És ebben akkor lettem igazán biztos, amikor pár hónappal később kiderült, hogy gyermeket várok. Akkor napokat sírtam végig, míg döntésre jutottam. A szüleim megígérték, hogy segíteni fognak mindenben, de tudtam, egyedül az enyém a felelősség, és Dracoé. Mivel a kis kedves nem jelentkezett azóta, gondoltam, hogy számára annyit jelentett a kapcsolatunk. Nem fogom elmondani neki, hogy teherbe estem.

Íme, a sors iróniája. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy gyerekkel a hasamban fogok azon gondolkodni, mit tegyek. És döntöttem. Feladom a tanulást, és a kicsinek fogom szentelni az életem. Tökéletes anyja leszek, és mindent meg fogok neki adni, amire csak szüksége van. Hogy miért? Nem akarom, hogy hiányt szenvedjen azért, mert nincs vele az apja. Azok után, hogy Draco nem jelentkezett, nem akartam, hogy megismerje az apját. Fogok neki mesélni róla, elvégre nem tagadhatom meg tőle ezt a kis dolgot. De nem akarom, hogy találkozzanak. Az én gyermekemet nem fogja elvadítani mellőlem. Tudom, ez gyerekes felfogás, és talán idővel változni fog a véleményem, de most olyannyira lappang bennem a sértettség, hogy nem bírnám elviselni magam mellett...

A hónapok nagyon gyorsan teltek, én pedig egyre csak híztam. Havonta egy kilót szedtem magamra, és az orvosom szerint ahhoz képest, amekkora a baba, csoda, hogy csak akkora volt a terhem.

És akkor megtörtént. Egy gyönyörű, májusi napon. Csodálatos volt. A nap vidáman ragyogott, a madarak csiripeltek, és bár erőteljes fájásaim voltak, a tudat, hogy nemsokára megszületik a gyermekem, boldoggá tett. És így is történt. De ahogy megszületett, a fájások nem akartak megszűnni.

- No, itt kukucskál egy másik baba is. Jól elbújt a nővérkéje mögött egész idő alatt.

- Nézze doktor úr, nem hiszem, hogy ez a legjobb pillanat arra, hogy viccelődjünk. Nem tudom, feltűnt-e önnek, de óriási fájdalmaim vannak. Örülök, hogy még élek, legyen szíves, segítsen, hogy megszülethessen a második baba is, mert itt fogok meghalni az ágyban!

- Nyugalom, kisasszony, nyugalom.

- Ne nyugtasson itt engem doktor úr! Ha magának lennének ilyen fájdalmai, megnézném, mit mondana, ha nyugtatni próbálnám. Ha esetleg megtekerném a tökét, az se fájna annyira, mint ez a... Áááá! – nyomtam egyet, aztán még egyet, és végül megszületett a második kis jövevény. Egy kislányom, és egy kisfiam lett. Gyönyörűek voltak. Bár először nem látszottak a külső jegyeik, pár napon belül elég egyértelműen látszott, hogy a kislányban vegyes gének vannak. Draco szőke haját, vékony arcát, formás ajkait, és az én zöldesszürke szemeimet örökölte. A kisfiú azonban teljes egészében Draco kicsinyített mása volt.

Örültem ennek. Legalább benne látni fogom a srácot, akinek volt bőr a képén lelépni kilenc hónappal ezelőtt, hogy utána még csak ne is halljak róla.

Mit tehetnék, kiakadtam rá. Hogy depressziós lettem-e? Miért lettem volna? Semmi okom nem volt, hogy az legyek, hiszen van két csoda az életemben, akik ezek után pótolnak mindent és mindenkit. Szüleimmel egyeztünk meg, hogyan nevezzük el őket: John, és Elisabeth.

Hihetetlen, milyen gyorsan nőnek ezek a gyerekek. Nemrég szültem meg őket, és máris egy évesek. Ha van Isten ezen a Földön, engem nagyon szerethet. Boldog vagyok a gyerekeimmel. Bár Draco nem jelentkezett még most sem, nem érzem, hogy hiányozna. Néha, amikor ránézek Johnnyra, eszembe jut, hogy milyen boldogok lehetnénk, ha ő itt lenne velünk, de aztán jön a felismerés, hogy anélkül is azok vagyunk...