Miután Lucius elküldte fiát, és annak barátnőjét, a maszkot a kezében tartva gondolkodni kezdett.

Most már biztos, hogy halálfalók akarják kézre keríteni. De miért? És miért pont most? Nem. Ők nem kezdenének csak úgy magánakciókba, hacsak nem… Visszatért. De miért kell neki ennyire Tia? Meg akarja ölni, vagy csak szüksége van egy gyógyítóra? De hát arra ott van Perselus. Akármilyen bájitalt meg tud főzni, míg a gyógyítónak csak akkor tudja hasznát venni, ha az önszántából segít neki… és Tiát ismerve, kötve hiszem, hogy ezt megtenné…

Gondolataiból a bal karjába nyilalló ismerős fájdalom térítette magához. Bármi is történt, azt hamarosan megtudja. Hát elhagyta a Roxfort területét, majd dehoppanált.

*

Tia egy sötét, hideg szoba kemény padlóján tért először magához. Szemei lassan szoktak hozzá a szobában uralkodó sötétséghez, feje pedig iszonyatosan lüktetett a rá mért ütés következtében. Megpróbált visszaemlékezni, mi is történt vele, ám gondolatai még igen kuszák voltak. Hamarosan léptek zaja ütötte meg fülét, majd az ajtó nyikorogva feltárult. A folyosóról hirtelen beáramló erős fény zavarta szemét, ezért karját védekezően maga elé emelte. Csak ekkor vette észre, hogy azt több helyen is kisebb-nagyobb horzsolások borítják. Bizonyára nem adta olyan könnyen magát, és remélte, hogy támadói sem úszták meg teljesen ép bőrrel.

- Nocsak, nocsak… hát újra találkozunk – szólította meg egy hűvös hang. Lejjebb eresztette karját, hogy lássa, ki az, aki beszél hozzá, de képtelen volt kivenni az ismeretlen alak körvonalait.

Az mintha csak megérezte volna, mit szeretne a nő, ujjaival csettintett egyet, mire a szobában lévő fáklyák mind meggyulladtak. Tia lélegzete elakadt, mikor meglátta, ki áll előtte: a rémálmaiból már jól ismert alak; maga Voldemort.

- Tudod, igen sok kellemetlenséget okoztál nekem – folytatta mondandóját a Nagyúr kenetteljes hangon, és lassan körözni kezdett a még mindig a padlón heverő nő körül. - Nélküled a felépülés és a visszatérés sokkal hosszadalmasabb és fájdalmasabb folyamat volt, mint azt terveztem. Nem tudom, milyen módon sikerült kijátszanod varázslatom, és elszöknöd tőlem, de ez most már nem is fontos. A lényeg, hogy újra itt vagy… - állt meg közvetlenül a nő előtt, szemeibe fúrva tekintetét. - És mi mással is ünnepelhetnénk meg mindezt, mint hogy elégtételt veszek az engedetleneken… - húzta száját Voldemort gúnyos mosolyra. - Remélem, nincs ellene kifogásod, hogy ha a sort veled kezdem. Már ide is hívtam hűséges szolgálóimat, hogy kiélvezzék, amint szépen, lassan, szörnyű kínok között meghalsz.

- Miért? Miért akar annyira megölni? – fakadt ki Tia kétségbeeséstől remegő hangon. - Mégis mit ártottam én magának?

- Nagyon is sokat! De a saját érdekedben reménykedj, hogy még időben sikerült közbeavatkoznom, mert ha nem, magam gondoskodom róla, hogy szenvedésed hosszú, és fájdalmas legyen.

- Nem értem. Én nem tettem semmit…

- Látod, épp ez az, ami aggaszt – hajolt közelebb a nőhöz. - Ha nem tettél semmit, akkor hogy sikerült megszöknöd, és annyi mágus közül pont Luciusnál kikötnöd?

- Én nem… - próbált Tia magyarázkodni, de Voldemort folytatta.

- És ha már itt tartunk… áruld el nekem, mi minden történt köztetek.

Tia nem szólt semmit, csak dacosan nézett vissza a Nagyúrra, aki erre gúnyosan elhúzta a száját.

- Jellemző. Mi mást is várhattam volna? Pedig igazán megspórolhattad volna ezt magadnak – sóhajtott unottan. - Legilimens! – Pillanatok alatt behatolt a nő fejébe, és nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz neki, kutatni kezdett emlékek után. Nem volt nehéz dolga. Minden különösebb erőfeszítés nélkül tört utat magának, s hamar rálelt arra, amit keresett: Tia és Lucius vitái, majd csókjai; az a bizonyos este, mikor megérintette a Sötét Jegyet; a Katie-vel váltott levelek, melyekből egy részlet megragadta figyelmét: „… gyermeket várok. Perselus még nem tudja, és nem is tudom, hogy mondjam el neki, vagy egyáltalán el akarom-e mondani…”

– Ez igen érdekes – szólalt meg elégedetten. - Mi mindent tudhatunk meg ebből a helyes kis buksiból? – ütögette meg tenyerével a nő fejét, aki erre sértetten elrántotta azt. – Hm… milyen kemény, és bátor… - vonta fel szemöldökét cinikusan a Nagyúr, s ujjaival Tia álla alá nyúlt. – Mindig is szerettem a kemény és bátor nőket. Olyan erotikus a kisugárzásuk – hajolt annyira közel hozzá, hogy arcukat csak néhány centiméter választotta el egymástól, majd fenyegető hangon folytatta. – Csak az a baj, hogy a kemény és bátor nők hamar meghalnak.

Látva a riadalmat és a pánikot Tia szemében, elégedett mosolyra húzta száját.

- Híveim hamarosan megérkeznek. Ideje felkészülnünk illendő fogadásukra – intett egyet pálcájával, mire Tia kezére és lábára kötelek kerültek.

*

Katie és Piton egymás mellett haladva ment ki a Roxfort területéről. Fejükön csuklya volt, ami arcukat is takarta, így lehetetlen volt felismerni őket. Dumbledore professzor irodájának ablakából, aggódó tekintettel kísérte figyelemmel, hogy távolodnak el tanárai az iskolától, majd hogyan tűnnek el egy fél másodperc alatt.

A Denem-kúriánál apró pukkanások jelezték a halálfalók érkezését. Hamarosan nyílt a hatalmas ajtó, és először egy, majd az azt követő pár percben kettő újabb csuklyás alak jelent meg a bejáratban. Az újonnan érkezettek Voldemorthoz léptek, majd engedelmesen meghajoltak előtte. A Nagyúr elégedetten nézett végig rajtuk.

- Gratulálok, Perselus. Az első megbízás, és te máris sikerrel jártál – intézte szavait a jobb oldali alakhoz, aki neve hallatán felfedte arcát.

- Igyekszem, Nagyuram – hajolt meg Piton tisztelettudóan. Voldemort egy fejbiccentéssel viszonozta a gesztust, majd a bájital tanár melletti alakhoz lépett.

- Katherine, gyermekem! Annyi év után öröm újra köreimben látni téged.

- Én is hasonlóképpen érzek, bácsikám – vette le a nő is maszkját. Tia úgy érezte, álma lassan valóra válik, és kirázta a hideg, mikor ránézett barátnőjére, aki közönyösen bámult vissza rá. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy a Nagyúr a harmadik csuklyás alak felé fordult, s reményei végképp szertefoszlottak, mikor annak arcáról is lekerült az álarc.

- És végül te, Lucius. Meg kell mondjam, igen aggasztó híreket hallottam rólad. Azt rebesgetik, hogy emiatt a nő miatt - mutatott a trónja mellett fekvő megkötözött alakra – már jó ideje mellőzöd kötelességeidet.

- Megbízható szolgád voltam hosszú éveken át. Nincs okod kételkedni a hűségemben, Nagyuram. Ha szóltál volna, hogy kell a nő, csak egy szavadba kerül, és színed elé hozom. – Tia körül forogni kezdett a szoba.

- Úgy tűnt, Lucius, hogy ez a kis nőcske elvette az eszed.

- Ez a nő ugyanolyan, mint a többi. Semmi különleges nincs benne, és semmit sem jelent számomra – mondta a szőke mágus érzelemmentes hangon, miközben megvetően végignézett a nőn. Tia csalódottan fordította el tekintetét róla. Torka a keserűségtől elszorult, szemébe könnyek gyűltek.

- Rendben. Ha te mondod, biztos úgy van. De megértheted, hogy nem lehettem elővigyázatlan.

Lucius bólintott, Voldemort pedig emelt hangon megszólat, hogy a teremben tartózkodók jól hallják.

- Perselus, Lucius, Katherine, öröm újra köreimben látni benneteket. Mint azt mind látjátok, visszatértem, és most már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy senki nem tud megakadályozni abban, hogy átvegyem a hatalmat. Még nagyobb öröm egy olyan kivételes tehetségű boszorkányt látni az oldalamon, mint szeretett unokahúgom. – Erre a szóra Katie alig észrevehetően felhorkant, mire bezsebelte Perselus figyelmeztető pillantását, ám mindezt a Nagyúr nem vette észre, mert zavartalanul folytatta.

- Már számtalanszor bizonyította rátermettségét, és bár az utóbbi időben nem volt mellettem, megbocsátom neki e ballépését. Perselus és Katherine, két igen erős halálfalóm. És mi lehetne csodásabb ennél, mint a hír, hogy hamarosan utódjuk lesz. – Katie riadtan kapta fel a fejét nagybátyjára, majd Perselusra, aki egyik szemöldökét felhúzva ridegen nézett szemeibe. Szólásra nyitotta száját, de hamar rájött, hogy sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas arra, hogy ezt a témát megbeszélje Pitonnal.

- Hű szolgálóim! Régóta várunk erre a pillanatra. Itt vagyok, és ti is itt vagytok. Ennél több nem kell, csak a biztosíték, hogy mindig mellettem lesztek a harcban, hogy legyőzzük a Világos oldalt. Akik mellettem maradtak, és itt vannak most is, azokra fényes és biztos jövő vár az uralmam alatt. Viszont akik gyáván megfutamodtak kötelességük elől, azok szörnyű halállal fizetnek hűtlenségükért. Épp ezért legelső feladatotok az árulók megbüntetése, hogy mindenki megtudja, visszatértem, és velem senki sem szórakozhat! A kisasszonyról később gondoskodunk, de addig is, Mulciber! Keress neki egy kényelmes cellát, hogy élvezhesse feltétlen vendégszeretetünket. – A Mulcibernek nevezett férfi felnevetett, majd a hajánál fogva talpra rántotta Tiát, és maga után vonszolta.

Mikor megérkeztek a pincébe, egy hátsó cellába lökte a nőt, aki nyekkenve ért földet. A férfi nem törődött Tiával. Bezárta az ajtót, majd felment urához.

                                                                         *

- Én ezt nem bírom! Nem tudok tovább tétlenül itt ülni, és várni. Megyek, kiszabadítom Tiát.

- Lucius, ha most odamész, ész, és tervek nélkül, úgy meg fog ölni a Nagyúr, ha meglát, mint annak a rendje. Ne légy ilyen forrófejű – próbálta Katie visszatartani.

- Te könnyen beszélsz, soha nem emelne rád pálcát, mert a nagybátyád, de nekem meg kellett küzdenem a bizalmáért! Láttad mit művelt Tiával!

- Épp ezért nem így kellene eljátszanod azt! Várd meg, amíg elmegy, és amikor a többiek… - befejezni a mondatot már nem tudta, mert Lucius közbevágott.

- Nagyon örülnék neki, ha nem próbálnál meg nyugtatgatni, és tanácsokat osztogatni, miközben a saját házad táján sem tudsz rendet tartani!

- Ez övön aluli volt, Lucius! Ehhez neked semmi közöd.

- Mint ahogy neked sincs ahhoz, mit teszek! Ha akartok, gyertek, ha nem, akkor maradjatok itt a Nagyúr mellett! – förmedt rájuk a szőke mágus, majd elindult. Katie utána akart menni, de Perselus megfogta a könyökét, és visszatartotta.

- Ne menj, majd ő elintézi a dolgot. Nem kell kockáztatnod miatta.

- De…

- Nem mehetsz utána. Ha ő bolond, egyedül legyen az. Te itt maradsz szépen.

Lucius lassan, óvatosan ment végig a pince folyosóján, majd mikor megtalálta a keresett cellát, belépett az ajtón. Tiát az egyik sarokba kuporodva találta meg, aki miután észrevette látogatóját megvetően nézett végig rajta.

- Mit akarsz? Talán téged küldött, hogy végezz velem?

- Ugyan, Tia…

- Ó, még emlékszel a nevemre? – Miközben ellenségesen méregette a halálfalót, aki sajnálkozó arccal nézett rá, meghallották Voldemort hangját.

- Lám, lám, Lucius… hát mégis csalódnom kell benned. Úgy látszik, ez a nő mégsem közömbös annyira számodra, ha megkockáztatsz miatta egy árulást…

- Csak azt lehet elárulni, akihez hűségesek voltunk.

- Nocsak. Odafönt mintha mást mondtál volna.

- Csak azt mondtam, amit hallani akartál! – vágott közbe idegesen Malfoy. A két mágus farkasszemet nézett egymással, majd mindketten egyszerre kapták elő pálcáikat.

- Crucio! – A két átok egymásnak csapódott, de Voldemort egy hirtelen mozdulattal arrébb lépett, így Lucius átka a falat találta el, míg Voldemorté Luciust, aki a földre hanyatlott. Teste vonaglott a kínzásátoktól. Mikor a Nagyúr leengedte pálcáját, rekedten szólalt meg.

- Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy meghaljon. Mitől olyan különleges ő? Hisz még a nevére sem emlékszik!

- Meglehet… de nézd csak meg őt jobban, Lucius. Nem ismerős valahonnan? - A szőke mágus értetlenül fordította oldalra fejét. Ahogy Tiát nézte, megpróbált erősen koncentrálni, s miközben emlékei között kutatott, mintha egy pillanatra sikerült volna találnia valamit, de amilyen hirtelen rátalált, olyan hirtelen is vesztette el az emlékképet. Többször is megpróbálta, de mindig ugyanaz volt az eredmény. Viszont egyre biztosabb volt benne, hogy régen, hosszú évekkel ezelőtt, ismerte a nőt.

Voldemort fagyos nevetése zökkentette vissza a valóságba.

- Ugye nem emlékszel rá? – kérdezte kárörvendő hangon. Lucius fáradtan hajtotta le fejét. A Nagyúr újabb hátborzongató nevetést hallatott. – Az összes varázslatom és átkom közül talán ez a legzseniálisabb.

- Maga tudja, hogy én ki vagyok? – vágott közbe Tia idegesen.

- Ó, már hogyne tudnám, kedvesem… - simított végig jéghideg ujjaival a nő arcán. – Nagyon is jól emlékszem rád. Már akkor is az utamban voltál, és bánom, hogy nem végeztem veled akkor, mikor lehetőségem volt rá.

- Akkor mire vár még? Itt vagyok. Ennél jobb alkalmat keresve sem találna.

*

Katie és Piton a kúria egyik elhagyatott folyosójának félhomályában várakoztak. Egyikük sem szólt, mióta Malfoy magukra hagyta őket. A csönd nehéz lepelként telepedett rájuk, s a kialakult helyzet kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni.

- Perselus, én…

- Tudod… - szólaltak meg egyszerre. – Tessék, mondd!

- Nem, mondd csak te – hárított Katie.

- Semmi. Nem fontos – felelte Piton, majd ismét hallgatózásba burkolóztak.

Ismét hosszú percekig álltak így némán, végül Piton törte meg a csendet.

- Miért nem mondtad el? – hangja vádlón, és csalódottan csengett.

- Én akartam…

- Akkor mi tartott vissza?

- El akartam mondani, csak mindig közbejött valami: Fred, Dumbledore, vagy épp a sürgős teendőid… és féltem is attól, hogy mit szólnál hozzá.

- És nem lett volna egyszerűbb megkérdezni, mint kitalált reakciók miatt idegesíteni magad? – vette elő szokásos ridegségét a férfi, amivel csak még ijedtebbé tette az egyébként is megszeppent nőt.

- Azért van némi valóság alapjuk. Mindenki tudja, hogy utálod a gyerekeket. Állandóan csak szidod őket, és arról panaszkodsz, mennyire bosszantanak. Nem is értem, miért lettél tanár…

- Az ég szerelmére, azok mások neveletlen kölykei! Hogy ítélhettél meg ezek alapján? – förmedt rá a tanárnőre, aki erre nem szólt semmit. Dacosan felhúzta egyik szemöldökét, miközben szúrós pillantásokat vetett a bájital tanárra. – Jó, talán van benne némi igazság – adta meg egy idő után magát Piton. – De akkor is szólnod kellett volna – folytatta valamivel lágyabb hangon.

- Tudom. És sajnálom – szólt Katie is engedékenyen, és halványan elmosolyodott.

A percek egyre csak teltek, de Lucius még mindig nem tért vissza hozzájuk.

- Nem igaz! Hol késik már Malfoy? – pillantott Piton türelmetlenül órájára.

- Biztos még nem sikerült kiszabadítania Tiát. Én mondtam, hogy nem jó ötlet, ha egyedül megy érte, de nem hallgattatok rám.

- Na, jó. Én nem várok itt tovább – lökte el magát bosszúsan a hideg faltól. - Menjünk! Kezd egyre jobban idegesíteni ez a hely – ragadta karon Katie-t, és maga után vonszolva megindult vele a pince felé.

Lassan közelítettek a cellákhoz. Az egyik előtt elhaladva fojtott beszélgetésre lettek figyelmesek.

- Akkor mire vár még? Itt vagyok. Ennél jobb alkalmat keresve sem találna – mondta az ismerős hang.

- Ez Tia – suttogta Katie, s közelebb húzódott az ajtóhoz, hogy belessen rajta.

- Mit látsz? – kérdezte mögüle izgatottan Piton.

- Tia és Lucius is földön hevernek, és itt van a bácsikám is. Valamit nagyon magyaráz nekik.

- Mit?

- Nem hallom, maradj csöndben!

- Igazad van – felelte Voldemort kimérten. – Bár most, hogy Lucius ismét neked köszönhetően ellenem fordult, már nem annyira sürgős a dolog. Élvezettel fogom végig nézni, amint az embereim elszórakoznak veletek.

- Ismét? – akadt fenn a szón Lucius. – Hogy érted azt, hogy ismét?

- Ohh, hát még nem említettem volna? – kérdezte tettetett meglepetéssel a Nagyúr. – Lucius, ő a feleséged.