúzódok tőle. Kipirult arccal, furcsán csillogó szemekkel néz rám, mintha elmeháborodott volnék. – Ezt nem kellene folytatnunk.

- Miért?

- Nem akarok kockára tenni mindent. Ez csak egy csók volt, semmi több. Egyszeri alkalom, az életben nem fog még egyszer megtörténni. Ezt te is tudod, és én is.

- Persze. – próbál lazának tűnni, de látszik, hogy kissé megbántották a szavaim. Nem akartam én rosszat, de jobb az őszinteség. Összezavart. Pillanatnyilag nem tudom, mit kellene tennem. Felpattanok az ágyról, elsétálok a teraszajtóig, majd kilépek a napsütésbe. Utánam jön. Hátulról öleli át a derekam, én pedig nekidőlök mellkasának. Te jó ég, de jó teste van!

És már megint mit csinálok?! Az előbb mondtam meg, hogy nem lesz többé csók. Igen. Csók nem lesz. Ölelésről nem volt szó. – furakodott egy gúnyos kis hang a fejembe. – Ó, a fene esne beléd, mi a francnak élsz te a fejemben? Akasztanád fel magad! Miért pont én? Ha nem tűnt volna fel, te vagy az ostoba, hogy nem hagyod kibontakozni az érzéseidet! Az érzéseimet? Mit tudsz te róluk? Lehet, hogy többet, mint te! Saját magammal vitázok. Hát ez jó. A megbolondulás első biztos jelei.

Kilépek Draco öleléséből, majd megszólalok halkan, de annál biztosabban:

- Ha lehet, egy ideig ne keressük egymást. Jobb, ha most a tanulásra koncentrálok, nem arra, ami elvonja a figyelmem.

- Rendben. Akkor az érettségi után találkozunk.

- Köszönöm. Szia.

- Szia. – és eltűnt. Önmagamban reméltem, hogy nem fogja betartani az ígéretét, miszerint nem jön, csak az érettségim után...