Tíz év telt el azóta, hogy megszültem a gyerekeket. Igaz, ezalatt a tíz év alatt Elisabeth nagyon megbetegedett, és az orvosok nem tudtak semmit mondani az állapotáról, és a betegségéről, csak azt, hogy ne reménykedjek, hogy megéri az iskolás kort. Tévedtek. Most nagyon jó egészségnek örvend, és ezért hálás vagyok Draconak, hiszen ő nem egy gyenge immunrendszerű, velem ellentétben. De hála az égnek, mindkét gyerkőc az ő erősségét örökölte...

A kicsik az iskolában is nagyon jól teljesítettek, és akármilyen hihetetlen, úgy éreztem, mintha valami varázslat venné őket körül. Tudtam, hogy köze van ennek Draco génjeihez, de nem mertem volna biztosra venni. Aztán egy idő után már nem is foglalkoztam vele. Végül is, miért foglalkoznék vele, ha volt olyan kedves, hogy azóta még csak meg sem keresett. Tíz év... ennyit kellett kibírnom nélküle. A gyerekek jogosna hiányolhatnák az apjukat, és bár nem kérdezik, tudom, hogy érdekli őket, ki az, honnan jött, és ami még fontosabb: hová tűnt el az életükből? A megfelelő időpontra vártam, aminek azt hiszem, most jött el az ideje.

Este nyolc óra, a gyerekek épp most aludtak el. Ott állok az ágyuk mellett a szobájukban, és csak nézem arcukat, ahogy békésen szunyókálnak. Johnny arca teljesen mentes az érzelmektől, ám Elisabeth arcocskáján megjelenik egy-egy rózsaszín pír, majd egy mosoly. Ezt a mosolyt imádtam, amióta megszületett. Vele ellentétben öccse, Johnny ritkán engedett meg magának egy-egy mosolyt, de amikor mégis megtette, nem tudtam levenni róla a szemem. Akkor tudatosult bennem, hogy Johnny tényleg tiszta apja. És nem csak külsőleg, hanem a viselkedése is egyre jobban hasonlít az ősére...

Rég el lehettem merengve, mert pukkanásra lettem figyelmes, és mikor megfordultam, megláttam Őt. Közvetlenül az orrom előtt.

- Szia.

- Szia. – köszöntem, de mikor kapcsoltam, hogy ki is áll előttem, letámadtam: - Te mit csinálsz itt? – ő nem válaszolt, csak nézett, és közeledett.

- Beszélni akarok veled a gyerekekről, akik elég nyilvnvaló, hogy az enyémek. El akarom vinni őket a Roxfortba, hogy vérükhöz méltóan tanulhassanak, a megfelelő helyen.

- És ezt hogy képzelted?

- Egyszerűen.

- Csak hogy közel sem olyan egyszerű a dolog, ahogy te azt elképzelted. Tíz év telt el azóta.

- Szeretném, ha adnál még egy esélyt.

- Milyen esély kell, megmondanád? Ezt akkor cseszted el, amikor leléptél örökre. Nehezen, de sikerült téged elfelejtenem. Ne akard felszakítani a régi sebeket, amik nagy nehezen, és igazi szenvedések árán forrtak csak be.

- Tudom, hogy hülyén viselkedtem, és hogy keresnem kellett volna, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Távolról figyeltelek titeket, főleg téged, és bár sok mindenben nem, abban teljesen biztos vagyok, hogy még mindig szeretlek.

- Tudod, ezért a vallomásért bármit megtettem volna tíz évvel ezelőtt. De most csak annyit tudok erre mondani, hogy késő bánat. Nem tudom, hogy gondolhattad, hogy adok még egy esélyt.

- Apa? – szólalt meg Katie mögött egy kislány.

- Igen, Kicsim?

- Itt maradsz mostmár velünk? – Draco rám nézett, majd Elisabeth-re, és válaszolt:

- Nem maradhatok. De ha akarsz, velem jöhetsz.

- És anya is jön, meg Johnny is?

- Amennyiben akarnak, jöhetnek. Elég nagy a házam ahhoz, hogy elférjünk négyen. És megismerhetitek a nagypapit meg a nagymamit is.

- Igen? – csillant fel a kislányunk szeme, majd felállt az ágyon, és nyújtotta a kezét Dracohoz, aki azonnal ölbe vette. – Én rád hasonlítok.

- Igen. De a szemed az édesanyádé.

- Tudom. De tőled örököltem a szép hajam. És az arcomat. És a szám is azért olyan szép, mert az is a tiédnek a másolata. – erre a kijelentésére felnevettünk, de amint észbe kaptam, hogy nem vagyunk olyan jóban, hogy együtt nevessünk, elkomolyodtam, maj megszólaltam:

- Elisabeth, nem szeretném, ha nagyon beleélnéd magad a költözésbe. Tudod, nekem dolgoznom kell. És apádnak is van sok dolga. Nem lenne ideje veled foglalkozni.

- De... – Elisabeth már pityergett, mikor Draco szúrós pillantással végigmért, és megszólalt:

- Nem dolgozok. Nincs rá szükségem.

- Draco, a gyerekek csak velem együtt mehetnek. És mivel én nem megyek, ők se fognak menni.

- Anya, miért kiabálsz? – hallottuk meg Johnny álmos hangját. Mikor kimászott az ágyból, és meglátta Dracot, elakadt a szava. Végül csak ennyit tudott kinyögni: – Apa! – és azzal a mozdulattal máris a nyakába vetette magát. Kezdtem lemondani arról, hogy nem lesz költözés.

- Johnny, te akarsz jönni?

- Hová? Kivel? Mikor?

- A wiltshire-i kúriámba velem, a húgoddal...

- A nővére vagyok.

- Bocsánat. A nővéreddel, és édesanyáddal. És akár már most, ha akarod.

- És az iskola?

- A legjobb iskolába fogtok járni. Ahová valók vagytok.

- És az milyen iskola?

- Egy varázsló és boszorkányképző iskola.

- Micsoda?

- Jól hallottátok. Én aranyvérű varázsló vagyok. Édesanyátokban ugyan nincs mágusvér, de mivel a kettőnk vére keveredik, így ti félvérek vagytok.

- És tudunk varázsolni?

- Próbálkozzatok vele. De csak akkor, ha már ott leszünk a kúriában, ugyanis addig szabályokat sértünk meg.

- Anya! Menjünk vele!

- Anya, Menni akarunk! – a két gyerek egymást túlharsogva kiabált, és kérlelt. Hát lehet az ilyen tüneményeknek nemet mondani?

- Egyetlen feltétellel megyünk.

- Éspedig?

- Külön szobát kapok, és nem fogsz úgy bemutatni, mint a barátnődet, feleségedet, vagy menyasszonyodat.

- Hanem?

- Oldd meg.

- Nem tudnád egyszer megkönnyíteni a helyzetem?

- Nem. – nevettem fel, majd megszólaltam: - Mivel te tudsz varázsolni, pakold be a gyerekek ruháját. Én megyek, összeszedem az enyémeket.

- Oké. – otthagytam. Tudtam, hogy meg fogom még bánni ezt a döntést, de a gyerekek érdekeit nézem, és ha ők szeretnének vele menni... Hát ki vagyok én, hogy megtagadjam tőlük a lehetőséget? Mikor végeztem, átmentem a gyerekek szobájába, majd közelebb léptem. – Na, mehetünk?

- Persze.

- Gyere, hoppanálunk. – odaléptem hozzá, megkarolt, majd a két gyerkőccel együtt a kúriához hoppanáltunk.