A nap vidáman ragyogta be a Roxfort környékét. Sok diák kihasználva a tavasszal járó jó időt, óráik előtt a parkban vagy a tóparton töltötte idejét. Egyre több fiatal párt lehetett látni az iskola parkjában sétálni, és még a tanárok is rávették magukat, hogy napfürdőt vegyenek. Ám Katie-nek mostanában ez sem segített. Reggeli rosszullétekkel küszködött, és mint már oly gyakran az elmúlt hetekben, most is hányással kezdte a napot. Szinte már nevetségesnek érezte, hogy egy jól képzett aurort, aki annyi sötét varázslóval nézett már farkasszemet, ennyire legyengít egy kis influenza. Madam Pompfrey-hoz azonban még nem ment el. Mindig az utolsó pillanatig halogatta a látogatást az orvosoknál, és most sem tett másként. De ez a mai rosszullét túltett minden eddigin. Végül felvett egy farmert, egy bő pólót, egy sportcipőt, és a gyengélkedő felé vette az irányt. Ahogy belépett, és megcsapta az orrát a fertőtlenítő szaga, arca elsápadt, és rögtön megszabadult gyomrának csekély tartalmától.

- Az első néhány hónap ilyen - lépett oda hozzá Madam Pompfrey, s együttérzően szorította meg a vállát.

- Miről beszél, Poppy?

- Ugyan, igazán nem kell előttem titkolózni – suttogott bizalmaskodva a javasasszony, ezzel még jobban összezavarva Katie-t.

- Titkolni? Na de mégis mit?

- A terhesség...

- Miről beszél? Hogy lehetnék terhes?

- Ugyan, professzor, reméltem, hogy a harmincas éveire már rájött, hogyan esik teherbe egy nő, és nem nekem kell felvilágosítást adnom a dologról. – Katie teljesen elsápadt, mikor tudatosult benne, hogy azon az éjszakán, amikor Perselus és ő szeretkeztek, nem használtak semmilyen védekezési módot. Ahogy ez a felismerés eljutott tudatáig, zavartan motyogott pár szót, majd sietve távozott a gyengélkedőről.

Most, hogy tudta, mi az oka rosszulléteinek, elkezdte magát megvizsgálni a tükörben.

- Hány hét telt el azóta? Tíz? Az alig két hónap. És máris híztam. Mi lesz így velem a kilencedik hónapra? Te jó ég. Erről nem szabad tudnia senkinek. – Átvette bő pólóját egy fekete ingre, sportcipőjét egy tűsarkú félcipőre, magára terítette talárját, és szorongva indult el első órájára. Tudta, hogy késni fog. Néhány hete kezdődtek el a késések nála, amikor egyre rosszabbul érezte magát... A terembe lépve megtorpant, ugyanis egyszerre húsz meglepett tekintet szegeződött rá.

- Mi a gond? – kérdezte a szokatlanul csendes társaságtól.

- Tanárnő, jól érzi magát? – kérdezte Hermione aggódva.

- Persze, Miss Granger, semmi bajom.

- Biztos? Mert...

- Miss Granger, kérem, ne kezdjen el akadékoskodni, mert amint látja, igen rossz passzban vagyok, és jelen állapotomban nem igazán tudom értékelni túlbuzgó aggodalmát. – A nő rideg szavai olyanok voltak Hermionénak, mint két hatalmas pofon. Szemeiben könnycseppek gyűltek. A többiek is meglepődtek a tanárnő viselkedésén, s jobbnak látták, ha az óra hátralevő részében szófogadóan követik utasításait. Hermione egész órán szokatlanul csendes volt. Néha látta szeme sarkából, hogy Draco ránéz. Az óra vége előtt egy papírfecni repült a padjára. Mikor meglátta az ismerős, szálkás betűket, megdobbant a szíve.

Találkozzunk óra után a Tiltott Rengeteg melletti a parton.

                                                                                              D.

Oldalra fordította fejét, és alig észrevehetően bólintott Draco felé, aki egy félmosollyal nyugtázta a lány válaszát.

a

Hermione lassan ballagott a rengeteg felé, és közben folyton hátra, és oldalra pillantgatott, nem követi-e őt valaki. Vetett még egy utolsó pillantást hátra, majd belépett a sűrű ágak által takart kis tisztásra. Leült az egyetlen padra, ami ott van, és várt. Kisvártatva megjelent barátja is, s ő azonnal a karjaiba vetette magát.

- Ugyan, Hermione. Ne vedd így a lelkedre, hisz nem mondott semmi rosszat. Piton óráin ennél százszor többet és rosszabbat kell elviselned.

- De ő nem Piton! Egyetlen házzal sem kivételezik, és mindig igazságosan bánt velünk. De most… Mendoza professzor teljesen kibújt a saját bőréből. Még sohasem láttam ennyire nyúzottnak, nem beszélve arról, hogy az utóbbi időkben folyamatosan késik az óráinkról. Én... én meg merem kockáztatni, hogy valami történt vele. Valami baja van.

- Dehogy, csak képzelődsz. Biztos bal lábbal kelt ma reggel. Mi baja lehetne? Hacsak nem az, hogy összejött Pitonnal. Az tényleg olyan lenne, mint egy átok – próbálta Draco elviccelni a dolgot, s ezzel sikerült is egy halvány mosolyt csalnia Hermione arcára. – Látod, ezt már szeretem. És most inkább beszéljünk rólunk. Már hiányzott ez a hely. Rég voltunk itt.

- Igen. A baleseted óta óvatosabbnak kell lennünk.

- Nem is mesélted, hogy sikerült leráznod a kíváncsiskodókat.

- Ó, csak annyit mondtam, hogy el akartad kérni a számmisztika házit, és már szinte senkit sem érdekelt a téma.

- Ejnye, Granger. Hazudni nem szép dolog… - rázta Draco rosszallóan a fejét.

- De persze Harry-ékkel nehezebb volt elhitetni mindezt  – folytatta a lány, tudomást sem véve Draco előbbi megjegyzéséről.

- Mi? Ki sem néztem Potterből, hogy az orránál tovább képes látni, Weasley meg…

- Nem. Teljesen másra gondolnak. A legújabb összeesküvés elméletük szerint a büntetőmunka alatt valamilyen bájitalt itattál velem, vagy egyenesen az Imperiót küldted rám.

- Jellemző – legyintett lemondóan a fiú.

- Komolyan, néha én is csodálkozom azon, hogy lehetnek ennyire ostobák – kuncogott Hermione.

- Látod-látod… én mindig mondtam, de te nem hittél nekem - nevetett most már Draco is, majd témát váltott. - Mi lenne, ha gyakrabban lépnénk le a barátainktól?

- Draco, neked nincsenek is barátaid! – nevetett fel Hermione, mire Draco tettetett sértődöttséggel megszólalt.

- Ezt még megbánod! Így vérig sérteni... Azt mondod, senki nem akar velem barátkozni?

- Azt, Malfoy. Egy beképzelt, senkiházi vagy.

- Ó, te számító liba!

- Hogy mi? Te tudsz ilyeneket?

- Miért ne tudnék?

- Azt hittem, az ilyen kifejezéseket csak muglik használják.

- Rosszul hitted. – Mindketten nevettek. Hermione odabújt Draco mellkasához, és megszólalt halkan.

- Olyan jó veled lenni. Draco, ígérd meg, hogy soha nem hagysz el, csak ha már nem fogsz szeretni. Ha tényleg elmúltak az érzéseid.

- Nem fognak elmúlni.

- Ígérd meg.

- Megígérem.

- Köszönöm. És én is ígérem. – Egy csókkal pecsételték meg fogadalmukat. Egy ideig némán nézték a tó csendes vizét, majd Draco sóhajtott fel alig észrevehetően.

- Még mindig semmi? – kérdezte tőle Hermione. Pontosan tudta, mi aggasztja a fiút.

- Semmi.

- Ugyan, Draco, majd csak megenyhül az apád…

- Nem, nem az a baj… vagyis nem csak az. Ha apám egy ilyen apróság miatt így kiakad, már előre félek, hogy akkor mit fog szólni, ha megtudja, hogy mi…

- Ezen majd ráérünk akkor gondolkodni. Most különben is mással van elfoglalva, vagy nem?

- De – mosolyodott el halványan Draco. – Remélem, most az egyszer képes lesz félretenni a büszkeségét.

a

A wiltshire-i kúriában a hangulat teljesen nyugodt volt. Miután lecsillapodtak a baleset által kiváltott kedélyek, Lucius felajánlotta Tiának könyvtárát, hogy csökkentse a bezártság okozta kellemetlenséget. Míg Lucius napközben hivatalos kötelezettségeinek tett eleget, addig Tia a könyvtárban keresgélt. Kezdetben céltalanul nézelődött, beleolvasott a Roxfort Történetébe, jobban megismerte a házakat, majd talált néhány érdekes könyvet, mely különféle ráolvasásokat, átkokat és ellenátkokat tartalmazott. Az idő így sokkal gyorsabban telt. Esténként felületes beszélgetéseket folytattak azokról a témákról, amikről Tia olvasott, Lucius itt-ott tett néhány kiegészítést, ajánlott más könyveket, de egyikőjük sem beszélt a közelmúltban kettejük között történtekről. Mindketten úgy látták jónak, ha elsiklanak efölött, s nem bojgatják fölöslegesen ezt a témát.

Egyik nap épp a reggelijüket fogyaszották, mikor Lucius váratlan ötlettel állt elő.

- Tia, azt hiszem, itt az ideje, hogy vegyünk neked egy varázspálcát. – Látva a nő meglepetését még hozzátette: - Még ma.

Az Abszol út varázslatos forgataga ámulatba ejtette Tiát, s csodálkozva nézegette a boltok kirakatait. Örömét kicsit beárnyékolta az a tény, hogy minden az újdonság erejével hat rá, és semmire sem emlékszik. Pedig egy ilyen helyet nem lehet csak úgy elfelejteni.

Megérkeztek Ollivander pálcakészítőjéhez. A boltba lépve egy öreg úr mosolyogva pillantott ki a hatalmas polcok mögül, ám mikor meglátta őket, mosolya eltűnt az arcáról. Sietősen lépdelt látogatói felé. Láthatóan fenntartásai voltak újonnan érkezett vendégeivel szemben. Miután Lucius elmondta, miért jöttek, neki állt a keresgélésnek. Közel három órás próbálkozás után sikerült rátalálniuk a megfelelő pálcára: 9 hüvelykes rózsafa pálca sárkányszívizomhúr maggal.

- Hm, igen különös… különös és ritka párosítás – töprengett az öreg, s közben szemeivel méregette a nőt. Lucius kifizette a pálcát, majd előre ment.

- Bocsásson meg uram, de azt hallottam, hogy maga emlékszik minden eladott pálcára, és azok tulajdonosára is – szólalt meg Tia bátortalanul, miután meggyőződött róla, hogy Lucius hallótávolságon kívül van. Ollivandert meglepte közvetlensége. Nem ilyen nőt képzelt el egy Malfoy mellé.

- Igen, jól hallotta, kisasszony – helyeselt komótosan bólogatva, miközben a pálcát csomagolta be.

- Lehet, hogy buta kérdés, de… - Tia kicsit habozott, mielőtt folytatta volna, s szinte suttogva beszélt - nem emlékszik véletlenül rám?

- Mégis miféle kérdés ez? - Az öreg úr azt hitte, hogy a nő a bolondját akarja járatni vele, de látva Tia szemeiben az őszinte elszántságot, meggondolta magát. Pláne, hogy egy pillanatra mintha felvillant volna egy emlékkép a múltból, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan foszlott is semmivé, s akármennyire is próbált újból emlékezni, nem ment. – Nem. Sajnálom, de nem emlékszem magára – rázta meg Ollivander a fejét.

- Mindegy – sóhajott Tia csalódottan. – Azért köszönöm. – Rámosolygott az öreg úrra, majd csatlakozott az ajtóban már türelmetlenül toporgó Luciushoz.

Visszatérve a kúriába Tia ismét bevette magát a könyvtárba, és újra keresgélni kezdett, hátha ma végre talál valamit a magafajta gyógyítókról, de be kellett látnia, hogy Lucius könyvtára ilyen téren eléggé hiányos. Órákon keresztül nézelődött, de semmit sem talált, így végső elkeseredéségében varázslatokat kezdett el tanulni. A nap végére teljesen kimerült, így nem is csoda, hogy a könyvek fölött nyomta el az álom.

Már későre járt, mikor a könyvtár ajta halkan kitárult, s Lucius lépett be rajta. Megpillantva a fotelban alvó nőt óvatosan közelebb ment hozzá, s egy takarót elővarázsolva betakarta őt. Már indult is volna kifelé, mikor az asztalra nézve megpillantotta Tia jegyzetein a saját nevét. Lassan nyúlt a papírok után, nehogy felébressze békésen szunyókáló vendégét, ám amint ujjaival megérintette a lapokat, Tia felriadt álmából.

- Mi történt? – kérdezte álmosan pislogva.

- Semmi, csak elaludtál.

- Oh… - fújta ki a levegőt, majd tekintete a faliórára vándorolt. – Már ennyi az idő? Miért nem keltettél fel?

- Nem akartalak – nézett végig a nőn, majd tekintete ismét  a lapokra siklott, ezért témát váltott. – Látom, jegyzeteltél – nyúlt a papírok után.

- Csak firkálgattam, semmi különös… - próbálta Tia zavartan elrejteni azokat

- Ugyan… - Lucius ujjai Tia kezére fonódtak, s tekintetét a nőébe furta. Pár pillanatig csak némán nézték így egymást, majd Lucius lassan kezdte közelíteni ajkait a nőéhez.

- Biztos, hogy ezt akarod? – suttogta Tia alig hallhatóan, miközben megbabonázva nézett a szőke mágus szemeibe. Válasz helyett azonban Lucius egyszerűen megcsókolta őt. Kezdetben bizonytalanul ízlelgették egymás ajkait, s ahogy szaladt az idő, úgy vált csókjuk is egyre szenvedélyesebbé. Lucius kezei kis idő múlva felfedező útra indultak Tia testén. Válaszul Tia lassan elkezdte kigombolni a szőke mágus ingét, majd lecsúsztatta az izmos vállakon. Az ing nesztelenül hullott a földre. Vágytól csillogó szemekkel néztek egymásra, majd Tia tekintete megakadt a mágus bal alkarján lévő alakzaton. Felemelte kezét, hogy végig simítson rajta, de amint hozzáért, különös érzés járta át a testét, majd egy kép villant be a fejében: két csuklyás alak egy kopasz, csúszómászó szerű férfi előtt térdelt, miközben ő egy harmadikat kínzott. A kínt ugyanolyan erősen érezte, mintha őt átkoznák, és még mielőtt el tudott volna húzódni Luciustól, a karjaiba ájult.