A Hold fénye beragyogta a roxforti tavat, és annak környékét. Az egész kastélyban csend honolt, csak a baglyok huhogását lehetett néha hallani. A kastély egyetlen részén, ahová semmilyen természetes fény nem jutott le, a pincében egy nő magányosan feküdt ágyában, és aludt.
Csodás álma volt. Két gyönyörű, hamvas bőrű, fekete hajú, és zöld szemű gyermek szaladt felé, és egy férfi felé, aki nem volt más, mint Perselus Piton. Nevetve kapták ölükbe a lurkókat, és kézenfogva indultak el egy ódon kastély felé. Látta, hogy mozog a szájuk, de nem értette, miről beszélnek. Végül mikor beértek a hatalmas szalonba, és a két kisgyereket letették, forró csókban egyesültek ajkaik.
És ekkor hirtelen megváltozott a kép. Nagybátyját látta, amint egy hatalmas trónuson ül, és hozzá beszél.
- Katherine, Katherine, Katherine... rég találkoztunk. Hány éve is már…? Tudod, eléggé a szívemre vettem, hogy csak úgy se szó, se beszéd eltűntél. Mondd csak, miért hagytál el akkor? Fényes jövő állt előtted az oldalamon, te voltál a legígéretesebb halálfaló-jelöltem. Megtudhatnám tehát az okát, amiért elpártoltál tőlem?... Ne, ne is válaszolj. Hagyjuk a múltat. S hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, hajlandó vagyok elnézni neked ezt az apró botlást, cserébe csupán annyit kérek, hogy csatlakozz újra hozzám. – Alig mondta ezt ki, már el is tűnt.

Katie szörnyű rosszkedvvel ébredt fel. Nagybátyja éjszakai látogatása váratlanul érte, és kellőképpen felzaklatta. Tudta, hogy amit éjjel látott, az nem csak egy álom volt, s az a tény, hogy Voldemort esetleg mégis visszatérhet, szörnyen nyugtalanította. Bár továbbra is tartotta a kapcsolatot régi kollégáival, úgy tűnt, a Minisztérium mindebből semmit sem érzékel. Az elmúlt hónapok eseményeit végiggondolva azonban rengeteg olyan jelet talált, melyek a saját elgondolását támasztják alá. Úgy érezte, mindenképpen beszélnie kell erről valakivel, aki nem olyan elfogult a Minisztérium állításaival szemben, ezért úgy döntött, hogy reggeli után, még a szokásos tanári értekezlet előtt beszél az igazgatóval.

- Á, jó napot, Katherine – mosolygott Dumbledore íróasztala mögül. – Kerüljön beljebb. Citromport? – nyújtott oda egy tasakokkal teli dobozkát.
- Nem, köszönöm – hárított Katie, miközben helyet foglalt.
- Kicsit korábban érkezett – bontott fel egy adag cukorkát az igazgató. - Netán beszélni szeretne velem valamiről?
- Igazgató úr, bizonyára hallotta, és talán emlékszik még rá, hogy fiatalkoromban szörnyű dolgokat tettem – kezdett bele színvallásába a nő idegesen -, de higgye el nekem, megbántam.
- Igen, jól emlékszem azokra az időkre – komorodott el Dumbledore arca. - De miért mondja ezt nekem? Csak nem történt valami baj?
- Tom… vagyis a nagybátyám az éjjel meglátogatott álmomban.
- Álmodott róla?
- Nem álom volt. Álmodtam, de egészen másról, egy idilli... – nem folytatta, mert érezte, ahogy arcába szökik a vér, és elpirul.
- Értem. Szóval az álmát szakította félbe ez a kedves látogató?
- Igen.
- És mondott valami érdekességet esetleg?
- Megkért, hogy álljak át hozzá, és megbocsátja hűtlenségemet.
- Még valamit?
- Nem mondott semmit, de uram... én félek.
- Ne aggódjon, Katie. Higgye el, ha ok lenne az aggodalomra, én lennék az első, aki segítene önnek. De a Minisztérium egyelőre nem észlelt még semmit, mint ahogy a Rend sem.
- De ha...
- Nézze, kisasszony, ha bármi gyanúsat veszünk észre, elsők között értesítjük.
- Igazgató úr, miért van az, hogy mindig a szavamba vág? – tette fel a kérdést a nő mosolyogva.
- A szokás hatalma. Nézze el nekem.
- Ugyan – nevetett fel Katie, ám hangja idegesen csengett. – Most viszont mennem kell. Köszönöm a segítséget, igazgató úr.
- Ugyan, nincs mit – mosolygott az öreg varázsló, majd búcsút intett a távozó hölgynek.

Katie elgondolkodva lépkedett szobája felé, ám hirtelen nekiütközött egy hatalmas feketeségnek. Ahogy ez megtörtént, egyensúlyát vesztette, és fenékre is huppant volna, ha „akadálya” nem tartja meg erős kezeivel. Felemelte a fejét, és egy félig ijedt tekintetet látott maga előtt. Kibontakozott a férfi öleléséből, és továbbment, de az nem hagyta magára.
- Mi történt, Katie?
- Semmi – válaszolt mogorván.
- Miért érzem, hogy ok nélkül gorombáskodsz velem? – A nő hirtelen megállt, majd szembe fordult a férfival, aki tovább folytatta. - Lehet, hogy túl sok időt töltesz velem? – nevetett, de Katie egyetlen pillantásával elnémította, majd tovább akart menni, Perselus azonban nem tágított. - Mi történt, mondd el. Talán tudok segíteni.
- Talán – enyhült a hangja, de némi dühöt még mindig lehetett érezni benne. - Voldemort éjjel a fejemben járt.
- Ó - csak ennyi telt a férfitől. Mikor felfogta a nő mondatának valódi értelmét, bevezette szobájába, és magukra zárta az ajtót. Leültek egymással szemben, és közben hallgatta kollégája beszámolóját.
- Én is ezt mondtam, mikor tudatosult bennem, hogy mit kér.
- És mi volt az?
- Magának akar. Azt akarja, térjek vissza hozzá, és mindent meg fog bocsátani, amit ellene tettem.
- Hát ez meglepő. Ajánlatot tett?
- Nem ajánlatnak nevezném, hanem inkább parancsnak. Hisz tudod, ő soha nem kér, vagy ajánl. Ő parancsol, utasít, és ha kell, elvesz.
- Ez igaz. És, Dumbledore-nak szóltál már?
- Persze. De azt mondja, hogy a Minisztérium semmit nem észlelt még abból, hogy vissza akarna térni Voldemort.
- És te nem hiszel neki.
- Nem azzal van a gond, hogy nem hiszek neki. Hanem egyszerűen nem értem, mi is az oka, hogy ennyire bízik abban, hogy a Minisztérium értesíteni fog minket, ha megtudnak valamit róla.
- Majd meglátjuk, mit hoznak ki ebből. – Csendben állt a nővel szemben, majd vonakodva, de megszólalt: - Aggasztó ez az egész helyzet. A Sötét Jegy is egyre láthatóbb, de eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Azt hiszem, ideje erről beszélni másokkal is.
- Felesleges. Ki törődne vele? Láthatóan csak minket érdekel, mit tesz az az elmebeteg állat.
- Igen, ez is igaz.
- És ha már így összefutottunk, akkor szeretném, ha holnap a vizsgák után bejönnél hozzám. Tiának igen furcsa látomása volt, melynek központi témája természetesen „hőn szeretett” nagybátyám, és hűséges csatlósai. És ne gyere, kérlek azzal, hogy valami halaszthatatlan dolgod van – folytatta emeltebb hangon, mert látta, hogy a férfi szólásra nyitja a száját.
- Azt hiszem, most te vagy az, aki nem hallgatja meg a másikat – húzta el gúnyosan Piton a száját. – Tudok a nő látomásáról. Lucius áthívott magához aznap este, és elmondta, mi történt. Szörnyű állapotba került, jó néhány erősítő bájitalt kellett belediktálni, mire csillapodtak a fájdalmai, és… - Mondatát azonban nem fejezte be. Arca furcsán komor lett, majd összpontosított, mintha kutatna az emlékei között. Gondolataiból Katie zökkentette ki.
- Perselus?
- Mi?
- Mit akartál még mondani?
- Nem tudom… - rázta meg a fejét. – Csak ez az egész… valahonnan olyan ismerős. Mintha egyszer már megtörtént volna.
- Bizonyára számtalanszor segítettél már mind a gyengélkedőn, mind pedig a Nagyúr szolgálatában eltöltött idő alatt hasonló sorsra jutottakon.
- Nem tudom. Talán.
- Ezt is kibeszéltük. Még egy kérdésem lenne. Be kell mennem a vizsgákra felügyelőnek, vagy nem?
- Attól függ. Hogy érzed magad? – A férfi kutakodó pillantása egy pillanatra megrémítette a nőt, de mikor folytatta mondandóját, megkönnyebbült. - Nem vagy nagyon fáradt? Vagy az, hogy változott a helyzet a Nagyurat illetően, nem zavar a munkádban?
- Nem, teljes mértékben tudok koncentrálni.
- Rendben, akkor gyere be.
- Jó.
- Most viszont nekem lenne egy kérdésem. Miért vagy ilyen furcsa mostanában? Sápadtabb, és mogorvább vagy, mint általában.
- Semmi bajom nincs, Perselus. Ne aggódj. Bár, ahogy téged ismerlek, aligha aggódásnak lehet ezt nevezni. Inkább számításnak, mert ha én meghalok, tiéd lehet az állás – nevetett fel Katie, de Perselus fagyos arckifejezése megdöbbentette.
- Azt hiszed, fontosabb az az átkozott állás nálad? Mert ha igen, akkor rosszul hitted! Nem tudom, hogy te kivel töltötted az utóbbi idődet, de hogy nem velem, az is biztos. Különben nem feltételeznél ilyet rólam.
- Ácsi-ácsi-ácsi! – vágott Katie türelmetlenül a férfi szavába. - Most akkor hogy is van ez? Én vagyok mogorvább, mint általában? Mert ha igen, akkor te is adhatsz magyarázatot a viselkedésedre. Tudod, nekem okom van a hangulatváltozásaimra, de neked aligha van ugyanolyan nyomós okod.
- Ezen nincs mit megmagyarázni.
- Jó, rendben – indult el az ajtóhoz, majd még mielőtt kilépett volna, visszafordult. - Vegyél be valami nyugtatót, mert ha így folytatod, nem látsz többet. – A választ meg sem várva kiment.

*

- Á, ez a sok tanulás teljesen kikészít – csapta be türelmetlenül a könyvét Hermione.
- Szerencsére holnap lesz az utolsó vizsga – nyújtózott nagyot mellette Draco. - Találkozhatnánk a bájitaltan után itt, a helyünkön.
- Persze. Jól fog esni végre egy kis kikapcsolódás – sóhajtott fel Hermione.
- Milyen kikapcsolódásra gondolsz? – csillantak fel Draco szemei ravaszul.
- Nem olyanra, amilyenre te. Pihenni akarok. Akármennyire is szeretnéd, hogy történjen valami olyan, nem fog összejönni – nevetett, majd felállt volna, de Draco elkapta a kezét, s visszahúzta magához, majd lágy csókot lehet a lány ajkaira. - Most megyek ahhoz a két ütődötthöz, nehogy gyanakodjanak – suttogta elhaló hangon Hermione.
- Biztos? – mosolygott a fiú, majd ismét megcsókolta a lányt.
- Igen, tényleg mennem kell – szólalt meg a griffendéles, mikor végre sikerült kibontakoznia Draco öleléséből.
- Oké. Szia.
- Szia. – A lány elment onnan, magára hagyva az újra a könyvei fölé görnyedő fiút.

*

Távol a kastélytól, a wiltshire-i Malfoy-kúriában ismét nyomott hangulat uralkodott. Tia továbbra is kerülte Lucius társaságát, s ideje nagy részét a könyvtárban töltötte. Még a közös étkezéseket is kihagyta. A szőke mágus ezt megelégelve rontott be a könyvtárba. Tia az ablakpárkányon ülve, könyvekkel az ölében, gondolataiba mélyedve bámult kifelé. A hirtelen támadt hangzavar kizökkentette gondolataiból, de tekintetét továbbra is a tájon nyugtatta.

- Remélem, kiverted már a fejedből azt az ostobaságot – támadt neki Lucius a nőnek.
- Nem – felelt az nyugodtan, és pillantása az ölében lévő könyvre siklott. - Feltett szándékom, hogy elmegyek, akár tetszik neked, akár nem. Nem kell az engedélyed. Nélküled is eltalálok… ne aggódj - Lucius dühösen kikapta a könyvet, és messzire hajította, majd megragadta a nő derekát, s szorosan magához húzta.
- Csak hogy tudd – szólt vészjóslóan hűvös hangon -, én nem aggódom érted. De Minisztérium az én felügyeletemre bízott.
- Épp ezért gyere velem, hogy ne kerüljek veszélybe, és ne magad okolhasd, ha bajom esik.
- Mintha olyan nagy trauma lenne számomra – villantott egy gonosz mosolyt a férfi, ami még ellenállhatatlanabbá tette. Tia egyik szemöldökét felhúzva nézte a szőke mágust, aki végül száját húzva, de beleegyezett. – Rendben, elkísérlek… De sokba fog ez neked kerülni – húzta magához még közelebb a nőt.
- Igen, biztosan – nevetett Tia -, de nem szokásom látatlanban, előre fizetni. – Arca gonosz mosolyra húzódott, és meglepve látta, hogy Lucius arcán is hasonló vigyor terül szét.
- Ügyes – jegyezte meg a szőke mágus elismerően, s engedett a nő szorításából. - Holnap elmegyünk a Roxfortba. De ha bármi gyanúsat észlelek, azonnal haza jövünk.
- Rendben - zárták le a témát. Lucius kiment, Tia pedig elégedetten sóhajtott fel. Szemei égtek, fáradtnak érezte magát. Eldöntötte, kicsit lehunyja szemeit, és bár nem akart elaludni, pár perccel később mégis elnyomta az álom.