A kúriába érkezve rosszullét fogott el. Szédültem, hányingerem volt, és alig bírtam állni a lábamon. Végül Draco tartott meg a derekamnál fogva. Lucius Malfoy és Narcissa a szalonban vártak minket. A gyerekek visítva szaladtak oda nagyszüleikhez, Draco pedig odatámogatott az első kanapéhoz, hogy leülhessek. Lucius csettintett egyet, mire megjelent egy házimanó a lábánál.

- Igen, Uram?

- Szóljon Tiának, hogy jöjjön be.

- Igen Uram – a kis manó kiment, majd nem sokkal később megjelent egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú, és kék szemű nő. Telt ajkai mosolyra húzódtak, és ahogy közeledett, Dracó úgy telt meg mellettem melegséggel, és éreztem, hogy átjárja a szeretet.

- Szia Anyám.

- Szia Kisfiam. Jól vagy?

- Jól, köszönöm. És te?

- Remekül. Te bizonyára Katie vagy.

- Igen Asszonyom.

- Ne asszonyomozz, kérlek. Olyan öregnek érzem magam tőle.

- Rendben Asszo...

- Tia.

- Rendben Tia.

- Üdvözlöm Kisasszony – lépett hozzám Lucius Malfoy. - Bizonyára nagyon fáradt.

- Igen, Mr. Malfoy. Valóban elfáradtam.

- Draco, menj fel, mutasd meg a Kisasszonynak a szobáját – szólalt meg Lucius Malfoy kimért hangon. Meglepett, hogy még fiával sem képes normális hangnemet megütni. Némán követtem gyermekeim apját, és meglepetten vettem észre, hogy Tia is velünk jött.

- Draco, hol vannak a gyerekek?

- Apámékkal vannak. Nyugi, nem lesz gond.

- Hozd fel őket kérlek.

- Nem lehet. Kell egy kis idő, hogy apámékkal legyenek, hogy megszokják őket, ha itt laknak.

- Ez engem nagyon aggaszt – épp hogy elértük a szoba ajtaját, mikor sikítást hallottam. A kislányom volt az. Szinte önkívületben rohantam vissza a szalonba, mikor is megláttam, hogy mi történt. Egy hüllőképű férfi állt a kicsikkel szemben. Tudtam ki ő. Hisz ő volt az egyik oka, amiért utáltam a varázsvilágot. Voldemort... Kiráz a hideg tőle. Johnny bátran nézett a szemébe, de Elisabeth remegett a félelemtől. Közelebb léptem, mire Draco visszahúzott a könyökömnél.

- Ne tedd.

- Ne mondd meg, mit tegyek. Átvertél.

- Katie, nem tehetett mást.

- Tia, kérlek, ez a mi dolgunk.

- Nem ő tehet róla. Hidd el, hogy...

- Mi művelt a gyerekeimmel? – támadtam neki a csúszómászónak.

- Még semmit – válaszolt Voldemort, majd megfordult, és elindult felém, mire automatikusan hátrébb léptem. Draco ölelt át, én pedig megadóan simultam ölelésébe. – De hamarosan megteszem a megfelelő lépéseket, hogy belőlük is halálfalók legyenek egyszer.

- Az én gyerekeim nem lesznek halálfalók!

- És ki akadályoz meg ebben? Maga? – ijedten ránéztem Dracóra, mire ő halványan elmosolyodott:

- Én – szólt közbe szerelmem.

- Te? Egy Malfoy? Na ne mondd. Olyan talpnyaló vagy, mint az apád. Ne akadályozd meg azt, aminek meg kell történnie.

- A gyerekeim akkor lesznek halálfalók, amikor majd ők akarják. Nem erőltetem rájuk az akaratát. Se az apámét, de még a sajátomat sem.

- Ó, milyen megható az aggodalmad Draco. De azt hiszem, elkéstél vele. A fattyaid itt vannak velem.

- Ők a gyermekeim! Lehet, hogy nem aranyvérűek, de kit érdekel?! Maga sem az! – Voldemort lassan emelte fel pálcáját. Tudtam, hogy meg akarja kínozni, de egy fél pillanat alatt Draco elé ugrottam, így az átok engem talált el.

Folyamatosan rángatózott a testem, sikítottam a fájdalomtól. Összeszorított szemmel tűrtem a kínzást, ám mikor abbahagyta, ránéztem Dracóra, akinek a szeméből egy könnycsepp csordult ki. Nem tudtam megszólalni, mert jött a következő átok, és az azt követő. Úgy az ötödik után már nem tudtam követni. Olyan mértékű fájdalom járta át a testem, hogy megmozdulni alig bírtam. Voldemort elhagyta a kúriát, Draco pedig leroskadt mellém. Alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy nem fogom túlélni a sok kínzást, és már most fájt a tudat, hogy magára kell hagynom a gyermekeimet, és azoknak az apját, aki most itt térdel mellettem.

- Ne menj el, kérlek.

- Nem... nem tehetek mást.

- De igen. Megkérem anyát, hátha...

- Draco, hagyd. Nekem már... mindegy. Aligha élném túl, még ha... meg is gyógyítana Tia.

- Ne légy ostoba.

- Ez nem ostobaság. Tia, kérlek...

- Mondd.

- Segíts Dracónak. Felnevelni a... a kicsiket. Kérlek.

- Megígérem, elvégre a nagyanyjuk vagyok.

- Köszönöm. Sokat segítesz vele.

- Biztos ne próbáljalak meggyógyítani?

- Nem. Nekem nincs életem itt. A varázslóvilágban. Előbb vagy utóbb úgyis. Meghalnék.

- De csak egy kicsit. Próbáljuk meg.

- Nem.

- Menjetek ki a szalonból – hallottam meg Draco hangját, majd lépteket. Halkan záródott a szalon ajtaja. – Hiányozni fogsz. Sajnálom, hogy nem kerestelek. Nagyon sok minden jött közbe. De ha tudtam volna, ha csak egy kis...

- Ne magyarázkodj.

- Egy szót akarok csak mondani, ami megváltoztatni nem fog semmit, de rmeélem, a haragot, ami benned van, feloldja. Szeretlek.

- Én is szeretlek – ezekkel a szavakkal az ajkamon léptem át az élet küszöbét, és megállíthatatlanul haladtam tova.