Rosszabb nem lehet...

Az érettségi... Mit is mondjak róla? Tűrhetően zajlott. Mindenből leérettségiztem, és ami a legfontosabb, megkaptam a papírt, hogy felvettek egyetemre. Bejutottam az Oxfordra. Osztálytársaim közül csak néhányan jöttek abba az iskolába. Köztük legjobb barátnőmmel, aki ugyanarra a szakra ment, mint én: jogra. Igen... ügyész leszek. És Norah is. Rettenetesen jól éreztem magam a tudattól, hogy felvettek a rég áhított iskolába. A szüleim kicsi korom óta tervezgették, hogy oda fogok járni. És persze nekem nem volt soha ellenvetésem. De most kénytelen vagyok Wimbledonból hirtelen Oxfordba költözni. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt, hiszen új embereket kell megismernem, és hát soha nem ment jól a barátkozás.

Napok óta halasztgatom a csomagolást, és nem tudok magammal mit kezdeni. Végül fogtam magam, és kiültem az ablakomba a párkányra.

Ahogy néztem a naplementét, szörnyű érzés kerített hatalmába. Hiányérzetem volt, és ez egyetlen emberre korlátozódott: Draco Malfoyra. Ahogy eszembe jutott a csókja, és utána a mód, ahogy elküldtem, egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Több mint két hónapja nem láttam. Még az ígéretét sem tartotta be, miszerint az érettségi után meglátogat.

Most itt ülök összezavarodva egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemli, hogy gondoljak rá. Idegesen töröltem le a könnyeimet az arcomról, és felhúztam a térdeimet a mellkasomoz. Átöleltem kezeimmel, és ringatni kezdtem magam. Úgy sírtam, mint egy óvodás. Lépteket hallottam a közelemből, és mikor oldalra fordítottam a fejem, megláttam sírásom okozóját, Dracot. Nem szóltunk egymáshoz - nem is kellett. Odajött hozzám, átölelt, majd simogatni kezdte a hátam, és a hajam. Megadóan hajtottam mellkasára a fejem, és átadtam magam az ölelésének. Ahogy simogatta a hátam, csendesen zokogtam a nagy csendben, amit végül kedves hangja tört meg:

- Ne sírj, rossz így látni.

- Miért tűntél el? A képembe hazudtál. Azt mondtad, érettségi után jössz. De az emlékezetem szerint az érettségim valamivel több mint két hónapja volt.

- Nem akartalak zavarni. Elég csúnyán elküldtél az érettségid napján, és hogy őszinte legyek, elment a kedvem mindentől.

- Tőlem is? – gondolkodtam el, majd felemeltem a fejem, és zöld szemeimet az ő szürke szemeibe fúrtam.

- Jobb volt neked nélkülem, és jobb is lesz. Te elmész egyetemre, és nem lesz időd velem foglalkozni. Még gondolni sem fogsz rám, így egyszerűbbnek tűnt, hogy nem kereslek.

- De akkor miért jöttél most?

- Ha valaki téged tart a múzsájának, akkor megérzed, ha szüksége van rád. És mivel az utóbbi időben nem éreztem ilyet, nem éreztem fontosnak jönni. De a mai...

- Nem kellett volna eljönnöd, ha búcsúzni akarsz.

- Nem akarok, de muszáj lesz.

- Miért?

- Mert idő kell neked is és nekem is, hogy tisztázzuk magunkban az érzéseinket.

- Én tudom, mit érzek. Viszont ha te nem vagy biztos, akkor tisztázd magaddal a dolgokat.

- Ez nem olyan egyszerű, ahogy te gondolod.

- Miért is?

- Katie, én is tudom, mit érzek. De nem tudom, képes vagyok-e arra, hogy megadjam neked azt, amire szükséged van.

- Képes lennél rá, ha akarnád.

- Mert te annyival megelégednél, hogy tetszel nekem, és hogy veled akarok lenni?

- Annyival nem, hogy tetszem neked. Ha egy kicsit több lenne a vonzalom az irányodból, elég lenne. De így akkor tényleg nincs értelme ennek a folytonos találkáknak.

- Szóval akkor megegyeztünk?

- Egy darabig nem találkozunk.

- De ha szeretnéd, hogy egy emléked legyen rólam... – pajkosan csillant az ezüstös szemekben a fény, mikor kimondta, mit akar: - Egy utolsó napot eltölthetnénk együtt.

- Egy utolsó napot? Egyetlen napot nem töltöttünk még együtt.

- És, mit mondasz?

- Három nap múlva utazok. Valamelyik nap gyere el.

- Rendben. – kicsit elhúzódott tőlem, majd miután egy csókot nyomott a számra, dehoppanált.