10. fejezet - A gyógyító
  

- Tia, kérem várjon! – szólította meg kimérten a férfi, és a karja után nyúlt. – Nem köthetnénk fegyverszünetet? – A nő megállt háttal neki, végül nagy nehezen megszólalt.

- Honnan tudta, hogy a Roxfortban voltam?

- Linky mondta.

- Úgy látszik, most már a házimanókban sem lehet vakon megbízni – válaszolta a nő szórakozottan, majd továbbindult. A férfi utánaeredt. Az állomás melletti kis utcában sikerült elékerülnie, és elállta az útját.

- Ez annyira gyerekes. Mégis meddig csinálunk úgy, mintha semmi sem történt volna? – Erre a mondatra Tia daca is alábbhagyott, és megadóan nézett a férfira, aki meglepetten látta rajta, hogy bármennyire is próbálja leplezni, de lelkében ugyanolyan vihart kavartak az események, mint az övében.

- Ha jól emlékszem, akkor nem én kezdtem… de mindegy. Miért jött ide, Mr. Malfoy? - A férfi válaszra nyitotta száját, ám ekkor egy kék fénycsóva csapott a mellettük lévő fába. Ijedten néztek, egymásra, majd szaladni kezdtek a kocsi felé. Útközben többször érezték, hogy a lövések csak pár centire kerülik el őket. Megkönnyebbülve ugrottak be a kocsi nyitott ajtaján, de mielőtt Luciusnak sikerült volna azt bezárni, eltalálták, és megsebesítették a jobb vállát. A férfi felszisszent a fájdalomtól, de nem akarta, hogy a nő is észrevegye.

- Taposson bele, Bernard! – Kiáltott a sofőrre, akinek nem kellett kétszer mondani. Amilyen gyorsan csak lehetett, kihajtottak a veszélyes utcából, bele a főváros forgatagába.

- Jól van? – fordult oda a még mindig rémült nőhöz, aki csak egy fejbólintással jelzett felé.

- Most már hisz nekem? – szólalt meg kis idő elteltével a nő is. - Vagy még mindig képtelenségnek tartja, hogy egy magamfajtát…

- Ebbe ne menjünk most bele – vágott a nő szavába Lucius, akit ugyanúgy megleptek a történtek, ám a hangja inkább kérlelő volt, mint parancsoló. Sötét talárjával sikerült ugyan eltakarnia a ruháján keletkezett vágásnyomot, viszont a sebe egyre jobban lüktetett. Fejét az ülésnek támasztotta, s elgondolkodva ült a kocsiban. – Szóval mégis igaz... de vajon mit akarhatnak tőle, hiszen csak egy mugli?! És ha korábban nem az volt? Ugyan már! Nem létezik olyan erős átok, ami egy varázslót megfosztana a varázserejétől! - Viaskodott saját lelkiismeretével. - De ha valaki olyan messzire merészkedik, hogy megkockáztatja a varázsvilág felfedését is, akkor igencsak komoly szándékok vezérelhetik. Mégis miféle komoly szándékok?! Ugyan Lucius! Csak azért próbálsz meg ilyen elméleteket gyártani, mert titokban arra vágysz, hogy ez a nő is varázsló legyen. Lásd be, erre semmi esély nincs.

Gondolataiból a mellette lévő ajtó csapódása zökkentette ki, ugyanis megérkeztek. A válla egyre jobban lüktetett, ám próbálta tartani magát. A házba érve azonban ismét belenyilallt a fájdalom, melytől önkéntelenül felnyögött.

- Mi a baj, Mr. Malfoy? – fordult oda Tia a férfihoz, és akkor látta, hogy zakója ki van hasítva. – Uramisten! Hisz maga vérzik!

- Csak egy kis karcolás, túlélem… - felelte eltorzult arccal a férfi.

- Na persze… A büszkesége fogja a sírba vinni! Üljön le a díványra, keresek valami fertőtlenítőt. Addig vegye le a zakóját, és az ingjét. – Azzal elment. Mire visszaért, a férfi még csak a zakójáig jutott. Letette a vizet és a törölközőt a dívány melletti kisasztalra, majd leült a férfival szemben. Kipirult arccal, remegő kézzel kezdte el kigombolni a fehér inget. Nem vette le teljesen róla, csupán a derekáig engedte, hogy hozzá tudjon férni a sérüléshez. Nem akarta, hogy egyikőjük is kényelmetlenebbül érezze magát, mint amennyire szükséges.

A kis karcolásnak egyáltalán nem nevezhető seb jól látható volt, ahogy a férfi halvány, nap barnította vállán éktelenkedett. Körülötte a bőr teljesen feldagadt, és a fertőzés kezdeti jeleként néhány piros csík is megjelent. Tia tekintete végigfutott a férfi testén, melyen több régi sérülés nyomát is felfedezte. Akaratlanul is elidőzött pár másodpercig rajtuk. Kíváncsi volt, vajon milyen történet tartozhat egyikhez – másikhoz, majd ráeszmélve, mit csinál, gyorsan belemártotta a törölközőt a vízbe.

Hogy a férfi közelsége miatti zavarát leplezze, hosszú haját fél oldalra vetetve próbálta meg eltakarni arcát. Közelebb hajolt, majd nekilátott a seb tisztításához, ami korántsem bizonyult egyszerű vállalkozásnak.

- Sajnálom, hogy megütöttem – szólalt meg Tia kisvártatva, megtörve ezzel a néma csendet.

- Nem. Igaza volt – felelte halkan Lucius. Hangja most közel sem volt annyira rideg és tekintélyt parancsoló. A bál estéjének emlékei villámgyorsasággal furakodtak gondolataiba, s ha lehet, most még jobban szégyellte, amit aznap este művelt. – Én sajnálom, amiért úgy viselkedtem. Nem is tudom, mi ütött belém…

- Még mindig nem árulta el, miért is jött ki valójában az állomásra – váltott témát gyorsan a nő, mit sem sejtve arról, hogy ő és a szőke mágus nem ugyanarról beszélnek.

- Hogy mi? Ja, igen! Ma végre sikerült a Minisztériumnak döntésre jutnia az ügyében, és… nos, nem akartam, hogy egy idegentől tudja meg.

- Micsoda?! Hisz csak egyszer hallgattak meg.

- Tudja, sajnos a Minisztériumban többen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy minél tovább marad köztünk, annál nagyobb veszélyt jelenthet a világunkra, ezért úgy döntöttek, hogy a hétvégén módosítják a memóriáját és elviszik egy muglik által sűrűn látogatott helyre. – Tia abbahagyta a seb tisztítását, és értetlenül nézett a férfira.

- Mégis miféle veszélyt jelenthetnék én erre a világra?! Talán félnek attól, hogy bárkinek is elmondanám? Ugyan ki hinne nekem? Könyörgöm, hisz még a nevemre sem emlékszem! Előbb zárnának be egy intézetbe, minthogy valakinek a fejében is megforduljon, hogy igazat mondok.

- Nézze, én igazán… sajnálom.

- Hát persze, megértem – válaszolta a nő csalódottan. Hangja tele volt keserűséggel. A férfi kezével a nő arcához ért, aki összerezzent a mozdulattól.

- Nem, semmit sem ért. – Lucius hangja erőtlenül csengett. Fátyolos tekintettel nézett a nő mélykék szemeibe. Oly sok idő óta végre lett volna esélye a boldogságra, újrakezdeni az életet, de ő ezt a lehetőséget is elrontotta.

- De talán segíthetne megérteni. – Tia kijelentését hallva először alig hitt a fülének.

- Lehetséges lenne…? Talán még nincs minden veszve, talán még van esély az ő számára is. - Ajkuk lassan közeledett egymáshoz, végül összeért. Tia - a sebről megfeledkezve - a férfi vállára tette a kezét. Lucius karja lassan a dereka köré fonódott, és Tia érezte, amint az a furcsa bizsergető érzés ismét erőt vesz rajta, majd az egész testét forróság önti el. Nem ellenkezett, hiszen ha igaz, amit a férfi mondott, pár nap múlva úgysem emlékszik erre az egészre. Hagyta, hogy ösztönei magával ragadják. Már az első alkalommal is igen nehezére esett gátat szabnia rátörő érzéseinek. Hosszú percekig tartott gyengéd, de annál szenvedélyesebb csókjuk. Ahogy ajkuk szétvált, pillantása a férfi vállára esett, ahonnan addigra eltűnt a vágás. A mágus követte az ő tekintetét, és elképedve szemlélte az eredményt. Úgy érezte, hatalmas kő esett le a szívéről, mert végre bebizonyosodott az, amit csak titkon mert remélni, és ami miatt azóta az este óta emésztette magát.

- Ez azt jelenti, hogy te… - De meglátva a nő rémült arcát, torkán akadt a szó. Tia zavarában nem tudott mit tenni, hátrébb lépett, majd el akart szaladni, de Lucius ezúttal gyorsabb volt nála, és megfogta a karját. - Ne, most nem engedem, hogy csak úgy elszaladj! – Visszahúzta magához, egészen közel fedetlen mellkasához, de látva Tia könnyes szemeit, értetlenül nézett rá. – Ugyan már, nincs semmi baj… - próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. Elszokott már az efféle szavaktól és helyzetektől, ezért most esetlennek és tehetetlennek érezte magát.

- Még hogy semmi baj? Én… szörnyeteg vagyok! – bökte ki a nő elfúló hangon.

- Hogy micsoda? Tia, hogy gondolhatod ezt? Hisz ez egy áldás. A legtisztább, évszázadok óta aranyvérű varázslók között is ritka az, ha valaki érintéssel gyógyít, csupán nagyon keveseknek adatik meg ez a képesség. Legalább 200 éve nem hallott a Varázsvilág sem olyan boszorkányról vagy varázslóról, aki birtokolta volna ezt az erőt. Hidd el, ez nem rossz. Holnap első dolgom lesz tájékoztatni a bizottságot, így biztos megváltoztatják döntésüket.

a

Luciusnak igaza lett. Miután másnap részletesen beszámolt mind a támadásról, mind pedig az utána történtekről (itt természetesen nem volt annyira részletekbe menő az elbeszélése), a bizottság is belátta, hogy döntése nem helytálló. Persze hosszasan boncolgatták a kérdést, hogy vajon minek a hatására és miért csak most mutatkozott meg a nő ereje, de ők is belátták, hogy bizony ilyen képesség birtokában nem hogy varázsló mivolta, hanem származása sem kétséges. Felajánlották, hogy amennyiben Mr. Malfoy nem kívánja tovább vendégül látni, átköltözhet egy igen jól őrzött minisztériumi épületbe, de Lucius határozottan elutasította ezt a javaslatot.

- Ez esetben viszont kötelességem felhívni a figyelmét arra, hogy a kisasszony saját biztonsága érdekében, bizonytalan ideig nem hagyhatja el a Malfoy-házat. Kizárólag sürgős esetben tehet kivételt, de nem mehet egyedül – rendelkezett a bizottság vezetője.

- Köszönöm, Miniszter úr. Közlöm a hölggyel a döntésüket.

a

Az ódon, elhagyatott Denem-házban koránt sem volt ennyire örömteli a hangulat.

- Nyílt támadás London központjában?! – üvöltött a Nagyúr magából kikelve vékony, ám annál félelmetesebb hangján. – Mégis hogy képzeltétek?! Rám akarjátok hozni az aurorokat? Halljam, kinek a „zseniális” ötlete volt ez? – Az előtte térdelő három csuklyás alak közül a jobb szélső felemelkedett.

- Tudhattam volna, Monstró – húzta kegyetlen mosolyra a száját. – Crucio! – Suhintott a pálcájával, s a nagydarab csuklyás férfi felüvöltött fájdalmában. A többiek lehajtott fejjel, rezdületlen arccal hallgatták társuk szenvedését, melyet uruk eszelős nevetése még borzasztóbbá tett. Újabb suhintás, és az üvöltés abbamaradt. A nagydarab mágus ura lábai előtt hevert, és egész testében remegett.

A középen térdelő halálfaló levette maszkját, csuklyáját hátradobta, és halkan, de annál magabiztosabban emelkedett szólásra.

- Nagyuram, hidd el, ha...

- Csendet Bellatrix! Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra!

- De Nagyúr! Ha szólnánk a többi halálfalónak, sokkal egyszerűbben elintézhetnénk a nőt! Lucius hű szolgálód évtizedek óta. Miből gondolod, hogy nem segítene? Biztos forrásból tudjuk, hogy nem önszántából pátyolgatja a nőt, és mivel az csak egy mugli…

- Hogy merészeled felülbírálni a döntéseimet?! Hogy merészeled egyáltalán kétségbe vonni a szavaimat? Azt hiszed, nekem jó érzés azt látni, amint leghűségesebb szolgám egy nő miatt hanyagolja kötelességét?

- De hiszen nem is szólítottad már jó ideje! Hogyan hanyagolhatná el a kötelességét, ha azt sem tudja, hogy életben vagy?

- Bella! – Intette csendre a dühös boszorkányt. – Azt hiszem, nem fogalmaztam elég érthetően. Soha ne kételkedj bennem! Hiszen te is tudod, tőled sokkal fontosabb bizalmasaimat is megöltem már. - A férfi hangja rideg, magabiztos, és félelmetes volt, ahogy a fekete hajú, markáns arcú nőhöz szólt, aki ezúttal szinte alig hallhatóan szólalt meg:

- Bocsáss meg Uram, elragadtattam magam – hajolt meg mélyen.

- Mindazonáltal még erősödnöm kell, mielőtt szólítom híveimet, és ehhez szükségem van mind a nőre, mind pedig Luciusra. Amint elég erős leszek, megteszem. Összehívom társaitokat, hogy egyszer, s mindenkorra megtisztítsuk a varázsló társadalmat a söpredéktől.

- Értem, uram. És hogyan akarod véghezvinni majd a tervet a nővel?

- Egyelőre sehogy. Kövessétek, bárhová is megy. Tudni akarom, hogy kivel találkozik, és mit csinál. Álljatok lesben, és várjátok a megfelelő alkalmat. Csak semmi meggondolatlan akció. Nem akarom, hogy bárki is megneszelje, hogy készülök a visszatérésre. Ezért sem szólíthatom idő előtt a híveimet. Bizonyára elég nagy feltűnést keltene, ha minden egykori halálfalónak hirtelen dolga akadna. Épp elég gondom van most az unokahúgommal.

- Az egy mocskos áruló! Nem értem, miért vesződsz vele, Nagyúr! Hisz megtagadott téged, a tanaidat, beállt azok közé, akik a vesztedet akarják! – A fekete hajú boszorkány magából kikelve, hisztérikusan próbálta győzködni urát.

- Bella! Ne ellenkezz! Vissza fog térni hozzánk. Hidd el nekem. Ismerem. De ha gondjaink lesznek vele, te részesülhetsz abban a kiváltságban, hogy végezhetsz vele.

- Ohh, Nagyúr! Megtisztelsz bizalmaddal! – Bellatrix szemébe könnyek szöktek a meghatottságtól, amiért a Sötét Nagyúr ilyen kegyben részesítette. Büszkén húzta ki magát két társa mellett. Soha nem tagadta beteges vonzalmát Voldemort iránt, és cseppet sem érdekelte, hogy törvényes férjének mi erről a véleménye.

- Remek. Most pedig takarodjatok a szemem elől! - A három halálfaló hatalmas fekete köddel tűnt el, magára hagyva a Sötét Nagyurat, aki kényelmesen elhelyezkedett hatalmas trónján.

- Erős, meg kell hagyni. De elég erős ahhoz, hogy szembe szálljon velem? Meglátjuk. Ha Bellatrix nem tudja megölni, kénytelen leszek én megtenni, még ha a saját véremről is van szó.  Pedig kivételes képességű boszorka. Sajnálnám.

a

Bellatrix alig tucatnyi társával együtt ült egy óriási teremben. Magabiztosan nézett végig a halálfalókon, de még soha nem volt ennyire bizonytalan a végső csata kimenetelével kapcsolatban. Esze ágában sem volt megkérdőjelezni Ura tervét, de nem látta értelmét, hogy miért lehet annyira fontos az a nő. Mi olyat tudhat egy mugli, amit ő nem tudna megadni? Addig az éjszakáig azt se tudták, hogy a házban rajtuk kívül más is tartózkodik. Vajon mi lehet az, amit ennyire titkol előlük a Nagyúr?

Ugyanakkor érezte, hogy ha nem szerzik meg Voldemort unokahúgát, nem lesz esélyük megölni a nőt. Feltéve, hogy ez a terve vele. De vajon meddig képes elmenni a Nagyúr e cél érdekében...?